| index |
A kötetben bárminem/i/ű egyez/tet/és a véle/lmem/tlen műve!
Hétvégi mentesítő
Az égen rózsaszín, szürke, kék csíkok, a kéj rétegvonalai, de szar volt a tévéműsor és a szerelmi haldokló kénytelen volt korán elindulni. Szórakozni, inni, ismerkedni, átvészelni, kielégülni. Társas magányban kibeszélni, ismerős ködökkel takargatni az újszülött magányt. De hol, kivel?
A "Budapest" Szálló különtermében bál van. Zártkörű rendezvény egy baráti társaságnak, s a sok összekoldult, beetetett lánynak, társtalan csapódónak és az éjfél után beszivárgóknak. Az újkori bálkirályok ideje ez, a farsang szombatjai... A makacs társulandóknak, unatkozó újgazdagoknak, a jó szervezőknek, megbízott igyekvőknek, a szerepet keresőknek, a mindegy, hogy miért, de minket segítőknek. Nekünk, kik egyedül indulunk, már nem fiatal reményben, de nem fakó öregen egymás közé, azzal, hogy gyógyszerként felfaljuk mások fiatalságát - mi hülyék, egymás közé! Februárban, amikor nincs hó, nincs báli hangulat, csak a sürgető megszokás és valami álarcos vágy noszogatja a "Fütyi' Szálló aulájába, ahol merev és izgatott, hogy elég jólöltözött-e, nem rossz-e a haja és elég lesze ma estére kölcsönkért pénze. Végigszámolja a zsebében az aprót, tépkedi a haját a feje tetején, felnéz a tükörből, s naná a volt nője az első, akit meglát. Félrerándul és besiet a terembe.
Régen látott ennyi ismeretlen, jó nőt egy helyen, egyedül. Vagy ennyira kiéhezett? Mindegy, ezeket nem ismeri, nem járnak sem diszkókba, sem az unott klubokba, egy más világ tündérei és takarítónői, amibe kénytelen-kelletlen úgy is vissza fog zuhanni, kortól tépett szárnyakkal, csalódottan, tanítónőktől lehülyéztetni, ápolónőktől irányíttatni, családba temetkezni, megöregedni. Talán, ezek közül kerül ki a felesége, a szeretői, akik átsegítik, vagy csak kisegítik, aztán meggyűrűzik a szerencsétlen szerelem-szomjazót, az Ő tudatos délibábjaival, jelenéseivel és díszleteivel együtt. Ez jó buli.
- Lett volna... Ha nem látom meg.
Szívem pöckölt, mint egy régi Beatles szám. Persze jól nézett ki, sokkal jobban, mint ahogy emlékeztem. Én pedig, izzadt-
idegesen.
- Az a szőke nő, akivel gyakran láttalak? - Két hónapja vesztünk össze.
- Majd kibékültök. Te királyfi vagy, úgyis visszajön.
Direkt nem reagálok a királyfira. Inkább meg sem kérdezem, mit ért alatta.
- Jó párszor összevesztetek már, nem? Én a Gyulával...
3
- Négyszer-ötször, de ez most nem összeveszés volt, szétválás.
- Komoly?
- El kellett volna vennem, vagy...
- Feltette a nagy kérdést, mi?
- Fel.
- Én sohasem akartam, hogy a Gyula elvegyen. Elég, hogy együtt voltunk. Már voltam férjnél, nem a papír a fontos. A Gyula is...
- Persze, ha már megvan. De Ő gyereket akar. Ha lehet tőlem,
ha nem, mástól és házasságban akarja felnevelni.
- Igaza van. Miért nem vetted el? Nem akarsz megházasodni? Hány éves vagy?
- 35.
- Mikor akarsz gyereket, 40 éves korban?
- Amikor eljön a legjobb időben és megfelelő körülmények között, a legjobb lehetőség.
- Tehát soha.
- Csak a gyerekért házasodnék meg.
Ővele jól kijöttem, szerettem, vele is, külön is. Társ volt. Szexuális téren is.
- Az nagyon fontos.
- Az első lépcsőfok... Külsőleg is jól nézett ki. - Azért én emlékszem, volt jobb is.
- Volt. De Ő volt utoljára és hozzászoktam. Ezzel együtt persze untam is, de mellette szabad lehettem. Okos nő volt. Tudta, engednie kell, ha meg akar tartani.
- Akkor miért nem veszed el?
- Elfáradt a dolog. Négy évig húztuk. Belehülyülnék a tudatba, hogy már unom és egyre jobban fogom unni, hogy jobb már tisztán nem lesz, hogy ennyi csak az életem és ezek után már nem jöhet semmi új és tavaszi, és kezdhetek szépen lassan lefelé menni, hogy hiába utasítottam el azt a sok jobb nőt, akiket jobban szerettem, - hogy tévedtem. Ezzel véglegesíteném, hogy vesztettem.
Nem tőle akarok gyereket.
Összerezzen, mintha a másik hangoskodna.
- Nem, nem... - parodizálja a lány. - Én sem akarok gyereket, nem vagyok tyúkanyó típus. Nem áldozom fel egy fészekalja porontyért az életemet...
Lelassul, a cigarettámra néz.
- Meg nem is lehet. Fél éve mondta meg a Doki, hogy csökevényes a méhem.
- En csak nem TŐLE akarok gyereket! Nem akarom, hogy esetleg rá hasonlítson a fiam sem külsőleg, sem belsőleg. Szebb
4
anyától akarok gyereket, és Ő különben is szerencsétlen természetű és labilis idegrendszerű.
/Mintha mindent sötét szemüvegen keresztül nézne, amit csak szórakozás közben és szeretkezéskor venne le, vagy önfeledt percekben és miattam néha a pillanatnyi szerelemben. Persze lehet, hogy én vagyok a hibás?/
- Egyszer öngyilkosságot is megkísérelt, szerencsére akkor nem velem járt, de én segítettem rendbe. Sokat köszönhet... köszönhetünk egymásnak... de gyereket azt nem. A szülei sem szimpatikusak, a családja sem nyugtat meg... /Szemét vagy! De legalább őszinte?/ Mindnyájan szenvednénk idővel. Úgy éreztem, csak miatta tartom fent a kapcsolatot. Végeredményben kapóra jött ez a döntéskényszer.
- Egyszerűen előállt és rákérdezett?
- Azért bevezette. Költözködtek és az anyjáék telebeszélték a fejét, hogy ők kisebb lakásba is mehetnének, akkor Ő megkapná a megmaradó pénzt, ebből kezdjünk mi közös életet. Béreljünk egy lakást, vagy vegyünk egyet Anyámnak és lakjunk nálam. Pár százezer forintból, a többit dobjuk össze. Nevetséges. Meg akartak szabadulni tőle.
Na, ez volt az indok. Vegyem el, vagy legalább költözzünk véglegesen össze. Döntsek, mert Ő már 27 éves és gyereket, családot akar. Természetesen tőlem, de... Sokadszorra elmagyaráztam, hogy nem akarok és nem is tudok most házasodni és ezt az elején is, és azóta is elmondtam. Ideges a hangja, dühös, vagy szerepel?
... A körülményeim, az anyagi helyzetem nem adottak hozzá, abból a pénzből amit kapna, semmi komolyat nem kezdhetünk, nekem meg nincs pénzem.
/Azt mondta, menjek el több pénzt keresni. Magyarul, adjam fel a terveimet, a célomat, köpjem szemen az elmúlt 10 évet, az örömem, a vergődésem, az újjászületésem veszítsem el magam, mert úgy illik, hogy mostmár el kell Őt vegyem. 4 év után, hogy képzelte, hogy kérhette ezt tőlem? Ennyire nem ismert? Vagy ennyire ismert?/
Egy írónak segítség kell, amit meg Ő akar, ezzel nem jön össze, mert neki sincs pénze, még rezsire se, sem akkora embersége, hogy abból többet adjon, és nekem a házassághoz, vagy egy gazdag nő kell, vagy bele kell hülyüljek a szerelembe. Nem is hallja, mit kérdeznek.
- Hogy nem szerettem? De. Így és most.
Naná, hogy Ő ezt így nem bírja tovább! Felőrlődik ebben. Csak minden másnap találkozunk, hogy én élhessem a saját életemet, hogy Ő mit érez közben, az engem nem érdekel...
5
/Egy hétből 4 napot. A többi hármon Ő ugyanúgy azt csinált, amit akart, szerintem ha tudta, ki is használta./ Én előre megmondtam, hogy csak így tudom folytatni, elbírni ezt az állandóságot és ő vállalta, kétszer is.
Neki döntés kell. Naná a legrosszabbkor! /Esküszöm, nem is tudom, mit akart igazán, egyszer talán meg kéne kérdeznem./ De igazán döntsek, mert különben elmegy. Végigsírta az éjszakát, és reggel nekiállt pakolni. Jóindulatú mosollyal néztem és igazat adtam neki. Én is így tennék a helyében. Nem akarom tovább lefoglalni, szeretem annyira, hogy ne tegyem tönkre, de nem is tehetek másként, menjen hozzá máshoz, neveljen gyerekeket, hagyjon el engem. Titokban megkönnyebbültem, /bár nagyon el voltam kenődve, nem nekem valók a búcsúzások/, hogy nem énnekem kell eljátszanom ezt a színházfajtát /a jellemzők és a határok egymásba folytak és időtől, hangulattól azóta is változnak/ Tudtam, valahol szeretem és ó is szeret. Nekem nehezebb lett volna. Hát rábeszéltem én is arra, amit már elhatározott és ez egy kicsit megzavarta./
- Akkor jegyezz el, vagy ígérd meg, hogy két éven belül elveszel!
- Miért hazudjak? Menj csak el...
Előbb-utóbb úgyis vége lenne, már túl vagyunk a nehezén. Legalább több lesz a lehetőség és az indok a szomorúságra. - És ma elrohantál előle?
Nem is reagál a kérdésre, folytatja az ezerszer befejezetlen, szimultán vádbeszédet, a válaszolatlan kérdéseket.
- Kíváncsi leszek, mi késztette épp akkor döntésre? Jött valaki?
Nem tudott dönteni köztünk és megadta nekem a sanszot, va-bank-ra ment? Tényleg csak a tanítványa apja volt az, akihez Grácba járt? Aki egyébként nős, és szívességet tett az Anyámnak is. Röhej... Remélem ez nem... Miért mondta Anyunak, hogy egyelőre nem megy férjhez, ha engem emiatt hagyott el, és kinél szilveszterezett Cannes-ban? Megvolt ez a pali már alattam is? /Ez a hülye kifejezés a cezaromániádra, vagy a pongyola stílusodra jellemző?/
Egyáltalán, jobb neki így?
Beszélnem kell vele.
- Nem érdemes, még a végén újra kezdenéd. S a gyerek is. Minek Neked? Felrobbantanád a pályádat és az életedet.
Tartozom vele a jövőnek és a családomnak, megígértem. Én is akarom. Fát már ültettem, kiadtam egy könyvet, de ebben is tovább kell éljek. Hidd el, én csak a legklasszabb lehetőséget keresem és igyekszem elhúzni az elkerülhetetlent. Megöregszem és szükségem lesz. Arra a nyomorékságra a legjobb protézis a házasság, s az gyerek nélkül elviselhetetlen.
6
- Önző vagy!
- Milyen könnyű ezt kijelenteni, csak mert merek őszinte lenni.
/A fenét vagy őszinte. Egy csomó dolgot magadnak is félsz bevallani. Nem szeretnél félvér gyereket, sőt még negyedvért se, mi? Ezt miért nem mondod meg neki? - Miért, leírom, nem? - Ripacs.../
- Ez az én bajom is. Hogy őszinte vagyok, pedig hazudni kellene. Te ismersz engem, tudod milyen vagyok.
Na, milyen vagyok? Harmincvalahány éves koromban! Jó, most van egy kis pocim, de az egy hét alatt lemegy.
- Az semmi - legyint a magán kesergő nagylelkűen.
- Majd, ha elkezdek dolgozni... Már 4 hónapja nincs munkám. Meg a Gyula is...
De, milyenek a melleim? Jók mi? Kis hegyesek, jobbak, mint sok húszévesnek!
Tíz centiről nevet az arcomba, kötözködően dicsekszik, tetszeni akar, gúnyos-vidáman csillog.
- Jönnek is a palik. Azért vagyok itt is. Van egy húsz éves palim! Húsz éves, érted? Oda van értem. Királylány vagyok én is.
/Most örülök, hogy az előbb nem kérdeztem meg, mit is ért alatta./
Megnedvesíti az ajkait, mustrálva végigmér;
- Megyek, hozok egy sört.
Itt csak sör, meg bor van. Egyetemi klub, az "Ezres". Egy előtér, s egy folyosó a kollégium földszintjén, egy aulába oltott tánctér diszkóval és két túlsúlyos, túlfáradt call-girl-lel, /az egyiknek jó mellei vannak/ két ivoda, az egyik a szuterénban, lépcső, WC-k, teaszalon. És tömeg. A bejárat előtt is. Az "E" bezárt, a "VÁR" és a "SOTE" sincs ma nyitva, idejöttem én is, ha már a bálból elfutottam. Legalább húszan álltak előttem a sorban. Fáztam és rühelltem magam, de hova mehettem volna? Már éjfél volt. Bent meg tömegnyomor, tömegszag, de feltűnően sok csaj. Úgy látszik, még összejöhet valami... Ez a hit kicsit enyhít a hely állomási resti jellegén. Most nincs is annyi színes. Ritkán jártunk ide, a többi klubhoz képest, ez egy szinttel lejjebb volt.
Ma nem is olyan... Betolakodtam egy italért, s a pulttól belefordultam Zsazsába. Nem lehetett kivédeni. Jött. Azóta beszélgetünk. Két órája.
- Nézted ma a tévét?
- Nem. /Inkább azt tettem volna/.
- A híradót sem?
- Azt sem.
- Közölték a Központi Bizottság határozatát a Pozsgai-beszéddel kapcsolatban. Tudod, 56-ról...
7
- Az csak állásfoglalás volt.
- Mégis nézted?
- Nem, a rádióban hallottam.
- Mindegy. Szemétség. Hát nem az?
- Már, mi!
- Az egész.
- Az egész az, de pontosabban mire gondolsz?
- Ne viccelj, mégiscsak szemétség, hogy 33 év után a párt kijelenti, hogy nem is volt ellenforradalom, hanem népfelkelés.
Jó, hogy nem szabadságharc!
- Ugy is lehetne mondani... Bár ez a népfelkelés valamivel pontosabb meghatározás. A szabadságharc később teljesedett volna.
- De, hogy épp a párt jelenti ki...
- Mások már régen kijelentették. Különben nincs is ellenforradalom. Csak forradalom van. Mindig újra, vagy permanensen egyesek szerint. Trockij... - legyint. - De a forradalom ellen fellépő forradalom is forradalom. A győzelem után lehet bármi, restauráció, konszolidáció, más új formáció, de amíg tart, forradalom. /Már megint az az érzésem, hogy nem úgy mondom, ahogy kéne.../ Az ellenforradalom marhaság, mind történelemfogalmi, mind filozófiai szempontból. A politikai érdek kreálta. Szerintem egyetlen más nyelvben sincs megfelelője.
- Az oroszban biztos van.
- Az lehet. De szerintem porhintés az egész. A kommunisták próbálják menteni, amit még lehetséges. Engednek egy-két kisebb dologban, hogy a lényeges kérdésekről eltereljék a figyelmet, időt nyerjenek. Könnyebb kijelenteni, hogy ez eddig nem is igazi szocializmus volt, mint beismerni, hogy bármi volt, totális csődbe vitte az országot, ővelük az élen. Politika ez is. Előre kifundált új szereposztás, nyilatkozatok, általános bírálatok, ígéretek, s mögöttük a fontosabb lépések elodázása. Engem zavar a múlt hibáinak a beismerése, a jelen ködösítése miatt.
- Én nem vagyok véresszájú, bár jártam pártsuliba. - Tényleg?
- Komolyan. A gimiben, KISZ-vezető voltam. A nagy pofám miatt. De mellette vallásos is, több oldalról is. Katolikus vagyok, de a szüleim zsidók, csak átkeresztelkedtek.
Le se tagadhatnám, mi?
- Lényegtelen...
- Érdekel minden vallás, első áldozó is voltam, de a klérus sohasem jelentette ki, hogy a bibliai csodák nagyrésze trükk, vagy hazugság.
- Nem voltak rászorítva... Illetve... Egyébként sokan vitatták, kritizálták, voltak érdekes zsinatok is...
8
- Nem érdekes, nem érdekel tovább a dolog.
- Hallom. - Ez más.
- Ez is vallás. Csak ez megvalósulhat. - Ez az, de hogy?
- Innék valamit... Te nem kérsz?
- De, egy sört. Másra nem telik, s neked soha sincs pénzed.
Khm...
Vagy akkor nem velem beszélgetsz. - Menjünk.
Megkínálja egy Kent-tel, leplezendő a kilógó azt, de a nó ért
mindent a felületen, csak nevet. - Kössz, az enyémet szívom.
Ittunk. Jó is az, ha jobb nincs.
- Mikor találkoztál a Gyulával?
- Régen. Legalább egy éve. Vagy, várj csak... nyáron, a
Szöcskéék házassági évfordulóján.
- A kis barátnőjével volt?
- Vele. De a végén már nem láttam, elmaradt.
A finisben a maradék tortával dobálóztak, és pezsgővel lőtték egymást, Gyulát is megkergették...
- Nem maradt el, még mindig együtt vannak. A csaj azt híreszteli, hogy a Gyula le fog fogyni a kedvéért és abbahagyja az
ivást. Na? Mit szólsz hozzá?
- Háát nem tudom... De az utolsó előtti magányos jogunk,
hogy úgy basszuk el az életünket, ahogy akarjuk...
A nő rángatja az ingét. A keserű kiboruló zavartan körülnéz.
- Mit szeret a Gyula a legjobban? Mi? Enni és inni! Miért, nem így van?
- De. De a szerelem...
- Milyen szerelem? Én ismerem a Gyulát, nem fog sokáig
tartani.
- Szerintem el fogja venni.
- Most, amikor már egy vasa sincs? Ne röhögtess! Különben, áldásom rájuk. Tudod, hogy mennyire szerettem a Gyulát, pedig én nem szoktam sűrűn szeretni... /Na még egy szexuális skizofrén/.
- Vegye el, ha ahhoz van kedve, legyen boldog vele, de legalább rendezze az adósságait!
- Mindenkinek vannak tartozásai...
- Fűnek, fának tartozik. Nekem, 4 havi bérrel. Tudod, volt az a sütödéje a strandon. Az én nevemre vették ki a Szöcskével együtt, mert nekem van vendéglátói képesítésem.
- Most már Gyula is letette.
- De nem ért hozzá! Nekem meg ez az életem! Menni vételezni, alkudozni, kunyizni, hogy én kapjam a legjobbat, bedobni egy kis farjátékot...
9
- Jatt helyett?
- Azon kívül! Mindenki jattol, anélkül nem is megy. Jattolni minden bunkó tud, azzal nem sokkal vagy beljebb. Nekem minden gyorsabban és frissen kellett. De tartozásokból és pénz nélkül nem ment. Ezek elszámították magukat. Azt hitték, gyorsan megfordul a tőke, ez a nyár meg nem jött be.Befuccsoltak, ne-, kem meg benne maradt a pénzem. Beperelhetném, még ott vannak a gépek, de én a Gyulát szerettem!
/Gondolom, neked csinálta az egészet.../
- Pedig jó üzletemberek mind a ketten.
- Jó üzletemberek? A végén már senki sem vette komolyan a Gyulát, ha így folytatja, teljesen eljátssza a renoméját, a barátainak is tartozik, az egyik szállítója, pedig jó haverja, ezt mondta nekem; "Már csak veled tárgyalok, s a te kedvedért szállítok, a Gyula szarik az egészre." A Szöcske meg jó, ha nem szól egy szót sem. Nagy nehezen elintézett egy külföldi bérmunkát, óriási dolog egy maszek készítőnek. Erre rosszul állíttatta össze a dzsekiket, a felnőtt méretre gyerek ujjakat tettek.
Persze visszadobták az egészet.
- Ez nem az ó hibája, biztos már rendbehozta a dolgot. Nem igaz, hogy a varrónők nem vették észre...
- Meg vannak félemlítve. Az van, amit Ő mond és kész! /Kíváncsi lennék a valóságra, ha csak egy kicsit is érdekelne./
- Én mindig team-ban dolgoztam. Ha valakinek volt valami észrevétele, azt meghallgattam, sőt ki is kértem. Azt mondtam, gyerekek...
- Így is kell. Én azért, nem féltem egyiket sem.
- En sem. Csak sajnálom... Lehetett volna aranybánya az a sütöde, ha nem kúrjuk el. Én mindent megtettem, most sem perelem a pénzem, ne mondják, hogy geci vagyok. Épp ezért kaptam egy ajánlatot az egyik haverjától, látta, hogy dolgoztam, mint az állat és milyen rendes vagyok. Tudja, hogy bármit elvihetnék és közben is lenyúlhattam volna... Egy forintot sem vettem ki! Ezt mindenki tudta, ennek is köszönhetem az ajánlatot. Azt mondta: "Láttam, hogy mit melóztál, milyen rendes voltál, Te kellesz az üzletembe." Most veszekedjek, pereljem a Gyulát, hogy ezt is elveszítsem? Másfelől, meg itt állok munka nélkül november óta. Már alig van pénzem, pedig nem ehhez vagyok szokva.
Budai úrilány voltam, bár az Anyám egyedül nevelt, s úgy, hogy ahogy tudtam, leléptem. Felnőtten már nem lehetett kibírni mellette. Egy más világ. Beszáradt és szerencsétlen. Tisztelem és szeretem, de távolról. Havonta kétszer.
- Így normális. A generációk ne zavarják egymást. Az állandó kényszerű összezártsággal csökken a szeretet valósága és nőnek a különbözőségek. A törvényszerű, kis veszekedések el
10
szürkítik a családi összetartozás szépségét, az összekötő érzéseket.
- Te még mindig Édesanyáddal élsz?
- Igen. Azóta már volt egy önálló lakásom, de közös erővel
elvesztettük.
- Valahol a belvárosban, ugye?
- A Régiposta utcában. A lényeg, hogy egyszerre csak nem
volt, és költözhettem vissza. Igazság szerint jól megvagyunk
együtt, mindkettőnknek van két szobánk, az én hálóm szeparálva van...
- Gondolom ez szükséges is.
- Nekem minden szempontból fontos a segítsége és Ő sincs
egyedül, bár több nyugalomra vágyik, én meg kevesebb rá-,
közbe- és beleszólásra. De hát a szükség és a kilátások úgyis
együtt tartanak.
- Hasonlóan egy házassághoz...
- Azért nem ugyanaz. Mi igazán szeretjük egymást és...
- Csak a közvetlen összetartó erőkre gondoltam. Én emiatt
menekültem el otthonról, meg az első férjemtől is.
/Vagy,. mert kellett, mi?/
- Utána kezdtem táncolni. A Maximban, tudtad?
- Akkoriban ismerkedtünk meg. A Continentálban, egy bá-
lon...
- Már máskor is mondtad... Te mire emlékszel?
- Később már nálam, azt mondtad olyat fogsz csinálni velem, amit még biztos senki sem csinált. Végigcsókoltad a testem...
- Miért, én nem szégyellem. Akit szeretek, annak kinyalom a seggét is! Jó volt, vagy nem volt jó?
- Persze, hogy jó volt. Pedig bőven volt összehasonlítási alapom. Szerencsére sokan örvendeztettek meg már így, ha nem is konferálták.
- Te persze, csak erre emlékszel... Én még erre sem.
- Mert utána nem történt semmi, /már az aktus után,/ ami meg előtte volt, arra nem emlékeztetlek.
/Kikönnyített a bálon, a Continentál diszkójában, a függöny mögött./
Bájos, kis fintor, magyarul: tegyél egy szívességet, öregem.
- Szóval, imádtam táncolni, a Maxim minden szempontból jó volt.
- Hallottam balhékról...- gúnyolódás a tükörbe.
/Ördögien gonosz és sunyi a vigyorgásom, ha rákényszerítenek valamire, különösen, ha rossz vörösbor mellett./
- Annak, aki jó volt! Tudom, mire gondolsz. De nem mindenki kurva ott sem, sokan kényszerűségből táncikálnak, mert nem tudnak mást, vagy csak szeretik ezt az életet és imádnak
11
táncolni. Én szerettem és engem is szerettek. Aztán éreztem, hogy lépni kell. Adódott egy lehetőség vendéglátásra. Felvettek a suliba is. Bejelentettem a főnöknek. Azt mondta, Zsazsa, ne csinálj hülyeséget, itt van helyed. Kérdeztem egyet, s mást... "Gondold meg - hűtötte az agyam - ha holnap eljössz a félhetes próbára, elfelejtem ezt a beszélgetést."
Másnap háromnegyed nyolcig tébláboltam a bejárat előtt... De jobb így. Pár műsor után kimaradtam volna. Aztán maradna a csúszóakna. Jól választottam. Imádom a vendéglátást. Voltam csapos, felszolgáló, üzletvezető, gebines, hurkasütő. Most biztosítási ügynök vagyok.
Amíg be nem jön a beígért meló. Egyszer fent, egyszer lent. De Te ezt jobban tudod, nem?
/Nincs válasz./
- Azért, ezalatt vettem egy lakást, berendeztem, nem is akárhogy /bököd a mutatóujjával/, vettem egy kocsit, jó, hogy Trabant, de elvisz bárhová és ez nem semmi egy egyedülálló nőnek!
- Manapság senkinek.
- Otthont teremtettem! Tudod, hogy én tanítottam meg a Gyulának, hogy mi az otthon? A szülei mindig dolgoztak, 6t a Nagyanyja nevelte, azután meg önálló lett. Én szoktattam rá az otthon erejére, melegére, hogy szeressen otthon maradni, ne mindig rohanni az éjszakába. Tudod, hogy napokig nem mozdultunk ki?
- De...
- Most aztán elveszi egy kiscsaj...! Neki neveltem...!
/A visszapasszolt szerelem és sértett hiúság milyen spanyolfalakat emelhet kifestett emlék-álmokból!, elfedi a szükséget, az időszerű lehetőséget, a középszer meleg tunyaságát, ami volt, szerintem./
- És, az ügynökösködésből megélsz?
- Á, nincs az embereknek pénzük. Gödörben van az egész ország. A vendéglátás is pang.
- Azért a jó most is fut.
- De nem a jóknak!
- Ki tudja, valójában kik a jók? Akik előteremtik, amire szükségük van, vagy akik moralizálnak?
- Akik ezt a helyzetet teremtették, azok biztos nem.
- Nem értjük mi ezt. Nem is érthetjük. Ezért kéne legalább jókat enni, inni, hogy felejthessünk.
- Ezt mondom én is. Ezért van mindig jövője a vendéglátónak.
/A szükség hiénája, de igaza van. Megtalálja az igazolást, elfogadja a magyarázatot. Ha hagyják, variálni, dolgozni, gyarapodni, gyűjteni, tervezni, elérni, éldegélni, boldog sajátjaiba dugni
12
a fejét. És azt mondom, hagyják! Mert ki tudja, mire találja meg az igazolást, milyen magyarázatot fogad el, ha elfogy a feje körül a "Homok"./
- Igen, de lassan kiváltság lesz vendéglőben enni, és szórakozni járni, ahogy mi jártunk.
- Tudod mit? Félretéve a dumát és a "nagy igazságokat", amelyek olyanoknak bizonyultak, mint a hópelyhek: elfogynak, ha hozzájuk érek; végre dolgozhassak kedvem szerint, fizessenek meg és hagyjanak felélnem.
A többire úgysem lesz időm, energiám.
- Megértelek, nem azt csinálod, amit akarsz, csak reménykedsz.
- Ez csak átmenet, átvészelem. Egy kis segítséggel...
Te például írogatsz kedved szerint, nem?
- Sok mindent feláldoztam ezért, és egyre nehezebb.
/A mélyponton vagy. Anyagilag, idegileg teljesen kikészültél. Kegyelemkenyéren, kegyelemből élsz így. Csak túléled a napokat és nem csinálsz semmi megmaradót. Nem mész állásba, mert akkor nem tudsz írni, de ha nem keresel, csóró vagy, a hiány és a tehetetlenség lebénít, és naná, hogy megint nem tudsz írni. Emellett lusta vagy, és nem bízol magadban. Tudod, hogy változtatnod kéne, de bízol a szerencsében, mert nem tudnál másképpen élni./
- Hogy megy a könyved? Láttam egy árusnál.
- Megvetted?
- Nem... csak megnéztem... siettem valahová... Fogy rendesen?
- Ha már azok sem veszik meg, akik ismernek?
- Meg fogom venni. Miről szól?
- Ne haragudj, nem mondom el. Naponta ötször kérdezik tőlem. Már én is unom. Leírtam az ismertetőben. Olvasd el!
- Miért nem hirdeted?
- Igyekszem. Reklám nélkül igazán nem megy. Komplett reklámhadjárat kellene, tévé, rádió, plakát, újságok, különben csak azok veszik meg, akik ismernek, feltéve, ha meglátják és áldoznak rá.
Jobban utána kéne járnom, bennfenteseknél, ismerősöknél próbálkoznom, de szerintem nem túl ildomos a saját könyvemet reklámoznom. Ugyanakkor a kiadói menedzser, /tudod a haverom/ kórházban van, s a terjesztőktől még az is kegy, hogy elfogadnak árusításra egy csekély mennyiséget, /horribilis százalékért, nemhogy 6k hirdessék, ahogy ez normálisan szokás. Azt hiszem...
- A Gyuri kórházban van? Egy időben próbálkoztam vele, de...
- Vele is, mint majd minden haverommal...
13
Kösz, hogy ennyire leköt a téma.
- Bocs, de nem tudtam, hogy kórházban van.
- Nem olyan vészes, csak a Varsói Szerződésnek... Szóval, azt hiszem, kicsikarok egy kis pénzt a Kiadótól, /elvégre főleg az ő érdekük/ és kinyomtatok pár ezer plakátot, a címlappal és a Kiadó- nyomda hirdetésével, jól időzítve.
- Hogy-hogy a Kiadó érdeke? Nem a Tied a bevétel?
- Az első kiadás bevételéből fizetem vissza a ráfordítást, amit a D"P"R - Kiadó megelőlegezett nekem, áldassék a nevük...
- Hány kiadás lesz?
- Kettő mindenképpen, kb. 8000 pld. Már a második fele kint van. Úgy nézem, 0-szaldós az ügylet. Kérdés, nyereséges lesz-e?
- Ezért kell a reklám, nem?
- Persze. Én is szeretnék rajta keresni valamit, ha már évekig dolgoztam a könyvön. A ráfordítás törlesztése utáni bevétel, csekély százalék levonása után az enyém lenne... - Na, attól nem leszel túl gőgös.
- Hát nem...
- A megmaradó példányokat és a kiadás harmadik részét, a plakát megjelenésével egyidőben felajánlom a Postának terjesztésre, és várok. Június-júliusra kiderül minden. Az állami terjesztők akkor számolnak el és döntenek, igényelnek-e még. Ha igen, nyert ügyem van, az már tisztességes nyereséget hozna, de, hogy őszinte legyek, nekem ingyen is megéri.
- Ezt megértem. Más még fizetne is érte, csak, hogy megjelenhessen.
- Általában fizetnek érte...
/Minden tizedik szavad a fizetés, pedig idült fizetésképtelen vagy. Miért van az, ha egy ébrenedet /lásd: álmodat/ megvalósítod, úgy érzed, valami fontosat elloptak tőled? Nem, nem elvesztetted, mintha nem is te lennél a hibás. Ezzel a könyvvel lezártam egy fejezetet, fejezetet valamiből, ami elkezdődött és biztosan véget ér, és zavarban vagyok, mert nem folytathatom. Miért nem mondhatom így neki el? Nem akarom. Nem kotrom kijjebb.../
- Szeretném, ha a darabot sikerülne színpadra állítani, különösebb csorbulás, vagy lényegvesztés nélkül. Bár ebbe belenyúl a színházi ügynökség, a dramaturg, a rendező..., úgyhogy nehéz ügy, de a viszonyokhoz mérten...
- Hol adják elő?
- Nem tudom. Az ügynökség, velük akarom elhelyeztetni, változtatásokat kért, amikhez nincs kedvem, vagy csak konkrét szerződés keretében, a Jurta Színház, amihez nyílt utam lett volna, csődbe ment, segítő ismerőseim színházi vonalon pedig
14
nincsenek. Vagy szerencsém lesz, vagy elküldök minden számításba vehető színháznak és rendezőnek egy-egy könyvet.
Minden esetre egyet elértem, s ez lehet, hogy bekerülhetne a rekordok könyvébe; Szamárlétra és mecénás nélkül, változtatás és egy fillér nélkül, magánkiadásban kiadattam és eladtam egy szín-regényt és ötven verset 1989-ben!
- És itt megállsz?
- Dehogy. Elek és a többi készül. A szeme fénylik.
- Várj csak! Élek - írok Igyekszem nem összekeverni a kettőt. Valahogy így... Vigyázz, elsodornak!
Beindul a szünet. A gyerekek izzadtan, nevetgélve lökdösődnek a büfé felé. A keskeny folyosó mentén ülők, támaszkodók elszigetelődtek, a kis előtér megtelt. A sűrűsödő cselekvés elterelte a toporgásra kárhoztatott figyelmét a szerencsétlenül és kilátástalanul elhúzódott beszélgetésről, amelynek egyetlen gyümölcse az lenne, ha hazavinné és ott folytatná két kimódolt numera szünetében. De minek? Tíz évvel ezelőtt sem ismételt és itt ez a tömérdek ismeretlen nő körülötte. Udvariasan le kéne lépni, úgy, hogy ha kell, a végén még elvihesse.
- Borzasztó ez a tömeg és nincs egy jó pasi köztük. Pardon, a jelenlévők mindig kivételek. De mi már megküzdöttünk egymással, nem?
Most kéne ellenkeznem és jelen idóbe helyeznem a folytatást, vagy legalább nyitva hagyni az ajtót. Fanyar mosoly, egy kis zavart félrenézés... Ki az a három lány? Már harmadszorra visszajönnek, idenéznek...
Végiglebben a keze a sliccén, beleturkál a hajába... A nagymellű fekete integet, valahonnan ismerem..., elég molett. Zsazsa az új pasijáról beszél hirtelen.
- Igazad van gyönyörűm, beszéld meg vele, ezt rendezni kell, ha meg nem jön össze, a végén találkozunk.
Puszi, szia...!
A nő utána szól, egyáltalán nem halkítja le a hangját.
- Előbb is szólhattál volna. Ki gondolná, hogy leépülsz ekkoráig... - mutat az előttem mosolygó valagra.
- A, csak egy ismerős...
Jó, hogy ilyen sokan vannak - gondolja - beugrom a tömegbe és kimászom a "mellvéd" előtt.
- No, már emlékszel rám?
/Egy frászt, de már itt vagyok./ Végigméri. /Valamikor jó csaj lehetett, míg meg nem hízott./
Kedvesen mosolyog.
15
- Hát persze! /Nem is olyan vészes. Jó nagy cicik... Meg itt a másik is, javított közepes, szőke, divatosan semmitmondó tömegcikk, kelletlen - melletlen. A harmadik már elment./
- A "Négy Szürké"-ben...
- Igen! - élénkül fel. - Emlékszem.
/Fel akartad szedni, de nem jött be. Ordenáré programba akartad venni, de a csevegés témája kizökkentett. Arról mesélt, hogy a barátja ráfogta, tőle kapott trippert, pedig... Elmondtad az eseted a húgycsőhuruttal, jót röhögtetek./
- Jókat nevettünk.
- El akartál vinni, de én szerelmes voltam. /Csak? Nem ettől féltem./
- Most összejönne?
- Mit gondolsz, miért vagyok veled? A pasimmal már... /Mert idejöttem. Hagy beszéljen. Az ágyban nehezebben viselném el./
"Ne aggódj, légy boldog". - Bekezdett a zene, a facér nőket elkapkodták.
- Már fél órája nézlek. Az ott a csajod?
- Á, csak barátnő, beszélgettünk.
- Jó sokáig. Rögtön vége a bulinak.
- Úristen, fél négy! /Ehhez még túl józan vagyok!/ Iszunk valamit?
- Ihatunk. Én kólát kérek.
- Na...
- Nekem nem kell segédeszköz. Remélem, neked sem! - Hehe...
/Leküzdöm a pocsék bort, hallgatom a visszatért barátnő siralmait valami Józsiról/.
- Jössz, Magdi? - kérdezi.
/Magdinak hívják. Ha ez most elmegy, én leiszom magam, és kiverem a farkam.
- Nem. Majd holnap felhívlak.
Az aggódó elfordul, haragszik hálásságára.
- A táncosnőt nézed? Ismerem. Pár éve együtt táncoltunk, amíg a pasim miatt, tudod... pam-pa-pam-pa-pám... el nem híztam.
- Az elhízás azért túlzás. Molett vagy.
- Van aki ezt szereti. Gondolom, te is. Menjünk táncolni? Onnét jobban látod.
- Jó mellei vannak, de nem táncosnő alkat. Túl nagy és lusta
is.
/Én mint dundi-faló! Csak óriási csöcsökért viselem el a túlsúlyos nőket, ordenáré program keretében. Mindig magas, vékony nőim voltak. Ordenáré program... Pár éve találtam ki a Pusziékkal az "E"-ben. Képtelenek voltunk jobb csajokat össze
16
szedni, mint a mieink, égni meg nem akartunk, valami középszintessel. Akkor már inkább egy-két jó, dagadt, nagycsöcsű nő kéne, amilyeneket egyébként sohasem vinnénk el. Kiélni fejletlen perverzitásunkat, játszani, hülyéskedni, turkálni a rengő húsban... Versenyeztünk, kié lesz különlegesebb? Klassz bulik voltak. Nevettünk, felszabadultan élveztünk, jót tettünk a lányokkal is. Csak egyszer szorult el. Laciék kijózanodtak hazafelé és le akarták fújni a programot. A lányok könyörögtek. /Híres szépfiúk is voltak a brancsban/. Csak úgy engedték be őket, ha letérdeltek a lábtörlőre és imádkoztak. Ez nekem sok volt, biztos mert ateista vagyok, de a lányokat nem zavarta. Végeredményben, mindnyájan istenek vagyunk valakinek... Jó, mondjuk félistenek. Ordenáré program... A többiek megnősültek, én meg behelyettesítettem vele a mellmániámat és a hiányérzeteimet./
- Jól táncolsz. Én tudom, én együtt táncoltam velük - biccent a seggrázók felé.
- Szeretek.
/Tényleg jó mellei vannak. Ennek a... Magdinak is, kapom rá a szemem, legalábbis rezegnek. Mi lenne, ha inkább a táncosnőnek mutattatnám be magam? Esetleg... Vagy maradnál magadnak./
- Menjünk. Vége a bulinak.
- Kár... Tessék? Ja, várj csak. Itt a ruhatárjegyem, kérlek, vedd ki az én dzsekimet is, a kijáratnál találkozunk.
-Sietek!
-Jó.
Addig elindul az elégedetlen reménykedő, hátha elkap egy hesszet a táncosnőtől, vagy összejön valami szintesebb leszakadó. De a táncosnőt már itatták, az ajtónál meg Zsazsa forgolódott.
Késő van már. Elindult a ruhatárhoz.
Befut a Magdi. Ráncigálja bő fekete kabátját, a bó fekete blúzra és szoknyára, mert az slankít...
- Mehetünk?
- Nincs meg a dzsekid, elrakták valahova. Az én kabátom volt az utolsó.
- A szentségit! A jegy nálad van? Gyerünk az irodába!
- Itt van, tessék. Szerintem nem veszett el, csak a ruhatárosok beadták a rendezői irodába, mielőtt elmentek. Nehogy ellopja valaki.
- És a Tiéd?
- Az én kabátom a másik ruhatárban volt.
/Ezt már egyszer eljátszották velem, az "új Várklub"-ban. Mentünk a ruhatárhoz, nyújtom a jegyet, a dzsekim meg sehol. Biztos egy fogasra akasztották, egy másik kabáttal, s azzal együtt
17
kiadták. Naná, hogy a vadonás új, koptatott-bőr pilótadzsekimet. Akkortájt hoztam Párizsból. Itthon akkor még alig, talán fényképen volt. Benne a lakáskulcsom, az irataim... Ott álltam egy ingben, novemberben. Kivertem a balhét. A rendezők szorult helyzetben voltak, mert szabálytalanul jártak el. A barátnőm feljelentéssel fenyegetőzött. Még én csitítgattam, /neki lett igaza/ hogy beszéljük meg normálisan. Végül aláírtunk egy jegyzőkönyvet, kifizettek a bevételből nyolcezer forintot, ami több volt átszámítva, mint amennyiért vettem, de jóval kevesebb, mint az itthoni értéke és kértem egy taxit. Dühös voltam a helyre. Állítom, valamelyik rendező, vagy ruhatáros lopta el. Jó ideig nem mentem oda, pedig tiszteletjegyem volt. Később mégis bevetődtem valami nő után, s pár perc múlva hívattak az irodába. Meggyanúsítottak, hogy önlopást követtem el, különben honnan lenne meg a régi személyim és a tiszteletbeli tagságim.
Különösen egy bunkó-pofájú ajtónálló acsarkodott a legjobban, azt sajnálom, hogy nem vertem be a pofáját. Elröhögtem magam a helyzet abszurditásán. Gondoltam, lerázom magamról ezt a halom kis kellemetlent, de átgondoltam és inkább elmagyaráztam, az önlopás lehetetlenségét, hogy az irataimat később postán küldték vissza és az egészet kikértem magamnak. Nem jutottunk dűlőre, felkértek, hagyjam el a helyiséget, amit persze visszautasítottam. Éreztem a fejemben a düh térnyerését, a végső lehetőség elkeseredett sürgetését, de nem, még magamért, magamnak sem hagyom /el/ magam, nemhogy ezeknek!
Megittam a pezsgőmet, kijelentettem, hogy a lábam be nem teszem többé az ilyen szemetek közé, és leléptem. A haverjaim el sem hitték az egészet. Valami eljuthatott a vezetőséghez is, mert nem tiltottak ki, két év után kipróbáltam. Úgy látszik, csak a bunkó tüzelte fel őket ellenem, talán épp ő lopta el a dzsekimet? A dzsekimnél is jobban bánom, s a kínos jelenetnél is jobban szégyellem, hogy a parasztot nem vágtam pofán. A rossztapasztalatú aggódó beront az irodába, a dzsekije ott lóg a fogason.
- Az az, köszi szépen.
Átadják, ahogy szerinte bárki másnak odaadnák, pénzt számlálnak.
- Ugye, hogy meglett. Hová megyünk?
- Mindenesetre, innen el.
- Nem csíped a helyet?
- Most már nem.
/Ez van, ez a nő marad. Reszketek a vágytól, az izgalomtól, de hogy mutogassam? Minél gyorsabban... Még, ha jó is, túllegyek rajta, elfeledhessem, vagy elrakhassam. Ez jut, ennyi van./
18
- Megyünk valahová?
- Majdnem négy óra. Már minden bezárt, vagy visszasüllyedt a változtathatatlanba.
- Mi..? Az "Éden" még nyitva van. Meg a "Paradiso" is.
- Nincs kedvem...
/Hogy kiröhögjenek... Valószínűleg hajt a csaj szabadidejében. Nincs elég pénzem.../
- Akkor?
/Határozottabb mint kéne, találj ki valamit, mert le fog lépni!/
- Jön egy taxi. A jó...! - Káromkodik, dühöng. - Még csak ránk sem nézett. Hogy kapnál defektet az alagútban!
Mindegy, menjünk villamossal.
- De, hova?
- Hozzád lehet?
- Nem. Anyám vigyáz a gyerekemre. Ilyenkor, már nem ébresztem fel. Meg kint lakom Sashalmon.
- Akkor hozzám. - sóhajt a sorsüldözött. /Darabokban lesz az ágyam./
Megnyugodott, bár nem így képzelte el, de minden kétsége, hiánya, mintha a megsejtett dőlésszög alá költözött volna.
- Hánykor kell felkelnem? Utálok korán kelni és nem bírom, ha siettetnek.
- Tíz előtt én sem kelek... Nem baj, hogy nem megyünk el még valahová?
/Most, hogy túlhaladt helyzet lett, mi? Hogy jó fiú légy... Tíz mondattal előbb nem kérdezted volna meg./
- Ha alhatok, nem. Én is szeretkezni akarok veled, jó alakod van. Meg elegem van már! A volt pasim... Pam-pa-pám-papám...
De valamit meg kell mondanom neked. Épp menstruálok. - Te jó ég! Sejthettem volna. És... nagyon?
- Alig. Az utolsó napon vagyok.
/Brávó! Már egy egészségügyi dugást sem tudsz összehozni
problémamentesen. Meg vagy átkozva, öregem. Allergiás vagy a
menstruációs vérre, húgycsőhurutot kapsz tőle. Viccesen el is
mesélted. Amilyen formád van, majd emlékezni fog rá, épp jó
időben.../
Beletúr a zsebébe.
- Van nálam koton, mindenki megnyugodhat. - Hány?
- Elég. Miért, duplán szereted? - Na nem, csak...
- Még akkor is elég lenne, ha felfejlődne a világ. A fő dilemmámat értem - magyarázza -, hogy miért van az embernek harminckét foga és egy farka. Miért nincs fordítva? A 32 fogat
19
könnyen pótolhatjuk, az egy farkat nem. Pont azt nem ami a legtöbb közvetlen örömet okozza nekünk! Sokan szeretnék elfelejteni, de nemcsak a gondolkodás különböztet meg minket az állatvilágtól, hanem az a bűnösen kihasználatlan képességünk is, hogy állandóan képesek vagyunk a közösülésre...
- Akkor 32 punci is kéne...
- Az! Látod, mi egyetértünk. Csak forgolódnánk egymás körül.
És hazavitte. A lány kövérebb és bőbeszédűbb lett, mint hitte, a mellei petyhüdtebbek, ellenben nem az utolsó napon volt, hanem a "puceráj" közepében. Viszont jól mozgott és az ágy is leszakadt.
Még az ágyneműtartó is véres lett.
Végeredményben elment/ünk/ és felfoghatom áldozatnak is a nagy Ordenáré oltárán, remélve, hogy más vérzivatarba nem kerülnek utódaim.
Mindez veletek... és belétek is.
Másnap reggel nehezen ébredt. Én szörnyen, és "ha lúd, legyen kövér" - mégegyszer megtettem. Irtó lassan szedelőzködött és naná, hogy várt valamit tőlem. Ideges lettem és mindent elígértem. Így biztos.
Azon gondolkodom, elmondjam-e, hogy amiért, amire ezt a novellát /MEG/ÍRTAM, megkerestem és kibékültem a barátnőmmel, a fene megette... És csak azt sajnálom, hogy nem adhatok ilyen címet az egésznek, hogy "Véres vasárnap", vagy valami ilyesmi.
1989.
Magányvadász
Keresem azt az ízt és illatot, amit az első finom cigarettákban éreztem.
Édeskés telt dohányízt...
14 éves voltam, jártam a várost. Minden vasárnap átgyalogoltam az Erzsébet-hídon, végig a Rákóczi úton, az Emkétől vissza a Lenin körúton, aztán a Margit-hídon keresztül haza, az Attila útra.
Piros dobozos Chesterfield-et szívtam.
Ráértem. Vasárnap kora este utaztam vissza a kollégiumba, semmi más program nem fért az időbe, csak néha szomorú voltam.
Keresem azt az ízt, de azt hiszem, már sohasem lesz olyan tiszta a szám.
Sétáltam egyedül az utcákon, néztem a házak homlokzatát, a kosztól szürkült büszkeséget, a füstös tarkaságot, a repedezett boldogságot, a város klimaxát és észrevettem, hogy az arcomba néznek a nők!
Elkezdődött a rohanás, harc a magánnyal és a magányért.
Lapozza a szél a jegyzetfüzetemet. Egyedül iszom egy üveg bort, nem érzem a cigaretta ízét, a zenekar hamisan játszik. Füreden, 1983-ban, 18 nappal a harmincadik születésnapom előtt.
Iszom az egyik pohár bort a másik után, megfájdul a fejem. A szívem úgysem tud. Nincs kedvem csajozni, más meg nem érdekel. Keserű, redves fa leszek, ha megöregszem.
Tekergőznek a fiatal siklók, az izgékony giliszták, a tánchely megtelik.
Hideg víz, túl kis halak. Fáradt a testem, merev a szám. Elszürkített a vihar, nem néznek rám.
"Vitorlásom vihart keres, hátha megtalálja benne a békét" - Kegyes hazugság.
Pedig... volt.
Kegyelet az elmúlt napoknak, imádság a boldogsághoz,
meleg simogatás a régi lányoknak, mosoly az elmúlt szépségnek. Emlékművé nő bennem minden, ami jó volt.
Visszafojtott sírás azért, ami elmaradt, mert rajtam kívül, nekem nincs itt semmi. Emlékek, túl fiatal arcok, érdektelenek, megkerülnek, átugranak rajtam.
20
21
Nincstelen vagyok kincseitek között, meddő a zsendülő vetésben, szép bukás, kozmetikázott elmúlás, lemondó keresés a sodrásban.
Nevetni könnyű, könnyűnek lenni nehéz. A pillangó öregszik. Az őszinteség klinikai halál.
1983.
Darálóban
Párizsban mindig lógok a metrón. Pontosabban ugrok. Egyszerűen átugrom az automata bejárat korlátját. Ez nálam nem sport, szükségszerűség.
Három éve egyszer elkaptak az ellenőrök, egy nappal rá, hogy ellopták az útlevelemet. Sajnálkozó vigyorral tártam szét a kezeimet, se pénz, se passport. Otthagytak egy csinos kis feketével, elmentek rendőrért. Az egyetlen ellenőr-álruhás jótündér, akivel találkoztam, megcsóválta a fejét és elfordult. Megsimogattam a haját és leléptem.
Azt mondták, ott várjak... Ha hülye lettem volna.
Mindig jól körülnézek, nincs-e rendőr, vagy más egyenruhás a környéken.
Az a bökkenő, hogy vannak olyan állomások, ahol kimenni is csak a bemenetelkor kezelt jeggyel lehet. Ilyen a ST.Germain an Laye-i végállomás is.
Az utolsó járattal érkeztem, 1 óra körül.
Zsaruk álltak a korlát túlsó oldalán. Sebaj, ezek csendőrök, nem törődnek az ilyesmivel. Franciaországban a csendőr nem tévesztendő össze a rendőrrel, ezek válogatottabb, érettségizett legények, általában legalább egy idegen nyelvet beszélnek és nem foglalkoznak forgalomirányítással. A tömegből egy srác előttem ugrott. A zsaruk beszóltak. Automatikusan hátrafordultam és elindultam visszafelé. Valaki megkérdezett, hova megyek? Hát persze, nincs több vonat. A fenébe is, úgy is ki kell mennem! A csendőrök a sráccal beszélgettek - ugrottam. Nem néztem hátra, siettem a mozgólépcső felé. Nem futott utánam senki. Hűvös szél fújt. A legrövidebb úton igyekeztem. Lépteim hangosan kopogtak a kihalt utcán. A templom utáni kanyarban csikorogva fékezett mellettem egy autó. Két csendőr ugrott ki. Az egyik elállta az utamat, keze a stukkeren, a másik egy fekete, a falhoz rántott. Valamit sziszegett az arcomba, büdös volt és izzadt. Ha csak a szemét nézem, állatnak inkább hittem volna. Mutattam, hogy nem értem, angolul tiltakoztam. Végigtapogatott tetőtől talpig, nincs-e nálam fegyver. De jó, hogy nincs itt a bicskám, gondoltam. Intett, a másik is odajött hozzám. Ez már beszélt angolul, kérdezte, hova megyek. Haza - feleltem -, itt lakom St.Germain en Layeban.
- Passport?
- Nincs nálam, nem hordom magamnál, legutoljára ellopták tőlem.
Akkor visszavisznek Párizsba. - jelentette ki.
22
23
Nem akarok visszamenni, itt lakom a Rue de St.Pierre 23-ban, két sarokkal odébb.
Átrángattak a kocsihoz.
Értsék meg, hogy nem akarok menni, itt lakom, kísérjenek el, igazolom magam!
Belengetett egy bilincset, beszállok magamtól, vagy megbilincsel.
Elkeseredetten ismételgettem a címem, s hogy turista vagyok Magyarországról.
- Passport? - kérdezte a fekete újra.
Nem is válaszoltam, a lapos belsőzsebemre mutattam.
A szürke zsaru benyúlt, kihúzott egy metrótérképet, s néhány jegyzetet. Fintorogva belenézett, majd visszatette az iratokat, de a zsebemet nem engedte el, ütemesen rángatta és szövegelt. Megsemmisülten álltam, gondoltam, le akarja szakítani a zsebem, hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak. Belémkövült, hogy gyenge és gyáva vagyok és ezt nem az alliteráció kedvéért írtam, nem bírom a megaláztatást, a tehetetlen dühöt, nem tudok közömbös maradni. Elég okos vagyok, hogy ne menjek bele kilátástalan küzdelembe, de. megvetem magam érte. Azt meg minden lélekbúvár tudja, hogy ennek mi a vége. Egyetlen esélyem a normális életre, hogy elkerülöm a börtönt és az erőszakosokat, különben gyilkos, vagy hős lesz belőlem. A másik beszállt a kocsiba és indított. A zsaru végigmért, mindezt tudhatta, hisz látta az arcom, elengedte a zsebem, s legyintett, mintha piszkot pöccintene le a kabátjáról. Megköszöntem! És elindultam a szabadság, egyenlőség, testvériség fehér házai között. Másnap megfigyeltem, itt sincs pénz a tatarozásra. Füleltem a motorhangot, nem jönnek-e utánam. Nem fordultam hátra, tudtam ez volt a hiba, otthon sem szabad a rendőrök után nézni, azonnal igazoltatnak. De nem így! Nesze neked demokrácia!
Elmondtam a barátaimnak. Furcsán néztek rám, azt felelték, fehér embert nem igazoltatnak.
- Biztos arabnak néztek a hajad miatt, vagy buzinak. - Kössz... - fel voltam háborodva.
- Öregem, engem öt év alatt egyszer sem igazoltattak és úgy tudom, egy-két extrém esettől eltekintve a barátaimat sem. Különben is igazoltassanak csak, mi a városgyűlésen megszavaztuk, a rendőrök minket védenek, nincs is bűncselekmény a városban. A buzik az utóbbi időben elszaporodtak, biztos azért volt az egész.
- Már a színesek...- szúrtam közbe.
- A beteg patkány, meg a beteg ló ugyanúgy beteg, mégis a patkány patkány, a ló meg ló.
24
- Nem is az igazoltatásról van szó, az eljárásról!
- Itt az emberek lőnek, nagy kincs a szabadság. Sokan vannak itt papírok nélkül és nem akarnak visszamenni. Nem vitatkoztam tovább. Öt éve diszidált. Másnap megkérdezte, akarok-e bejelentést tenni, bemegy a városházára, kivizsgáltatja az esetet. Mert ez egy szabad ország.
- Nem - mondtam -, most már nem érdekes.
Rendőrség. Volt már dolgom a francia rendőrséggel, először hat éve, amikor belekerültem egy tüntetésbe. Valami atomerőmű ellen tiltakoztak Malville-ben. A Szent Jakab kápolna előtt gyülekeztek, röplapokat osztogattak; "Société nucléaire - sociéte policiére".
Jean-Paul Sartre is ott volt, sokszorosított meghívókat adott "Erostrate" című novellájából készült darabjának premierjére. Egy hete láttam a sírját a montparnasse-i temetőben. Egy csokor őszirózsa volt rajta ezüstpapírba csomagolva, egy narancs és pár szem cukorka. A meghívót a röplapokkal együtt otthon őrzöm. Ráértem, érdekelt a dolog, maradtam. Az emberek nevetgéltek, beszélgettek, a kocsikból megafonon jelszavakat üvöltöztek. Egy előre bejelentett, engedélyezett tüntetés! Tüntethetek!
Milyen más, mint otthon, 1971. március 15-én..:
Nedves szürke ködbe bújt a tér, szemerkélt az eső. Páran álldogáltak a Petőfi szobor előtt. Semmi koszorú, semmi megemlékezés, alig pár szál virág.
Még iskolai szünet sem volt!
- Mégiscsak disznóság, a legnagyobb magyar ünnep - mondogatták az emberek egymásnak. Összeálltunk és elénekeltük a Kossuth-nótát. Lassan szállingóztak az arra járók.
- Dobjunk össze egy koszorúra! - javasoltam. Összegyűlt némi pénz, megvettem a koszorút a Váci utcai virágboltban. Elhelyeztük a szobor talapzatára, a vizes szürke márványra az örökzöldet, a nagy szürke hallgatásra az emlékezés néhány-napos zöldjét.
Szorongatta a torkom a meghatottság, láttam, a körülöttem állóknak is ragyog az arca.
- Odanézz! - hallottam. - A szemközti házból filmeznek!
- Le vannak szarva.
- Át kéne menni a Kossuth szoborhoz, aztán fel a Várba Táncsics útján! - kiáltotta valaki.
Elindultunk, végig a Váci utcán. Az építkezésen a melósok közül sokan abbahagyták a munkát, csatlakoztak hozzánk. Nőtt a tömeg, talán már százan is lehettünk. Egy gyerekkocsit toló anya is beállt a sorba. A házakból, hivatalokból kitódultak az
25
emberek, /ebédidő volt/, éljeneztek, kiabáltak. Átmentünk a
Vörösmarty, a József Nádor téren végig a Münnich F. utcán. - Egy zászló kéne!
- Ez az, egy nemzeti színű!
Beugrottam egy kapualjba, s becsöngettem a házmesterhez.
- Szeretném elkérni a nemzeti színű zászlót, a Kossuth szobrot megyünk megkoszorúzni.
- Nem lehet azt, nekem el kell számolnom vele, nem adhatom oda.
- Ha már nem tette ki, adja oda, ne féljen, visszahozom. Láttam, hogy elgondolkodik a polgár, lehet, hogy röstelkedett is egy kicsit.
- Nézze, itthagyom a személyimet zálogba. Odaadta.
Kirohantam az utcára, kibontottam a zászlót, s az élre álltam. Csodálatos érzés volt, magasztos, felemelő, szinte még szégyelltem is magam érte. Futkosott a hideg a hátamon, éreztem, a vér az arcomba tódul.
Most már nagyon sokan voltunk, igazi tömeg.
Kiértünk a Kossuth térre.
A kormányőrség nem engedett a Parlament előtt elvonulni, a tér külső sétányán mentünk végig. Odaértünk és láttam, itt már volt állami koszorú és a szoborcsoport mellett rendőrök álltak.
- Rakják le a koszorút és oszoljanak!
A tömeg zúgott.
Felvittem a talapzatra a koszorút, elhelyeztem, s a tömeg felé fordultam.
Akartam valami lelkesítően nagyot mondani, de csak ennyit tudtam:
- Üdv a legnagyobb magyarnak!
- Az Széchenyi volt - szólt közbe a rendőr. - Nézőpont kérdése - válaszoltam.
A tömeg éljenzett, újra elénekeltük a dalokat, majd levonultunk a rakpartra, hogy a Lánchídon keresztül felmenjünk a Várba.
A rakparton már vártak. Két rendőrautó kettészakította a tömeget, a két végéhez rohamkocsik álltak. Elkezdték oszlatni a tömeget, aki elől állt, igazoltatták. A tömeg megszeppent, félreállt, túl élesek voltak még az emlékek. Akinek rendben találták az iratait, kétfelé irányítva egyesével elengedték. Engem a zászló miatt az elsők között igazoltattak. A zászlót kivették a kezemből, összecsavarták. Beültettek egy rendőrautóba.
- Szóval, hol van a személyi igazolványa?
- Mondtam, hogy leadtam zálogba a zászlóért. - Azt nem lehet zálogba adni.
- Nem tudtam - válaszoltam.
26
Bevittek a főkapitányságra. Elvették a kokárdát, az órámat, a nyakláncomat, a cipőfűzőmet és mindent, ami a zsebemben volt. Aláíratták velem a listát és liften leszállítottak a pincébe. Mindenütt drótháló és rácsok, minden ajtónál őr. Bevezettek egy cellába. Nem volt nagyobb 3x2 méternél. Egy dróthálóval fedett lámpa égett és egy lehajtható fapriccs volt benne.
- Az őrizetes szóljon, ha a dolgára kell mennie, de előtte mindig kérjen engedélyt.
Hát itt voltam.
Néztem a fehérre meszelt falat, Anyámékra gondoltam, s arra, hogy este hétkor megy a vonatom, tízre be kell érnem a koleszba, különben kimenő-megvonást kapok. Olvasgattam a felírásokat, sajnáltam, hogy nincs nálam toll, sem éles szerszám, amivel a falra írhatnék.
Ügyetlen őrizetes vagyok - gondoltam.
Kiabáltam az őrnek, hogy WC-re kell mennem. Nem jelentettem. Na nem nagyképűségből mondom, lehet, hogy csak elfelejtettem.
Egészen a fülkéig kísért, de nem jött be. Hálás voltam érte. Visszavezetett és rámrázta az ajtót. végig nem szólt semmit. Kezdtem fázni. Csak egy ing volt rajtam, s egy átmeneti kabát, az esőtől az is átnedvesedett.
Nem volt órám, de sejtettem, jópár óra eltelt. Zörögtem az őrnek, kértem, adjanak takarót, fázom.
Azt mondta, nem kapok semmit, még nem vagyok állományban.
- Akkor engedjenek ki, vagy vigyenek kihallgatásra! - Várjon a sorára.
Értem jöttek.
A szobában két civil ült, az egyik kérdezett, a másik írta. Elmondtam mindent, ahogy történt. A kérdésére válaszoltam. - Nem, nem biztatott fel senki, semmi bűnt nem látok benne, úgy éreztem, illően meg kell ünnepelni március 15-ét. Szégyen, hogy hivatalosan nem számít ünnepnek, nem, nem elég, hogy benne van a naptárban, még nem vagyok a rend ellensége,
csak nemzeti öntudatom tiltakozik.
Megkérdezte, tudtam-e, hogy a Bem téren leszaggatták a vörös zászlókat és elégették?
- Nem tudtam róla, semmi közöm hozzá, ilyet már a nevem miatt sem tennék...
A másik szobából bejött egy nyomozó, ismerősnek tűnt, mintha már láttam volna valahol...
Ennél a válasznál hangosan kiverte a pipáját és kiment. Kérdezgettek még egy fél órát, aláíratták a vallomásomat.
27
Mindketten kimentek. Egyedül hagytak.
Vártam. Elszántam magam, hogy kitartok. Kicsit hősnek képzeltem magam.
17 és fél éves voltam.
Bejött a pipás, leült, nézett egy darabig, majd az ajtóhoz ment és kinyitotta.
Menjen, kint majd odaadják a dolgait.
Még hivatalos igazolást is adtak, miért késtem a koleszból.
A tömeg meglódult. Kifordult a Rue du Renardra és rendetlenül tolongva, nevetgélve, kiabálva haladt előre. Előttem egy srác felkapott egy követ és egy parkoló kocsi szélvédőjébe hajította.
- Nocsak...
Mások is dobálni kezdtek, a tömeg idegesen hullámzott, az él megtorpant.
A járókelők behúzódtak a kapuk alá, a metrólejárók megteltek. Mi történhetett?
Elindultam előre. Eleinte nehezen haladtam, lökdösődnöm, törtetnem kellett, majd ritkultak a sorok, az emberek utat engedtek. Egyre hangosabb lett a kiabálás, de vele fordított arányban csökkent az ugrálás, az ide-oda szaladgálás. Egy pár hapsinál alkarhoz támasztható, fémvázas, markolatos csúzlit láttam, ujjnyi vastag tejgumival. Kerek acélgolyókat és anyacsavarokat lőttek ki, az ilyen 25 méterről átviszi az ember fejét. Megtorpantam.
Előttem már csak három sor szorosan összefogódzkodott alak állt, bukósisakban, kukafedővel a kézben, botokkal felszerelkezve. Velük szemben, tíz méterre sem, a rendőrség! Sisakban, plexipajzzsal, gumibottal, helyesebben fabottal, akkoriban a rohamrendőröknek hosszú, feketére festett fabotjuk volt, mint a seprűnyél... Vagy ötven zsaru nézett farkasszemet a tüntetőkkel. Mögöttem összezárt a tömeg. Ott álltam a védőpajzsban egy szál ingben, szemben minden rendszer kinevelt szemetjével, a hivatásszerű erőszakkal! Meg kell, hogy mondjam, akkor nem éreztem ilyen elvontnak ezt a tényt.
Éles fütty és a zsaruk meglódultak!
- Na, lökd meg Vörös, most aztán derékba kaptad a (f)a(s)zt.
Baloldalt palánk, jobb oldalt útkereszteződés, amelyet rohamkocsik zártak le.
Lassan, kényelmesen futottak, ügetés közben, botjaikkal a plexipajzsokat ütötték. Félelmetes volt.
Éreztem, hogy remegek és átnedvesedik az ingem. Teljesen kilátástalan helyzet, itt hülyére vernek. Örülhetek, ha egy-két ütéssel megúszom, ha nem törik be a fejem, ha nem csuknak le!
28
Jóformán azt sem tudom miért! Véletlenül. A rendőr-ék becsapódott.
A tömeg kétoldalt ugrott, s visszatajtékzott a palánkról, vagy fedezéket keresett a parkoló kocsik, s a fák mögött. A vadak iszonyúan csépelték egymást. Módszeresen, szakértelemmel. Én így sohasem tudnék verekedni. Ha ennyire gyűlölnék - ölnék.
Egy lehetőségem van, be kell jutnom a palánk mögötti építkezésre. Rohantam!
Ütöttem, rúgtam, gázoltam mindenkit, aki az utamban állt. Puff! Ez már zsaru volt... Egy pillanatra láttam a plexipajzson keresztül, dühtől eltorzult pofáját. Emelte a botját... Nekiugrottam a palánknak. Sikerült! Elkaptam a palánk tetejét, hasmánt átlendültem rajta, s a másik oldalra jutottam. Egy folyosóban voltam.
Előttem újabb palánk, a teteje fallal csatlakozott, az egyik végén építkezésnél használt deszkaajtó, zárva, egy páran már szorongtak ott, a másik fele nyitott, a zsaruk felé. Kész, vége. Ha véletlenül benéz egy rohadék, ketten-hárman bejönnek ide, agyonverhetnek minket, még csak nem is látja senki...
Pisálnom kellett.
Elraktam a farkam és rágyújtottam. Ujjaim dobszólót játszottak a cigivel a levegőben. Valaki kikapta a kezemből. Megpördültem. Egy csaj állt előttem, a szája elé tett ujjal. Eldobta a cigit, s a füstre mutatott. Attól tartott, megláthatják. Nem vitatkoztam, láttam, hogy fél. Kintről ütések zaja, üvöltözés, lábdobogás hallatszott, aztán szünet.
Odalopóztam a folyosó nyitott végéhez és kinéztem. Tőlem pár méterre az előnyomult rendőrök háta, húsz méterrel hátrébb, az utat lezáró rohamkocsik. A tüntetők meghátráltak, visszafutottak vagy száz métert, májd újra összeálltak, dobálták, lőtték, szidták a zsarukat. A rendőrfal egyenlőre nem indult ellenük, a támadást jelentő sípszót várták. Éreztem az agyam súlyát és lüktetését, a gyomrom liftezett, a szívem a bordáimnak ugrott. Menjenek már! Nem mozdultak. A tömeg feléjük indult. Nincs sípszó! Ezek hátrálni fognak, nem várok tovább! Kirohantam. Teljes erőből futottam, vártam, mikor ugrik elém egy rendőr, mikor ugranak ki a rohamkocsikból. Nem szaladt utánam senki. A sarkon megláttam egy metró-lejáratot, még a hátsó rohamkocsik előtt. Egy metró-lejáratot rendőrök nélkül! Lecsörtettem. A megszokott kép: a falon összefirkált plakátok, a támlátlan padon clochard alszik, a szemközti peronon egy srác Santanát játszik, az emberek érdektelen arccal várnak egy szerelvényt és más-más részt a világból. Idegesen nézegettem a
29
lépcső alját, amíg nem jött a vonat. Ugrottam nyitni az ajtót, hazáig remegett a lábam.
Mikor megérkeztem, a tévében az esti híreket adták, pár percre közvetítettek a tüntetésről. A barátom látott egy pillanatra, hogy ott toporgok az első sorokban, mutatták az összecsapást is, úgy, hogy készült telefonálni a rendőrségre, amikor beléptem.
Most befejeztem.
Egy emlék felnőtt a rossz érzés mellé; ülök a "Flore en L'ile"ben, a Szent Lajos szigeten, előttem tea, teli hamutartó... és dolgozom!
1983.
Voltam már más tüntetésen is, ahol verték a jónépet, otthon is, de arról majd máshol írok, külön fejezetet érdemel.
A második találkozásom a francia rendőrséggel a St. Lázár pályaudvari rendőrségen történt. Kurucz Jancsival és francia feleségével mentünk be, bejelenteni a mappám és az irataim ellopását. A rendőr végighallgatott minket, írt egy igazolást és javasolta, nézzük meg a talált tárgyak osztályán, vagy várjuk meg, míg a követségre küldik postán, a tolvaj úgy is egy postaládába dobja, kinek kell egy szocialista /vörös/ útlevél.
Kértük, telefonáljon a másik állomásra, alig egy fél órája történt az egész kb. most fut be a vonat, nézzék meg, nem maradte a vonaton... Nem hatotta meg. Azt mondta, nem ér rá, most nem foglalkozik az üggyel, érdeklődjek egy hét múlva. A harmadik érdeklődés után, hazatelepedési engedéllyel tértem haza.
Monte-Carlóban minden reggel pontban 9 órakor odaállt egy rendőr a sétányszéli betonszegélyre és belefújt a sípjába. Ébresztő, kezdődik a nap, keljenek fel a csövesek és tisztuljanak a plázsról.
Rómában hasonló módszerrel ébresztettek, csak ott belerúgtak az alumínium ajtóba a Termini pályaudvar várótermében, és ezt két óránként csinálták.
Mindegy, hogy volt jegyed, vagy sem, igazoltattak, mosolyogva elnézést kértek és két óra múlva újra felriasztottak. Mesélhetnék még más nemzeti rendőrségekről, de a rendőrség nüanszoktól eltekintve, szinte mindenütt egyforma. Erőszakszervezet.
Csak az a kérdés, erőszakszervezet, vagy erő-szakszervezet?
A mindenkori hatalom eszköze. Bár nem mindegy, hogy egy demokráciáé, vagy egy diktatúráé. Ugye? Az államé. Az állam is erőszakszervezet.
Mint tudjuk, az államokat meg lehet dönteni, a népeket sosem.
Nem szeretem ezt a fejezetet, fél év kellett hozzá, hogy legépeljem.
Valahányszor elolvastam, hogy átjavítsam, rossz érzés fogott el. Úgy tisztáztam le, ahogy megírtam Párizsban.
30 31
Dog a ködben
- Hopp fel!
- Hopp le!
- Hopi le!
A nagy sárga kutya megmerevedett az emlékmű tetején, kajla füleit mozgatta.
- Hopi le!
- Nóra! Mit mondtam...!
Egy pár közeledett. Illő pár a délutánhoz. A nő fiatal, húsz év körüli, még a téli kékharisnya szerelésben: horgolt kónya sapka, piros kabát, piros gumicsizma. A csizmán kívül jelentéktelen. A férfi ötven körüli, kis fehér szakállal, olyanféle, aki művészkörökben, vagy akörül forog. Karonfogva sétáltak. A nő gyengéden segítette a férfit, aki a hóna alatt becsomagolt könyvet tartott, s bal lábára enyhén sántított.
- Hopi le!
A srác átment az emlékmű másik oldalára, onnan is ötször fel-, s le ugratta a kutyát, minden oldalról ötször. Ez a hússzor fel, hússzor le, felér két kilométer futással, szokta mondani a többi kutyásnak, s a kétéves, hatvan kilós német dog-szukának kell a mozgás. Pláne ilyenkor, mikor a tüzelés utáni álvemhesség miatt lusta az állat, magától nem futna, szóval szükséges az ugratás. Le-fel, le-fel, rezegnek a duzzadt csuklók, fel-le, a nagy sárga dog kecsesen ugrik a döglött délutánba. Bár háttal áll, hallja a lépteket. Igyekszik halkan irányítani a kutyát, tudja milyen nevetségesek a kutyások, ahogy természetellenesre torzított hangon utasítgatják kedvencüket. Aztán itt van ez az emlékmű is. Mindig republikánus eszméket vallott, s most a Magyar Jakobinusok kőkoporsójára ugratja a kutyáját. Idegesítette, hogy egyszer majd valaki rászól és kioktatja. Eltervezte, hogyan fog válaszolni; - Bizonyos dolgokat az ember magában hord, belül tisztel, ez csak kő, s nagy baj, ha az ember magában köveket hord. -
Talán a nagy kutya miatt, talán mert senkit sem izgat, idáig nem szóltak. Még jó. A fiú úgyis felemás érzelmekkel viseltetett a világ iránt, s még hozzá ez a nedves-hideg vattaidő... Amikor elmentek mögötte, a következő oldal felé fordult. Idősebb lány sétálni kíséri lábadozó apját, vagy... Fehér filckesztyűje felkunkorodik csuklónál. Szerencsétlen.
- Nóra! Mit mondtam, ide gyere!
Az utolsó ötös sorozat. Unja már Ő is.
Nem mennek tovább. A lány szembe fordul és átöleli. Ahogy tetszik.
- Hopp tovább!
A kutya kihasználja a pillanatnyi szünetet, ahogy a srác oldalt sandít, lihegve áll a koporsó tetején. Szép látvány, dog a ködben. Nem is olyan öreg a tag. Apámnak hatvanéves korában huszonöt éves nője volt.
Rosszkedvű. Elmegy.
Van tartása a pasasnak. Nehéz ilyenkor menni - gondolja ké sőbb, mikor a lány megfordul, s látja, sír, vagyis csak a könnyei folynak. A tér végén a férfi visszafordul, int a könyvvel. A lány visszaint, s ahogy elfordul, szétesik, darabokban indul, a sírásban összeáll. Igen, sírt, de már könnyebb. Így kell lennie. Vége. Egyszer csak vége kellett lennie, s különben is... Nem rántja fel a vállát, hisz szereti. A fiú nyugodtan nézi. Ezeknek most klinikai halott a világ. A férfi, egy önfeláldozó hülye, vagy egy beteg zsarnok. A tanára lehetett, a barátja? Időben akarja befejezni. Ne előtte menjen tönkre. Amíg nem késő. Nehéz lehet neki. A nőben bemozdul minden, bár már érzi, talán jobb is így. Őneki sokkal nehezebben ment volna... Még mennyi ideje van, már neki, /a nőnek/.
Távolodik,
- Na utoljára, hopi fel! a ködben.
1981.
32
33
Nyílt levél
Kedves Fiúk!
Meg kell fognunk a dolgok elejét, dolgoznunk kell, családot alapítanunk, meg kell vetnünk egy egészséges, kiegyensúlyozott 50 év alapjait.
De ehhez bölcsen el kéne felejtenünk egy csomó dolgot, ami segített idejutnunk, és venni kell egy szürke öltönyt a Corvinban /nincsen hétfő Corvin nélkül/. Lehet, hogy én alkalmatlan vagyok, de előrelátó, mert már két hónapja beszereztem, bár csináltattam.
Kedves Fiúk, jól indultok, csináljátok tovább, bennetek és veletek forog minden odább /ugyanúgy/, ne féljetek, haladjatok, hogy ne kelljen küszködni. /Lásd: Szélhajtó küsz/ A küzdelem, a hit, a cinizmus /oda-vissza/ és az elmegyógyintézet emberséges dolog és néha jog. Azt hagyjátok nekem. /Szabadon választott sorrendben/.
Lehet, hogy igazán alkalmatlan vagyok a sorsotokra, de azért szeressetek ti is, ahogy én sajnállak benneteket.
Apám egy szépreményű terv ceruzája, én pedig /el/viselője, vagy elrontója vagyok. Ha mégiscsak viselője lennék /szürke teniszcsíkosban/ ígérem, akkor is foglak szeretni benneteket. Fel kell hívnom szíves figyelmünket jelenlétemre, /első lépésben különc teniszcsíkban/ ezért /b/írok csúnya feketével, de különben ma nem voltam nagyon rossz, csak este ittam egy kicsit /és most sokat/, amitől fosnom kell. - Ettől mindig meggyön az ihletem.
Itt Sibirben a szobámban lévő másik ágyon fekszik, aki arról álmodik, hogy én nagyon-nagyon szerelmes vagyok belé, pedig én /most; a sztárece szeretnék leni. /lásd; Dosztojevszkij: Karamazov testvérek/.
Rágyújtok egy új cigire, és vágyaimmal ellentétben azért sem fogom elbaszni /a szó szoros értelmében/ ezt az elképzelésem, sem elolvasni mégegyszer, amit /el-le/ írtam. Az a fő baj, hogy az én lelkem előttem Ausztráliában lakott egy kenguru-bolhában, s így öröklötten lételemem az ugrálás. Kitűnő bizonyíték erre az, hogy alig tudok még... máris állandóan ugrálok /fel a földről/. Persze magamtól szeretek ugrálni, és a szükségesen kívül, semmi sem köt az ugr/ált/atókhoz.
Minden érzés a fájdalom adósa, s a gyönyör a boldogság tragikus fonákja.
Hinni, hit a kételkedés elvetésében, ezért én sem hiszek tovább. Hiszem, hogy ez a hitem erős lesz.
Ha a lámpa a szemünkbe süt, lezárjuk. Ugye, egyszerű. - Csak nem mindegy, hogy a lámpát zárjuk le, vagy a szemünket.
34
Némely piás azt hiszi, hogy ez/az/által boldog. Ez buta dolog. Azért, mert hisz benne. Ha csak inna, nem lenne szükséges annyira, és félúton lenne a józan/közép: arany, szer, beledögleni a középszerűség savanyú gecijébe/sághoz. És persze olcsóbb lenne az elvonókúra.
Bővebben is elmagyaráznám, de akkor ki kéne józanodnom. Akkor meg nem foglalkoznék az egésszel. Ebből is látszik, hogy a moralisták a leg/bel/bűnösebb emberek. Ha nem írok, egész rendezett ember vagyok, ha írok, akkor viszont boldog - mit tegyek? Ha a légy nem zavarná az embereket, nem irtanánk őket. De akkor mitől lenne légy? Egyes emberek küzdenek a vérontás ellen, ha kell, tűzzel-gyilokkal harcolnak ellene... Ó, az ember csak a vágyainak él. Ezzel a borovicskával az a baj, hogy büdös. Pedig megemberelhetné magát, hiszen együtt halad bennem a vajas-spárgával. Némely könyv tanulságot ad, némely erőt. Az utóbbiakat jobban szeretem. Csak az a kérdés, mihez ad erőt? /Esetleg írni egy tanulságot adót?/
A szifilisz rosszabb, mint a kankó, de mind a kettő rossz. /De még rosszabb, ha ezt elfelejtitek!/ Mondjátok meg, miben higgyünk mármost?
A feltámadás, vagy öröklét intézménye egyidős az emberrel /kérdés, mit értünk alatta?/ Ha szanálnánk, mennyivel kevesebbet érne el az emberiség/?/ És az a röhej, hogy ezeket a dolgokat közösségek terjesztik. Íme az egyén és a közösség egy közös utópiája.
Az okozatra terjesztjük az okot.
Megoldás: a disznó nem szarik büdöset, ha nem etetjük. Ha nem etetjük, megdöglik, és nem kell gyöngyöt szórni elé. Néha érzéketlen vagyok az érzékeimmel szemben. Ez szétszórtság.
Ellenben, ha szétszórt dolgokat akarok írni, zavaros zenét hallgatok.
Tudatosan érthetetlen lenni. Ez mindig tetszett az embereknek. Elhiteti velük, hogy ők sem képtelenebbek a többinél. Okos dolog ezt felismerni, de mégsem ez az /el/le/fel/ki/-irányulásom. /Mindig sejtettem, hogy rossz üzletember vagyok./ Idővel úgy megszokjuk magunkat, mint a borovicskát. Gondolkodni csak azon lenne érdemes, hogy a borovicskáról akkor is tudjuk, hogy büdös.
Én például azért iszom ezt, és most, mert magányos vagyok és csak ez van -
35
Meg a szerelmem a szomszéd ágyon. Nekem nagyon tetszik most a magányom.
Ahá, a róka nem is a sajtot kívánta, hanem a helyét a mesében. A fene egye, minden felismerés elront valami jót.
Gyerek/ként/re lát/vár/va
Kopott fehér, a füsttel küzdő éles fényben amin lehet, /asztal, pad, fogas/ sokunk izzadt nyomai.
Ideges várakozások nehéz szaga, tompított félelmek, késő, vagy kitörő örömök kipárolgása. Döglött csikkek szürke halma, megkönnyebbülések kicsússzanó szellenete a szabályos
fehérben - A kezdetek váróterme. Tejüvegszerűen valószínűtlen. A másnapos búra hatása a fejemen? A szeszködön, a tervek bujaságán, az álmok ablakain csuklik meg a valóság, s az idegesség rendezi a vakvágányra, míg megzavarodva toporog tótágast a szivárványhártyám előtt?
Üres a "hajnali tejcsarnok", kívül a csúcsforgalmon, /mint más munkaruhában/, én egyedül vagyok. Hajnali tejcsarnok, ez jó. Csak nem árulják, hanem metamorfotikálják és az örök körbe húzzák a "tejtermékeket", s a személyzetnek szemfájdítóan vörös a körme. Kifejezetten morbid ide. Az üzemi mosoly csámpázik a harci festéken, a dakota vámpírok húga valahová mögém cserkész. - Nővérke, van valami hír?
- Még nincs, ne ideges/ít/ked/jen. - De, már olyan régen...
- Ugyan... Maguknak férfiaknak elképzelésük sincs az egészről!
Vissza/felé/ szíva: egyél, igyál, aludj, kefélj /többet/ és elljél tizet, te kimázolt hűtőláda, most rögtön, ahogy becsaptad az ajtót!
- Elképzelésem azért mindig volt...
Egyszer megkérdeztem a tanítónőt, hogyan születik a gyerek. Elpirult, s elkezdett valamit mesélni a lepkékről, bábokról. Úgy láttam, hazudik, s nem nagyon figyeltem oda, de végre megvolt az elképzelésem; A közösülés után az ondó bejut a csajba, ott bebábozódik. Az anya védőburkokat von köré, ez a magzatburok. Minden hónapban egy új burok képződik, s mindig más színű. A hetedik hónapban jön az utolsó, fekete, sárga, barna, vagy fehér, ettől függ, hogy milyen színű lesz a gyerek. A nyolcadik hónap elején felpattan a burok, megszületik a lepke.
A pillangó száll, piros virágok, s hullámzó bolthajtások alatt, zöld, sárga táguló alagutakban, mozgó, fehér egzotikus bokrokra, csodálatos, duzzadt, táguló, remegő tájakon az erekkel átszőtt, tátogó, hússzínű növények valószínűtlenül édes nedvét szívogatva, a lebegő sötétség lágyan simogató, puha csápjai között átsuhanva, foszforeszkáló szervek között keringve, keringve boldogan.
1978.
36
37
Aztán a kilencedik hónapban elönti a magzatvíz a világot.
A pillangó menekül a rémülten hajladozó sápadtzöld nyúlványok közül, elsiklik a lassan szétfolyó, piros virágok fölött, a kiömlő nedvek nyúlós ragaccsal fröcskölik össze szárnyai hímporát, csápjai letöredeznek, a szerteömlő, oldott színek közt nem tud tájékozódni, szárnyai leválnak, feje rohamosan nő, kecses lábai leesnek, csak két pár furcsa, tömzsi izé marad a helyén, a végükön öt apró lábbal, hiába vergődik e nektár-özön/viz/es édenben, lassan megtelik áttetsző, pirosból sűrűsödő folyadékkal, duzzad, duzzad, egyre nő, még látja messze sodródó végtelen szárnyait..., aztán semmi.
A kilencedik hónap utolsó napjaiban elfolyik a magzatvíz. Alul összehúzódva, fejjel lefelé valami kirabolt anyagba ágyazva fekszik vakon, mozdulatlanul...
S a 274-ik napon megszületik a gyerek.
- Gratulálok, Apuka, gyönyörű kisfia született. - ÓÓH...
Gyanakodva nézek hátul összefont kezei felé.
- Jöjjön, megnézheti az üvegen keresztül.
- Egészséges?
- Nézze. A telefonon tud beszélni az anyával.
Egészséges, tehát bömböl, ettől ráncos /legalább az anyósom is benne van a buliban/, az, hogy Vörös, meg természetes. - Szép, ugye?
- Inkább... Szép.
S valamikor tán /a/ "szárnyai" is /ki/nőnek...
1990.
Hazafelé/k/
- Akit várnak, előbb-utóbb megérkezik.
- Végül is mindenkit kerget vala/mi/ki...
- Örülök neked, tudtam, hogy megkeresed a gyökereidet. Endre zavarban van.
- Most jött össze... Ne beszéljünk róla, jó? - Három kocsival megyünk... - Szép, nagy házat építettél.
Modern, kétszintes családi ház, előtte egy mikrobusz és egy
meggypiros Audi.
- Van annak, aki el nem issza...
- Akkor neked nagyon sok kell hogy legyen.
- Ha, ha... Hétközben szinte semmit nem iszom, vezetek.
Kiváltottam a kőművesipart, egész nap hurcolom a cugehört.
(mutat egy meszes, malteros Barkasra Győző.)
- Azzal megyünk? - Nem, az Audival.
- Hogy együttérezzünk a szegényekkel...
- Mit csináljak, harmadik kocsim nincsen. Szóval jönnek a
Zoltánék hárman, a két székely, ők Csíkba mennek a
szüleikhez, Zoli Kolozsvárra a menyasszonyához, meg Te.
- Végeredményben, hová mész?
- Nagyváradra a Nagyanyámhoz, képzeld 90 éves, és üzent,
hogy látogassam meg, majd Kolozsvárra a haverokhoz.
- És a harmadik kocsi?
- Az a Gazsié... de 6 szállít valamit. - Kié?
- Nem ismered. Egy nagyon rendes cigánysrác, a haverunk. - Mi van, internacionalizáltok?
- Ő is erdélyi, neki is maradtak ott rokonai.
- Inkább egy kicsit arrébb, nem? (Felnevet.)
- Hát ez nehéz ügy... (Gyóző is elvigyorodik), de tényleg jó
gyerek. Remek humora van. Évekig a Rajkó-zenekarban játszott, bejárta a fél világot, aztán tavaly abbahagyta a bazseválást
és beszállt valami fafeldolgozó üzembe.
- Szárazfát gyárt?
- A franc tudja. Faesztergái vannak... Amit kell. - Hogy jutok én el Selgesre? - Merre van pontosabban?
- Nagyvárad és Kolozsvár között, az alszegben. Farnas mellett.
- Meddig akarsz ott maradni? - Egy napig?
38
39
- Jó. Zoltán, vagy én elviszünk. De csak Kolozsvár után, azt nem úszod meg...
Majd felveszünk visszafelé. Na, gyerünk, mi megyünk előre. - Na, az ott már a határátkelőhely.
- Lenne, ha nyitva lenne. Legalább nyolcvan autó vár előttünk.
- Az istenit! Egyszer már megcsinálták, hogy 18 órát várakoztattak ünnepek előtt.
Besoroltak a hosszú kocsisorba, Győző kiszáll informálódni. Befutnak a többiek is. Győző nyújtózkodik, megmozgatja a derekát, majd odasétál az előttük várakozókhoz.
- Elnézést, nem tudja, mi van?
Várakozunk. (tárja szét karjait a tag). Mi már négy órája. De sokan már vissza is fordultak. Nekem mindenképpen át kell mennem, az anyám beteg, gyógyszert viszek neki.
- Lezárták a határt? Valami balhé van?
- Csak a szokásos mostanában.
- Képesek és lezárják?
Azt konkrétan nem, de lassítják az átmenő forgalmat. Minden autót átnéznek, szép lassan... Szórakoznak, hátha még valaki szereti őket.
- A kintiekkel mindig szemét módon viselkedtek, de hogy külföldiekkel?
Erre nagyjából csak magyarok jönnek... Maguknak szerencséjük van, mintha indulnánk. Néha egyszerűen csak eltűnnek és órákig nem jönnek elő.
- Hát köszönöm, jó utat.
Ez van... Ha sikerül.
Győző nyújtogatja a nyakát, kutatóan néz előre, aztán felrántja a vállát és beül Endre mellé.
- Öregem, nem áltatlak. Nem tudom, mikorra jutunk át. Állítólag most megindult a sor, de még így is jó pár órába telik. - De mi van? Baleset?
- Nem. Jószomszédság, román módra.
- Kezdődhet az árnyékháború.
- Gondolod, hogy mi kértük rá őket? Szólni kéne a többieknek. Zoltánék melléjük álltak és kis idő múlva előkerült a butykos a csomagtartóból. Szegény Gazsit addig nyúzták, míg előhúzta a hegedűjét a millió cucc alól és beült melléjük.
"...Nekimegyünk, nekimegyünk, neki Kolozsvárnak..." (Énekelnek.)
- Szólok nekik, ne hülyéskedjenek, ha a vámosok meghallják, az életben nem jutunk át.
Győző kiszáll.
- Ki tudja, nem lenne-e jobb... (dűl le az ülésre Endre.) Győző bekopog a másik kocsi ablakán.
40
- Zoli, ne csináld!?
- Mi van, fosol? Még itthon vagyunk... "A régi mániám, tankkal végigmenni Románián..." Győző legyint, láthatólag dühös magára, Endre a kocsiban röhög. Egy óra múlva eljutottak a vámvizsgálatig. ...Milyen céllal utazik, mit visz, mennyi pénz van...? Gazsi kocsija mellettünk állt. A két kocsit kapásból félreállították. Mindnyájukat kiszállították, nekiálltak átvizsgálni az autókat. Hiába kérdezősködtek, nem válaszolnak. Endre nem bírja tovább.
- Mit keresnek? Cukrot, lisztet, vagy tiszta levegőt?! Szólalj már magyarul, az Istenit! Ne szégyelld az anyanyelved!
- Hagyd már abba! (böki oldalba Győző.) A kiskatona elvörösödik.
- Ne nehezítse még maga is. (sziszegi.)
Mellettük egy vámos tört magyarsággal Gazsit kérdezgeti.
- Milyen céllal utazik?
- Családlátogatásra.
- Daciába?
- Nem, Havasalföldre... (Válaszol Gazsi bazseváló vigyorral az arcán.)
A vámos meghökken.
-Mit visz? (Mutat a megrakott autóra.)
-Dácokat.
-Mit?
-Hát dácokat. Úgy hallottam, maguknál nincs elég.
A vámtiszt benyúl a kocsiba, lerántja a csomagokról a takarót. Legfölül egy köteg szép, fényes biliárddákó.
- De ezek dákók! (kiabálja, hangsúlyozva a hosszú ó-t.)
- Miért, nem ást mondtám...?
A vámos őrjöng, a környékről mindenhonnan visszafojtott röhögés...
- Biliárddákó-készítő vagyok, instálom, a mintát viszem Kolozsvárra. Jáj, párdon. K-k-kclujba.
A tiszt berohan a "vámház"-ba a függöny mögé. Kis idő múlva kijön. Endrét és Gazsit berendelik személyi motozásra. Elhúzzák a függönyt, csak a "szoba" látszik. Az élesen kivilágított szobában, egy hosszú, üres asztal mögött a vámtiszt, előtte Endre és Gazsi.
- Felszólítom magukat, adják át az illetéktelenül maguknál tartózkodó... lévő holmikat, amelyek a fennálló szabályok szerint tilosan bevihetők a Román Népköztásaság területére. (hadarja rossz magyarsággal, arcán sértődött gőggel, utálkozással.)
- Mi tetszik...? - kérdezi Endre.
- Mit ákár ez tüled?
41
- Rakják ki a zsebükből, ami benne van. (lép oda a másik vámos.) Most vetkőzzenek le, ruhadarabjaikat egyenként adják át.
Végigtapogatják a ruháikat, kiforgatják a zsebeiket. Endre dzsekijén feltépik a bélést.
- Ezt vissza fogják varrni, ugye?
- Tessék? Nem értem... - feleli a vámos.
Endre mély lélegzetet vesz.
- Jó, most tegyék szét a lábukat, emeljék fel a kezüket... Hajoljanak előre... (A vámos a fenekükbe néz.)
- Mit akar tülern, vitézs úr? Csókolom a kezsit, lábát! - Hajoljon előrébb!
- Nem merek én...
- Álljon rendesen!
Gazsi tettetett rémülettel les hátra, s mintegy véletlenül leszellenti a vámost.
- Ó, párdon, ó... Jáj mit tettem... Hogy én milyen málác vagyok...
Gazsi a kezét tördeli, Endre válla remeg a röhögéstől, a vámos arca mint a szilvaorrú keszegé, tátog, némán int: kifelé. Kezet fognak, Endre beül Győző mellé.
- Na mi van, találtak valamit?
- Maximum az aranytartalékomat.
- Teljesen levetkőztettek?
- Le, a szemetek, még a dzsekim bélését is feltépték. - A cukor, meg a friss levegő miatt volt.
- Azt meg is kapták, Gazsi pofán fingotta a vámost. Te, ez egy óriási fazon...
- Mondtam. A kocsit is szétkapták, s pipák voltak, hogy nem találtak semmit. Nálad van az útleveled?
- Igen. Elengedtek, de a tiszt majdnem belepusztult. - Akkor menjünk.
- Zoliék?
- Valahol bevárnak még Várad előtt.
- Őket meg sem nézték?
- Nem, simán átcsúsztak, amíg a vámosok velünk foglalkoztak.
- Legalább vittek volna valamit.
- Mi a fenét? Zoli hoz a menyasszonya húgának antibébi tablettát.
- Gratulálok, a Nagymamád bűbájos volt és szép!
Én még ilyen szép öregasszonyt nem láttam. Ha van egy facér unokahúgod, bemutathatod nekem.
- Már rég Budapesten, vagy Amerikában vannak..
- Kár, feleli Endre. A Máli néni biztos kikosarazna.
42
Jókedvűen nevetnek, egy óriási lakoma után sétálnak a Körös- parton.
- Csak nem nősülni akarsz?
- Á, nem ismersz? Épp azelől menekülök. - Már évek óta...
- Bár, ha meggondolom, hogy valakit így átmenthetek innét... de ne fessük az ördögöt a falra, főleg itt a Kanonok-soron.
- A Körös-parti Párizs... Gyönyörű most is, de elszomorítóan pusztuló állapotban van. A románok nem törődnek a mi...
- Menjünk vissza a kocsihoz, estére sem érünk vissza Kolozsvárra.
- Ugyan, 150 km. Idegesít a téma?
- Csak a beszéd róla. Tudod, a nagyképű embereket mindig
idegesíti saját tehetetlenségük tudata.
A kocsihoz mennek, elindulnak.
- Gyönyörű vidék! Még sohasem voltam ennyi szépséggel
körülvéve. Itt aztán tényleg kicsi az ember.
- Igen. Ijesztően szép... Az ott a Király-hágó. - Az író el akarja felejteni a jelzőket...
- Ez volt Bánffihunyad. Akkor valahol itt kellene lennie
Selgesnek... Na, dobog a szíved?
- Mint a János kórház szülészeti klinikája előtt - feleli Endre.
- "Költő hazudj, csak rajt ne fogjanak..."
- Igazán megtanulhatnád rendesen ezt az idézetet. - Miért? Nem így...?
- Hagyjuk. Majd hazafelé elmondom.
- Mit? Az idézetet, vagy az érzelmeidet?
- Egyikre sincs szükség. Se neked, se nekem.
- "Rajtad már csak a szerelem és a helyváltozásos magány
segíthet." Ezt remélem, jól idéztem.
- Te belenéztél a jegyzeteimbe.
- Kíváncsi voltam, mit írtál az étteremben. Máli néni is biztos meg fogja kérdezni.
- Jó, de agyonütlek, ha eltéveszted. - Na, az ott már Kolozsvár.
Egy zsúfolt kávéházban ülnek, a Kolozsvári Magyar Színház
Klubjában, nagy társaság körében. Endre fáradt, sokat is ivott,
legszívesebben aludni menne. A lányok túljátszottak, a gesztusok eltúlzottak, valahogy minden túlzásnak tűnik. Még a beszéd
is. Túlságosan ízes, túlságosan szép. Egy színész a jól ismert keserűséget emlegeti, a rossz sorsot, a kormány nemzetiségi
diszkriminációit, a falupusztítási programot, az erőszakos asszimilációt, a román "nemzeti-szocializmust". Győző bólogat.
43
- Egyre kilátástalanabb a helyzet. Vagy csinálunk valamit, hogy a világ felfigyeljen és segítsen, vagy szétesünk, beolvadunk, megszűnünk nemzetnek lenni - mondta az egyik színész.
- Soha, Bertalan! A székelység soha nem olvad be, nekünk nincs máshol, nincs máshova! Odafekszünk élő akadályként a buldózerek elé, de nem hagyjuk magunkat. /feleli a másik színész/
- Ott leszünk mi is - mondja Győző.
Endre bólint.
- De segítség kell! És kitől kapnánk, ha nem tőletek? (fordul Endréhez a színész.)
- Mármint a Magyar Kormánytól?
- Az anyaországtól, a magyarságtól! - feleli a színész.
- Nézd. Erőteljes javulás tapasztalható. A kormány hivatalosan tiltakozik az erdélyi atrocitások ellen, Bécsben több országgal együtt felszólaltunk, a Helsinki Záróokmányban lefektetett nemzetiségi, kisebbségi jogok betartásáért. Többek között épp azokért, amikről beszélünk, az emberi jogokról, a szabad nyelvhasználatról, a nemzeti művelődésről, kultúráról, az anyaországokkal való erősebb kapcsolatról, a nemzeti értékek megőrzéséről, a normális nemzetiségi politika kialakításáról. A családegyesítésről, a buldózerpolitika leállításáról, stb, stb. Mindenki tudja, hogy ez elsősorban felétek és értetek szól. A kormány segíti és befogadja a menekülteket. Ettől függetlenül is érezni a hivatalos álláspont becsületes változását Erdéllyel kapcsolatban. És talán most az új közöspiaci törekvések kapcsán...
- Szép, szép, de ez is kevés! Ez holnap már nem segít rajtunk.
- Ez így magában lófasz, öcsém. A magyar közvéleménynek, az íróknak, művészeknek nyomást kéne gyakorolniuk a román kormányra, be kéne mutatniuk a helyzetünket a világnak, felül kéne bírálni a hibás trianoni döntést és következményeit, nemzeti és nemzetek közötti összefogással, helyre kell tenni az új román "nemzeti-szocializmust".
- A vezetésetek is lehetne keményebb, és az ENSZ elé kell vinni az ügyet!
- Amit elmondtál, az...
- Az politika - mondja Endre.
Keserűen elvigyorodik, hátratolja a székét és feláll.
- Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Ne haragudjatok, de fáradt vagyok, lefekszem.
- Mária, kísérd el!
Egy lágy, madonnaarcú lány feláll az asztaltól.
- Te meg tégy valamit az elnyomott székelységért!
44
Kilép a nevetésből. Lüktet a feje, ideges. Megragadja a mosolygó lányt, és a karjánál fogva megrázza.
- Mit akartok tőlem? Nyírjam ki az ügyeletes Csaut, vagy mit csináljak? Hát nem értitek, hogy értelmetlen?
- Lehet, hogy értjük, de így nem szabad(na) élni. Endre nézi a csendesen mosolygó nőt, és sírvafakad.
Győző nyit be.
- Jó reggelt! Öltözz gyorsan, leviszlek a birtokaidra. - Hová?
- A kriptába. Mondd, Vénuszom - néz az Endre mellett fekvő lányra -, te mindig ilyen szépen mosolyogsz?
- Állandóan. Megőrjít ezzel az állandó, kedves, elnéző mosolygással.
Endre kiugrik az ágyból, bemegy a fürdőszobába.
- Siess! - kiált Endre után Győző.
- Kösz ezt a reggeli mosolyt. (fordul a meztelenül fekvő
lányhoz, aki meg sem próbálja megigazítani az Endre által lerúgott takarót.) Miért kellett neked egy tragikus hős, én jobban
értékeltem volna egy komikát.
- Majd legközelebb - mosolyog a lány -, de félek, rosszul érzékeled az összhatást.
- C'est la vie...
- Merde vie. (lép be Endre.) Rögtön kész leszek.
- A kocsiban várlak. Viszontlátásra! (kacsint a nőre, és becsapja az ajtót.)
- Legjobb, ha fel se kelsz, egy óra múlva itt lesz. - Örülök. Ha veled együtt. - mondja Mária.
- Persze, igazad van. Kettő mindig több, mint egy. - Nem értesz.
- Vannak dolgok, amit nem akarunk érteni magunkban. Na
pá, gyönyörűm. Isten tartsa meg a mosolygásod. - Gyere vissza...!
-Endre letekeri az ablakot.
- A reggelin kívül itt mindennek íze és zamata van. - Még a
levegőnek is.
- Most merre? Arra már Csúcsa van, mögöttünk Bánffihunyad.
- Nem tudom. Valahol itt kell lennie.
- Kérdezt meg azt az embert. Elég idős. Biztos tud magyarul.
- Jó napot, bátyám. Selgesre mennénk, nem tudna útbaigazítani?
- Jó napot. Selges? Az már nincsen.
45
- Úgy... És Farnas?
- Az van. Jobbra egyenesen.
- Isten áldja.
Beszáll a kocsiba.
- Az elágazásnál jobbra, egyenesen.
- Mit mond?
- Ki?
- Az öreg.
Endre kihajol az ablakon.
- Mikor jöttök már? (Az öreg arcon ráncokba töredezett szomorúság.)
- Te, ez sír.
- Úristen...
Szótlanul mennek.
- Ez az. Farnas. Kiraklak a templom előtt, ott majd eligazítanak. Elmegyek a székelyekért és úgy este 8-ra itt vagyok érted.
- Kösz.
Győző indít és elporol.
Endre körülnéz. Megcsodálja a gyönyörű templomot, a festett, kazettás mennyezetet, a megdöbbentően szép faszobrokat, faragásokat.
- Már ezért érdemes volt... (mormolja)
Sarkon fordul, egy fekete-kendős asszonyba ütközik.
- Kezét csókolom. Nem tetszik tudni, merre van a Selgesy kripta?
- Kripta? Van egy a temetőben, fent a dombon, arra, ni. A kezével mutatja az irányt.
- Köszönöm szépen.
A temető régi részében kopjafák, öreg keresztek. Lejjebb újabb sírok, síremlékek, kőkeresztek, mint bárhol máshol. A sírkert végében, a kerítés mellett, kis barokk kripta. Felírás nincs, de ott a címer rajta.
- Ez az. Na, hajolj meg, és tűnj el. /szorongatja az útközben szedett kis mezei csokrot, nézi a felfeszített ajtópántot, a félig benyomott ajtót./
Keserves dolog az író szempontjából, hogy az ember érzékei, idegei egy csomó különböző stresszhatásra ugyanúgy reagálnak: elszorul a torka, veszettül dobog a szíve, elakad a lélegzete, kiveri a víz, stb., ordít, sír, vagy csak néz szélütötten. Ronda dolog, pláne, ha az író önmagát figyeli még ilyenkor is. Körben a falban három szinten koporsók, illetve koporsók helyei. Középen kettétört márvány sírfedő, a kisebbik darab elhúzva. Mellette, rajta, alatta, kupacba összedobálva a csontok, koporsódarabok, ruhafoszlányok.A földön üvegcserép,csikkek, emberi ürülék, újságpapír.
46
Endre áll, és lényegtelenné válik. Érzéseit, gondolatait aki nem
tudja elképzelni, megérteni, annak hiába is írnám le.
Szétszórja a virágokat a csonthalomra, meghajol, mintha
játszana (mindig szégyellte érzékenységét önmaga előtt) és
kihátrál. Neki a vasajtónak, amely tompán dörren.
- ...(román szöveg)... (Éles női hang, felháborodott, szá-
monkérő.) Endre megdermed. Kikászálódik az ajtóból. Arcán
esetlen, zavart mosollyal, széttárt karokkal mutatja...
- Nem értem...
- Maga magyar? Mit keres itt? - kérdezi a nő.
- Virágot hoztam... (Befelé mutat a sírboltba. Ahogy visszanéz, a mosolya mintha megfagyott volna.)
- A rokonai? (int a kripta felé.) - Igen - feleli Endre. - Távoliak?
- Ahogy vesszük. Kilométerre eléggé. Budapesten élek,
másrészt az Apámon kívül, apai ágon mindenkim itt van...
Most a lány jön zavarba. - Bocsásson meg...
Endre rájön, mi a furcsa a lányon az első pillanattól fogva. Hasonlít rá. Olyan, mint ő, lányban. Csak szebb... Kimondottan
szép, igazi, ritka, érdekes szépséggel.
- Ne haragudjon, én csak... Látja, milyen állapotban van...
Nincs senki, aki őrizné, szörnyű. Iszonyú lehet magának. Szégyen.
- Ez van...
Endre még mindig zavartan áll, majd kinyújtott kézzel közeledik a pár
méterre álló lányhoz. Kezd magához térni, érzi, hogy nevetséges.
- Selgesy Endre vagyok...
- Farnasy Veres Éva. Szegről-végről rokonok vagyunk. - Igen, olvastam.
- Erdekli a családtörténet?
- Nem, de olvastam egy pár koporsón a nevet.
- Halottak napján mindig feljövök ide. Már évek óta ilyen...
Sírrablók ékszereket kerestek. Sok az idegen erre. A magyar
családokat Bukarestbe költöztették, helyükre románokat hoztak. Alig maradtunk... Pedig kislánykoromban ez tiszta magyar
falu volt. Ezek nem itt gyökereznek, semmi emléket nem tisztelnek, legföljebb, amit átvesznek, átírnak, átkeresztelnek.
- Igen. Rossz látni.
- Sokan maguktól elmennek innen.
- Nem ülünk le? Ide a lépcsőre. Ez még az én tulajdonom.
Apám pár éve újra megváltotta, kifizette.
- Ne ide, inkább a fűbe. Oda a napos részre. Szomorú?
47
- Ha nem találkoztunk volna, most nem látnám, milyen gyönyörű a környék, a felszántott dombok, a falu, a kopjafák mögött a fenyőgalléros hegyek, hogy Te milyen szép vagy. Szomorú? Más. Szétszórt halottaimmal egy kicsit én is meghaltam, miattad továbbszülettem. Néha kezdetek és végeredmények között csak szavak és szokások vannak, néha évmilliárdok... És minden reinkarnálódhat egy pillanatban.
- Vagy nem.
- Vagy nem... Te, Selges hol van? Mondták, hogy megszűnt... De innen a dombról biztos látni. Valamit...
- Eltűnt. 19-ben, amikor bevonultak a románok, itt harcok folytak, a kastély leégett, a falu elpusztult. A köveket széthordták az építkezésekhez, csak egy pár gazdasági épület maradt meg, az most major, ott a fák között balra, a többi szántóföld... Por volt, s hamuvá lett.
- Vagy új élet a kövek felett.
- Lehet. De ha nem állítjuk meg ezt az őrületet, nemsokára mindennel így lesz.
A lány arca megfeszül, hangja megkeményedik. A feszengő Endrére néz.
- Ne haragudj. Az ember itt megszokja, hogy mindennap siratni kell. Ott lenn a faluban, az a tornácos fehér ház, az is a családé volt régen. Most iroda.
- Beszélj magadról. A múltról csak késő ősszel szeretek beszélni, esőverte ablakok mögött, öreg emberekkel...
- Mit meséljek? 18 éves vagyok... Hajadon, most érettségiztem Kolozsvárott, rajzszakos gimnáziumban.
- Ott is laktál?
- Igen, a nagynénémnél. Ott jó volt. Mégiscsak város. Sok barátom volt, színház, mozi, társaság...
- Sajnálod, hogy haza kellett jönnöd?
- Na, hallod. Hát nézz le. Ne egy napra nézd, hanem egy évre, egy életre.
- Úgy tudtam, ti nem akartok elmenni innen.
- Ezt úgy hfvják, a nagy székely ellentmondás. De vonatkozik mindnyájunkra.
Nézd, én grafikus akarok lenni. Van hozzá tehetségem. Mondták és éreztem. De terem nincsen. Itthon nincs felsőfokú képzés. Csak Bukarestben, oda meg nem vesznek fel és nem kapnék ösztöndíjat...
- Biztos...?
- Na, ne nevettess. Különben is, ha innen elmegyek, nem Bukarestbe megyek.
- Hanem?
- Először Magyarországra, aztán meg...
- Hogyan? Kivándorlással?
48
- Á, az csak szökéssel menne. Házassággal.
- Addig vársz, míg...
- Neeem... névházassággal, Daciáért.
- Mii?
- Egyszerű üzlet, a klasszikus szerződéssel. Egy ottani magyar srác elvesz feleségül, elintézi a befogadónyilatkozatot, a honosítást, meg a többi hivatalos papírt, garantálja, hogy a szükséges ideig, amíg én nem kapom meg az állampolgárságot és az útlevelet, fenntartja a hivatalos házasságot, vállalja, hogy lakást ad, legalábbis hozzá leszek bejelentve, és a kezdeti időszakban, a beilleszkedés alatt anyagi felelősséget vállal értem.
- Egy Daciáért?
- Igen. Vagy az áráért. De általában a kocsi tisztább ügy, mert a lány itt eladja mindenét, már attól függ, mije van, ékszerbe fekteti, a maradékért vesz egy Daciát, azzal megy át. Mi magyar anyanyelvűek, magyar nemzetiségiek, csak repatriálunk, legtöbbször azonnal megkapjuk a magyar állampolgárságot, de a külföldiek is maximum három év alatt megkapják. Akkor aztán elválnak, és...
- Újra lehet kezdeni. Három év alatt pont szétrohad egy Dacia.
- De cinikus vagy. Ez üzlet. Még sohasem hallottál róla?
- Dehogynem. Az egyetemen volt egy srác, az is így csinálta.
- Na, ezek is egyetemisták, akikkel én beszélek.
- Hagyjuk ezt... Különben is, most más a helyzet. Mint menekültnek erre nem lenne szükséged.
- Az én szüleim itt élnek, míg élhetnek, nem mennek el innen. Nekem ide évente többször, legálisan vissza kell térnem. Ez a helyes megoldás.
- Persze, üzlet a szerelemmel, az élettel...
- Csak a díszletekkel... Kis mimózalélek. (Kedvesen megsimogatja Endre állát.)
- Azt hiszed? Pár éve Párizsban én is meg akartam csinálni. Konzuli útlevélért, hogy akkor és addig mehessek oda, ahova akarok. Egyébként is, egy kis időt még Párizsban akartam tölteni.
- Nem csodálom... És sikerült?
- Nem jött össze. Az ember néha többet mutat magából,
mint amennyire szükség lenne és így azt is elveszíti, ami a felétől meglenne.
- Hogy, hogy?
- Én névházasságot akartam, a nő meg engem. Nem kellett
volna az esküvő előtt együtt lennünk.
- Az miért volt baj?
- Neki nagyobb szerencséje volt velem...
Endre fancsali képet vág, a lány hangosan nevet.
49
- Hát ez óriási... Tényleg, ki vagy te?
- A Te reménykedő barátod.
- Azon kívül, hogy a barátom vagy, mit csinálsz, mivel foglalkozol?
- Volt szellemi szabadfoglalkozású, magyar író vagyok. - Még sohasem hallottam rólad.
- Mit merészelsz! (tettet Endre.) Nem is csodálom, még nem vagyok hallhatatlan.
- S ezenkívül? Mesélj magadról.
- Mit meséljek?
- Mindent. Minden érdekel.
- Budapesten élek, 33 éves vagyok, költő és vagyontalan. 14 éves koromban jutottam el az önálló gondolkodás alapszintjére, ebben az évben volt az első szexuális élményem, tehát innen kezdem. Kirúgtak az összes budapesti középiskolából, illetve nem vettek át...
- Hogyan, miért?
- Ez most lényegtelen. Azóta legendává nőtt, de csak tévedés volt. Mindenesetre az én kamaszkoromat derékba törte. Apám leküldött vidékre, mezőgazdasági technikumba. Ott maradtam 18 éves koromig, amíg le nem érettségiztem. Egy fiúkollégiumban, melynek szabályzatához képest a nevelőintézet örömtanya volt. Minden hónap első vasárnapján mehettem haza eltávozásra, ha valamiért nem vonták meg ezt a kegyet. De általában megvonták. Minden eltávozás után, mintha 10 évet zuhantam volna vissza. Se színház, se szórakozás, se diákszerelem...
Endre elmélyül az emlékeiben, gondolkodik, mit és hogyan mondjon el.
- Negyedikben egy versemmel megnyertem a Sárvári Diákköltők, Diákírók Országos Fesztiváljának első díját, majd leérettségiztem. Sikeres felvételi után felvettek a szegedi JATE magyar-töri szakára. Otthon lejártam Illésre, Omegára, a Metró Klubba, Kex-re, Minire, kezdtem bejáratos lenni mindenhova. Érdekeltek a hipszterek, egy nyarat végigcsavarogtam velük zenészekkel, művészpalántákkal barátkoztam és nőkkel, egyre több nővel!
Az egyetem előtt előfelvételisként elvittek katonának. Egy hónappal később vonultam be, vállig érő hajjal. Lenyírtak kopaszra, hetekig megfordítottam a tükröt mosakodás közben. Szerencsére legyűrtem egy műveltségi vetélkedőt, és kultúrkatona lettem. Írtam egy színdarabot, amit helyeztek a KI-MIT-TUDon. Magamnak is bedugtam egy szerepet, hogy többet lóghassak. Jártuk a helyőrségeket, így valahogy átvészeltem. Már elsőben leközöltek a "Tiszatáj"-ban.
Írhattam, volt nő, ital, nem voltam sehova bezárva - éltem!
50
Aztán 1973. III. 15-én tevékenyen részt vettem a pesti diáktüntetésben.
Kicsaptak. Egy év múlva folytattam a tanulmányaimat Pesten. Megjelentem egy egyetemi antológiában, kezdtek közölni az irodalmi lapok.
Közös irodalmi esteken vettem részt. Az egyikből balhé lett. Erdélyt vissza - nacionalista tüntetéssé sikeredett. Én közben egy faházban keféltem. Érted? Ez a röhej! Az utánam fellépő költő szervezte. Rendőri idézés az egyetemre, politikai rendőrség. Rám akarták bizonyítani, hogy én voltam az értelmi szerző. Hetekig nyúztak, kimentek a lakásomra, lefoglalták az írásaimat.
Végül nem bírták rámbizonyítani, amit nem is követtem el.
Írásbeli figyelmeztetést kaptam, mert egyetértettem a rendezvénnyel és elmulasztottam a feljelentési kötelezettséget. Csak én. A másik 50 nem, aki rajtam kívül részt vett, a többi 10 valószínűleg rendőr volt. A nyomozást vezető tiszt szerint továbbra is kézenfekvő, hogy én voltam az értelmi szerző, hisz részt vettem a III. 15-i tüntetésben, szerepeltem az irredenta szerzői esten, köztudottan nacionalista beállítottságú vagyok, a képességeim...
Csak éppen keféltem a szomszédos faházban, szerencsére két nővel, s így kielégítően bizonyítani tudtam. Nem szállt le rólam, figyeltetett, próbálkozott. Szóltam az apámnak, leültünk, őszintén megbeszéltük a dolgot.
Másnap bement a miniszteréhez és a segítségét kérte. A zsaru telefonon bocsánatot kért - az Apámtól! Ettől függetlenül egy csomó versemet nem kaptam vissza és öt évig gyakorlatilag nem közöltek. Belevetettem magam a szórakozásba. Zsebpénzem volt, az apám a ruházkodásomat állta. Megismertem az egyetemi klubokat és az éjszakát, ha tehettem naponta váltogattam a nőket. Közben figyeltem és írtam (magamnak). Átéltem a hippi-rock-pop korszakot, már untam a diszkót és a fiatal művészek klubját. - Folytassam?
- Igen, folytasd még.
- Megjelentem a párizsi "Corvinus"-ban, ígéreteket kaptam egy kötetre.
Kiutaztam, és négy csodálatos és két iszonyú hónapot töltöttem Párizsban. Az antológia akkor nem jelent meg, a tervezett névházasság nem jött össze...
Egy fillér nélkül csöveztem haza, hazatelepülési engedéllyel. Le voltam égve. Anyám támogatott. Örököltem egy lakást. El akartam cserélni, pénzt akartam belőle csinálni. Anyám és az ügyvédem lebeszéltek, hogy várni kell még.
Nem tudtam ott élni, olyan állapotban volt. Odatelepítettem egy nyakambaszakadt kutyát (a barátnőmnek vettem, a nő
51
ment, a kutya maradt) és legénylakásnak használtam. A ház lakói összeesküdtek ellenem, felváltva feljelentettek, csendháborításért, közbotrányokozásért (az egyik nőm túl hangosan sikongatott szeretkezés közben), mert hangosan kopog a klumpám a gangon, s nem tudnak aludni. Aztán megszült a kutyám, és a nyolc kis dog állatkertté változtatta a kéglit. Fellángolt az egyetértő gyűlölet. Most már naponta jelentettek fel, hol a Köjálnál, hogy nem tartom rendesen a kutyákat, hol az IKV-nál, hogy nem rendeltetésszerűen használom a lakást, a Tanácsnál, hogy nem lakom ott és egynél több kutyát tartok, a rendőrségen válogatott indokokkal, s miután egy lakógyűlésen kollektíve elküldtem őket a francba, a pártbizottságon összeférhetetlenségért.
Előbb visszavonták a főbérleti jogomat, jogcímnélküli lakáshasználó lettem, majd rosszhiszemű jogcímnélküli! Kerestek egy vidéki rokont, aki polgári pert indított ellenem a lakásért, és csodálatosképp a bírónő is mellettük volt. Kilakoltattak szükséglakás és haladék nélkül, azzal az indokkal, hogy egyáltalán nem lakom a lakásomban. Hiába, egységben az erő!
Mielőtt elköltöztem volna, éjjel háromkor teleraktam a balkont égő gyertyákkal, először zongoráztam egyet ébresztőnek, (nem tudok játszani) majd meztelenül táncoltunk és énekeltünk barátnőmmel az erkélyen. Mikor láttam, hogy "szeretteim és jóakaróim" összegyűltek az ablakokban, szózatot intéztem hozzájuk, majd kidugtam a seggemet a rácson és lefingottam őket. - Ezt nektek, emlékezzetek rám! - 30 éves koromban hazaköltöztem az Anyámhoz két doggal. Képzelheted. Nála laktunk, és ettünk, plusz kaptam napi száz forintot zsebpénznek. Szövegírást vállaltam haver együtteseknek, "négerként". Animációs ötleteket, később filmnovellákat kezdtem írni.
- Hogy jutottál be?
- Anyám bemutatott, meg már ismertek néhányan. Anyagilag időnként rendbejöttem, kiváltottam a szellemi szabadfoglalkozást. Elkezdtem írni a regényemet, amit még most is írok, de ellustultam és elfogyott a pénzem. Az anyám unja, hogy kölcsönözzön, egyre kevésbé bízik bennem. Szóval egyszer nem érzed, másszor lent. No, most valami érdekesebbet; Partnerkapcsolataim főleg szexuális jellegűek és egyszeriek. Magam sem tudom, először mire vágyom, előbb talán a szerelemre. Ez van, gyönyörűm. Ezenkívül az egész életem harc a magány ellen és a magányért. /És egyre gyakrabban ismétled magad./
- Most már megcsókolhatlak?
- Temetőben?
- Miért, gondolod, hogy a szellemek irígykednének? Különben, ilyenkor még alszanak.
- Azért, temetőben nem szokás...
52
- Az attól függ. A középkor Franciaországában bálokat rendeztek a temetőkben.
Villon korában Párizs temetői közismert találkahelyek voltak. Na?
- Ki mondta, hogy meg akarlak csókolni?
- Ja... Csak a véleményemre voltál kíváncsi.
- Ne szaggassuk darabokra az egészet. Szerintem a franciák
sem a családjuk sírjai között szeretkeztek - mondja Éva. - És Rómeó és Júlia?
- Ők meghaltak a kriptában. - Is.
- Furcsán értelmezed te Shakespeare-t.
Nézd, megy le a nap.
- Lejárt a munkaideje. Olyan ebben a hónapban, mint a
nyugdíjas. Csak heti meghatározott órát dolgozhat. Örülünk is
neki, mint a vállalat a nyugdíjas gépírónőnek, ha egy kis maszek
melóra belátogat...
- Nem biztos, hogy szeretném a verseidet.
- Te engem szeress! (magához rántja a lányt.)
- Ne, tényleg ne... Gyere, meghívlak egy pohár borra. - A faluba? Ugy is szállás után kell néznem.
- Nem, a présházunkba. Szálloda nincs a faluban, s a rende
let szerint csak a rokonoknál szállhatnál meg.
- Akkor nekem marad a kripta. - Vagy én.
- Ebben maradunk.
- Ide megyünk a szomszéd dombra. Ha itthon vagyok, mindig oda bújok el, ott rajzolok.
- Legalább megmutatod a képeidet.
- Kénytelen leszek. Meg te is nézni őket. - Hát akkor, Horatio, hagyd itt holtaidat! - Hamlet?
- Nem hiszem, most találtam ki, csak a Horatio illett a stílushoz, meg alliterált is. - Tee!
- Akkor egészségedre!
- Terád. Hé, Te nem tudsz koccintani! A szemembe nézz
közben!
- De akkor kiömlik a bor...
- Gyakorolni kell. A szemmel a lélek kapcsolódik, a pohárral a test.
- Látod, kiöntöttem...
- Nem baj, ennyi kell az Isteneknek. Egész jó ez a bor. Ti
csináljátok?
53
- Az Apám. Ez a hobbija. Állítólag évszázados receptek és keverési arányok alapján.
- Mindenesetre jó. Tiszta, finom bor.
Még egy pohárral?
- Be fogunk csípni.
- Na és, mi nem azért iszunk, hogy elviseljük egymást, mi együtt iszunk, hogy gyorsítsuk az időt, közelebb kerüljünk. Endre körülnéz, beljebb megy a szobába. A falakon mindenütt felszögezett képek, lágy tónusú táj - pasztellek, aktok, portrék, tanulmányok. Az asztalon rajzmappa. Endre lapozni kezdi.
- Ez olyan mint én.
- Látod, megálmodtalak.
- A fenét, itt nagyjából mindenki hasonlít rám, Te is... - Már nagyon kevesen.
- Van köztük, ami igen jó (emel ki egy-két lapot) és ami több, érdekes.
Különös ezeket a bátor, erős vonalakat össszevetni Veled. - Ezek csak gyakorlatok, régi munkák.
- A többit hol tartod? Vannak más szobák is? (csillan fel a szeme.)
- Hálószoba az nincs, ha arra gondolsz, de van a számodra egy nagyon kényelmes falócánk...
Endre grimaszol, meg van sértve.
- ... és egy hálókamrám (húzza el a függönyt Endre előtt a lány) egy kétszemélyes laticellel, ha megfelel.
- Jó lesz. (vigyorodik el megkönnyebbülten, letérdel, megnyomogatja a laticelt és úgy is marad.)
Előtte a falon ledöbbentő erejű, harsogó színekkel alapozott,
vérvörös és fáj-fekete festmény, pusztán a meszelt falra felvive. - Hát ez, ez... csodálatos.
- Lemegyek borért (mondja Éva.)
Endre megborzong a hátgerince mentén, mint amikor az igazi alkotást érzi meg,, még nem érti, nem tudja egészen, de rádöbben. A képen Éva akar elrepülni, felszállni, gyönyörű teste megfeszül, arcán boldog elszánás, szinte a szabadság extázisa, a suhanás vágya, a képzelet tisztasága. Mellette a kép folytatása, nagyobb alakban, harsogóbban. Vérvörösen válik szenvedéssé, félelemmé az öröm, rándul a test, öregszik az arc, törik a harmónia. A lány lábát két gyenge kéz fogja, szinte csak érinti, egy idős emberpár, egymásba kapaszkodva. Alattuk egy falu, egy táj, amibe belegyökereztek. Endre ráismer Farnasra.
- A szüleid, ugye?
Ne félj, nem akarok beszélni róla. Nem kell kommentár.
Éva hálásan átkarolja.
- Most, mondd el egy versed nekem.
- Akkor kapcsold le a kiállítási fényt.
54
Éva behúzza mögöttük a függönyt, csak hátsó világítás van, s a
fátyolszerű anyagon át, a cselekmény árnyjátéka látszik. Endre
maga felé fordítja a lány fejét, a szemébe néz.
- Szemed napfényszerelmű sugárnyaláb tócsák sírós csillogása eső után
Sértett levélzörej pilláid röpte a lázas nap melegsége ajkadé
(Kezével végigrebben a lány arcán, megcsókolja.) Halvány almavirág a Te melled bőre
(Kigombolja az inget, megsimogatja a mellét) Mosolyodba csókot fon a szél
(Éva elmosolyodik, a fogai megcsillannak)
Fogad gyönyörbe mártott gyémánt csattog mint ujjonganak a csillagok
Dallamába alkotott a lét mikor csilingelve hangodba bújt
(Éva izgatottan felkacag)
Szépséged akár az ég kék erek álma tested országútján
(Endre keze végigsimít a feszes testen)
Árvalányhaj a Te selymed mely a tavasz sóhajába bújt
(Megérinti kitáruló ölét)
Szent Iván-éj a Te öled titka sötét bársonyokból árvácska sziromba át
(Cirógatja, izgatja)
Áprilisban rengő derekad ága lázba bomló rózsaág
(Finoman vetkőzteti)
Rózsaszín hajnal melled virága ha az élet násza felgyújtja szirmait
(Duzzadó mellbimbóit ízlelgeti)
De százszor-szép csípőd virága ha az est szétfújja ajkait
(ölé(li)be csókol(ja))
Endre elhúzza a függönyt.
- Köszönöm, szép volt. (Éva kivirult)
- És igaz! Életemben először! Ez a legszebb szerelmes versem és egy testetlen álomhoz írtam. Most először éreztem...
(zavartan elhallgat). Neked is jó volt?
- "A" jó volt.- feleli Éva. - És...
- Maradj most csendben. Ilyenkor a legjobb pihenni egyet.
- Nekem le kell mennem a faluba. Veszek valami kaját. Fél
nyolc... mielőtt az étterem bezár.
- Csak kocsma van, siess vissza...
Már alszik is, kielégült, boldog.
- Mennyivel jobban tud örülni, mint én. Van belső nyugalma. (Elindul.)
Endre siet a várakozó kocsihoz.
55
- Elkéstél. (nyitja ki a kocsi ajtaját Győző.) - Ne haragudj, öregem...
- Mit cipelsz?
- Konzervet, szendvicseket.
- Minek? Egy óra múlva Kolozsvárott ehetsz. - Na, mi van? Megtaláltad a gyökereidet? - A falon...
- Hol?
- Egy lányt találtam. Fontos nekem.
- Na, ugye, hogy érdemes volt kijönni? Nem is jössz vissza? - Nem tudom... Úgy is erre mentek hazafelé. - Visszafelé!
- Jól van... Nézzetek be értem.
- Délben, 12-kor megfelel?
- Köszi. Ha maradok is, itt leszek.
- No, akkor szerencse fel!
- Ez már a második tétel; csak fel a fejjel és semmi bizakodás!
Győző felnevet, bekapcsolja a gyújtást.
- A fenébe az előérzeteimmel, (mormolja Endre, és nekivág a dombnak).
Lefelé rövidebbnek tűnt, meg sötétebb is van. Eltűntek a csillagok.
Egy-két esőcsepp esik az arcára.
- Na, még ez hiányzott...
Pillanatok alatt megered a zápor.
- Csak le kéne vetkőznöm és lefeküdni a fűbe. Úgyis fürödni akartam...
Az inge alá dugja a zacskót, igyekszik sietni a szembeszélben. - Te aztán jól eláztál - mondja Éva.
Endre válaszolni akar, de egy tüsszentés megakadályozza.
- Na tessék... Egy kis forralt bor kéne. Add ide a kaját és takarózz be. Majd kitalálok valamit.
- Csak meleg legyen!
A takaró alatt még érzi a lány melegét. Összehúzza magát, mint kisgyerekkorában, azzal sem törődve, hogy elfekszi a karját.
- Na gyere, jöhetsz! Tekerd magad köré a takarót.
- Inkább te gyere...
- Csak gyere, ez jobb lesz... (Éva titokzatosan mosolyog.) Kimennek az ajtón, Endre nyűgös, hogy miért kelti fel, morog. - Mi ez, forralt víz?
- Forralt bor. Ősi módszer megfázás ellen. - Ez legalább 10 liter!
- A fele víz, plusz gyógyfüvek, fűszerek. Na, zsupsz bele!
56
- Meddig ér? Nem fulladok bele? (teszi magát.)
- Ne viccelj! Van benne egy pad, arra ülhetsz. Régen
ilyenben fürödtek.
- Gyere te is.
- Mi ez, kúra, vagy bacchanália? - Szerinted?
Ott ülnek egymással szemben a borban, közöttük deszka, rajta
ennivaló. A fűszeres gőztől lassan elkábulnak, csiklandozzák
egymást, önfeledten nevetnek.
- No, de uram!
- Egy ujjal sem értem önhöz, hölgyem. A lábam volt. Gyönyörű vagy ebben a vörös árnyalatban, ha Bacchus meglátna, kiinná a bort, csakhogy megnézhessen téged.
- Te meg egy ifjú faun vagy. Egy-két szőlőfürt kéne a fürt
jeidre, szarvakról majd én gondoskodom...
- Miért, van még valaki ebben a vödörben? Na majd én
megnézem!
(Bedugja a fejét a borba, csókolja a lány testét.)
- Lecsókolom rólad a nap és a szőlő szerelmének mézét.
Egymásba borulnak, lassan tényleg misztikus fényt nyer az ölelkező pár.
- Gyere Bandi, kászálódjunk ki.
- Bandi a lovam, én Endre vagyok.
- Jól van Bandi, késő van, le kell feküdni. Holnap fontos
tárgyalásom lesz.
- Az autószédelgőkkel, mi? - Az egyetlen lehetőségem.
- Elveszlek én. Légy a feleségem.
Éva arca kinyílik a szó belső melegétől, virágba borul a pillantása.
- Ha tudtam volna, hogy egy lány így megszépül ettől, többször is kipróbáltam volna. Hiába, a beteljesült vágyak varázsa.
- Köszönöm. Áldjon meg az Isten, Endre. - Hozzám jössz?
- Ez üzlet. Ne áldozd fel magad értem.
- Nekem nem kell se pénz, se Dacia. Úgy érzem, szeretlek
és el akarlak venni!
- Nem lehet.
Túlérett, összezsugorodott a mosoly természetessége és lehullott Endre ölébe.
Hirtelen érzi, kihűlt a fürdő, és émelyítően tele van borral.
- Hozzád nem engednének ki, se jövedelmed, se lakásod.
Nem kapnánk meg az engedélyeket, nem sikerülne.
- Miért nem? Elhelyezkednék. Anyám pedig boldogan... - Csak egy lehetőségem van, biztosra kell menjek.
57
(Már újra mosolyog.) Szeretlek, Endre. Ha kijutok, megkereslek, és ha akarod, együtt élhetünk.
- Nem vehetlek el, nem lehet gyerekem tőled?
Most nem. Most csak szerethetjük egymást, addig, amíg mindkettőnknek jó. Szabadon, papírok nélkül. Lehet ennél szebb?
Mint a késleltetett bumerángok, zuhannak Endrére a szavak. - Szállj ki, megfázol. Én még maradok.
- Endre...
- Nincs semmi baj. Majd megyek én is.
Megvárja míg a lány felmegy. Bemerít a korsóval a borba. Egy kortyot kilöttyint a földre.
- Nesze! (Felhajtja a bort, a korsót a sarokba vágja.) Felnéz az ég felé.
Nem kiabál, szótlanul perel. Csak a szeme vádol. Tudja, nem hallaná senki sem. Vagyis... nem is tudja igazán. Belekortyol a kádba. Inni kezd elkeseredetten. Ahogy csak néha tud az ember. Felnéz.
- A véredet iszom. A könnyeimet, a testünk szerelmi váladékát, egyszerre az új élet lehetőségét és a múlt párlatát. Áldozok Neked. Mindenkinek van Istene. Áldozok a hiúság és a beteljesületlen vágyak Istenének. Dögöljünk meg!
Késő délelőtt keltek.
- Mennem kell a kocsmába.
- Lekísérlek. Ne félj, nem szólok bele.
Endre idegesen téblábol a szobában, szórakozottan lapozza a mappát.
- Felírom a címem.
Üres papírt keres. Felírja rá a címét, még egyszer végiglapozza a képeket.
- Ezt elviszem. (mutatja fel a benti kép egy vázlatát.) Már úgysem lesz szükséged rá...
- Ne próbálkozz, Endre. Megkereslek.
- Jól van. Menjünk.
Még mindig esik. Viharos széllökések fokozzák a rossz érzést. Szótlanul mennek egymás mellett. A kocsma előtt Éva megállítja Endrét, gyorsan megcsókolja és belép.
Endre vár egy kicsit, mély lélegzetet vesz, a tegnap esti csodára akar gondolni, de a kripta jut az eszébe. Köp egyet és benyit. Jobbra magyarok, balról idegen szó, románok. Középen állópult, ott beszélget Éva két fiatal sráccal. Endre odamegy a söntéshez, dupla konyakot rendel. A kocsmáros a fejével int, hogy hova álljon.
58
Endre megáll a pultnál, érzi a láthatatlan választóvonalat, a fizikailag érzékelhető különlétet, nézi az arcokat. Évát, a két szarrágót, hallgatja az alkudozást és nem akarja tovább. Felhajtja az italát, lefordítva lecsapja a lány elé a poharat és kilép a viharba.
- Hát ezért a kurva világért semmit sem tehetünk, hogy jobb legyen?
A templom felé indul. Dél lesz 5 perc múlva, már ott vannak. Beszáll a kocsiba.
- Mi van, maradsz? (kacsint Győző.)
- Menjünk haza.
- Innen? Hova haza?
- Ahol élünk. Ahol élni hagynak. Ahol olyan ember maradhatok, amilyen szeretnék. Ahol élhetek szürke átlagként is, nem kell hősnek lennem vagy szégyellnem magam. Itt csak a mártíroknak és a mazochistáknak van lehetőségük a teljes életre! Itt csak szenvedni és elbukni lehet, itt...
- Szóval nem jött össze.
- Nem. Ez se. Itt nem /sem/.
- Te tudod (vonja meg Győző a vállát és a kocsma felé néz.) Siessünk, mások már elő/bb/re mentek.
1989.
59
Lehet, hogy vasárnap volt
Eső utáni, hűvöskés augusztusi éj. A "Vitorlás" bárjában párok táncoltak, a bárszékeken a hiénák ittak; - semmi szabad nő. Csak Erikát láttam ismerőseim közül, legújabb Las-Vegas-i magyar barátjával összeszorulni. Cinkosan intett. Visszamosolyogtam és kiléptem a teraszra, nehogy odahívjon az asztalukhoz, vagy ami még kínosabb, megint ott álljon előttem a pincér, tálcáján egy pohár pezsgővel. "- Tessék. Küldték." Döbbenten körülnéztem. Erika felállt, odalibegett hozzám.
- Idd csak meg, én küldtem, mert szeretlek!
Hízelgett a dolog, bár jobb lett volna, ha a pezsgőt nem a pasi fizeti...
Még július közepén ismertem meg.
A teraszon ivott nagy társaságban,, többeket ismertem, odaültem. Nem foglalkoztam vele, bár Ő volt a legjobb nő, ami már szint, hisz egy másik résztvevőt onnan, tegnap szeretgettem Pekloff Gyuri soknapos ágyneműi között. Kérdezte is:
- Mi van, összekevered az évszakokat?
Ki kellett volna fejtenem, hogy tegnap érkeztem, magányos vagyok, és örülök, hogy Ő is eljött?
- Nézd meg, hát nem gyönyörű? - kérdeztem inkább.
- Csinos. - választolta. A poharába nézett és más/ok/ra gondolt.
Durvának tűnt, kissé közönségesnek. Én az ismerős nők között az extravagáns őszinteséget, a kurvákban a finomságot szeretem.
A balesetéről beszélt, a külföldi útjáról, "felkarolta" a beszélgetést.
Még egy nagydumás, gondoltam és bele-beleléptem a rohanó vízbe.
- Én ismerlek Téged, Te vagy a Poéta.
Odavannak érte a kiscsajok - fordult a társasághoz. A "Margithíd"-ban mutatták meg, mondtam is, nem tudom, mit esznek rajta...
- Miért nem kérdezted meg?
- Biztos a farkát - valamelyiket - utalt a hajviseletemre, s máris újabb kört rendelt a pincértől.
Tuti, hogy ribanc - állapítottam meg, de jópofa -. Kiderült, hogy táncosnő, otthon az Astoriában táncol. - Nem, arabbal nem - nyugtatott meg.
Itt, a Marina bárjában mutogatja a melleit.
- Pszt! - hallottam - pszt!
60
Egy vigyorgó, kerek fej jelent meg a terasz mellvédje mögött.
- Okay - intettem, s a tag beugrott.
A pincér közeledett az italainkkal, gyorsan leült hozzánk. Nagydarab spicces osztrák volt, azonnal haladó német nyelvleckéket adott a mellettem, illetve most már mellette ülő Petrának.
- Szólni kéne a beengedőnek! Utálom az ilyen smucig alakokat, még a quovert sem tudják megvenni, inkább bemásznak. - így Erika.
- Nem valószínű, hogy így van, inkább az Ecet nem akarta beengedni, aztán nem kis teljesítmény bemászni az emeleti erkélyen.
- Tényleg, ha osztrák, biztos van pénze, igazodott Erika, - maradjon itt.
Jó megérzésnek bizonyult. Záróra után az egész társaság elindult a Marina strandjára nudizni. Az osztrák egy kosár piával szállt be, aszúval, pezsgővel, vörösborral vegyesen. A fürdés nem sikerült az éjjeliőr értetlensége miatt, így a Hilbert-féle teniszpályán folytattuk az ivást a szállodával szemben. A Tihanyifélsziget mögül mindig méltóságteljesen kel föl a nap, nemzetiszínű uszályt húzva maga után /kiegészülve/ a hajnali levegő párás fehérségével, s a Balaton zöldjével.
Már csupaszon égett a nap, s a társulat erősen kókadozott, mikor a dizőz kézenfogott és meghívott magához. A "Sing-sing"-be mentünk, a Marina munkásszállására.
Nem tévedtem, gyönyörű, karcsú teste volt, nem úgy, mintha Praxitelész faragta volna, inkább kidolgozott, mint egy arab kancának, vagy a dogjaimnak. Szinte két kézzel átértem a derekát.
Egy kellemeset szeretkeztünk.
- Ne haragudj, olyan fáradt voltam...
- Nagyon jó voltál.
- Én is kezdem megérteni a barátnőimet - kuncogott.
- Akkor minden tisztázódott közöttünk.
Elbúcsúztam, s útközben mosolyogva néztem a testemre tapadt csillámport.
Még 2-3-szor meghívott magához, hogy őszinte legyek, vártam is, úgyhogy születésnapom részeg hajnalán a karomban vittem ki a mólóra, hogy megkeressük az éjszakára kölcsönkapott jachtot. Látta, hogy ez nem jön össze, /már a harmadik hajót próbáltam sikertelenül kinyitni/ meglépett tólem. -
Megcsalva éreztem magam. Meg nyomorultul és szerencsétlenül.
Nem elég, hogy harmincéves lettem, -ez az első dátum, amin egy férfi elgondolkodik-, részegen ülök a móló szélén és elkeseredve
61
találgatom, "Napóka", vagy "Mityóka", melyik az a rohadt vitorlás, amelynek a kulcsát a markomban szorongatom.
Egyébként egyiket sem tudtam kinyitni, pedig a kulcs jó volt, a Mityókához, ahogy később a Pocokfülű, a kölcsönadó barátom bebizonyította. Ültem magányosan, ahelyett, hogy ahogy indult, szeretkeztem volna, ami kétszeresen dühített, hiszen reggel négykor nem sok esélyem volt arra, hogy felszedjek egy másik nőt, nekem pedig rögeszmém, hogy megszületésem időpontjának évfordulóin és újév hajnalán szeretkeznem kell, egyesülnöm az életet megszemélyesítő csodával, a nővel! Hiszek abban, hogy ettől is függ szerelmi és testi életem, s a szerencsém az elkövetkezőkben. Sokat szenvedtek emiatt az állandó barátnőim, újév hajnalán mindig igyekeztem új kapcsolatra szert tenni, hogy áldozzak a változás istennőjének, s ha ez helyben nem sikerült, leléptem, megszöktem előlük. Emlékszem, három éve a Móricz Zs. körtéren kiugrottam a taxiból, rohantam végig a Bartók Béla úton, a szerelmem meg utánam. Nem tudtam másként lerázni, berohantam a Műszaki Egyetem Vásárhelyi fiúkoleszába, s szóltam a portásnak, üldöz egy nő, semmiképpen se engedje be utánam...
Most elkéstem. Nem is jött be senki. Kitántorogtam a szabadstrandra, kiengedtem a dogjaimat a raktárból, hálózsákba bújtam és lefeküdtem aludni, a "hurkaház" tornácán. Dél felé ébredtem a kutyák morgására. Egy szerv állt tisztes távolságban és feljelentett, "mert a kutyák beléptek a szabadstrand területére".
- Köszi az ajándékot - morogtam, és továbbaludtam.
Pár nap múlva Erika, mintha mi sem történt volna, odaintett magához. Nem lehetett haragudni erre a nőre, ahhoz nem volt elég komoly.
- Poéta, van egy ajándékom a számodra, de Hozzád menjünk, mert nálam olyan vékonyak a falak, nem tudok felszabadulni.
- Jó. Mehetünk hozzám is - mondtam, bár eszembe villant, hogy már nem lakom egyedül a koleszban, az emeleten szakmai gyakorlaton lévő lányok alszanak.
- Most majd megmutatom, mit tudok!
- Induljunk!
- Hová sietsz? Iszunk még valamit és táncolunk.
A taxis cinkos mosollyal kacsintott rám. /Másnap mindig megtárgyalt/a/uk az előző napi nőmet/.
Erika megjegyzés nélkül elviselte a szobámat. Ez nagy toleranciáról tanúskodott, mert egy garniszálló hajnali életképe oltárkép lehetett volna ehhez képest.
Kimentem zuhanyozni. Mire visszajöttem, Erika üdvözült arccal füstölt.
- Mi ez?
62
- Fű, gyere, itt van.
- Nem sokat hagytál nekem.
- Lehet ezt még szívni, csak egy tű kell hozzá...
Hát fűnek elég gyenge fű volt, az égő szőr szagán kívül, /leégettem a bajszomat a miniatűr csikk újragyújtogatásával/ nem éreztem semmit. Már éppen közölni akartam, hogy: - téged aztán jól átbasztak ezzel, gyönyörűm -, amikor nevetógörcsöt kapott. Próbáltam csitítani, de teljesen feleslegesen. Kinéztem és láttam, hogy az emeleten sorra gyulladnak fel a villanyok, csapódnak az ajtók. Le vagy szarva, morogtam és elkezdtem vetkőztetni. Még a zuhany alatt is nevetett, de akkor már velem együtt. Röhögtem az egészen.
- Ez lett volna az ajándék? - kérdeztem a koncertzáró rekeszizomgörcs után.
- Nem, az most jön - és átölelt.
- Jó? - kérdezte.
- Még a végén megtanítasz valami újra.
- Nyúlj fel a polcra, találsz ott egy hosszú kapszulát.
Egy gézszerű anyagba bugyolált fiola volt, olyan, mint a jódé, az elsősegélyládákban.
- Törd el! Pukkanni fog, jó, most dugd ide mindkettőnk orra alá és szívd be jó mélyen.
- Mi ez, kéjgáz?
- Majd meglátod.
Megláttam. Először irígykedve azt, hogy Ő mennyire élvez, aztán súlyos sötét ködöket, amelyek fölött úsztam, hullámoztam és vigyorogtam, mint a kis Muck a repülőszőnyegen. Mély, émelyítően édes illatot éreztem, keleti füstölők és mirha illatát. Tömény fűszeres lebegés volt, vergődtem a gyönyör és a roszszullét partjai között, végül a kéj sziklájához csapódtam olyan csattanással, hogy minden idegsejtem belereszketett, lényem kiürült és elzsibbadt.
Aztán jött a "Las Vegas"-i és a munka. Augusztus 20-án lejárt a szerződése és hazament.
Kezdett megtelni a bár. A diszkós megrázta magát, s Rod Stewart berúgta a motort. Megjelent az ismerős német lány, az előző este loptam el. Nem állt kötélnek, de megadta a müncheni címét, ha kint járok, hívjam fel, otthon minden más lesz. Megállt előttem és félénk mosollyal felkért táncolni. Már három számot lötyögtem vele és igencsak vártam a menet végét, amikor megütögették a vállam. Villámgyorsan fordultam, nem
63
szeretem, ha meglepnek, ha meg nincs baj, táncfigurának is elmegy. Megláttam Sanyi vigyorgó arcát...
- Mi van, megy a buli?
Két nő volt vele, egy régi szerelme, az Erika kolléganője, s a barátnője, akit ismertem látásból.
A Pista mindjárt jön.
- Hol van?
- Kicsit lemaradt, be van rúgva.
- Illetve ki sem józanodott már két napja.
- Ezzel nem mondtok újat nekem... Lemegyek érte, hátha nem tud bejönni.
- A Pista? Az mindenhová bemegy.
- De ha részeg?
- Annyira nem az.
Eszembe jutott egy eset, amikor Pista egy ilyen "annyira nem az" állapotban berúgta a "Randevú" üvegajtaját, mire Pipi, a nehézsúlyú kidobóember hivatalból jól fejbeverte, én meg idegesen toporogtam az ajtó előtt, mert mind a ketten a haverjaim voltak.
- Mégiscsak lemegyek érte - döntöttem.
- Már jön.
- Szia, Pistikém!
- Haaaa Poéta! Összejöttek az északi és a déli part csász/á/rai! Éljen!
Hol ülünk?
- Menjünk ki a teraszra.
Rendeltünk egy csomó piát és elég hamar "mosolygósak" lettünk. Az utolsó számra, egy felújított Rock and Roll volt, kirohantunk a hű barátnővel a táncparkettra. Elég jól táncoltunk, csak ne hajladoztak volna a falak és mindig el tudtam volna kapni Ida kezét. Egy jól sikerült kettős forgatás a hirtelen kiürült parketten, egy kidobás... s a hölgy landolt a placc melletti asztalnál, a szolidan vágyakozó német lány pasijának ölében. A srác azonnal átkarolta és három nyelven magyarázta, nem adja vissza, ez revans. Volt humora a tagnak, Idának viszont nem, felháborodottan ugrott ki az élő karosszékből.
Kint a teraszon sikerült megfékeznem Sanyit, hogy a koszos poharak és a fölösleges /el/gáncsoskodás miatt ki ne keljen az "egész kibaszott vidéki kupleráj" ellen, nekem kínos lett volna, mert egy fiatalka bájgúnár kivételével évek óta jóban voltam a személyzettel, inkább megittam a maradék bort és felhősödő fejjel próbáltam indulásra bírni a társaságot.
Emlékszem, arra gondoltam, sietni kell, még tíz percem van és én is törni-zúzni kezdek, vagy megfogom a mixernő csöcsét... A taxinál döntetlenül álltam, öten voltunk, ők már bent ültek.
- Gyere Poéta, megyünk bulizni!
64
- Sokan vagyunk. - kérdően néztem a sofőrre. - Ha elkapnak, összedobjuk a büntetést.
Ez hatott.
- Pista, dobd ki azt a rohadt poharat, megint leöntöd a nadrágomat! Eza a rögeszméje, mindenhonnan egy pohár itallal indul el. - zsörtölődött Ida.
- Hová megyünk? - kérdeztem.
- A cooptourist-házakban béreltünk lakást, mindjárt ott leszünk.
- Tudom, hol van.
Pár éve egy veszprémi haveromnak dolgozott a Cooptourist irodában egy nője, tőle kapott kulcsot, és az összes haver odajárt dugni.
Egyszer én is igénybe vettem, lusta voltam hazagyalogolni, de sokat ittam és ki kellett mennem a folyósóra levegőzni. Addig csalinkáztam, ütődtem a lépcsőzetesen épített lakások közt, míg nem találtam vissza. Dühöngve ültem a lépcsőn és káromkodtam. Sikertelenül kopogtattam egy-két ajtón, aztán visszamentem a bárba inni.
A srácok megköszönték, hogy otthagytam a nőt, s én szégyelltem elmondani az igazat. Csak mostanában, amikor szóba került a dolog, meséltem a sztorit. Ezek már újabb házak voltak, a régi tömb mögött. Másfél szoba összkomfortos kis öröklakásokkal, amiket a tulaj kiadott.
- A "Luxemburg Grófja" még fent van. Áthívjuk?
- Persze, hívjuk át. De mondd, hogy hozzon cigit, meg valami kaját is.
- Meg söröket - szólt közbe Pista.
- Még nem ittál eleget? Van egy csomó vörösbor.
- Reggelre, Sanyikám, a sör a legjobb a másnapos ébredésre.
- Már reggel van.
- Azért - nevetett Pista.
- Bemutatom a "Luxemburg Grófját", - tuszkolt be az ajtón Sanyi egy ötven év körüli fürdőköpenyes férfit, kezében tálcával. - Magyar disszidens, Luxemburgban él. Úgy ismerkedtünk meg, hogy átkopogott, ne zajongjunk hajnalban, halkítsuk le a magnót. Erre inkább a Pista átmászott a balkon-elválasztón és áthívta.
- Olyan zajjal voltatok, hogy nem lehetett aludni. Halkítsátok le a magnót, zeng a ház...
- Most is felébresztettünk?
- Nem, már felkeltem, éppen reggelizni készültem.
Kávét hozott és kiflit. Később átment egy újabb eresztésért. - Az írónő hol van? - kérdezte.
65
- Kicsoda? Ja, az írónő! Egy író lánya - fordult hozzám Sanyi. Az apja megígérte, hogy a legközelebbi regényét együtt írják meg, azóta írónak tartja magát.
- Már korán elfáradt, hazajött lefeküdni - magyarázta Éva. Felkeltsük?
- Persze, keltsük fel! - javasoltam. Bizonytalannak éreztem a helyzetemet, még egy nő segített volna, semmi kedvem nem volt ilyenkor hazagyalogolni.
A nő monumentális volt. Inkább nagy, mint szoborszerű. Kiderült, hogy a Pistával régi barátok.
- Itt látható az illusztris társaság - szavalta Sanyi. - a "Luxemburg Grófja", hazánk legnagyobb festője, legkitűnőbb költője, legjobb reményű írónője, a legfelkészültebb maszek kozmetikus, a zseniális táncosnő, és a legleleményesebb dolgozó! - röhögött Sanyi.
- Ez Te vagy?
- Persze. Ezek a rohadékok közül egyik sem húzza az igát, csak én.
- Neked is van a legtöbb pénzed!
- Miért? Napok múlva beindul a kozmetikád és egy valag pénzt fogsz keresni, a Pistának meg külföldi megrendelései vannak...
- Az még nem biztos!
Nekiláttunk a vörösbornak.
- Ti nem tudom, hogy mit csináltok, de mi lefekszünk - döntött Éva, és elkezdett ágyazni.
Pista kiment a konyhába és behozta a hűtőből az utolsó üveg sört.
- Adjál, te szemét, az összes sört te iszod meg!
Pista komótosan kitöltött magának egy pohárral, majd az üveget a vetkőző Sanyinak hajította.
Ő késön vette észre, nem tudta elkapni, s a sör a lepedőre ömlött.
- Nahát, Pista, ez már aztán tényleg sok! Tök hülye, három
napja részeg és nem tudja, hogy mit csinál! - tüzelt Éva.
- A Sanyi kérte, én odadobtam neki. Ő nem kapta el!
- A kurva nénikédet, Pista! Nem láttad, hogy vetkőzöm?
Most miattad nedves ágyban alhatunk.
- Jó. Menjünk lefeküdni! - állt fel Pista.
- De a magnót visszük! - kezdte a kazettákat összeszedni Kriszta.
- Jó, csak már menjetek!
A Luxemburg Grófja elbúcsúzott, s megígérte, tíz óra körül átjön ébreszteni, én meg álltam, mint egy transzparens május 2-án a falhoz támasztva, s vártam mi lesz? Pistáék bevonultak a szobába, Ida már előbb lefeküdt. Bementem a fürdőszobába, s
66
amíg rendbehoztam magam, végiggondoltam, mi jobb, ha bepofátlankodok hozzájuk, vagy ha hazagyalogolok Arácsra. Kb. két óra hegynek felfelé... Megráztam magam, kiöblítettem a számat és benyitottam.
Pista már meztelenül feküdt, nála ez gyorsan megy, Kriszta most vetkőzött.
Nagy telt mellei voltak, a megereszkedés határán.
- Gyere Poéta! Te, tudom az ilyen nagydarab nőket szereted - vihogott Pista,- sok-sok finom husi...
- Hülye. - legyintett Kriszta és mellébújt. Hát sok választásom nincs - gondoltam.
- Mi a véleményetek, mit fog szólni Ida, ha melléfekszem?
- Nem fog örülni neki, ha felébreszted, dühöngeni fog, nagyon fáradt - mondta Kriszta.
- Menj csak, örülni fog.
A földön kevés hely volt, szanaszét ruhák hevertek, ez eldöntötte a kérdést.
- Mondja szép hölgy, szabad mellé bújnom? - pusziltam fel Idát.
- Aha, és arrébb húzódott.
Pistáék nekiálltak szeretkezni. Ismertem a műsort, tudtam, elég sokáig fog tartani. Éreztem Ida testét, szép barna bőre sütött a lepedő alatt.
- ... és szabadna mást is...?
- Ilyenkor?
- Ühüm...
Simogatás, félálom, nyikorgó ágy, lihegés, utat kereső kéj, oldalt pillantások...
- Ez a dög Pista néz!
- Az még hagyján, rögtön beszáll.
- Ide aztán nem!
- Miért nem? Összeszokott hármas lenne.
- Akkor már inkább négyes, nem? - kérdeztem.
-Á, a Kriszta nincs benne...
- Nem szeretem az ilyesmit. - magyarázta Kriszta.
- Még szerencse - súgta Ida.
- Menjünk ki a fürdőszobába - javasoltam.
- Jó.
Szeretek kettesben ülni a kádban. Nem sokáig, mert nem bírom a túl forró vizet, a nők meg igen, csak kinyújtózni, kielégülten nézni egy szép testet, lábammal hozzáérni, talpammal a víztől még bársonyosabb szőrt simogatni, érezni, hogy csiklandoz és újra feltölt.
- Mosakodjunk meg, kezd kihűlni a víz.
- Inkább engedj hozzá meleget, olyan jó most üldögélni.
67
Elmondtuk és meghallgattuk egymás időszerű lelki bánatát, megegyeztünk kapcsolatunk indítékaiban és korlátaiban.
Kopogtatnak. - Foglalt!
- Engedjetek be, hogy mossam meg a farkamat ?! - Pista próbálkozik.
Életemben először vele partiztam meg nőt, az egyik régi nőmet, akiről épp akkor kiderült, hogy a Pistát is ismeri... És dugtunk mi már egyszerre egy nőt elölről, hátulról, ahogy lehetett és biztos, hogy a csajnak könnyű szülése lesz.
- Várj egy kicsit, rögtön kimegyünk!
- Poéta, ne légy geci, legalább te engedj be!
- Ne haragudj, Pistukám, ez most nem jön össze.
Mire kimentünk, már újra dugtak, amikor mosakodtak mi is, aztán már nem váltottuk egymást, csak szeretkeztünk, küzdöttünk egymással, s magunkkal az álomig.
Dél felé ébredtünk, s rá egy órára hagytuk el a lakást többszöri felszólításra, miután egy helyre gyűjtöttük az üres üvegeket és becsuktuk a jégszekrény ajtaját.
A Luxemburg Grófja fotókat készített, mindenkitől elkérte a címét, dokumentálta a történteket, hogy megörökítse: a hős megsimogatta az oroszlánt! Elnézően mosolyogtunk, belefér,
nem?
Az alsó rakparton kutyák játszanak, nem látszik az ősz a Szajnán. Egy nagyra nőtt dogkölyök bátortalan léptekkel közelít meg egy harcias kis szukát... mi lehet a kutyáimmal? Már több mint egy hónapja otthagytam tartásra őket. Az eset, amit az előbb leírtam, alig négy hónapja történt. Voltam ennél sokkal töményebb bulikban, sőt egyet én is tartottam.
Másodikos egyetemista lehettem. Akkoriban a hét nagyobbik
részében egyedül voltam otthon. Nyolc éve. Akkor még a "Sa-
rokház" és a "Randevú" volt a menő.
A "Farokházban" a Cintula diszkózott, a lemezlovasok doyenje, aki még szerintem most is a legjobb, a Randevúban a jó öreg Cselló. Ő azóta ügyvédi praxist folytat, többek között az én ügyvédem is. Máshol még sokat fogok írni erről az időszakról, diszkókról, diszkósokról, most csak annyit, a Sarokházból felmentem a Randevúba körülnézni. Nem iszom különösebben sokat, de néha elengedem magam. No, olyankor sem vagyok garázda részeg, az önkontrollomat még sohasem veszítettem el, csak duhajabb, jókedvűbb leszek, erősebbre nő bennem a játékos, mint a bölcs. Hétköznap általában kevesen mozogtak, főleg diákok, szabadúszók és linkerek, de a törzsgárdára mindig számítani lehetett. Nekik ingyenes volt a belépés, s ha akartak,
68
fogyasztottak, ha nem akartak, nem. Úgyis akartak, legrosszabb esetben hitelbe.
Aznap színes banda jött össze. Voltak ott művészek, piások, otthon unatkozók és alkalmi kurvák, elkeseredett pályakezdő mérnökök, és maszek építési vállalkozó, s a slepp, az élet széllovasai. Az emeleten Synthia ugrott a nyakamba. Ezt a nevet én adtam neki a Palán. Azt mesélte, szexuál-jógával foglalkozik, ez keltette fel az érdeklődésemet. Így túl sokat vártam tőle, de azért jó szerető volt. Ő volt a társaság kedvesnővére, amíg kórházban dolgozott. Ő szerzett penicillint, kliont, ha valamelyikünknél kellemetlenségek voltak "folyamatban". Emlékszem, egyszer fél óráig kergette a jazz-hajó előtt a Pistát töltött fecskendővel, akit végül a túlerő a Dunának szorított, a lépcsőkön lefogtuk, Synthia pedig nadrágon keresztül belévert egy dupla adag retardilint. Ha külföldre mentem, ellátott gyógyszerekkel.
Egyszer kaptam tőle egy Mikulás-csomagot. A 61-es villamoson nyitottam ki vizsgára menet. Volt benne egy doboz Clion és Sumetrolim, két doboz Tetrán B, egy tubus Canesten, vagy tíz adag Retardilin, s legalul egy levél, a következő szöveggel; "Arra az esetre, ha egyik sem használna". Alatta egy szike volt. Egy nyári reggelen így búcsúztam tőle; Most egy darabig nem látjuk egymást, holnap hajnalban Sozopol-ba utazom.
- Jaj de szívesen mennék én is! Elviszel?
- Hát persze... - mosolyogtam.
Másnap ott várt a peronon, egy fonott szalmaszatyorral. Eleinte kellemes volt, mert jól beszélt oroszul, s egy csomó terhet levett a vállamról, de később zavart a kötöttség, s egy hét múlva leléptem. Felmentem északra Albénába, ahol finoman éreztem magam. Ezt a választást csak egyszer bántam meg, még útközben... A bolgár nők, ha valakit nem zavart a bajszuk, nagyon aranyosak. Sajnos csak egy határig, kefélni az istennek sem akartak. /Én meg csak félisten vagyok .../. A második alkalommal végre megértettem; Bulgáriában nem volt forgalomban semmiféle fogamzásgátló tabletta, ezért emlegették mindig a franciákat, én meg válaszoltam, hogy sajnos csak angolul értek...
Van itt megoldás, gondoltam és beálltam a patika ablaka előtti sorba, a jó öreg "esőköpeny". Törtem a fejem a megfelelő orosz szövegen, s mosolyogva tűrtem, hogy minden avasszagú, pisicsurrantó varjú-mámi elém álljon. Aztán mégiscsak sorra kerültem:
- Mámka, proszim kondom. Néz rám.
- Bitte schön koton - suttogtam. - Szilvuplé emergé de lux... Nem érted? ÓVSZER!
69
- Do you speak english?
Csak néz rám, mint a hülyére. A hátam mögött már toporogtak. Végső elkeseredésemben imitálni kezdtem a dolgot.
- Az kell, amit erre ráhúzok, hogy ohne baby...
- Az itt nincs. - fordult hozzám németül egy fiatalasszony a nevetéstől lila fejjel. Nálunk nem gyártanak.
- Az istenit!
Külön jöttünk haza, Ő egy ószövetségi nevű iparossal, aki szorgalmasan rótta novelláit és teknősbékát tartott az ágya alatt. Ettől függetlenül jó barátok maradtunk, nem sokat izgatta az ügy.
Amikor egy fél évvel később valahol a belvárosban összefutottunk, megmagyaráztam a dolgot. Rendületlenül mosolygott és ezt mondta: "jó fejek vagyunk, csak nem elég állhatatosak." Imádott táncolni. Otthagyta érte a bábaságot, elment jazzbalettezni a "Dominóba", a Köllő mellett oktatott is. Később Svédországba disszidált, a mai napig leveleket ír, s ha eszébe jut, telefonál.
Tegnap fel akartam hívni, jöjjön el Párizsba. Egészen feldobott az ötlet, de sajnos nincs nálam a telefonszáma.
Táncoltam, stíröltem a nőket, próbálgattam, hol látnának szívesen, ha máshol nem, a hátsó kapun át... Ó, nők! Uram, add, hogy csak játsszak játékaikban! Ahogy forogtak a párok, elkaptak a pillantások; hívtak, jeleztek, gyűlöltek, kíváncsiskodtak, megvetettek, kívántak... a történelem metszete voltam tán néhány perc alatt...
Nem kellettek. Leültem a lépcső korlátjára, a legjobb hely a "Randevúban", egy vodka-tonikot szopogattam, s a szemben lévő tükörben bámultam magam.
Hát nagy különbség nincs, csak te látod magad.
Zavart a záróra. Akkoriban nemigen lehetett hova menni éjfél után, így gondoltam egyet és meghívtam az egész "Randevút" hozzám. Azért örültem, amikor kiszálltam a taxiból, hogy csak kb. harmincan jöttek. Letelepedtünk, bekapcsoltam a lemezjátszót, táncoltunk, ittunk, röhögtünk, kiabáltunk.
A tagok hangulata úgy emelkedett, ugrált, mint a buborékok a szódavízben, vérmérséklettől és az elfogyasztott piától függően. Pista levetkőzött, langyos készültséggel flangált egyik szobából a másikba. Egy kövérkés gyenge közepes azonnal rászállt. Elkezdett vetkőzni, de közfelkiáltással leállítottuk. Pista viszont belelendült. A sértett leányzó ellenkezett, Pista már csak megszokásból próbálkozott, útközben próbálta "alul-fölül" meggyőzni magát, de a nó karmolt, harapott, mire kapott egy-két
70
pofont, amúgy sértett hiúságból. A szakadék magára kapta a ruháit, és visítva elrohant. Valahogy összejöttem egy nagymellű szőke csajjal, komolyan nem tudom, hogyan, még akkor sem tudnám, ha lényeges lenne. Kimentünk a hálószobámba, de Sanyi már bent volt a feleségével. A nő egyidőben hajtott, akkoriban szabadult a kényszerpihenőből. Sanyinak is voltak kellemetlenségei, ez volt a "sötét" időszaka. Udvariasan átengedtem nekik az ágyat, mi a földön élvezkedtünk. Utána kimentem a fürdőszobába, Sanyi utánam jött.
- Poéta, cserélni kéne, finom a kiscsaj.
- Nekem mindegy, ha Te benne vagy? Hogy fogjuk megvariálni?
- Majd megoldjuk, a nő a feleségem barátnője, pincércsaj, nem hiszem, hogy cikizni fognak.
Visszamentünk. Ő a barátnőhöz, én a feleségéhez. Bevezetés, tárgyalás-befejezés, előjáték-játék-utójáték, összefutnak mindig, érzelmeimben és fölöttük rendetlen vagyok. Az első túl rövid, a végét sem bírom kivárni, túl gyors és ideges vagyok, szinte csak közösülni szeretek, igaz, ezt a végletekig kiélvezem, utána állítólag pofátlanul gyorsan kiugrom az ágyból és rohanok fürödni. Szóval, csak ritkán franciázom, és a szagok és nedvek józan rúgásai miatt nem élvezem igazán a vagina kielégülés utáni lüktető perisztaltikus mozgását, a körkörös izmok reflexszerű szorításait, s a békés elernyedést. Mondták már, hogy a kisujjamban prűd vagyok. Nem is vitatkoztam, olyan hálás voltam, hogy nem a tudatalattimról beszél, de szerintem nem voltam még igazán szerelmes, vagy nagyon fáradt...
Tudtam én mindig, hogy a szexuális életem túl célirányos és ezzel együtt kissé egyszínűbb, de vadabb és magávalragadóbb is. Én mindig kielégítem a barátnőimet előjáték nélkül is, hangoztattam büszkén, s remélem, sokáig fogom is.
Persze, el-elcsábít egy új nő varázsa, s a szükségszerűség, de másodszorra már próbálom megúszni. Jó, jó, őszinte leszek, az utóbbi időben előfordult többször is. Idővel a hímláz beosztó rafinériává alakul, hogy vágy és elégedetlenség nélkül, előttem a megszokással nem nagyon ugrálnék, az állandó készültség és váltott partnerek adnak erőt, mint a revolverhősöknek. Egy pihés őszibarackot én is szívesen kitakarítanék, sajnos ilyen nem sok jut nekem.
Erotikus kép, életemben sokkal nagyobb szerepe van a behelyettesítő képzeletnek, mint a tényleges szeretőnek, partnernek, és ezen csak a szerelem segíthet.
A nő egy darabig benne volt a játékban, de a célnál mindig viszszahúzódott. No, nem kategorikusan, inkább csak elterelő hadműveletként, késleltetésnek. Időt akart nyerni. Nem énmiattam, a férje miatt. Az teljesen lényegtelen volt, hogy lefekszik
71
velem, de hogy a férje... igaz, hogy összevesztek, mielőtt lecsukták és itt van ez a válás is, Sanyi akarja még, vagy nem?
Mióta kijött, itt van mellette, valakire szüksége van... idegesen pillantgatott az ágy mellé. Szórakoztatott a dolog, túl voltam a vágyon, vártam, mi lesz? Most Ő kezdett el simogatni, ügyesen, hogy kezdtem belelendülni, alulról is sűrűsödtek a sóhajtások... hirtelen ellökött, felkapta az ébresztőórát, s a Sanyi fejéhez vágta! Épp a legjobbkor, vagyis a legrosszabbkor. Röhögve kiszaladtam. A barátnő utánam jött, hagytuk a galambokat turbékolni. Mi volt ez? Elkeseredettség, tehetetlenség, hogy a felesége, és még sincs alapja, hogy beleszóljon, szerelem, hiúság, dac, próba?... Azt hiszem, tudom a választ, de nem magyarázom. Az ügy egyik fele lezárult, örökre.
Bent jól voltak. Nem jellemzem, nem készítek helyszínrajzot, sem érdekes beállításokat, mindnyájan voltunk már házibuliban, ez életformánk és szükségszerű helyszíneink egy része, kialakultak a magatartásformák, legföljebb a típusok váltakoznak.
Épp a stílusváltásra értem vissza, vagyis inkább az áttűnésre. A társaság egy része már elment, a jobbik fél most keményedett. Üvegezni akartam, de túl részeg volt a lényeges rész. Sanyiék is bejöttek, a két csaj félrevonult beszélgetni, majd nekiláttak inni.
Mindenáron régi Non-stop lemezeket akartam feltenni a Závodi Janó és a Pinyó kedvéért, ők az együttesben játszottak. Ordítottam a "Szép Margitot" és a "Szelíd tüzeket", s nyúztam szegény Janót, aki félrészegen bólogatott.
Még egy pár ital után szokásom szerint felálltam az asztalra és
saját verseimet szavaltam. A siker nem volt reálisan mérhető. - Hol vannak a csajok?
- Kimentek.
- Hová?
- Biztos a konyhába, hagyjátok a francba! - Kivitték magukkal az utolsó üveg bort.
- Az más, rögtön hozom.
A konyhában senki, az erkélyről fojtott vihogás. Kiléptem. A balkonon a két csaj és Synthia meztelenül táncoltak, a nyitott ablakból ordító zenére. A szemközti házban lógtak az emberek az ablakokban. Legalább két óra volt.
- Balhé lesz, gyertek be!
- Miért, mi nem bulizhatunk?
- Tőlem...
A többiek kitódultak megnézni a csajokat, ugratták, biztatgatták őket.
Pista természetesen beszállt. A szomszédok dörömböltek, fenyegetőztek.
72
Szartam rá, a többiek pláne.
Csöngettek. Elindultam ajtót nyitni, de megelőztek. A Sanyi felesége nyitott ajtót. Meztelenül. Kint két rendőr állt.
- "Gyertek be, rendőrökkel még úgysem basztam"! Behívta a rendőröket!
- Csendháborítást jelentettek be, ki kell vizsgálnunk az ügyet.
- Hát tessék... Halkítsátok le a zenét! A WC előtt Pista feküdt meztelenül.
- Jó estét kívánok, személyi igazolványt kérek! Pista bambán tapogatta a zsebe helyét és vigyorgott.
- Jöjjenek be, igyanak valamit, ha már itt vannak... A barátom részeg.
Kaptak az alkalmon, itták a rejtett tartalékomat, lesték a csajokat, láthatóan jól érezték magukat.
- Jó kis zsúr, ha letettük a szolgálatot, majd visszajövünk. A zenét meg halkítsák le.
Elmentek. A hangulat jócskán megcsappant, szedelőzködtek. Synthia kiment a hálószobába, csak a Szuszi maradt és a Sanyiék, a Pista horkolt a kövön.
Beszélgettünk, tárgyaltuk az eseményeket, aztán lefeküdtünk aludni.
Kint Synthia az ágyamon guggolt és firkálta a falat. Mindent összerajzolt, a ritka grafikáimra verset írt /idővel minden barátnőm elkezdett írni, legalábbis addig, míg velem volt./
- A kurva életbe! Megőrültél?
- Ezt mind Neked. - mutatott körbe Synthia.
- Menj a francba.
Kikergettem és lefeküdtem. Majd reggel megpróbáltam leradírozni. Micsoda marhaságok; "a sas nem fog legyet" - persze, ha normális...
- Poéta, gyere gyorsan, ilyet még nem láttál! A két nő tépi egymást, óriási!
Synthia Anyám köpenyében, a másik meztelenül, fetrengenek a földön, tépték, rúgták egymást.
- Harapsz, te piszok! - sikoltotta Synthia és két kézzel verte a másik fejét.
- Hű, de beleharapott a mellébe!
Körülálltuk őket, egyikünk sem mert beleavatkozni. Az aszszonyka kiszabadult, felkapott egy hamutartót a polcról, s Synthiához vágta. A nehéz hamutartó bezúzta az új szekrénysor ajtókeretét.
- Most már elég! Válasszuk szét őket!
- Segíts már... egyszerre fogjuk meg őket...
- Te, nem csöngettek?
- Maradjatok csendben.
73
Kinyitottam a kisablakot, az ajtó előtt egy civil, s egy egyenruhás rendőr áll.
- Bejelentés érkezett, hogy a lakásban erőszakos nemi közösülés kísérlete történt. Engedjen be!
- Itt? Kizárt dolog. Nem történt semmi ilyesmi, különben is, már mindenki elment. Csak a barátnőm van itt. De ő is alszik - tettem hozzá sietve.
- Egy 25 év körüli, középmagas, szőkésbarna férfit keresünk, aki meztelenül erőszakoskodott a bejelentővel. Mikor nem állt kötélnek, felpofozta.
- Biztos, hogy tévedés, nincs itt senki.
- Engedjen be!
- Sajnos, nem tehetem, nem én vagyok a főbérlő, Ő nincs itthon, én nem engedhetem be magukat; hacsak nincs házkutatási parancsuk...
- Majd megkapják az idézést!
Furcsa érzésem volt. Tudtam, hogy balhé lesz, a kopók nem hagyják annyiban, akik parancsra élnek, kihasználják a rendet..., ugyanakkor büszke voltam magamra, hogy ilyen diplomatikusan simítottam el pillanatnyilag a dolgot, a jogot használtam a hatalom ellen. Erőszakos nemi közösülés... hihi... belevigyorogtam a félelembe.
- Megint a zsaruk voltak? - Bólintottam.
- Na, Pista, téged kerestek.
- Engem? Miért?
- Erőszakos nemi közösülés kísérlete miatt... - Ne hülyéskedj - sápadt el Pista.
- Hű, ez minimum 5 év - röhögött Sanyi.
- Elmentek?
- El, de lehet, hogy figyelik a házat.
- Az a hülye kurva jelenthetett fel, akit senki sem akart megbaszni!
- De te felpofoztad. Látleletet vetetett, bement a rendőrségre, s ha találtak ondót a szütyőjében, az isten sem moshatja le rólad!
- De ti tanúsíthatjátok...
- Az semmi - kacsintott Sanyi.
Felöltöztek és röhögve elindultak. Az ajtóban megállítottam őket.
- Azért a biztonság kedvéért adjátok meg a címeteket, hátha tanúskodni kell.
- Persze, természetesen.
Bementem az egyetemre, Pista délig remegett az ágyban.
74
Három nap múlva megjött az idézés, Anyámnak kénytelen voltam elmondani mindent. Egész este telefonáltam, Sziszit nem lehetett megkapni. Sanyiékhoz Géza barátom ment el kocsival.
- Nem hajlandók eljönni, legföljebb, ha tárgyalás lesz!
- Látod, ilyen haverjaid vannak - mondta Anyám. Rettentően kiborította az egész.
Másnap egyedül ment el az idézésre.
- Na? - fogadtam az ajtóban.
- Egy szimpatikus, idősebb nyomozó hallgatott ki, ismert engem, téged is.
Nagyon rendesen viselkedett, úgy néz ki, hogy elejtik az ügyet, ők is tudják, hogy a nő kurva. Udvarias volt, megígérte, mindent megtesz, amit lehet, de neked is be kell menned.
Erősen fáztam a dologtól. Velem már korántsem voltak olyan udvariasak... jegyzőkönyvet vettek fel /az erőszakosságot persze tagadtam/, s szóbeli figyelmeztetést kaptam csendháborításért és közbotrányokozásért.
- "Az Édesanyjának köszönje, s a nőnek, aki visszavonta a feljelentést. Legközelebb nem leszünk tekintettel az Édesanyjára sem! Húzza meg magát!"
Több ilyen házibuli nálam nem volt. Inkább én mentem máshová.
Sanyira nagyon haragudtam, Pista a legjobb barátja volt. Azóta tudom, akkori körülményeik miatt viselkedett így. A tárgyaláson biztos tanúskodott volna. A felesége rövid időre rá kiugrott az ablakon és szörnyethalt. Sanyi kb. két éve jutott révbe, egy tsz-melléküzemágban van jó állása. A könyv megjelenésének idején pedig már túl van a tengeren. Szuszi még mindig fut, nemrég nyitott a felesége nevén egy lakberendezési boltot, vagy mást, és ezt nem...
Pistának nyugatnémet megrendelései vannak, én meg a St.Germain-au-Laye-i park sétányáról nézem Párizs toronyházait...
Megjegyzés: Azóta eltelt ...öt/ödölő/ év/ek/...? ellenére tornyai/nak/ még állnak, bár kb. annyira lényegesek, mint Párizs/nak/ban.
1983.
Rossz idő
Olyan a szerencsém ebben az időszakban, mint az úttest most, május első hetében: - csak néha szárad fel -, néha van. Boldogság nincs, a fájdalom édeskés, elmúlt szerelmem exhumálása - ezüstfavirágzás. Révedeznék, süllyeszteném magam költői játékba - az alkotás pokol-tornáca/ira/, de szemembe száll a nyárfák tavaszi havazása. Véresre dörzsölöm és rosszkedvűen pislogok, míg el nem alszom... Mindig így volt? Mindig ennyit aludtam? Nem kell megállnom, hogy elgondolkozzam, egyenlőségjelet húzzak - fekszem. Nincs mivel behelyettesítenem az egyenletet, tervek, álmok, többször is kiestek. Nem szeretem a matematikát, s hogy ne nézzenek hülyének, így mondtam; ez is csak viszonyítás, ha nem fogadom el a tízes számrendszert, nem /is/ érvényes.
De itt te alkottad a szabályokat, léted a (jel)rendszer, ilyen szerencsétle(nül)nen nem hagyhatod figyelmen kívül. Nem tudsz arrébb menni, hogy saját saradból kiszárítson a nap! Kiábrándult vagyok és felnőtt leszek. Egy idő óta csak megállítani tudok dolgokat. Amihez kezdek, velem hal meg, s még üresebben támadok fel.
Kiábrándult és következetes sem merek lenni, mert félek, hogy legközelebb nem ébredek, és ál(m)omban minden megy tovább irányíthatatlanul.
Azért hagytam abba a munkát, hogy írni tudjak és most munkát keresek, hogy írhassak. Mindig adódik egy lehetőség, kötetlen munkaidős állás, vagy bérírás, de hiába, a cég vagy tönkremegy, vagy kihagynak a buliból, nem hogy a könyvemet nem tudom befejezni belőle, a pénz még a létfenntartásomra sem elég. Ha a családom nem segítene, (le)züllöttem volna.
Nincsen sikerélményem! Sem a művészetben, sem a szerelemben. Csak csalogatásra képes "segítő kezek", testetlen lelkek, vagy lelketlen testek, aztán a "csak azért is" önerőszakolás és a közepes nők, a legszörnyűbb/ek/ magányomban és szükségemben.
Most jöhetne az, hogy ennél csak jobb lehet, meg tudnék én hazudni, de kinek?
A (kellemetlen) magvas igazságok lesüllyednek az élet felszíne alá, ha nincs erő, ami fellökje őket. A hétköznapi élet felülről egysíkú, belülről töredezett, összefüggéstelen. Ezért vonz a delfin haladása, ahogy úszik a felszín alatt, majd kiugrik a vízből... Attól már nem félek, hogy rosszabb lesz, csak hogy változatlan. Olyan ez az írás, mint egy kellemetlen látogatás. Az ember nagynehezen ráveszi magát, hogy elinduljon, útközben elered az eső, lekési a buszt, az autók lefröcskölik, lehülyézi magát,
76
(amiért) vissza akar fordulni, aztán rossz a lift, utálkozik azért, amit mondani fog - és nincsenek otthon.
Olyasvalaminek tűnik, amit terveztem, élek és amit irkálok, mintha acélszálat spárgával akarnék összefonni (lehetetlen vállalkozásnak, amit meg kéne csinálni).
1980.
77
Sopron
- Szóval lemegyünk Sopronba.
- Holnap indulunk, a Ciklámen expresszel.
Szeretem Sopront, mert olyan, mint a mexikói gőte /latinul = axolotl/ múltkorszaki túlélő. A városi művelődési házba készültünk, ott nyílott a barátom új kiállítása. Igyekeznünk kellett, mert másodnapra tervezték a megnyitót, s Pista maga akarta vezetni a (be)rendezést. Megkért, hogy mondjak el egy-két verset a képeiről, rámfér egy kis szereplés és különben is jó buli lesz. Fel sem tételezte, hogy még nem írtam róla. Már leküldte az összes meglévő képét, kivéve a "kövér idő asszonyát", mert az a hálószobám falán fojtogatja szegényt az ágyam felett. Tavaszodott, mehetnékem volt, hát elindultunk. A nyugatiba, félnap késéssel. Előző éjjel együtt éjszakáztunk, nem akartuk lekésni a vonatot, így mind a ketten elaludtunk.
- A Ciklámen elvirágzott, Győrben át kell szállnunk.
- Mindegy, csak már menjünk.
Győr előtt átestünk a szokásos igazoltatáson, majd megtudtuk, hogy reggelig nem indul vonat Sopronba.
Kókadtunk a Rába bárjában hajnalig, utána végigjártuk a város nevezetességeit, a Rest Győző házát, aki nem volt otthon, a pályaudvart, s a legkorábban nyitó kocsmát, majd valami elvarázsolt fürdőben kissé magunkhoz tértünk és elértük a vonatot.
A formaságok rendezése után rohantunk az óvárosba. Isteni hangulata van, pontosabban Dionüszoszi. Mintha egy spicces kobold játszotta volna dülöngélő utcácskáit, kedvesen kajla beugróit, a komolykodó civisházak között.
Tükrözi a történelmi borvidék öntörvényeit. Az idősebb emberek itt ma is megisszák a maguk 2-3 liter vörösborát, s a százados borkatakomba, az alföldi piactereket helyettesíti.
- Sikerrel. Mondja Pista. Nézz körül; Azon a hordón az idültek támaszkodnak, minél közelebb a pulthoz, hátha leesik valami. Sokan hagynak az üveg, a pohár alján, s az üres poharak összegyűjtéséből is csöppen egy deci. Motyognak egymásnak, szinte érthetelenné torzult nyelven, s átélik a szikkadt nyarat és a tavaszi áradást. De vanak itt nagyhangú svábok, a zokogva ordító vagy magának dúdoló magyarok mellett, déli ebédidejük alatt beugró kishivatalnokok, megpattanó melósok. A belső boltíves termekben diákok, ibuszcsoportok isznak, énekelnek a falócákon, könyökölve, dobolva a kiömlött borban.
- Meg mi.
- A meghatározhatatlanok. Az egész kikristályosodása. - Aha. De igazán egyik sem.
78
- Remélem... Még egy lityi?
- Jöhet.
Nem mentem egyenesen vissza a borral, előbb beljebb is körülnéztem. Régi szokásom ez. Ha kezd jó kedvem lenni, arrébb állok, mintha félnék, hogy megromlik. Nőket keresek, hogy ha megtalálom őket, átnézzek rajtuk, beszélgetni akarok, hogy pár szó után továbbrohanjak, megmutatom magam, hogy elszakadjak a társaságtól.
Ennek a borpincének a kimérésen kívül 3-4 nagyobb terme is volt, közöttük fel-1e hullámzó hajópadlós folyosókkal, a kanyarokban megfelelő nagyságú tükrökkel. Egyébként a számok és a méretek ilyen helyen nem számítanak. Elvezettel dübörögtem a folyosón, grimaszoltam a jóindulatú tükörbe, hogyne lett volna az, annyi vidám arcot látott és nem néztem a WC felőlibe, a kiábrándulás, a bánat, a szükség tükrébe.
Pista már bandzsított, duzzadt a lóden két zsebe. Ez általában két liter bort jelentett, bár volt, hogy kevesebbet. Alkohólia két telt keble volt ez, út a biztos részegséghez. Egy idegen városban, szállás nélkül.
- Hol fogunk szunyálni?
- Nyugi, a művház vezetője szerez nekünk kéglit.
- Akkor igyekeznie kell, mert esteledik.
Elég sokáig írják le azt a címet - gondoltam az iroda előtt 20
perc múltán.
- Nem volt könnyű játék - pislogott Pista. - Nem foglaltak le
előre és csak most kapaszkodj meg; hova, na hova helyeztek?
- Az "Aranysas"-ba, vagy a fűtött váróba, hogy megspóroljuk
a holtidőt...
- Á, mindent Ők fizetnek!
- Pista, te nagyon részeg vagy.
- Az óvónőképző koleszába, ühüm... - Hova?
- Egy lánykoleszba, ahova még a csajok férfirokonait sem
engedik be, elektromos zár van, éjjel-nappal kapuügyelet...
Máshol nem volt hely.
- Egy szűzgyárba?
De hol? Bent a csajoknál? - A betegszobában.
- Az ajtón meg kint a vöröskereszt, hogy fertőző beteg van. - Minden rendben. Csak azt kérték, ne csináljunk balhét. - Mi, egy lánykoleszban? Ugyan kérlek...
Kilépett a szervező.
79
- Pista holnap 9-re jöhetsz, a berendezők már itt lesznek. Igyekeznetek kell, mert 11-kor nyitom a kiállítást. Te hány verset mondasz? Nem kell próbálni?
- Neki? Csak abbahagyni.
- Jó, akkor minden rendben és ne igyatok már többet.
Akkor együnk, mondtam amint kiléptünk a művelődési ház ajtaján. A 70-es évek végén tömegével épített üvegkalitkák közé tartozott, a jobbik típusból. Két emelettel, színházteremmel, mozival, könyvtárral, társalgóval, büfével és klubokkal, agilis vezetőséggel és jó szervezővel, aki nagyon toleráns is volt, ezt biztosan tudom. Az épület előtti tereprendezés viszont kitűnő, erre emlékszem, mert negyed óráig vártam ott, amíg Pista elintézte a "dolgait". A "Kékfrankos" étteremben vacsoráztunk, vörösborban párolt töltöttkáposztát tejföllel és sok borral. Meglepően finom volt. Az enyhén csípős töltelékek, a káposzta és a tejfel pikánsan savanykás íze függetlenítette és mégis feldobta a kékfrankos karcos élét, kicsalta rejtett zamatát, s a belenyugvás sóhajával tartotta az illatát. Ezt a házasságot még el tudom viselni.
- Hova megyünk?
- Sehova. Időben be kell érni a koleszba, később nem engednek be.
- Minket Pista, a fővárosi művészeket?
- Ne hülyéskedj! Meg holnap korán kell kelni, a kiállítás... - Van még abban az üvegben?
- Nincs. Nincs több bor.
- Ne hazudj, Pista, tudom, hogy mind a két zsebedben van egy üveg.
- Az kell a koleszban.
- Úristen, Te tényleg azt hiszed, hogy bulizni fogunk? - Te lehet, hogy nem, én fogok.
Kérdezősködött az útirány felől, én nagy betonhengereken egyensúlyoztam. Úgy látszik, itt megszokták a spicceseket, mert elég hamar útbaigazítottak. Oldalajtó a nagykapu mellett, rácsos ablakok, elektromos zár, kaputelefon.
- A "Krisztus szíve" zárda bevehetőbb.
A két női ruhás közlekedési rendőr felemelkedett a helyéről. - Te, biztos, hogy el van intézve?
- Ne izgulj, hallottam.
- Legalább dugd el az üveget!
- Jó napot kívánok.
- Jóestét, mit akarnak?
- Aludni - mondtam, gondoltam, elaltatom az éberségüket. - Miii?
Pista elém lépett.
- Úgy tudom, az igazgatónő jelezte, hogy jövünk. - Igen. Azt hittük, idősebbek lesznek. - így sikerült...
- A betegszobába mennek, második emelet tizennégy. Aztán becsüljék meg magukat, itt még nem aludt férfiember, mióta én itt vagyok, pedig...
- Van az már...
- Minden rendben lesz - vágtam közbe gyorsan. - Majd igyekszünk. Nagyon fáradtak vagyunk. - Jóéjszakát.
- Jóccakát.
A lépcsőház üres és visszhangos. Fehér falak, csupasz villanykörték, a sarkokban megbúvó visszafojtottság, kopott márványlépcsők.
Úgy látszott, mindenki alszik, pedig holnap szombat, s még csak
fél 12. A betegszoba: két egybenyíló helység, kétszer hat ágy +
éjjeli szekrény, egy fehér orvosságos szekrény gyermekfej nagyságú lakattal, falimosdó, íróasztal, szemétkosár.
- És körülöttünk legalább 200 nó, szűzek, ribancok vegyesen. - Ó egy kis finom, friss hús... - nyögött fel Pista kéjesen.
- Aztán, hogy kapod el? Bekopogsz egy hálóba, hogy aki
akar, jöjjön ki?
- Ennyi nő közül mindig megy valaki a WC-re.
- Ne hülyülj Pista, aludjunk, majd holnap ledumáljuk estére...
- Te csak aludjál. De add ide a bort!
Azzal Pista tökmeztelenül, félárbocon lengedező bránerrel, kezében egy fél üveg vörösborral kiment a folyosóra. Hallottam, ahogy fütyörészik.
A marha - mormoltam és kezdtem elaludni.
- De tényleg csak egy pár percre...
- Persze. Holnap kora reggel rendezem a kiállításom... remélem, eljöttök?
Csak éppen megisszuk ezt a kis bort...
Két nő! Hiába, a hülyének szerencséje van. /A hülyeségek, s az illő helyzetek terén/.
Leültek a szomszéd ágyra, középen Pista, egyre emelkedettebb árboccal és hangulatban.
- Ez a barátom, költő.
- Helló - mondtam, s nem mertem kibújni a takaró alól, szégyelltem, hogy alsógatyában vagyok. Pista nem sokat dumált, elkapta a szőke nőt, mondanom sem kell, a jobbikat és lekapcsolta a villanyt.
80
81
A maradék molett fekete volt, orbitális méretekkel mindenhol. Eddig csak nevettem, ha mesélték, de ezegyszer én is harangoztam. Némileg segített, ha átnéztem a másik ágyra, a kis szőkének jó teste volt, a műsora kissé feldobott, de az az érzésem, a soproni nagyharang nem volt igazán elégedett velem. Komolyan koncentrálnom kellett és kiflivé gyúrtam a csöcseit, míg eljuttattam a magas "c"-ig.
- Pssz... Pista, hallod? Cserélhetünk, pssz...! - Már alszik.
- Hát keltsd fel, vagy gyere ide. Majd a barátnőd felkelti. - Engem hagyjatok ki!
- Mi baj van?
- Mit tudom én - fáradt. Na gyere már...
- Á hagyjuk, így nem jó és korán is kell kelni, majd holnap, jó?
Nem válaszoltam. Bedugtam a seggem a meleg húspárnák közé és elaludtam.
- Zsuzsa! Ébredj, mindjárt fél hét, mennünk kell! - Maradj már csendben! - morogtam.
- Át kell mennünk a hálóba, még ébresztő előtt. Majd este jövünk. Adj egy csókot.
- Fogat mostál?
- Még nem, miért?
- Nem vágyom saját ízeimre.
Pista most ébredezett. A szőke föléhajolt és megkérdezte; - De ugye nem mondod el senkinek...
- Ne félj, nem fogok dicsekedni veled.
- Jézus Mária! Mit tettem én, a KISZ-titkár! - kiáltott fel a nő, és kirontott a szobából.
- Na szevasztok - búgta a párnám, - majd este jövünk.
- Mondd, gyönyörűm, ez mindig ilyen hülye, vagy csak másnap reggel?
- Ó, csak játssza az eszit...
- Mit tettem én! A KISZ-titkár! Hát ez óriási. Ezt egyszer még le fogom írni.
Kilenc után ébredtünk.
- Öltözz már, elkésünk. Igyekezz, Poéta, fél órája várnak. - Le kéne zuhanyoznom.
- Arra most nincs idő, csak mosakodj meg. - Jó kis hely, még törülköző sincs.
- Használd a lepedőket, a csajok is abba törülköztek.
- Azt látom. Még szerencse, hogy van több ágy.
A berendezés időre elkészült, igaz, hogy egy részét már előre megcsinálták nélkülünk. A megnyitóra elég sokan eljöttek. Érkeztek iskolákból, kulturális intézményekből, meghívtak néhány helybeli festőt és hírességet, elhangzottak a szokásos be
82
mutatások, dicséretek és végül nekem három versem. Remegett a kezem, a hangom, sőt még a lábam is. Csak azt nem tudom, miért? Megfelelő csend volt, utána döbbent szünet, mérhető taps, sőt furcsa siker: a helybeli amatőr színjátszó csoport tagjai elkérték a "22 sorban" c. versemet, hogy előadhassák. Remélem nem akarják a képeit megszemélyesíteni, bár szívesen elmennék a próbákra.
- Nem volt cikis, ahogy mondtam?
- Nem. Jó voltál, csak egy kicsit siettél.
- A lábam miatt volt...
- Mi?
- Nem érdekes. Menjünk már reggelizni.
- Lehet róla szó. Most már megy minden magától. Remélem, megvesznek egy pár képet, mert nagyon le vagyok gatyásodva. Délután majd visszajövünk.
- Másnaposan kefirt és meleg tejet reggelizni, mi sem vagyunk normálisak.
- Hát egy jó hideg sör nem ártana.
- A konyak jobb, kitágítja az ereket... Ó, negyed egy. Az Attila vár a Lokomotívban.
- Nem fogunk elkésni.
- A Te dolgod, öregem.
Pista régi barátjához igyekeztünk, még Szombathelyről ismerte. Mi is összehaverkodtunk, egyszer aludt is nálam /csizmában, a vetett ágyon/.
- Mi van vele?
- Elszürkült. Együtt é1 valami gyógytornásznővel. Itt laknak a városban. Egy jó éve nem láttam, a szervezővel üzentem, hogy jövünk.
Ott voltak. Mind a ketten. Szerintem nem sokat változott, talán
egy kicsit borostásabb lett, és jobban bírta a piát, mint régen. A
barátnője kedves volt, a kikért ital - sok!
- Milyen elegáns vagy Pista. - vigyorgott Attila.
- És milyen mozgékony. Legalább az üres üvegeket vedd
ki a zsebedből, elesel és a cserepek összevágnak.
- Tudod ki esik el, te tántorogsz a nyílt utcán!
- Én? Figyelj, öregem! Egy ugrással felugrok a kerítés
tetejére. Na? Mit szólsz? - Ez semmi.
Nekiszaladt, feldobta az egyik lábát... és elszakadt a nadrágom.
Én adtam neki kölcsön. A térdétől a tökéig szakadt végig a
belső varrás.
- Na, most aztán fasza.
- Mit ugrálsz, a nadrág miatt nem sikerült, túl szűk. - Fogjátok le, még összetöri magát! - Menj a...
83
Mentünk. Csupa fal voltam, a Pistának minden lépésnél kilógott a töke, az alsónadrágját reggel begyömöszölte emlékül, az orvosságosszekrénybe. A lánynak sürgősen el kellett mennie. Mentünk hármasban, lefelé az utcán.
- Attila, Pista hol van?
- Brunyál a túlsó oldalon.
- Szólj már rá! Ez a főtér, rögtön elkapják a zsaruk. Gyere már a szentségit!
- Jó, jó, megyek. - integetett egy bohókás nagypapa stílusában és elindult. A zebrán, pirosban. Arról nemigen tehetett, hogy a töke kilátszott, de az már döbbenetes volt, ahogy csurrantott még egy keveset, akkurátusan megrázta a farkát és nem tudta eltenni.
- Siess már, jöhetsz!
Egy sáv előnye volt, egyedül jött szembe fél kettőkor, a 6. óra után, a gimnázium előtti átkelőhelyen. Egy exhibicionista élete nagy alakításának tartaná. Jött... és előttünk egy lányosztály.
A tömeg kikerülte, összecsapott előtte, utána. Egy-két lány hitetlenkedve visszanézett, egyszerűen nem hitték el. Aki meglátta, félrekapta a fejét, mire észbekaptak volna, továbbsodorta éket az átkelő tömeg.
- Úristen, csinálj már valamit, takard el!
- Miért? Az öccse büszkesége...
- Mire gondolsz?
- A Tűztoronyra.
- Menjünk be a művházba, kérjünk tűt és cérnát.
- Egész jól összevarrták - vigasztaltam.
- Én varrtam meg. Nem hagytál a koleszban semmit? - Nem, minden itt van nálam.
- Telefonáltak. Ma este már nem aludhatunk ott. - Lebuktak a csajok?
- A lepedők. Mondtam, hogy ne hagyjuk elöl őket:
- Le van szarva. Majd alszotok nálam, vagy itt a művelődési házban. - vágott közbe Attila.
- Legalább felmehetünk a Fenyves-bárba, nem kell korán beérnünk.
- De az a sok finom hús...
- Nő az mindig van elég.
- Vagy, ha nem, hát kisnyúl.
- Vagy pia és horgászat a zebrán...
- Kukaccal!
- Hát, Te sem vagy sokkal józanabb.
- Persze. Csak azért nem vettem elő a farkam, mert remegett a kezem.
84
Én is ittam jócskán, mert csak rémlik, hogy elmentünk valahová, az Attiláékhoz, vagy a dirinőhöz. Csak a teli poharakra emlékszem.
Amfiteátrum-szerű kiképzés. Lent a zenekar és a villódzó táncparkett.
Fenyves-bár a Lőverekben. Valószínűleg a Lővér Szállóban.
Egyedül Pista táncol. /Iszonyúan/. Mint Jósti a búcsúban. Kettőt ide, egyet oda, plusz egy kis kacsa-shake pikantériának. A
nő nem hagyja ott, tetszik neki.
- Borzasztó ez a Pista.
- De kikapta az egyetlen szabad csajt! - Hogy nem hagyja ott?
- Biztos megmutatta neki a farkát. Rögtön el fog esni.
A zenekar szambára váltott. Cucurucucu ...
Pista dobbantott, keringett, a Mári sikongott a gyönyörűségtől. - Bazmeg, állítom, hogy megmutatta!
- Jön a társulat Pécsről. Vége az előadásnak.
- Azért van velük pasi is.
- A jobbak nem jönnek. Ezek itt mind segédszínésznők és
technikai munkatársak.
- Honnan tudod?
- Ránézésből, ahogy bejöttek.
- Lehet, hogy igazad van. Azt a csajt például ismerem. Biztos, hogy nem végzett színművészetit.
- Az a rövidhajú fekete? Jó mellei vannak. Honnan ismered?
- Keszthelyről. Később Pestről is.
Kiúsztunk a legkülső bójához. Átkarolta a bója csúcsát, lábaival átfogta a testét. Én már csak hozzá fértem. Megfogtam a mellét, gyönyörű kőkemény mellei voltak. Nyeltem a merevítő izgalmat és a hullámokat.
Benyúltam a bugyijába. Hagyta, nem szólt ellene semmit. Teljesen fel voltam dobva, de ebben a helyzetben, állandóan kralloznom kellett, nem tudtam megtenni. Megbeszéltük, hogy eljön hozzám.
- Eljött?
- Másnap reggel. Bejött, leült az ágyamra. Némi rábeszélés
után levetkőzött és bebújt mellém. Reggel, amikor az ember
hasonfekve ébred...
- S ilyen mellekre. Nagy dugás volt? - Szűz volt.
- Na és?
- Egy hónappal előtte kaptam kantárszakadást, nem mertem megkockáztatni.
85
Mondtam, ha már megtörtént a dolog, jöjjön el újra. - Mit szólt?
- Semmit. Felöltözött, megpuszilt és elment. - És Te?
- Mit tudom én, biztos magamhoz nyúltam... - Megkeresett?
- Évekkel később találkoztam vele, már az egyetemen. A KEK-en.
- Összejött?
- Tartoztunk egymásnak.
Vidéken tanult, de gyakran feljött Pestre. Olyankor felhívott, s ha ráértem, nálam aludt. Aztán valamit kaptam tőle. - Trikót?
- Nem tudom. Akkoriban rohammunkában dolgoztak a nemibeteg-gondozóban, s ha valakinek már volt trippere, csak megkérték "fejje meg", s ha váladékozott, már nyomták bele a retardilint. Nekik tök mindegy volt, a pecinillin majdnem mindent elpusztít, ha meg nem, a páciens úgy is visszajön. Amikor egy hónap alatt harmadszor kezeltek tripperrel, elmentem urológushoz. Kiderült, hogy krónikus húgycsőhurutom volt, már fél éve.
- Beköpted, hogy tőle kaptad?
- Soha, senkit nem köpök be!
- Nem néz ide. Lehet, hogy rossz a lelkiismerete...
- Nem hiszem, bár szóltam neki, hogy kezeltesse magát. Azóta nem láttam.
- Nem is hiányzott.
- Most észrevett. Nem megy el táncolni, menj oda!
Ezeken a magas lépcsőkön lépdelve, egy zerge is nevetséges lenne.
- Mi van, gyönyörök kertje?
- Poéta, de régen láttalak, mit csinálsz itt? Nem a bárra gondoltam, arra még emlékszem.
- Egy haverom kiállítását nyitottuk meg. És Te? - Sopronban lépünk fel három alkalommal... - Szerepelsz?
- Jelenleg segédszínésznő vagyok, de a rendező megígérte... - Az a fontos, hogy játszol.
- Igen...
- Olyan kellemetlen helyzetben vagyok. Nincs szállásom és ilyenkor már nem tudok keríteni.
- A régi séma: Ha nem jön össze valami jobb nő, akinél lehet aludni, ki kell húzni hajnalig egy bárban, aztán irány az állomás.
- Vagy a strand.
- Poéta, Te semmit sem változol.
86
- De most szeretnék. Lehet Nálad kéglizni?
- Ciki. Megbeszélem a barátnőmmel... De most menj el,
majd szólok.
- Jön a fővilágosító? - Majd szólok.
- Pista még húzza?
- Már a pultnál iszik. Nem jött be?
- Még nem tudom. Lehet, hogy elmegyek. Nem baj?
- A fenét, ha megy, ne hagyd ki, a másvilágon az orrodra
húzzák.
- Ezt már hallottam valahol... Szóval reggel a művházban
találkozunk.
Pistára vigyázz!
- Vissza az egész. A csaj lelép.
- Te, az asztaltól integet egy nő. - Melyiktől?
- Ahol a barátnőd ült. Téged hív. Ha megy, vegyél be engem is...
Attila már nagyon fészkelődött.
- Nem is rossz...
- Mit akart?
- Éva üzente, menjek le a barátnőivel kocsival, majd becsempésznek a szállodába. Ő, ahogy tud, jön.
Nem mondom, voltak elképzeléseim, amikor négy nővel beszálltam az autóba, de a valóságnál szegényebbek. A portán simán átjutottunk, s az ajtó előtt egyik sem köszönt el, mind a négyen bejöttek velem. Volt még bent három. A szobában nyolc ágy volt, szólóban, vagy összetolva. Előbb még azt hittem, hogy a sok finomságtól el fogom rontani a gyomrom, de már láttam éhen maradok a kamra közepén.
Régen tudom, két nővel pompásan el lehet szórakozni, ez az optimális arány, /a nők is így tartják, csak fordított helyzetben/ háromból kellemetlen bár, de egyet még ki lehet kapni, de enynyi nő közül, lehetetlen.
A barátnő idősebb volt, de kimondottan jó nő, olyan "kancatípus". Elhallgatta a korosabb morgolódókat és három összetolt ágyra mutatott.
- Ide feküdj le, s fordulj el, míg levetkőzünk.
Két meleget és vágyat sugárzó női test huppant kétfelől az ágyba. Gyönyörűen megnyugodtam.
Éreztem a feszült, merev várakozást, tudtam, csak indulni kell. Gondolkodás nélkül a kancára rajtoltam.
Megkerestem a sűrű örökzölddel borított völgyet, ahol összeérnek a lélegző dombok. Úgy éreztem, tavaszi szél vagyok ébresz
87
tem a télbefagyott földet, ükapám vagyok, aki legyőzi a gátlás, a közöny farkasait, s cserébe megkapja a gyönyörök kertjét. De csak a kerítésig jutottam.
Azt nem. Az istennek sem. Ujjaimmal feltúrtam, felkapáltam az egész kertet, de az ajtó nem nyílt. Inkább kijött és kiengesztelt simogatással. Tudom, néha ez sem rossz, de előtte, és nem helyette!
- Ez nekem nem elég! Úristen, nyolc nő között kézbesülni... - Csak hét. Éva még nem jött meg.
- Majd megjön.
- Éppen ez az. Nem akarom, hogy úgy találjon. - De...
- Meg a többiek is. Azt hiszed, hogy alszanak? Nem, nem lehet.
- Majd óvatosan, csendben...
- Ahhoz én túl hangos vagyok, nem megy. - Baszd meg!
- Nem lehet...
Átnyúltam a másik oldalra, dühös horkantás volt a válasz. Ott feküdtem, hasamon eljövendő gyermekeim elpazarolt esélyével, félúton.
Hasamra száradt a tegnapi szeretkezések fáradt sóhaja a szuggeráltaké, a tettetetteké, dadogó kezeinké...
Mélyült a kép. Torzultak az elképzelt lányarcok, mellek, combok, darabosvörösbe sűrűsödtek, mint a havi tisztulás. Jöttek mind a heten. Két szőrös comb beszorította a fejem, s az orromra húzták a hatalmas, gőzölgő nemiszerveket...
- Alszol?
- Végre, hogy megjöttél!
- Mi van? Eleged van a lányokból?
- Elegem. Ébren is, álomban is.
- Na! Elszakítod. Várj, míg levetkőzöm.
- Segítsek?
- Nem, egyedül gyorsabban megy.
Rámfeküdt. Súlyosan nyomott a melle, szúrtak öle bokrai. - Még, még...
Ha nem is színésznő, de segédszertornász.
- Most!... Ne hagyd abba!
- Psszt! Felkelted a kollegáidat.
- Levannak...
Nyögött, hullámzott Éva, akit egyáltalán nem zavart a merev hátak néma szemrehányása.
88
Reggel hatkor kirúgtak.
Hűvös, szeles hajnal volt. Vártam az esőt, már csak az hiányzott. Öregemberek átka kergette az árnyékot az utcán. Kialvatlan, másnapos voltam, fáztam a tejüvegszerű, merev hajnalban, amely olyan üres volt, amilyen csak egy kisvárosban lehet, vasárnap, novemberben.
Beszélhetnék a nyikorgó cégérekről, a csapkodó zsalukról, magányos, kongó lépteimről az ódon téren. A rosszkedvű macskáról, akinek nem volt kedve elszaladni sem, de mindez lényegtelen, mint egy dallamtorzó, vagy a hülye észrevétel - Milyen hidegek a tegnap csodált kövek! -
Fényképváros, prospektusvilág. Felhúzott vállak, összedörzsölt kezek a kirakatüvegben, szemben velem.
Halvány reménységem, - a Művház. Zárva. Az ajtón ferde tábla; "nyitás 9-kor". Na persze. Vissza a szállodába.
A portás nem szólt. Emlékezett rám. Nem sokan mászkálhattak ilyenkor ki-be. Emlékeztem, minden emeleten pihenő van kanapéval, zöldségekkel, dohányzóasztallal, kibelezett rádióval. Az elsőig jutottam.
Félálomban észleltem a közeledő zajt. Gyorsan levettem a lábam az asztalról. Egy partvis mozgott a kanapé alatt. Körbetakarítottak.
- Jó reggelt, itt a tej! - Kék köpeny, vigyorgó, zsíros arc.
- Egészségére, naccsád!
Menjek egy emelettel feljebb? A fenét, fél óra múlva nyit a Művház.
A tejbolt már nyitva van.
Fehér csempék, üvegcsörgés, mint egy kórházban. A diétás nővér elém teszi a meleg tejet, a fonnyadt szombati kiflit.
Csupa magányos pofa. A falnak fordulva rágnak, szürcsölnek. Nem szeretem a meleg tejet, hideget kérek. Gyorsan megiszom, innen is kinéznek.
Szerencsém volt, a takarítónő korábban nyitott. Lefeküdtem az egyszemélyes trottyoszenekart alakító Pistmány mellé.
Diszkrét harákolás, torokköszörülés.
Kinézek a kabátom alól.
- Legyetek kedvesek, gyertek be az irodámba. Hegyipatakhang, mosdás helyett.
- Van egy kis pálinkád?
- Nincs, Pista, és úgy látom, neked még jó darabig nem is kell.
- Dehogynem. A másnapos gyomornak...
- Telefonáltak. A kollégium igazgatója, a városi tanács elé vitte az ügyet. Nagyon kellemetlen volt nekem. A koleszban saját maguk rendezik a dolgot, de az illetékesek úgy döntöttek, -
89
ki vagytok tiltva Sopron város területéről. Hétfő reggeli kezdettel, hogy meddig, még nem tudom.
- Hühühü!
Tényleg nincs pálinkád?
- A kiállítás hogy megy? - vágtam közbe. - Vettek képet?
- Csak az utolsó két nap lehet megvenni őket. Jó sokan jöttek. Nézzétek meg a vendégkönyvet.
- Kitiltottak?
- Féltik tőlünk. A kurvákat, a köveket...
Pista olvassa a vendégkönyvet.
- Ahhoz képest, hogy második napja van nyitva a kiállítás, jó sok a bejegyzés. Legalább három oldal.
A válla fölött belenézek: Kerek iskolás írás, IV. c., Mókus őrs. Kiírt vonalírás; Főtér, "Fekete sas" patika. Sznob árverés, lelkesedéslicitálás. A következő lapon; "a versek nagyon szépek voltak". "Nagyon jók voltak a versek, a képek is tetszettek". Egy csomó aláírás. "Szeretném újra hallani a verseket, nagyon jó ötlet volt a festőtől...
Gyors mozdulattal kitépi a lapot és összegyűri.
- Késő, már láttam. Szóval szép sikerünk van.
- Ez valami hülye tyúk, akinek megtetszettél. Ő írt be háromszor. De nem az én vendégkönyvembe.
- Na-na. Add csak ide! Hova futsz?
A hülye. Nyugodtan benthagyhatta volna. Engem nem érdekelne. Na, az egyik legszebb sikerélményem. Nyom nélküli, mint a legtöbb. A lapok nem kerültek elő.
Igyekeznünk kellett, hogy elérjük a délutáni gyorsot.
A dirinő mondta; - Pista, bízza csak rám az eladást, nem kell lejönnie, majd postázom a képeket és küldöm az elszámolást. Már lement a ravatali nap. Idegesen nézzük a rendőröket a peronon...
- A kurvákat, s a köveket, - egy röhej!
A vonat lassan kihúz a városból.
Sokszor elképzeltem hogyan szeretnék meghalni. Bátran, hősiesen, hirtelen, alva, nevetve... a francokat, nem. Nem így. Mindig valami újra, másra vágyok, gyűlölöm az unott, megszokott frázisokat.
Szép halál
Átkozott szerencsém van, kifelé sodor a víz... Teljes képzeletben első, s valószínűleg utolsó szerelmemmel egy lyukas csónakban, fogaim között belémhelyezett bizalommal és /a/ jövő/m/ ígéretével. Kb. 2000 méterre a süllyedő roncstól
pillangót rajzolok vizes ujjammal a csónak oldalára. Csúfosan vergődik a foltos deszkán, majd rögtön rászáll a lélek örök vándorútjára...
Feltűnt a sziget. Kár, így is "szép" lett volna.
Másnap felkel a nap, s undorodva tapogatja körül vörös csápjaival a meddő köveket. A forró sziklák lila árnyékot vetnek. Éhesek vagyunk.
Nincs semmi élelem, csak tenger, csak naplemente. Napnak vége.
Azt hiszem, szerelmes vagyok.
Sír. Azt mondja, meg fogunk halni. Hülye dolog, én is tudom. Most mondjam azt, hogy holnap van 31-e, s minden hó 31-én 0,15-perckor befut a sziklák közé a londoni vizibusz? Utolsó óráinkban hazudjak annak az embernek, ki megértette citromsárga vágyaimat, akit szeretek?
A szemei a legszebbek. Szinte teljesen kerek, hatalmas kagylóhoz hasonlítanak. Az erekkel átszőtt gyöngyházfényű szemgolyók, a hajnali szivárvány nászát tükrözik, a könnyek kék ámulatában az álmok szertetörnek, gyönyörű, izzó, végtelen kék, mint mikor vihar után egyesül a tenger, s az ég. Nekem kell előbb meghalnom. /Elfogyott a víz/
Akarom! Beleharapni rózsaszín húsába, érezni a nyálát, magamévá akarom tenni a sugarak végtelen magányát okádó sziklák felett, a kéj s a lét határán, a halál küszöbén lebegve. Valami kimondhatatlanul édes érzés valószínűsége köt össze a túlélés valószínűtlenségével, a kéj könyörületes ködét ajkamba marja a félelem, s a gyönyör szerelme.
- Szeretlek, gyere szeress, kérlek még, még, bírd ki, szerelmem, könyörgök, szeress!!!
S utolsó rángásaimmal nekiadom eljövendő gyermekeim hitét, hogy fiaim ősanyagát lenyelve éljen tovább.
Ettől kezdve nem kelek többé fel, hogy minél kevesebb energiát fogyasszak, s minden napszakban neki adom magam. Félig a tengerben fekszünk, hullámai lustán csapkodnak felénk.
Kamaszkori álmok
1979.
90
91
- Még, még, ordítva, sírva, reszketve, dühöngve, minden lélegzetem, cseppem, sóhajom kiadva, még... Összefutnak előttem a csillagok, forró hullámokat terel szarvain a hold, percek, hajnalok, képek, Apám, Anyám, házak, arcok, emberek, szemek, szemek, ezek a szemek...
S köszönő könnyei sós személytelenségével szememben, keresztig merevedve, a végkielégülés utolsó sikolyával, a kéj véges mélységeibe esek.
Na, valahogy így képzeltem a halált.
(Tegnap valaki azt mondta, egy esz/e/mé/ny/ért meghalni a legszebb, legönfeláldozóbb halál.../
20 évvel ezelőtti álmomban. Az is igaz, hogy túléltük őket.
1972-/92./
Riport/közben/
Harsány csengetés egy nyugodt szobában. Illő pólusok /színben, érzetben/ a diliházhoz. Az ember sohasem tudhatja rögtön, mit jelent, beteghez hív, az ajtócsengő-e, vagy a zárt osztály riasztója?
Ez telefon.
Kinyújtózik a keskeny heverőn, megdörzsöli a szemét és feltápászkodik.
- Jézusom, még csak fél tíz! Nyolckor tettem le az ügyeletet...
Dr.Choltkó Eugén ideggyógyász, a "vigyorgó" rácsos felének osztályos orvosa /dunsztpisiáter/ felkapja a kagylót.
- Mi van?!
De ebben az /éber/ dimenzióban, már felelősségteljes feladatot ellátó, vezető beosztású kórházi alkalmazott, tehát módosított.
- Tessék, ideggyógyászat, Dr.Choltkó beszél.
- Nostradamus vagyok a "Késői Hírek"-től.
- A jós? Megérezhette volna, hogy...
- Ez csak az írói álnevem... Szeretnék riportot készíteni Önnel.
- Nemigen érek rá, a munkám nem olyan jellegű, a magánéletem meg...
- Nézze, mindössze csak pár kérdésről van szó, adjon egy időpontot és...
- Kérem, azt sem tudom, miről szól az a pár szó, és az orvosi etika tilt ideggyógyászati kezelés alatt álló betegről bármiféle információnyújtást, pláne a nyilvánosságnak! Különben sincs időm!
- Az engem érdeklő eset nem tartozna ebbe a kategóriába, a sztorit már leadták a lapok, bemutatta a TV-híradó, a "gyújtogatóról" van szó.
A kontragyilkosságról.
- Nézze, tényleg nincs időm...
- Engem a motivációk és az ideggyógyász véleménye érdekel, beszámítható volt, vagy őrült, tudatosan cselekedett-e, mi lett volna a hivatalos orvosszakértői vélemény? Maga vezette a vizsgálatot, nem?
- Igen, de momentán nem tudok időpontot adni, egyeztetnem kell a kórház vezetőségével.
/Rohadj már le te pióca! Ó, hogy nem csaphatom le a kagylót.../
- Nekem megfelel telefonon keresztül is és így nem hivatalos.
/Még hülyének is néz.../
- Az embereknek joguk van megtudni az igazságot.
92
93
- Ez az, hogy csak joguk van...
- Hát adja meg nekik a lehetőséget! Doktor úr, mi a véleménye...?
/Végeredményben... Úgyis leközöltem volna, a zsaruk már ismerik és hivatalosan úgysem használható fel.../
- No, akkor hegyezze a mikrofonját, kedves Nosferátu.
- Nostradamus, ha szabad kérnem...
- Szakvéleményt nem adok, de lejátszhatom magának a beteg /beteg?/ magnóra mondott, /mi is ez?/ önvallomását, monológját.
- Doktor úr, nagyon köszönöm, az olvasóim nevében is!
- Úgy adja le, ahogy felvette és hivatalosan, non komment. Indítom.
/Állandóan a fején volt a walkman a szerencsétlennek, vagy beszélt rá, vagy hallgatta. Az ápolók átadták a kazettákat./ A telefonban hallatszott az induló magnó kattanása és lőn kommunikáció, /egy gyilkos-gyilkolt holtanyagú jel éledése/ a kommunikáció reinkarnációja...
Már napok óta ugat az a dög
Nem lehet aludni minden éjjel ugat ha van hold ha nincs
Reszkető ijedt ugatása betölti kilenc négyzetméternyi életem
a gyáva élőlények nemzetközi megnyilvánulása ez könyörgő
szaggatott értelmetlen s minden benne van
Ők Ők maguk ráncos mellükkel ötven éves sápadtságukkal
poros lépcsőházaikkal az ütésekkel
a macskapiszokkal a lábtörlő alatt
a délutáni misével görnyesztett hátakkal a biztonságot nyújtó képzelt sirámokkal az SZTK klór-dögszagú pletykáival szomorú szemük fakó tovarebbenéseivel az utcai utánanézésekkel
a kimért levesekkel s a csorgószájú asztali áldás hadart monoton dallamával
szürke csillagjaikkal szürke egükön
a takaró alatti napfénnyel s a televíziós műholddal a szennyessel s a selejt légyfogóval a decemberi nagykabátlan reszketéssel s a pezsgős kézfogóval
az esküvő 110 idegen vendégével fő a sikerélmény a büszkeség
eltartási-szerződés csokorral káromkodásukkal vergődésükkel
s halotti torukkal
bennünk és bennetek ugat ez a dög Már két napja Nem tűröm el
94
Nem látom tőle az eget Az én egemet mely más
az egyetlent mit magamévá mondhatok összezavarja az egészet
Pedig nem sírok mégcsak a párnám sem gyűrögetem A pipaszárlábú azt mondta feküdjek nyugodtan ne kiabáljak
talán minden rendbe jön Mii
Az egem szép a felhők is szépek a csillagok is
Az ég a felhők a csillagok mind nagyon szépek Miért kell ezt csinálnom
Nem jegyzek meg semmit nem tudom
A pipaszárlábú azt mondta minden este gondoljam végig amit egész nap csináltam Most távolabbról jön Mély öblös mint egy irodai karosszék bőr támláival most távolabb ugat így jobb
Néha egészen alám jön felágaskodik kaparja a falat ugat egy-foly-tá-ban
Délben látogatóba jött az ég Lusta ökrök szomorúfűz szarvakkal szétbontott hajú lebegő nők elefántcsont legyezővel oroszlánpofa meg egyszerű birkák is persze leghátul hullámzottak felém belém akarta ívódni eggyé válni velem Énvelem
Beszélgetni jöttek hozzám társnak hogy megtanítsanak nevetni Már két napja nem szűnik Rettenetes Rette-rette-netes Ő kék Kék tér
A végtelen mely épp oly közel van az Eiffel-toronyhoz
mint a Síp utcai albérlethez a villamosok sárga csíkjai fölött Nem hasonlítható örök mint az ugatás
mély megfoghatatlan mint néhány korlátolt nő bamba szentségű pillantása
egyszerűen csodálatos villanás gyönyörű és rettenetesen kifejezéstelen olyan üres hogy az ember ordítani tudna és szeretné megrázni felrázni az egészet hogy iszapos zavarossággal kavarogjon és várja a telet
S a délutáni sötétségből azután szeretném visszahívni az értetlen szemű lányt rohanok a hátak mögött
és mindig csak bocsánat bocsánat elnézést tévedés volt Ugrálok táncolok a kaffogás pergő ütemére s a szomorú elnyújtott részeknél bedugom az öklöm a számba
Forgok forgok magam körül Ilyenkor a legjobb Lassan fejembe száll a vér elsötétül keserű mosdatlan szájú feketévé válik az egész s ,a lüktető vijjogó zúgás elnyomja azt...
Éjjel lekuporodom a padlóra magam alá húzom a térdem
95
s a karomon ütögetni görgetni kezdem a fejem míg elmúlik elmúlik
Felébresztett Nem bírom
("Láttyátuk feleim szümütökhel mik vogymuk
isa por és chomuu vogymuk") Csendes hamu -
Friss a szél jólesően betakarja arcomat az ötödiket fújja el he-he most Aludni kell
A piszkafalábú megint bejött meglazította a keményet a mellemen és azt mondta feküdjetek nyugodtan ne kiabáljak talán minden rendbe jön Mii
Kérdezgettek Nagyszemű izzadt emberek
nem tudom nem tudom nem tudom Nem tudok aludni fáj Mii Nem tudom Mondtam már hogy nem tudom Ma megint kérdezősködtek Mindig felültettek mikor hátradűltem
bele akartam köpni világos savós szemükbe
de mégjobban meghúzták mellemen a keményet bekúsztam a takaró alá
Vendégem jött. A piszkafalábú mondta de nem jó mondta feküdjek inkább nyugodtan ne kiabáljak talán minden rendbe jön
A kertbe mentünk
A lépcsőn a piszkafalábú rohant el mellettünk magasba tartotta a fejét
Mondani akartam neki valamit mesélni Mit Elrohant
A gyepen mentünk Örültem hogy a kertben vagyunk éreztem a rotható levelek s a párzó kőrisbogarak fanyar átható illatát
az égről eszembe jutott az én egem
s a kurva ki tizennégy éves koromban megfogta a kezem - A fiam volt érti az apja vagyok miért Az első emeleten lakott nem messze Apám műhelyétől Oda vitt
Puha bársonyos keze volt
- Miért válaszoljon miért Miért
Vörös csikorgás volt füllesztő szorító meleg Már nem ugat csak vinnyog sír mint egy gyerek.. Mii - Az apja vagyok érti érti ÉRTI
Gyerek.. Ugatott napokon át már négy éjjel nem aludtam vicsorgott alattam kaparta a falat Mii
ÉRTEM Nem vagyok mi ez Nem vagyok őrült ki kell jutnom innen
meg kell magyaráznom hallgassatok meg
Lő(tt)ni fog
Marhák Őrültek vagyok állatok ugató vadállatok Ő KÉK végtelen mint hullámnak a tenger
Csend a vonal /túlsó/ végén.
/El kéne mondanom, hogy a beteg spontán eszmélése és reakciója, a látogat/ó/ás fel/elő/idézte katasztrófára, kitűnő példa a természet/ellen?/es sokk gyógyító hatására...)
1979.
96
97
Egy élménytől, egy élményre
- Még két tétel van hátra.
- Mindjárt tizenegy...
- Már csak tíz oldal, öregem!
- Gézukám, az sok az én elgyötört agyamnak. - A "Sarokházba" akarsz menni, mi?
- Két napunk van a vizsgáig, lesz időnk ismételni is.
- Tudtam, hogy ez lesz, veled nem érdemes együtt tanulni!
- Nem erről van szó, fáradt vagyok, úgy sem fogok fel
semmit.
- Kell öregem, ez a legszarabb vizsga. - Dübörög a majré mi? - Te egy...
- Pillanat, a telefon.
Tessék! - dünnyögtem.
Érzem már benned a magányt
Olyan ismerős-ismeretlen szorongást mit régi szerelmek széttört gátjaikat vigyázó dallamok súgnak
esős délelőttökön
Szeptember kísérő esőcseppek simogatnak így keserűen és megnyugtatóan Arcok darabjait keresgélik így öreg emberek
parki padok magányában foszló ruhadarabokat becézve kopott fényképek előtt Ülni fiatalon
- végét - nemtudó borulásban
a megszokott fájdalom melegében rejtegetni kincsünk a hajnal elől Lekonyult virágszirmok öreg kutak szemében keresni hovatartozást Rettegni az igazságot vágyaink tisztulását Hónapos esőkben élni és várni a telet...
- Ki vagy? - kérdeztem meg/le... illetődve. Letette.
- Ki volt az?
- Női hang. Egy versemet mondta és nem is rosszul. Amikor
megszólaltam, letette.
98
- De ki volt az?
- Nem tudom! Várj csak... - átmentem a másik szobába a
fiókhoz, ahol a régi verseimet tartom.
- Ez az. Éva... - A "kis" Éva?
- Nem. Az ápolónő, akinek olyan gyönyörű mellei voltak. - Emlékszem. Jó nő volt. És ő telefonált?
- Franc tudja... de a verset neki írtam, az biztos. Ő lehetett!
Végigvonultam a Palatinuson, mintha egyedül lennék, s nem feküdne körös-körül annyi jó nő, közben persze jólestek a kíváncsi pillantások. Végigmentem a hullámmedence mellett, a hátsó, füves részre. Helyet kerestem, véletlenül jobb csajok közelében. Ha dög fáradt vagyok és semmi kedvem sincs ismerkedni, akkor is szép nők társaságát keresem, ismeretlenül irtózom a csúnya emberektől. Mindig irígy megrendüléssel hallgattam a nagy szerelemről szóló történeteket, amikor az ember észre sem veszi más nők közelségét.
Szóval feltűnés nélkül válogattam, végül ledőltem két ígéretesen szép popsi mögé. Persze, előkerültek a varjak is, akik már régen kiszúrták a két csajt, és elindult a duma: melyik a jobb, kinek melyik volt meg, kinek a barátnői voltak, mit csinálnának velük, ha odamennének, ha összejönne...
A lányok megfordultak. Az egyik Olga volt, a másik... a másik gyönyörű!
Telt almamellei minden mozdulatára keményen rezegtek, nem lengtek, mint a a nagy mellek szoktak; pimaszul csinos arc, ragadozószemekkel, nem magas, de karcsú, hibátlan alak, látszott, hogy tornázott ... és osztott, adta a lapot nekem!
- Poéta, téged néz!
- A barátnőjét ismerem.
- Menj oda!
Minek, már megvolt.
Intettem a lányoknak és elmentem fürödni. Féltem így odamenni, túlságosan tetszett, nem tudtam, Olga hogy állna a dologhoz. A hiénákat meg rühellem, bár a célban hasonlítunk, de én legalább /i/gazságot mondok.
Olga. A hajóbárban találkoztunk. Először voltam lent, igyekeztem természetesen viselkedni, de nem ismertem senkit, csak keringtem körbe-körbe, s támaszkodtam, ahová lehetett. Ittam egy colát rummal és éppen indulni készültem, amikor odajött egy lány, hogy a barátnője meg akar ismerkedni velem, de el kell mennie, úgy, hogy másnap legyek a "Bözskében" este hétkor. Persze, lehet, hogy odahozta és bemutatta, vagy csak meg
99
mutatta, nem emlékszem pontosan, de az utóbbi kettő valószínűbbnek látszik, mert linkre nem mentem volna el.
Pedig elmentem, a zuhogó eső ellenére, tehát láttam és tudtam, hogy jó alakú, érdekes lány, déli fajta, sötét tónusokkal, az a típus, akit "vad kurvának" neveznek, tisztán csak az arca után, függetlenül a természetétől vagy a szakmájától.
Csorgott a víz az esernyőmről...
A "Bözsiben" füst volt és sárgásbarna árnyalatok; Barna faburkolat, asztalok, sárgás tapéta, lámpák, sörök, /k/arcok, "Bözskés" hangulatok. Az Erzsébet Söröző a zenészek törzshelye. Főleg jazz-esek járnak ide, de előfordulnak rock és popzenészek is, és a ródok teljes létszámban. No meg csajok, - a zenészribancok. Ez egy külön kategória. Nem olyan, mint mondjuk a fürdőskurváké, akik uszodákban, fürdőkben szedik a palikat és keményen a lóvéra hajtanak, a zenészkurva nem prostituált, nem profi, nem hajtós, egyszerűen csak olyan csaj, aki zenészekkel kefél. Körülöttük mozog, követi őket, mindig kéznél van, ha nincs jobb, megtalálható. Ez persze a rosszabbakra, vagy a régiekre vonatkozik, a jobbak nem közprédák, csak egykét menővel járnak. Először az Ádám, a Janó, vagy a Jackie hozta őket, aztán mikor pléhre csúsztak, jöttek a többiek, a haverok, a ródok - alakult a slepp. A zenésztársadalom kedvesnővérei ők, átmenetet képeznek a kékharisnyák és a kocsmatündérek között. Ez így volt 5-6 évvel ezelőtt, s a helyzet ma sem változott, csak az "E" és a Várklub csajaiból kerülnek ki és az "Ifjaknál" futnak révbe.
Csorgott a víz az esernyőmből. Esőcseppeket, kis tócsákat hagytam magam után, ahogy jobbra-balra köszöngetve furakodtam befelé.
- Sajnálom uram, nincs szabad asztalunk. - Unott, fáradt felszolgáló, pincérrelikvia.
- Látom, csak keresek valakit. - Ellép. Csámpás, a kabátja foltos.
- Leülsz, Poéta?
- Nem... csak...
Megláttam őket. Szerencsére egyedül ültek. Odaintettem. - Aha, a szerencsés!
- Köszi, Szőri!
Nem dumáltunk sokat, fizettünk és mentünk tovább. A "Margithíd"-ba. Akkoriban a Liszecky diszkózott ott, kellemes hely volt. Később az angyalföldiek kisajátították és idegen csak véletlenül, vagy erős meggondolásból ment oda.
Én néha leszaladtam, mert a Samu az épülettömb mellett lakott és lent találkoztunk. Meg kell, hogy mondjam, azonkívül, hogy tényleg eléggé vegyes banda járt oda, nekem soha, semmi
100
lyen problémám nem volt. 83-ban, átalakítva, újra kinyitották. Kaptam meghívót a nyitásra, elmentünk.
Tényleg "super-diszkót" csináltak belőle. A hét minden napján, non-stop nyitva.
Napközben presszóként, bárként üzemel, két, vagy három délután együttesek és énekesek lépnek fel, estétől reggel négyig videodiszkó van. Három szintes, bár, cukrászda, diszkó, minden szinten más-más jellegű bárpult, az elengedhetetlen csinos nőkkel, videótévék filmekkel, show-kazettákkal, alul tükrökkel körülvett táncparkett, modern berendezés, ingyenes belépés, a főnök vigyázott, hogy a közönséget ne vágják túlzottan meg, szóval végre egy jó hely! Aztán pár hónap múlva, ahogy ez szokott lenni, ez is kezdett lezülleni. A beengedők egyre pimaszabbak lettek, pénzt kértek az ingyenes belépés ellenére, "telt ház van, hol az állandó belépő", stb. szöveggel. Egyre több lett a ribanc, és ezt a helyet is felfedezte az alvilág. Már nem volt gyűjtőhely, törzsközönség alakult ki. Három hete bevezették az 50.Ft-os beugrót. Hiába, az infláció!
Most majd ritkábban megyek. Mindegy, volt egy úttörő hely, hatására egy csomó diszkóban eltörölték a belépőt és a kötelező fogyasztást, nívót emelt, bebizonyította a továbblépés szükségességét. Kár, hogy az "üzlet" leverte a koncepciót.
Tánc közben éreztem, ideges remegés vesz erőt rajtam, minél hamarabb indulni. Akartam ezt a nőt! Nem voltam még ilyen lánnyal, furcsa volt és idegen. Még a beszéde is. Olyan gyorsan hadart, alig értettem, mit mond. Ez engem ritkán zavart, beszéltem helyette. Sokan megkérdezték már, hogyan bírom ki a csinos, de üres nőket. Így. Nem hagyom szóhoz jutni őket. Különben is, egy szinten felül mindnyájan szenvedünk ettől, legfeljebb a közelítések váltakoznak. Akkor már legalább csinos legyen. Nem élettársat keresek. Egész jó magyarázat. De az igazság az, hogy a buta embereket nem sokáig bírom elviselni. Az időtartam hangulat kérdése.
De Olga nem volt buta. Amikor évekkel később érezte, öregszik, indul a talaj, ügyesen megházasodott. A közelünkben laknak, van egy aranyos kisfia. Biztos vagyok benne, hogy kiváló anya, és ha akar, jó feleség. De akkor még karcsú volt, fiatal és figyelemreméltó szerető. Reggel nem mentem egyetemre, felraktam egy plédet az ablakra, és délig szeretkeztünk. Talán komollyá is vált volna a dolog, ha pár nap múlva nem tévesztem el Anyám hazaérkezésének időpontját. Előző este nagy bulit csaptunk, majd nálunk folytattuk. Reggel, amikor kitámolyogtam a fürdőszobába, hogy hideg vizet engedjek a fejemre és megnézzem, mennyit férfiasodott az arcom, a belső szobában találtam Tyúkocskát, Olga ügyeletes barátnőjét.
101
Egyedül aludt a heverőn. Csinosabb, magas lány volt, tele vidámsággal. Olga azok közé a ritka nők közé tartozott, akik náluknál jobb csajokkal is barátkoztak, sőt jártak szórakozni. Van ebben valami kerítő számítás és egy nagy adag előnyfeláldozás is. Én ennek sokat köszönhetek, de erről majd később. Szóltam, hívja be hozzánk, ne feküdjön ott egyedül. Hallottam, ahogy összevihognak és eszembe jutott, mit súgnak róluk. Partiba nem is lenne rossz - feküdtünk az ágyon, én középen, de hamar elmaradtak a hőhullámok, valami ügyelési rendet beszéltek meg /ápolónők voltak/. Elhatároztam, hogy szorgalmazom a dolgot, amikor kivágódott az ajtó, Anyám ledobta a bőröndöt és beszólt: "- Kurvák, kifelé!"
Az a tíz perc, amit erre a célra adott, nem volt sok, de mi megfeleztük.
Máskor biztos vitatkoztam volna, de akkor jött ki a kórházból, idegesen, fáradtan, ráadásul nem mentem. elé. A kellemetlen nyitány ellenére nagyon örültem neki, már hiányzott. Megnyugtattam, beszélgettünk és csak mellékesen jegyeztem meg:
- Nem is voltak kurvák.
Kétkedve nézett rám; erről többet nem beszéltünk.
Olga ezek után nem szívesen került Anyám szeme elé, ritkábban találkoztunk, inkább barátok lettünk. Egyre ritkábban tette a csípőmön keresztbe a lábát, ami nála a vágyat jelezte, de szorgalmasan bemutatott minden csinosabb barátnőjének. Neki köszönhetem Évát és Melindát is, akibe szerelmes akartam lenni. Mélyponton voltam, nem sikerült semmi, úgy éreztem, rajtam már csak a szerelem, vagy a helyváltozásos magány segíthet.
Megfelelő alanynak látszott. Szőke volt, meleg barna szemekkel. Keskeny, finommetszésű arc, karcsú test jó csomagolásban. Gondolkodó arc volt, bár számomra furcsa irányban. Egy gazdag, hízott zsidóval tartatta ki magát, ami nem esett nehezére, és szüksége volt rá. Nekem folyton azt mondta, már vége, nem bírja azt a dagadt állatot, aztán megtudtam, hogy mindig viszszament. Tibusz, aki szerintem Európa egyik legjobb szólógitárosa, amíg Melindával járt, kitiltotta a "vállalkozót" azokról a helyekről, ahol rendszeresen megfordult. Öt perc időt adott neki, hogy eltűnjön, utána elverte. Ez egy válasz. Sajnáltam, hogy nem én találtam ki. De gyenge kapcsolat volt, erőszakolt ügy, egy tégla az országúton. Első alkalommal le kellett győznöm, szexuálisan le kellett igázni, karmolt, harapott, védekezett, a mezők szűz liljoma, aztán másnap reggel bejelentette, nem keresi tovább a bugyiját, imádja, amikor a friss szél befúj a combjai közé, s simogatja az ajkait. A bugyit azóta is őrzöm, bent van az ágyneműtartóban, bugyigyűjteményem utolsó darabja. Ahogy ezt leírtam, felülök és kiveszem az ágy
102
neműtartóból. Melinda bugyija. - Narancssárga, elöl virágalakú csipkével. Az alsó, dupla anyagú részen, ahol régen fehéres váladékfolt volt, most elmállott, széfoszlott a nylon. - Húgysavtól, fehérfolyástól, vagy mástól? Vagy a rovarok rágták ki? Hét éve ott van és hét év alatt az ember utolsó sejtjei is kicserélődnek. Ez a bugyi már itt marad. Amíg szét nem rohad.
Makacsságom zászlórúdja volt ez a kapcsolat, be akartam bizonyítani magamnak, hogy a szerelem, a magány és a vágyak manipulációja csak, hogy az ember elsősorban mindig magába szerelmes, az elképzeléseiben az ideáiba, s ha talált valakit, aki ezeknek megfelel, akkor a szerelem testet ölt. Minél jobban hasonlít hozzájuk, annál jobban szerelmes lesz belé. Annak idején komolyan hittem, hogy ez így van, egészen addig, míg az első ilyen nőt meg nem untam, magammal együtt. A kísérlet nem sikerült. Nem lettem szerelmes, a médium gyenge volt, én meg elkeseredett, de a holtpontról kitértem, jól is éreztem magam, verseket meg így is írtam, talán még jobbakat is.
Egy házibulin szakadtam el tőle végleg, ahol Nórát megismertem.
Fél évvel ezelőtt még kaptam egy kellemetlen emléket tőle. Balatonfüreden összefutottam a férjével. Nagyon megtetszett neki a kölyökkutyám, akkor voltak három hónaposak a dogjaim, s kijelentette, ők is vennének egyet. Az üzlet létre is jött, 6000 Ft-ért megvették a legaranyosabb tigriscsíkos szukámat, a "Vacakot", Nórika kedvencét. Meg se mertem mondani, hogy kinek adtam el. A lényeg az, hogy csak a felét fizették ki, mert a Vacak megbetegedett, és elpusztult. A boncolás szerint parvovírusa és tüdőgyulladása volt. Nem fizették ki a hátralékos összeget, azt mondták, már betegen adtam el nekik a kiskutyát. Igaz, hogy akkor a többi kutyámnak is meg kellett volna kapnia, igaz, hogy a parvovírus egy hét alatt elviszi a kutyát, a lappangási ideje kb. két hét és az állat több mint egy hónapja náluk volt, igaz, hogy megkapta a szükséges oltásokat, /az utolsót nem én adattam be, mert két hétre Nóri egyik barátnőjéhez volt tartásra kiadva,/ bár ezek az oltások sajnos csak 40 százalékos védettséget nyújtanak. Igaz, hogy az orvos szerint a tüdőgyulladás gyengítette le úgy, hogy a kórházban sem lehetett megmenteni, s a tüdőgyulladást náluk kapta. Én mégis azt mondtam, amikor panaszkodtak, hogy a kislány sír a kutya után, rendben van, kapnak egy ugyanolyan kölyköt olcsóbban, 4000.- Ft-ért, tekintettel Melindára és a kislányára.
Megköszönték, újra megegyeztünk, én megszereztem a kiskutyát /a fedezésért a kan gazdájának adtam, övé lett volna a pénz is/, de Melindáék közben elköltöztek és nem jöttek az állatért. Ottmaradt a nyakamon és abszolút véletlenül sikerült el
103
helyeznem. Azóta már sokszor láttam őket, de nem szóltak, telefonon sem jelentkeztek, én meg leszarom az ilyen népséget.
De Éva más.
Olga még aznap este felhívott, "jó vagyok a barátnőjénél". A Metró Déli pu.-i végállomásának kijáratánál beszéltünk meg találkozót. Szeretem ezt a helyet. Az Attila úti lakáshoz közel van, csak a Vérmezőn kell keresztül mennem, hogy odaérjek és könnyedén becserkészhetem. Ennek akkor van jelentősége, ha nem tudom, vagy nem emlékszem pontosan, hogy néz ki a nő, akivel telefonon randevút beszéltem meg, illetve, ha nem akarok ideges pofával közszemlére téve egyhelyben várakozni. A biztonság kedvéért 5 percet késtem. Pont a telefonfülkéből léptek ki, biztos rám akartak csengetni, vagy bejelenteni az idő eltűnését. A 15 lépés, amit még meg kellett tennem, elég kínos volt. Már észrevettük egymást, s ilyenkor nem mindig tudom, hogyan viselkedjem; szélesen mosolyogjak, lendítsem üdvözlésre a kezem, messziről köszönjek, vagy tegyek úgy, mintha még nem vettem volna észre őket és fapofával közeledjek. Szóval, végül én kerültem hátrányos helyzetbe, ők nézték helyből zavart közeledésemet.
- Szevasztok, régóta vártok?
- Késtél - mondta Olga. - Ő a barátnőm, Éva, akiről telefonon beszéltem neked.
- Tetszik? - súgta a puszinál.
Ha nem tetszett volna, már akkor sem mondom. De nagyon tetszett. Tudtam, hogy hallotta a kérdést, s láttam azt a furcsa keleti mosolyt, ami életemben másodszor csavar zavarba, s lök a szerelem peremterületeire. Az első is Éva volt, zöldeskékmandula szemű, tatáros emlék, az első szerelmem. Hogy hasonlít...
- Persze, hogy kérdezhetsz ilyet!
Szia, Vörös András vagyok - fordultam felé. - Varga Éva.
Mélyen kivágott leopárdmintás trikó volt rajta, csodálatosan kiemelte a melleit. S az a farmerba csomagolt ringó csoda, nem bírtam megállni, hogy meg ne simogassam. Meglepetten nézett rám, aztán elnevette magát.
- Hová megyünk, Sarokház? - kérdezte Olga. - Persze.
Alkonyodott. Színes félkörívben tükröződtek a Tóth Árpád sétány babaházai a "Déli" üvegtábláin, ahogy a nap még megfürdette őket. Éreztem magamban a nyarat, büszke voltam a két klassz csajra, akik kétoldalt belémkaroltak.
104
Hiába, szeretek játszani az ismeretleneknek, játszani a természetest.
Nemtörődöm pofával fogadni az irigy pillantásokat, magaménak mutatni azt, ami csak hozzámcsapódott, benne lenni a képben mindenképpen.
A harmadik vodka-tonik után kiderült, Éva már régóta ismer, sőt titokban szerelmes is volt belém...
- Láttalak. Sokszor. Az "Ifiparkban", a "Randevúban". Amikor délelőtt intettél a Palán, szóltam Olgának. Jó voltál nálam. Nagyon jó. De te észre sem vettél.
Persze. Ha egyszer is láttam volna, nem felejtem el.
- Még sírtam is. Miért, ciki? Többször oda akartam menni hozzád, vagy üzenni, de eddig nem jött össze...
Duruzsolt. Az éhes macska számítása. Udvariasan hallgattam. Ilyenkor kicsit előrehajolok, oldaltnézek, komoly arccal figyelek és a hangsúlyozott részeknél bólogatok. Ez nem póz, hanem udvariasság. Nem akarom őket megsérteni, sem elárulni, hogy másra gondolok. Kényelmes, csak utána rögtön el kell köszönni, nehogy hozzá kelljen szólni a témához.
- Táncolunk?
- Nem, most beszélgetünk. Olyan régen szeretnék már beszélni veled.
Gyorsan kezdtem beszélni magamról, találomra húzogatva a múlt tény-álom bugyrából, aztán ő beszélt Kecskemétről, nem hiszem, hogy bármely ambiziózus fiatal lány másként jellemezte volna, a sportról, otthon versenyszerűen tornázott, a munkájáról, végül ismét rólam. Mindezt rövid szaggatott tőmondatokban, elharapva a befejezéseket, egyszerre kérdezve és válaszolva. Szép volt így kinyílva. Nem tudom mindent elhittem-e, de jól esett, ahogy nézett. Benne volt az éjjel macskaszemeiben. Jól éreztem magam. Ezért a nőért, még répát is egyeltem volna.
Vannak férfiak, akiknek lényegtelen egy nő dombjai, rejtett öblei. Csak azt tartják fontosnak, ami /ki/látszik. A midi és maxiszoknyák korában a segget, a mini divatjában a lábat. Nekem a magas, karcsú, elegáns alak a lényeg, és döntőek a mellek. Mondanom sem kell, hogy mind a két Éva, de még Olga is kifejezetten alacsonyak voltak, bár "mellesleg" elbűvölőek. Ennyit a dialektikáról.
Egy XVIII. sz.-beli híres kurtizán mondta; "Nem fekszem le mindenkivel, akinek arany van a zsebében, de akivel lefekszem, annál legyen." Ez nálam így módosul; Nem járok mindenkivel, mert szép nagy mellei vannak, de szeretkezni kívánok értük, mégha egyébként nem is ütnék meg a kívánt szintet...
Egy barátom egyszer azért veszett össze a nőjével, mert túl nagy mellei nőttek.
105
"De kemény, feszesek ám! Csak én a kis ciciket szeretem." Miért? Vannak, akik háborúkat terveznek...
Éva meztelenül minden várakozásomat túllépte. Csak ránéztem és éreztem, tűz van! Gyönyörű, kidolgozott alakja volt. Izmos, mégis nőiesen telt. Mellei, mint a repedezetlen márvány a mediterrán napsütésben görög pásztorlánykák szobrain, amint sejtik a szatír közelségét. Félős vágyak, duzzadó mellbimbók, vér a márványon. Valahogy így, csak kicsit átrendezve; A csípő keskenyebb, s a keblek teltebbek, a bimbók barnák, halványabb udvarokkal /csak a barna szín nem illik úgy a márványhoz/, az én szarvaim még nem ütköztek ki, és Ő egy cseppet sem volt félős. Szegény Keats, ma már nem félnél az elmúlástól.
Előtte csendes, odaadó, az ágyban, vagy körülötte vad, kiszámíthatatlan volt, mint a nagymacskák. Nem lihegett-nyögött, libikókázva a gyönyör szintjei között, halkan kurrogott, dorombolt, apály, dagály, hullámverés volt.
Ha ráért, telefonált és jött.
Van egy kazettám tőle, egymás után kétszer felvette rá a Santana "Európáját", akkori közös kedvencünket. Szeretkezés közben hallgattuk. Javítottam én már egyéni csúcsot az Omega II-re is, de ez a szám több volt. Mély, mint kimondatlanná gyűrt szavaink, sírt, ujjongott, dühöngött, lüktetve élt!
A szerelmeim mindig kötődtek a zenéhez. Ha a "Homokórát" hallom, eszembe jut a legelső lány az életemben és ráriadok: Edit, még mindig emlékszem Rád! Első szerelmemmel úgy melegedtünk össze, hogy a "Ne hagyd el azt, ki téged olyannyira imád"... című régi dalt énekeltük az utcán, Duck Kati akkor figyelt fel rám, amikor a "Rhapsody in blue"-t fütyültem, s a "Júliusi reggel"-re rúgtam ki. Egy fél éve a sportcsarnokban játszott a Uriah Heep együttes. Nórával mentem ki a koncertre. A bejárat előtt találkoztam Katival.
A "Júliusi reggel" mámorosan belémsajdult. Egy kicsit arrébültem.
Szóval Évával a Santana "Európája" zengett. Legutoljára pedig a "Vasárnap soha" Melina Mercouri-val, amikor búcsúztattam azt a nőt, akit inkább megtartani, vagy megölni kellett volna. Akkor nyáron is leutaztam a Balatonra és csak ősszel jöttem vissza. Anyám azzal fogadott, hogy Éva már sokat keresett, telefonált még Kecskemétről is.
Amikor elért, elmondta...
"A telefonba azt mondtam, hogy Aput katasztrófa érte, nem részleteztem, úgysem érdekli és én hazaköltöztem, hogy mellette legyek Nem tudom, meddig. Az állásomból kiléptem... a katonakórházban fogok dolgozni
Harmadik hónapos terhes vagyok Már két hónapja hívlak, de nem tudlak utolérni!
106
Igen, de pénzem nincs. Egy hét múlva felmegyek Pestre, az abortuszra, addigra szerezz pénzt! Háromezer... bent megcsinálják Régen láttalak.. Picit meghíztam, azok is... olyan feszesek, hogy fájnak
Ugy variáltam, hogy előtte legyen két napunk Utolsó este, a Sarokházból hazamenet kihánytam a Rivelinó kocsijából. Senki mást nem zavart, csak Őt. Azt hitte, hogy sokat ittam, utálja az ilyesmit. A kék vére, meg az égszínkék gondolatai... Néha, annyira máshol van, hogy az ember nem tudja sajnálja-e, vagy gyűlölje érte. Persze, gyűlölni egyszerűbb. Általában gyűlölik Én sem mindig értem, de megpróbáltam szeretni. Elmondtam, hogy Ő észre sem veszi, de az emberek a háta mögött nem szereti! lfinoman fogalmaztam/ nagyképűnek, különcnek tartják, mert érezteti, hogy Ő más, hogy többre tartja magát náluk, cinikus-erőszakos és nehéz figyelmen kívül hagyni.
- Emellett egy kicsit hülyének tartanak és biztosak benne, hogy pózolsz.
Állati dühös volt, ordítozott velem, hogy leszarja az egész korlátolt, pitiáner bandát, csupa ködbenjáró, vaksi fasz mind. Az ilyen a legrosszabb típus, magyarázza, van annyi esze, hogy felérje saját korlátalt és irigyeljen másokat, de továbblépni nem tud, befülled és áltatja magát. Az ilyennek minden hamis és félrecsúszott, mert magából indul ki.
Hogy én is hülye vagyok, mert egyáltalán végighallgattam az ilyen dumát, miért fárasztom vele, Őt egyáltalán nem érdekli! Szerinte az egészet én találtam ki, hogy dühítsem. Kamu az egész, neki nagyon sok haverja van és különben is, egy pasinak sem kell őt szeretnie.
Megnyugtatta magát, de azt hiszem elgondolkodott a dolgon. Udvariasabbnak kedvesebbnek kell lennie az emberekhez. Ugy is sokan fogják rühellni, mert az ilyen tagot vagy gyűlölik, vagy szeretik, szélsőséges még a lábformája is... De többen megszeretik, ha nem mar el mindenkit maga mellől, nem lesz olyan kegyetlenül őszinte... Szerintem ő is unja már ezt a magányosfarkas-pózt. Csak múló rosszullét volt a terhesség miatt. Mire odaértünk hozzájuk, elmúlt. Mind a négyen felmentünk. Olgáék a vári szobába, mi pedig ki, a hálószobájába. Amikor levetkőztem, begerjedt, és hiába mondtam, hogy nem szabad az utolsó este, nem érdekelte. Addig simogatott, kábított, míg nem bírtam tovább.
A szünetben nagyon kedves volt, egész elérzékenyültem, különben is nagy kan, az ágyban jó vele. Ezt persze tudja és ki is használja, még szerencse, hogy elvei vannak. Én nem hiszem, hogy ez előny neki, de majd leszokik róluk.
Szerintem ez mindent ki fog próbálni az életben...
A fürdőszobában már dundi kis anyacicának nevezett, paskolta a fenekemet és gúnyolta a bajszom, /elfelejtettem gyantázni/ és csak
107
röhögött, amikor elmagyaráztam, milyen kínos lesz nekem, ha spermát találnak a hüvelyváladékomban.
Egyébként, mit akarok tőle? Nem csinált balhét, első szóra fizetett, nem kételkedett, övé-e a gyerek /különben nem is tudnám megmondani/ és visszautasította, amikor felajánlottam, hogy az első fizetésemből visszafizetem az összeg felét. Azt mondta; "Ennyivel tartozom a fiamnak és a bekötött szemű kurvának a mérleggel..." Reggel korán kellett kelnie, szakmai gyakorlata volt. Ráértünk, kivittük a HÉV vágóhídi végállomására.
Az AB. délelőtt tízkor megvolt. Befejezem az írást, összeszedem a cuccaimat és hazautazom. Azt mondtam, meg fogom keresni, de azt hiszem, többé nem látom. Talán telefonálok..
...Hogy az Apját valami "katasztrófa" érte és Ő hazaköltözik, hogy mellette legyen. Különben terhes és nincs pénze. Egy hét múlva jön fel az abortuszra, addigra próbáljak meg pénzt szerezni. Apám, úrhoz méltóan, fizetett.
Évát akkor már két hónapja nem láttam, meghízott, dundi-kis anyacicává vált. Az abortusz előestéjén rosszul lett, s kihányt a kocsi ablakán. Éjjel együtt voltunk, reggel lekísértek a HÉV vágóhídi végállomására, szakmai gyakorlatra kellett mennem, aztán mentek a kórházba.
Akkor éjjel már nem szabadott volna szeretkeznünk. Neki is kellemetlen lehetett a reggeli vizsgálatnál, én meg valami folyást kaptam.
Emlékszem, ültem a gyakorlaton, valamilyen eléadást hallgattam, fásultan jegyzeteltem, találgattam az időt és állandóan belémkattant Éva;
523 ha legelő 553 ha gyep
455 gyümölcsös 1450 ha ültetvény nádas szőlő 3/4 9 és pár perc múlva egy érdektelen testből apró ekével kiszántják a gyermekemet Hallgatok és jegyzek
fáradt vérrög kering tekervényeimben Szemes kukorica nincsen... cseppenként folyik a genny belőlem Takarmányt és hízótápot kapnak...
tőled trippert vagy trichomonast kaptam szépségeddel teli termet mihez elvitted a kulcsot
Az állattartás nem olyan dolog hogy szeretem vagy nem szeretem... Szívesen lepényre verném az arcod
108
A népgazdaság tekintetében fontos...
Az enyémben öreg szőrös pók ül És emlékeket fogdos
A gazdaság a mélyponton túl van... Holnapra a gyógyulás lesz tudatomban Sikerült kiselejtezni a nem hasznos állományt de valamit muszáj tartani... Nem döntöttelek még el Rekonstrukcióra lesz szükség... Találkozás nélkül tünj el Kinyitott szívem fölül
útnak indul a szél vasárnapi szépségeddel
Azóta nem láttam. Olga, hogy vigasztaljon, bár nagy szükségem nem volt rá, elmondta, hogy amíg üdültem, többször is megcsalt, (?), a gyerek sem biztos, hogy az enyém, sőt több mint valószínű, hogy nem. A megcsalás - nevetséges. Ki az a hülye, aki két hónapig visszatartja magát, anélkül, hogy erre még csak kérték is volna? De ha hülyének néznek, azt utálom. Írtam egy pár sort, hogy küldje vissza a pénz felét. Egy hétre rá megküldte.
Úgy tudom, Kecskeméten él, férjhez ment valami katonatiszthez.
A konyhában ülök. Próbálok valami italt keresni. A barátom bent őrjöng, hogy múlik az idő és nem tanulunk. Érzem, hogy valahová el kell mennem.
- Cseng a telefon! Felvegyem? /Most már nagyon pipa/.
- Ne, hagyd, megyek!
Így tudnék hű lenni hozzád
100 éves haranglábak
poros óraszerkezetére kicsinyítve a megismerést
meleg sálakba burkolózva múltbanéző-vakon Olyan távoli ez Tőled
s felém is oly ritkán köszön átaludt napok után ez az érzés ezt adom Neked
mert nem tudok még emlékezni Rád
109
Reggeli életkép kutyaszarral
Arra ébredtem, hogy Nóra visszajön a szobába. Rátorzultam,
másnapos-rosszul ébredőben.
- Vidd le a kutyát!
- Sietnem kell vizsgázni!
- Csak épp arra az időre...
- Már odaszart a külső erkélyre.
- Az istenit neki! Ezt két naponként eljátssza. Hogy egy két
és fél éves kutya ne tudja reggelig visszatartani!
- De öt hetes terhes és a kiskutyák nyomták neki, - ezért. - Jó, jó. Vidd le pisilni, addig én feltakarítom.
Undorító munka.
A papír odaragad a szemcsés kőhöz, a víz lefolyik az erkélyről, s persze ezek csak a kísérőjelenségek.
Hogy ilyenkor nincsenek látomásaim! Mondjuk egy /isteni/ szarfelszívó robotangyalkáról...
Mégis szép ez a Nórcsi. Magas sarkú szandálban, karcsún, elegánsan a nagy kutyával, - impozáns. Huh, milyen émelyítő, édes illat. Halálszag. Nem tudom pontosan, melyik cserje virágainak az illata, de nekem a halált juttatja eszembe. Kissrác koromban, még léteztek a városban a zöld villamosok. Húgyszagú, olajosfalú nyilvános WC-k. Ott feküdt a hulla, bent. Később kihúzták a Vérmező szélére, a buján virágzó bokrok közé. A fényes barna csomagolópapír alól kilógott a kopaszodó, májfoltos koponyája, s pár féligősz hajszál.
A szél összekeverte az olajos húgyszagot a virágillattal. Az utóbbi győzött. Mély, émelyítő-édes, inkább az őszhöz illenék. Öregedő nők szaga...
- Halálszag.
Háromszor utánaköpök a távolodó Nórának, szerencsét hoz. Két erkéllyel arrébb, a Somogyi Pityu fúvócsővel köpködi a járókelőket. Időben visszahúzzuk a fejünket. Összevihogunk, mint tizenöt évvel ezelőtt.
- Mosom a szart.
1985.
111
110
Melyik asztaltól, melyik szerelmet?
Az, hogy most hol vagyok és kivel, lényegtelen, azt később is elmesélhetem, a lényeg a szerencsétlenségem, az elválás - elhagyatottság miatti érzések párhuzamossága, egyidejűsége, a jelenben és emlékeimben, tehát többszörösen.
A nő nyúz, és én hagyom. Érdeklődik, császkál hegetlen, vagy felfakadt sebeimben, élvezi, hogy fröcsköl belőlem a gyász, elnyírt vágyaimmal összevérzem, én meg hagyom, mert MEG AKAROM DUGNI!
Mazochista vagyok, vagy részeg, hogy eltűröm, hogy két szerelem-sérülésem szenvedjem egyidóben, a frisset szóval gyógyítgatva, mitől a régi felszakad?
Hiányérzet + magány = szükség. Kell? A válasz értelmetlen itt, ahol a cselekmény pótolja. Másnak egy jó sírás nyújt vigasztalást, vagy Michael Jackson, nekem egy jó dugás.
- Az életben a boldogság, a siker, a gazdagság és a szerelem a fontos. Az a Te bajod, hogy nincs benned...
Benned lesz, ha belédteszem! Úristen és véleménye van! Közbe, vagy bele kell lépni./
- Fontos...? Lehet, hogy soha az életben nem leszek boldog, nem leszek sikeres, nem leszek gazdag, nem leszek szerelmes. Igyekeznem kell hát, hogy mindig mozgásban legyek, imitáljam azt az életet. Legfőbb indítékom a magányom. Az ellene és az érte való küzdelem, vagy fájdalom cselekedeteim egyik motorja - ilyen fontos nekem. Es most meg akarok szabadulni tőle. De elég erős-e az irodalmam, e törvénytelen teremtés, hogy felfogja a halál élét, eljátssza az öngyilkosságot, amire egyre többet gondolok kudarcom sáros vizeiben dühöngve, vagy szégyenkezve, aszerint, hogy a humorom velem, vagy alattam van. Mindig napról-napra éltem, s ebbe a futkosásba nem mindig férhetett bele az élet lényegesebb része, csak gondolatban, pihenés helyett. Ezért kezdtem el írni.
- Ezért kár volt, én így sem értem...
- Furcsa paradoxon, én tudom, hogy nem író, cselekvő vagyok, de írok, mert a cselekvés egyre kevésbé elégít ki. Ide-oda futkosom és félek, hogy elfáradok. Tudom, keserűen beszélek, de halványan érzem, hogy még rendbe jöhetek, /most átkarolni a vállát/ hisz én hiszek a változásban. Ez még meg is menthet, ha nem veszem túl komolyan, hogy görcseimben összetörjem. Aki mereven akar, annak nincs térlátása, aki szemlélődik, elgyengül. Ez a magamfajta író főbb problémája, ha ezt megérted, megértesz engem is. Legalábbis egy /az/ideig elhitetheted magaddal.
Könnyebb lesz velem lenni, könnyebb továbbmenni.
112
Elrévedés + a párbeszélő ajkára forrasztott kéz = Emlékezés.
9.-e van. Esős decemberi nap. Hol esik, hol csak nekikészül. Szürke, nedves-hűvös minden. Már elkezdődött a nagy ünnepi vásárlás, de tétova a tolongás, keserű szájzárral járnak az emberek. Ez a hangulat elősegíti, hogy emlékezzek. Úgy látszik, én mindig ilyen napokon kezdek elveszteni. A hét első bulinapja van, csütörtök, azaz Eötvös klub.
- Heló, hogy vagy? - csápol a szemem előtt.
Kirévedek, rájövök, hogy a mellére meredek. A nő kérdezget.
- Egyáltalán itt vagy?
- Hm... Erre sok érdekeset lehetne válaszolni.
- Ilyennek még nem láttalak, a barátnőd miatt van? Ő hogy van?
Ő?Akkor a másik legyen ŐŐŐ? Tényleg; melyikük az ŐŐ-bb? - A kutya?
- Ne hülyéskedj, a barátnőd!
- A kutyám a legjobb barátnőm. A legszebb, de mindenképpen a leghűségesebb.
Mindkettőjük mellett megvolt. Az egyiküknek vettem, a másik
segített eltemetni
- Összebalhéztatok?
- Már két hónapja nem vagyunk együtt.
3-om és már nélkül. Ebben az esetben kevesebb, vagy több ?Az
együtt nem hiányzik, az együttható meg hol állandó, hol ismeretlen. Kilóg még az egyenletből a matek kettesem...
- Majd kibékültök, többször is összevesztetek. - Nem hiszem.
Rengetegszer, bár nem elégig és nem elégszer. Hogy a számok
nál maradjunk, 4 : 3 a javamra. - Évek óta jártok, nem? - Öt éve.
Csak 4. Ebből az aktívum 3. Az egyetlen adat, ami méltó a különbséghez.
- Nagyon kivagy?
- Nem. Én akartam. Én is.
- Közös elhatározással abbahagytuk, de Ő találta ki... - Végül is mi történt?
- Elfáradt. A hosszú kapcsolatok kifáradnak, az indokok
néha mellékesek.
Soha egyetlen kapcsolatom sem volt sémaszerű. Sem a nők,
sem a történések S az indokok mégis a lehető legátlagosabbak, a
legerőszakosabbak, a szokásosak: biztonság, házasság, gyerek, s
mit mondanak..
113
Ketten utaznak kézenfogva. Az egyik csónakban ül, a másik a parton mellette megy.
Boldog leszek, ha valaki megérti... De a lényeg, hogy a testek
fizikai kapcsolatán kívül, minden különbözés, a célok, az
indítékok, elképzelésük az eredményt illetően és maga a két ember
is. De másképpen a mennybemenésnek is hívhatnánk Na fuccs!
Tudtam, hogy a jó hasonlatokat nem szabad magyarázni.
- Azért valami mégiscsak volt. Nem hiszem, hogy...
- Persze, hogy volt. Annyira nevetséges, hogy igaz is lehet. Az igazi indokokat én is szeretném tudni.
Az okokkal együtt éltünk Ő hittel, én legyintő elviseléssel. Vé-
gül-is valamit csak el kell hinnünk!
- Valami nőügy, féltékenység?
- Nem. Mellette nem voltak komoly nőügyeim. Tényleg. Azt hiszem, a magam módján minden nőmhöz hű voltam.
Más módján egyikhez sem.
Eleinte Ő volt valaki mellett, aztán együtt voltunk valakik helyett, aztán másokkal voltunk egymás mellett. Egy szerelem árnyékában él/T/ünk, egymásra /másokra/ítélve.
- Ne viccelj, annyi nővel láttalak elmenni. Az mind csak
ismerős volt?
- Természetes szükséglet, sodródás, ürítés jelleggel.
Nekem sohasem volt elég egy szexuális kapcsolat, rabnak
érezném magam. Igazából sohasem csaltam meg. Ha így van, akkor csak nem volt szerencsém. - S ezt így elfogadta?
- Nem tudta biztosan, vagy nem akarta tudni, vagy elég okos volt ahhoz, hogy ne élezze a helyzetet. Szüksége volt rám,
szerettük egymást.
Csak a szereplő változik, a szerep nagyjából ugyanaz. Bár itt a lényeg az epizodistákon van. S közöttük, úgy hullámzóan, odavissza, egy "Oscar" elcsúszik
Először is tudta, hisz amikor megismertem, volt valakim, bizonyára neki is volt, de később úgy hitette el magával, ahogy az számunkra szükséges volt. Amiről nem beszélnek, az nincs, - mondaná Anyám, de Ő legalább mosolyogna.
- Nem is volt féltékeny?
- De, az volt.
- Ha előző nap nem voltunk együtt, vagy egy ideig nem találkoztunk, első útja a hálószobába vezetett. Szaglászott. Nem bírta megállni. Nézte a lepedőt, foltokat, hajszálakat, hajcsatokat keresett, s ha szerinte áruló bizonyítékot talált, hisztizett.
Ennél realistább volt.
- És Te?
114
- Sokat veszekedtünk, ezen is, máson is. Végül mindig találtam valami magyarázatot, amit elfogadott, vagy csak úgy tett.
Dettó.
- Akkor ez alapjában véve egy szabad kapcsolat volt. Mindenki azt csinált, amit akart.
- Persze. Szabad kapcsolat egy szabad országban, szabad emberek között... Úgy indult, de szemellenzős kompromisszum vált belőle. Én a szabad-szerelem híve vagyok, s eddig a kapcsolatig, helyesebben kb. a feléig úgy tartottam, amit nekem szabad, azt a partneremnek is. Rohadt érzés volt bennem ez az ellentét, inkább nem foglalkoztam vele. Később már ellentét se volt. Az egészből el, /ki/maradt a szerelem. Maradt a szabadság, vagy a szabadosság utáni vágy, értelmezzük helyesen. De ehhez ki kéne teríteni az életem, apró kis szikékkel darabokra vágni az idegvégződéseimet, agyam szelvényeit szép simára fésülni és újra ondolálni a morál nyeles fésűivel. Vagy egyszerűbben, az egészet átvágni és vakhittel végigmenetelni az életen. Vagy így, vagy nem. Egy új kapcsolat tán megmagyarázza.
- Ugyanilyen "laza" volt Ő is?
- Na, nem egészen. Úgy tudom, háromszor csalt meg, amikor külföldön voltam, vagy hosszabb ideig össze voltunk veszve, legalábbis ennyit vallott be. Tudta, ha rájönnék, hogy amikor együtt vagyunk megcsal, azonnal kirúgnám. O meg elhagyott. Hagyjuk, hogy ki volt a hibás. A lényeg az, hogy akkor is megtette, amikor még nem volt szó a házasságról, a gyerekről, a perspektívátlanságról, hogy nem érdemes folytatni, hogy kifáradt, hogy teljesen kiszolgáltatott nekem, szóval mindenféle külön indok nélkül, egyszerűen csak elment a barátnőjével szórakozni, megismerkedett egy /természetesen külföldi-magyar/ pasassal, aki gazdag, Svájcban él, a hamupipőke holt szerelmes lett, otthagyott, és kész. Hát így megy ez. Aztán amikor a pasas itthagyta, tett egy öngyilkossági kísérletet. Megmentették, felhívott a kórházból.
Mit mondhattam volna, kibékültünk Ilyen egyszerűen. Hogy utána /és alatta/, amikor kirúgtam és ő elment, még hányszor és milyen módon csalt meg, azt hiszem, igazából nem is fontos. A számok biztosan nem stimmelnének, de nagy részük már a /kom/promiszkuitásom idején történt.
- Hiúságból?
- Igen. Nem tehetek róla, én is ilyen vagyok. Szégyellem magam, de ez van.
- Olyan ritkán láttalak benneteket. Keveset voltatok együtt, vagy csak nem vitted magaddal szórakozni? Talán az előbbi volt az oka?
- Ha tehetem, egyedül járok bulizni. Zavar, ha valakihez hozzá vagyok kötve, nem mászkálhatok, nem hülyéskedhetek a
115
csajokkal, nem beszélhetek szabadon a barátaimmal, azt kell csinálnom, amit ó is akar, különben nyűgös, és el van rontva az este.
- Akkor ez nem volt valami optimális kapcsolat. Íme, a klasszikus következtetés csodája.
Optimális kapcsolat? Próbáltam kioldani, de bevittük egymást az erdőbe, a szabadság falanszterébe.
- Igyekeztem megoldani. Némi önzéssel kialakítottam egy találkozási rendszert, s ehhez végig ragaszkodtam. Hétfőn moziba jártunk, szerdán vacsorázni, ha volt pénzünk, pénteken szórakozni vittem szolidabb helyekre, vasárnap színházba, vagy valami egyéb programot találtunk ki. Egyébként szabad voltam. Macskaköröm. Később a péntek és a szombat felcserélve.
- Persze, Ő is.
- Értem, mire gondolsz, de neki sokat kellett tanulnia, és nélkülem nemigen ment sehova, legföljebb a csoporttársaival, különben is 10 óra után félt egyedül az utcára lépni, túlságosan feltűnő volt. Meg van még valami. Mindig igyekeztem kielégíteni, hogy ne legyen szüksége másra, és ez azt hiszem, sikerült is. Persze, lehet, hogy naiv vagyok.
Így volt, csak nem érdekel. A naivitásom most sem.
Ha akart, szabad volt, persze. Kibékülésünk után is eljárt a barátnőivel szórakozni, elkerülhetetlenül megismerkedett másokkal is, szerencsére, vagy nem történtek lényeges, dühítésre és említésre méltó dolgok, vagy szerencsém volt, hogy nem tudtam meg. Egy férfi mindig akkor szerencsés /és hálás/, ha az ilyesmit nem tudja meg, úgy értem, ha senkitől nem tudja meg. Mindig voltak barátnői, akikkel komoly kapcsolatot tartott fenn, gyakran náluk is aludt. Gondoltam is, ez most álca, vagy ami még rosszabb: leszbikus vonás?
Egyszer, másszor felvetettem, de mindig visszautasította, bizonyítékot meg nem kerestem. Később kiderült, hogy az egyik barátnője hajtott, hajtós kurva volt. Tudom, hogy Ő nem, sőt elképzelhetetlennek tartom hogy kurválkodott volna, de érdekes módon, ha összevesztünk, mindig külföldiekkel jött össze. Ez persze, lehet a véletlen, /a cél és a környezet/ műve is. Mi az hogy, ki az hogy kurva? Bizonyos szempontból majdnem minden nő az. Csak nem mindenkiről derül ki, nem mindenki egyforma alapból magyarázza. Nem érdemes belemélyedni az érdekházasság ilyenszerű megfogásába, vagy a szerető-barátnő rendszerébe, amikor egy férfi el, ki, felsegíti, el, fent, kitartja, lakást, ruhát, ékszert vesz a nőnek házasság előtt, helyett, vagy mellett, vagy csak elviszi üdülni, szórakozni, és a nő gyakorlatilag a testén kívül nem ad semmit. Ha így vesszük majdnem minden nő kurva, vagy valamikor az volt, vagy valamikor az lesz.
116
Ugyanúgy igyekeztem kielégíteni, mint minden nőmet. Még azt is, akivel összefújt az esti szél. Igen, hiúságból is, de nem ok a túlzó büszkeségre, hogy ez általában sikerül, nagyrészt fizikai adottság. Van aki hárompercesnek és 10 cm-esnek születik más többször bírja, és nagyobb a farka az átlagnál. Szerencsére az utóbbi vagyok /A kopogás az asztal lapján, az is/. Legalábbis remélem, hogy nem jön el az az idő, hogy olyasmit kell mondjak, hogy "ebben a katasztrofális gazdasági helyzetben nem megy..." Mindenhol megtörtént velünk talán csak kerékpárzás közben, kerékpárosodás nem... A naivitás persze továbbra is fennáll, ebben az esetben is. Már a naivitás lehetősége.
- Ha nem így lett volna, nem tartott volna ezeken az alapokon ilyen sokáig. Ezt csak egy szerelmes nő tudja végigcsinálni.
- Vagy egy nagyon magányos.
- Az volt?
- Előttem igen, legalábbis egészen másképpen élt. Családi problémák, szeretethiány, tartoznivágyás valakihez, stb. Is, is. Milyen érdekes... Amikor megismerkedtünk egy sokkal jobb nővel, egy gyönyörű gyönyörtadóval jártam. Csak mellékesen indult, Ő volt a "helyettes", a keddi szerető. A lényeg az... Az a lány is eltűnt, biztos külföldön él, európai hírű szépség volt... /Őt sem vállaltad./ Mindegy. Szóval, ha 11 óráig nem ért haza, nem engedték be a lakásba. De ott aludhatott, ahol akart! Micsoda család! Ez nem nevelési módszer volt, leszarták, hogy hova megy, és mit csinál bizonyos határokon belül és a nyilvánosságon kívül! Őket ne zavarja fel 11 óra után, ha hazamegy! Ennyi! Felülről, utólag.
- Akkor mégis, mi volt az indok?
- Férjhez akart menni.
- Gyereket akart?
- Azt is. Már két éve mondogatta, hogy vegyem el. Három. A többi u.a., több zsarolással.
- Miért nem vetted el? Gyakorlatilag már évek óta együtt éltetek.
- Fel kellett volna rúgnom az életemet. /A jelenemet./ Végre csak az írásnak, és a kedvteléseimnek élhetek/nék/.
- És ebből meg lehet élni?
- Ha elfogy a pénzem, bérmunkát vállalok, ötleteket, forgatókönyveket írok, vagy szervezek, tervezek, pénzt hajszolok a szakmában, a vállalkozásban. Persze, ha van munka. Így aztán egyszer lent, máskor lejjebb. Volt úgy, hogy hónapokig nem volt pénzem, Anyám segített ki, állandó veszekedések árán. Szegény, nehezen értette meg, hogy a diplomám ellenére nincs rendes munkám, csak lézengek, írogatok a nagyvilágba. Általában nem tudják elfogadni az életmódomat.
117
Ugyanaz, lényegtelen különbségekkel, melyek féloldalassá tesznek.
- Nehéz lehet.
- Néha az. De valamit valamiért, ha már a közhelyeknél tartunk.
- S Ő nem segítene?
- Biztosan... Nagyon jó szíve van, bár kissé anyagias. De végig tanult, otthonról épp a szükségeset kapta, egy kezdő üzletkötő fizetése pedig... Mindig azt mondta, ha rendeznénk a kapcsolatunkat, a szülei biztos segítenének, csak hát az egész együtt is, szinte semmi. Ő nem szereti a házimunkát, nem tud főzni, vendéglőben kéne ennünk, vagy házvezetőnőt tartanunk...
De. Ha megkértem, ha úgy gondolta, vagy ha erőszakos voltam. Legalább annyit kaptam tőle, ami megmarad /hordom is/, amenynyit nekem kellett volna adnom.
- Valahogy el kell kezdeni.
- Nem mindegy mit, s mikor. Egy szint alá csak a céljaimért vagyok hajlandó esni. Egyébként sem akarok még megnősülni. Az anyagiakat leszámítva, vagy nem számítva, jól élek. Több a pénzem, és többet vagyok másnapos. Az eladó azt mondta, a magányt grátiszként kapom.
- A házasságtól elsősorban gyereket várok, őket meg rendezett körülmények között akarom felnevelni.
Általában sem rajongok a házasságért, szükséges rossznak tar
tom. Vagy szerelmi házasságot kötök, vagy üzletet.
- Igazad van. Ebben az inflációban...
- Azért, mert felment a parizer ára, még nem ellenzéki valaki, mert nem nősül meg...
Ennek ellenére megígértem, hogyha meglesz a megfelelő anyagi bázisunk, elveszem. Ezt be is tartottam volna.
Nem ígértem, nem hazudtam, és nem bántam meg.
- És ez így melyik változat volna?
- Asszimiláció, vagy nagyfröccs, ha így jobban tetszik. T.-T.-T. = tömény tévedés tőlünk
/Már nem tudom abbahagyni, végig fogom szenvedni. Legalább közelebb húzni és a tuti-biztos női sajnálatot felpiszkálni.../
- A szakításunk előtt pár héttel meghalt az Anyja, aki ellenezte számára érthetetlen kapcsolatunkat, már egy éve titokban találkoztunk, a barátnőm hazudott neki. Most, hogy meghalt, lelkiismeretfurdalása támadt, a sokk hatására elege lett mindenből, szakítani akart eddigi életével, nem akart egy emléknek hazudni. Elkezdett dolgozni, megváltoztak a körülmények, érzelmileg majdnem mindent elvesztett, teljessé akarta tenni a képet. Ismered ezt az érzést, most már úgyis mindegy, szakadjon egyszerre minden. Az is igaz, hogy nem tudtam eléggé átérezni a fájdalmát, s nem is próbáltam eljátszani. Irtóztam
118
a tehetetlenségtől, a kisírt szemektől, elutaztam. Hidd el, nagyon sajnáltam, de idegesített.
- Akkor nem is szeretted igazán.
- Soha nem voltam belé szerelmes, a szeretetem is lanyhult középtájon, de az utóbbi időben egyre jobban szerettem.
Most pedig Ő a "nagy" szerelmem.
Igazán? Hát tehetek én arról, hogy I nem végezte el a gyomirtást?
- Talán csak megszoktad.
- Hozzá tartoztam, a részem volt. Különben is gyűlölöm a megszokást, inkább ez választott tőle a legjobban el. Na mindegy, szóval nagyon zokon vette, hogy nem úgy viselkedtem a nehéz időkben, mint elvárta volna tőlem.
Az is eszembe jutott, hogy kimegy az Édesapjához Amerikába, vagy hozzámegy egy külföldihez, /nyerő tikett, kulcs a nagyvilághoz,/ de mindenképpen sürgősen férjhez megy, hogy megkapja az örökségét, aminek most a mostohaapja a haszonélvezője. Megszabaduljon végre ettől a felemás családi kötöttségtől, amit már nem volt miért elviseljen. Bizonytalanná vált minden, biztos támaszt keresett.
- Másban?
- Elsősorban bennem, de egy okos nő sohasem egysíkú, csak ha szerelmes.
- Nem volt az?
- A végén biztos nem, különben nem ment volna el. Találkozott valakivel, de talán még nem tudott dönteni, hát feltette a nagy kérdést mégegyszer.
Pakolás és bőgés közben, több változatban. Elhatározva és... elengedve.
- S Te nemet mondtál.
- Azt, amit szoktam. Biztos hogy van valakije, aki jobb mint én, vagy többet nyújt neki, máskülönben nem bírná idáig, viszszajönne.
Ezen a ponton mindenképpen vesztek
- Gondolod, hogy azért, hogy elvegyék...
- Remélem, nem, bár a nő szeretete sohasem érdektől mentes.
A legjobb még ez lenne.
- A szakítás hogyan történt?
- Telefonon. Előzőleg megbeszéltük, hogy délelőtt felhív, de már két órája késett. Nekem fontos ügyben el kellett mennem hazulról, így én hívtam fel a munkahelyén. Csöngött a telefon.
- Na végre. Nem ebben állapodtunk meg, hol voltál, biz-
tosan ittál, különben...
- Nem tartozom Neked beszámolással. - Mi?
119
- Elegem van belőled.
Az elmúlt hetekben nem úgy viselkedtél, ahogy kellett volna, megszakítok veled minden kapcsolatot.
Bezúdult a nyirkos ősz a szobába, fojtogatott a hideg. Fél perc halott csend.
- Be akarom fejezni.
/És az oroszlán:/
- Én is. Este gyere fel a cuccaidért...
- Nem megyek, nincs nálad semmim.
- Hát akkor a jó kurva anyádat! - lecsaptam a kagylót. Biztos akartam lenni, hogy vége, s így már az is volt.
Őrjöngtem a dühtől, tombolt bennem a sértett hiúság, így bejelenteni, ilyen ridegen, aljas módon, ilyen méltatlanul! Össze-egybevágó ismerősség.
Aztán csak ültem, mintha minden elszállt volna belőlem. Felfogtam, hogy most már igazán VÉGE. Szégyelltem magam, s szégyelltem Őt, mindent, a dühöt, a rámszakadt félelmet, a hiányt, az egész koreografált komédiát. Felvettem a telefont. Nagyon fáradt, távoli hangon jelentkezett.
- Csak azt akarom mondani, hogy nem akartam megbántani az Édesanyád emlékét, csak dühömben mondtam, nem személyesen őrá céloztam, bocsásd meg...
- Ez nem változtat semmit az elhatározásom...
- Nem, nemcsak ezért hívtalak, én is így látom jónak, csak nem akartam hogy azt hidd...
Biztos elmondtam még egy párszor, és elköszöntem.
Normál "A" hangon, de a célszalag nem szakadt el.
Reggel. Csomagolás, sírás, /skálázva/, ügyészi vád, sérelmek újratisztítva, politúrozva, minden más, egy lépést hátra, arccal a falnak, hol mohosodott háta a szeretetnek, s végül a lezáró "nagy kérdés".
Mondtam, menj csak el, mindkettőnknek így lesz jobb. Ijedt kis visszakozás, aztán már én unszoltam, felemás érzelmektől, felemás eszközökkel:, menj, ha elhatároztad, menj csak el!
- Azóta semmi?
Dehogy-nem. /Mindkét olvasat lehetséges/.
Lehet, hogy azt hiszi, már ki is békültünk, csak más jellegű a kapcsolatunk? Néha elmentem hozzá, mindegy, hogy Ő hívott, vagy én kértem valami szívességet tőle, nem akartam kibékülni az elmúlttal, s miután elment, gondoltam, Ő sem. Viszont a szeretet nem múlik el egyik percről a másikra, olyan nincs, hogy én szeretek valakit, de a dolog megsérül, és másnap már nem szeretem. Maradnak a rejtett reszketések, amiket az ember vagy magába rohaszt, /van nemes rothadás is; aszú, sajt, mű-vészet/, vagy csak bizonyos embernek mondhatja spontán el. Valószínű, hogy az egészből csak moziba menések, jó vacso-rázások, dumák
120
és kefélések lettek és lennének, de valahogy az indokok-.. az öntudatlan indokok, amelyek alapján felvettük a telefonkagylót, mások voltak Más. Egyik reggel nála ébredtem /én marha, ott aludtam/ és kitört a hiszti, a szokásos, hogy akkor miért jöttél és ne gyere többet, arra nincs szükségem, hogy egy tétova tova után tűnj tova, s a sírógörcs, hogy soha többé nem akarlak látni! Szerencsére hamar jött a taxi... Iszonyú volt. S az utóbbi szó a lényeges. De ez sem volt az. Eddig még nem mondtuk ki, bár semmi nem fog megváltozni, a végső mondat még nem hangzott el. A befejezés, a csattanó, a májusfa a tetejére, a költők, s a jogászok rögeszméje, páncél az érzések felett. /Nekem a bőröm, s nem akarok kibújni belőle/.
- Még felhívtam kétszer, a kiskutya gyógyszere miatt, de nem láttam. Két hónapja...
A kutya gyógyszere miatt... Ez jó indok most is, oda-vissza.
- Hiányzik?
- Néha nagyon.
A szerelemmel sohasem jöttünk egyenesbe, de Ő a barátom, minden időben. Esőnap kizárva.
- Úgyis összejöttök még.
- Mint a párhuzamos folyók. Ha felborul a világ.
Kánonban: Ismétlem magam. Vagy nem változik alapjaiban semmi, s csak hangulatokban változom? Ugyanúgy érzek, ugyanaz bánt, ugyanaz hiányzik Ugyanolyan értetlenül állok a megváltozott időben, állok sértetten és vágyódva, árnyéktársak és értelmetlen mondatok között magányosan.
Ugyanazok a kérdések szurkálnak, ugyanolyan felemás keménységgel tartom magam. Ugyanúgy szeretnék felmenni Hozzád, ugyanazt kérdezem, ugyanúgy félek. Állandósultál bennem. Ennyire nem tudlak feledni? Mit kellett volna és mit kéne most tennem? Elkerüljük egymást, én sem megyek utánad, pedig minden órában gondolok Rád. Félek a találkozástól és látni szeretnélek Hiányzik a szemed, és nem tudom, hogy néznél rám. Nem is tudod, hogy érzek.
Nem segítesz. A kétség engem bénít. Te már kitaláltál. Rágódom Tőled - egyedül, sztorit írok belőled, fényesre sikállak, beszélgetek Veled, s ha rád szólnék, lehet, hogy meg sem állnál. Tudom, hamis az egész, egyetlen mondat sincs tökéletes fedésben a történtekkel, sokat torzít az ital, a magány. Ne akard, hogy átírjalak, ha beszélhetnénk, abbahagynám. Így úgy érzem, csak én vagyok a hibás, pedig Te is tudod, ez önámítás.
A tények nem segítenek nem voltál pozitív társ. A számomra lényeges dolgokban inkább visszahúztál. Többet szerettem volna kapni Tőled, szépséget, erőt, segítséget, néha kellemetlen és kicsinyes voltál. Se szebb, se kedvesebb nem leszel már. Nem Terád
121
vártam, s magamra hagytál. Kihoztad belőlem a rosszat és kívül álltál. Velem éltél és belém sem láttál. Elszürkültem, eltunyultam és nem ezért szóltál. Látod, ez van. S amíg nem találok jobbat Nálad, így is marad. S ki tudja, találok-e? Igaz, szabad vagyok, minden esélyem megvan rá. Még hálás lehetek Neked. Most is az vagyok és szükségem lenne Rád. Sokáig velem leszel, és a várakozás keserves lesz. Nem tudom, lesz-e értelme? Várakozás árnyékkal? Már tudom, hogy nincs.
Kincseinket megunjuk, elcseréljük, újra vágyunk és nem tudjuk, mit kapunk helyettük. Lehet, hogy rosszabbat és egész életünkben visszavárjuk De én nem tudok állóvízben élni. A megszokás lepusztít és érleli bennem a változ/tat/ást...
Nem tudok okosabb lenni, ha az életem kapkodás. Később kellett volna találkoznunk, vagy átformálnunk egymást. Azért, azt hiszem, sokat kaptál tőlem. Őszintébb, emberibb lettél, bár keserűbb és magányosabb is. Tudom, hogy ez önzés, de nem szeretném, ha átalakulnál. Mi minden eszembe jut, mennyit kéne még így magamba mondanom, de inkább abbahagyom, mert nem tehetek mást, és mást kell tennem.
- Ki kéne békülnötök, úgyis arra vársz.
- Nem arra várok!
- Igazad van. "Tudni kell felállni az asztaltól, ha a szerelmet visszaviszik".
- Melyik asztaltól, melyik szerelmet?
Tudod, gyönyörűm, nehéz dolog ez. Az ember kapaszkodik másokon keresztül önmagába. Szeretni akarja azt az embert, aki őt szereti. Nem akarja elveszíteni, mert önmagából szakad. Aztán, már mindig csak a hiánya fáj. A pillanatnyilag betöltetlen űr. Minél nagyobb, annál rosszabb. Örül, hogy újra szabad, - újjáélednek a lehetőségek s a lökdösődő hiány. Vágyat formálnak a tárgyak és az évszakok változásai, értelmet nyernek a pillantások, a vétlen érintések - /szinte észrevétlenül megsimogatni a lány mellét,/ az ember ismerkedik, mindig felszabadultabban és mindig többet.
Az ilyen kérdésekre adott spontán, vagy begyakorlott válaszokkal felszántja a múltat, és beveti emlékekkel, de egy percre sem felejti el, hogy veszített. Hiányzik, amit nem ért el, amitől megriadt. A kőkemény vállalás súlya, a házasság, a gyermeknevelés, a szépen eloszló és sokszorozódó unalom a nyugalomban, a tiszta ingek és a biztonság érzése, a beilleszkedés az átlagos emberi sorsba.
Jól megrakja a mérleg másik oldalát az emiatt lezárt élettel, a még elfojthatatlan vággyal, az így bevallott öregedéssel, az ismétléssel, a féltékenységgel, az irigységgel, a folytathatatlan létezéssel, mi önmagában bentragad... S ez az oldal a nehezebb.
122
Védekezik a pénztelenséggel, hiányos egzisztenciával, éretlenséggel.
Nem tud választani. Mást meg nem hagy maga helyett.
Szóval, nehéz dolog ez.
Talán egy télen, kiborultan egy beborult világban, félvakon megragadom az egyetlen elérhető kezet. De hogy aztán mi lesz??
Lezárt munka + nyitvahagyott kérdés = Okos befejezés. - Mehetünk?
1985-90.
123
M/eztelen /i/gazság
Először elmegyek abba a régi klubba, a Fővárosi Tanács, majd a tanácsi dolgozók klubjába, aztán benézek a KKM-be. Éjjel fel kéne jutni a "Budagyöngyébe" is, a haverok azt mondják, majdnem olyan, mint régen. De akkor fel kell rendesen öltöznöm, ha nincs is sok pénzem, legalább elegáns legyek.
Bokáig almazöldbe tavaszodtam, fintorogtam a koraősznek. A cipőm már ócska, az újabb meg túl lapos, öltönyhöz esetlen. Nem baj, majd nem húzok hozzá zoknit.
Valahogy alacsonyabbnak tűnök - pillantottam az üvegképre. Aggódva gondoltam karcsú, magas barátnőimre. Hiába, minden új korosztály magasabb. A legújabb beruházásom egy cipő lesz.
A lakásban szokatlan csend ölelkezett elöregedett szagokkal. Csak tébláboltam, nem volt miért maradnom. A kutyák Anyámnál aludtak.
- Adj valami jattot a munkásoknak - mondta a szomszédasszony.
- Még készen sincsenek... a WC kagyló és a fürdőszoba nincs felszerelve. Ha készen lesznek, majd meglátom. - A te dolgod -vonta meg a vállát.
Nincs is pénzem. Én nem kértem ezt a munkát. Az alattam lakók áztak be, ők rendezték a felújítást. Én beleegyeztem, otthagytam a kulcsot, még a kutyákat is elvittem, ne zavarják a munkásokat. Engem tovább nem izgat. Magamtól nem költök erre a lakásra semmit... Csak ha megkapom. Meg nincs is miből, /mi van, utánam jött nimfa Echo, vagy ezzel a takaróval takarom le a gondolataimat?/
- Visszaadom a kulcsot, majd a jövő héten jövök.
Melyik utcában is van az a klub? Valaha sokat jártam oda, erre kell lennie. Ez a Városház utca... Ez az, Gerlócy. Gerlócy Pál, neki van a legnagyobb Csontváry-gyűjteménye. Névrokonok? Én meg képrokon lennék vele.
Na, itt nem sok változott. Csak a belépő.
A Cintula hívott, itt nyílt az új discója, nézzem meg. Akarok vele beszélni, mondja el, hogy is volt pontosan a földvári furcsasztriptíz a borozóban.
- Az öregem, csúcs volt.
Dög meleg, tömeg, lassú kiszolgálás.
124
- Ez a pincérnő még azt se venné észre, ha meztelenül ülnénk az asztalnál - mondta az egyik haver.
- Nem egy rossz ötlet - válaszoltam, és szép apránként levetkőztem.
Félhomályos sarokasztal, illetve hordó mögött ültünk, senki sem vette volna észre a változást. Csak a pincérnő, amikor meghozta a bort és felszólított, hogy vagy vegyem fel az ingem, vagy menjek innét, ez vendéglátóipari intézmény. Csak ő sikított aztán és bámult, ahogy felálltam egyszál panama-kalapban.
- Nagy botrány volt?
- A fenét, berohant a pult mögé, s nem kaptunk több piát. Megittuk, ami maradt, felöltöztem és továbbmentünk.
- S a közönség?
- Nagy részük nem vett észre semmit, a környéken meg szinte csak haverok ültek. Emlékszel, a "Hordóban" éjfél után...
- Persze. Már csak ott volt olcsóbb kimért bor, mindenki odagyűlt.
- Azaz - kábulat, vagy gyors utántöltés - jeligére.
- Egy-két ordító külföldi, pár vidéki beutalt, a többi tényleg ismerős.
Azért, ahogy elképzeltem Cintulát lógó tekintéllyel, panama-kalapban, szokásos széles gesztusaival magyarázni egy hordó mögül, mindenkivel egyetértettem. A pincércsajjal, a haverokkal, és Vele is.
Én sikoltozva röhögtem volna halálra magam.
Ha Földvárról van szó, egy csomó dolog jut az eszembe, és az egyik biztos Pista.
Évente rendezett Földváron egy kiállítást, s ezért a városi tanács nyaranként ingyen tartott neki egy helyet a campingben, sátorral.
A Pista sátra, nagy hatszemélyes katonai sátor, kis előtérrel, asztalkával, szellőző ablakokkal. Ez a két utóbbi teljesen felesleges volt, soha nem használta őket. Pista a sátorba csak aludni, szeretkezni járt, a cuccait tartotta ott. Volt úgy, hogy hetekig felé sem nézett, vagy haverjainak adta kölcsön.
Hetvennyolc augusztusában, egy szombati /vég/napon is a borozóban piáltunk.
- Körülnézek egy kicsit, nem jössz?
- Én már jól vagyok, kösz, - mondtam.
Záróráig makacsul piáltam /már nem tudom, miért, lehet, hogy akkor sem tudtam, bár sokkal tudatosabb voltam,/ és makacsul koncentráltam a pincérnő fekete harisnyájára, az egyetlen viszonylag érdekes mozgásra körülöttem. Mire sikerült körbecser
125
késznem, már ott állt előttem, a /a fizetés után/ és megkért, fáradjak haza.
- Nélkülem, öcsi. Nekem családom van.
- Ezért nem érti meg az árvákat!
Azért nem haragszom, - rebegtem -, aztán, egy zsoké biztonságával a jégpályán, elindultam a part felé.
A mozi előtt fának mentem két csitri miatt, de bús jókedvemben káromkodás helyett kendőt kötöttem a dalbeli legény Édesanyjára selyemből, majd felidéztem a ragyás csárda falát. A szőke kislány csitt-csitt-csitt-nél utolértem a két támolygót.
- Come spaciren, come...
- Noh... Ich müde, noh, noh...
Pista győzködött és vonszolt egy seggrészeg keletnéger versenyzőt.
- Mi van Pistmány, szinyel a baróság?
- Szinyelős, csak úgy bemákolt, hogy nem tud hazamenni. - Aha.
Felkaroltuk a beletörődött leányzót és elindultunk.
Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy átmásszam egy szép kerítésen.
- Mi itt ledőlünk - döntött Pista.
Eltartott egy darabig, míg elcsalinkáztam és visszaestem a kerítésen, de puhára sikerült. Ádámra és Évára a bűnbeesés szakaszában.
- Te állat!
- Bocs, Pistikém, mehetünk.
Felrángattam őket, bár nem nagyon akartak jönni, s a lejtős úton neki-neki indulva eljutottunk a campinghez. Pár perc szócsata után átjutottunk a cerberuson, s kinyitottuk a sátrat. Amit ott beszívtunk egyslukkra, az megrázóbb volt, mint a mezőtúri dögkút szélcsendben. Mi még kibírtuk, de a méchen rádült az asztalon az avas vajra és elájult. Hiába húzta-vonta, pofozta, simogatta Pista, reggelig használhatatlan maradt.
- Az ájulás rövidebb, mint a delírium - állapította meg Pista, amikor egyedül ébredtünk.
- Te aztán betartod Géza fejedelem tanácsát; - "kergessétek ki a németet"!
- Hát nem jött össze, az biztos, csak egy kis cida volt...
Ha nem találtam ott, felköltözött az expressztáborba.
Az expressztábor egy csöves szemében a kánaán alagsora. Minden együtt van, 4-8 személyes faházak, falrarögzített, lehajtható ágyakkal, zuhanyozó, kaja, kocsma, diszkó és csajok dögivel, külföldiek, hazaiak vegyesen. Itt lakott az expressz-hajón játszó fővárosi együttes is, és a Pista velük bulizott. Itt volt a leg
126
sűrűbb az élet, sok "nagy" kaland született, persze kudarc is. /Erről majd bővebben más/kor/hol./
Voltak magányos, esős napok is, besűrűsödtek a szagok, az emberek nyúzottan ébredtek, átnedvesedett minden és közénk telepedett a magány. Csak ültem összeszorított szájjal, s köpnöm kellett, hogy be ne görcsöljön az állam, ki ne pálljon a szám. Döglött állat volt a part is és vigasztalan a víz.
Vizes parton vizes szenvedéllyel
szétázott befőttként a szemét sodrában vizes jövővel elázott álmokkal
a bizonytalanság megrághatatlanságával gondolataim málló emésztőgödreibe falazva - újra egyedül vagyok. -
Ilyenkor napokon át nem jött össze semmi, nem segített a szerelmi szembekötősdi, a sólymok meredten ültek a csuklya alatt, elbújtak a galambok, nem volt kire ráhajtani.
Aztán másnap arra ébredtem, hogy süt a nap és rendbejött minden.
/Ma úgy tűnik, majdnem mindig így volt. Hibás csak a memóriám lehet./
Pár nap múlva Pista megismételte a bulit, /állítólag nem ismerte Cintula előzményeit,/ egyéni színekkel bővítve.
Ő ugyanis meztelenül mászkált a placcon, s pezsgővel locsolgatta a farkát.
/Ez sem újdonság, ezt már megcsináltuk együtt az "E"-ben, szünetben a pult előtt, a legnagyobb tömegben. Öntöztük a gyors növekedés reményében, fogadásból és ezt csak magamról tudom, unalomból, utálkozásból, kicsit arra várva, hogy majd ki akarnak vezetni, kitiltanak végre innen, mert magamtól nem tudom elfelejteni ezt az öreg kocsma-kuplerájt, ezt a vidéki várótermet, e ritkaronda lét-darabunkat, plusz valami történhet is, bár erre nem sok esélyem volt, túl jól ismert/em/ mindenki/t/. Bár Pista mellett minden megtörténhet. Hobrák Hobrákovics Hobrovér, a tanárember, a festő, a "cica", a lóden, az üvegek gazdája, volt alkohol/p/ista és leendő polgári atty, a szombathelyi aranyifj, a "hal/el/adás" valamikori szélsője, a bagzó ecset, a nagyfarkú sutyerák, a "Randevú", a "Várklub" és más kocsmák örökös kiátkozottja, a plusz-mínusz egy fok bo/ö/hém, a lágy garázda, s a lump személy, előállítva és megjegyezve, felkarolva és megveretve, akivel együtt csavarogtunk, ittam, aludtam, csajoztam, keféltem és kitiltattam Sopron városából. A sarkantyú nélküli tehetség. Pistmány a barátom.
127
De a csajok szorosan körülvettek, egy rendező sem akart észrevenni semmit.
Szóval Pisti ott himbálózott a farkával együtt a földvári éj-melegben, kezében pohárral, de az üzletvezetőnő már felkészült, s a zsaruk hugyozás közben tetten érték. - Egy korszak évadzáró "zónapörköltje". Zóna - Kisadag étel, határterület, tiltott rész. Zónapörkölt - a "nemszabad" /l/ehetővé tétele, a fűszeres lében úszó, hasonlóvá alakított húsdarabok vonzása, taszítása, egymásraterülése. Kívül-belül ember-vér, pörköltlé.
Kisadag élet - csúszás a méretekben.
Zónapörkölt - alig valami, a semmihez szokottak reménysége, a pitiáner átlényegülése. Sohasem igazán jó, kevés az értékelésre. Önmagában nevetséges szóösszetétel, alkalmas alázásra, megszégyenítésre, fedőcímnek a csúcsröhejre, a tehetetlen részegség és a ferde vágy keveredésére, a kétféle mámor burleszkje, az undorító és a röhögséges karcos széleinek lekerekítésére. Azóta sem tudok nevetés, sőt vihogás nélkül gondolni az esetre. Ez még az átmeneti békés időszakban történt, csupán feljelentették közbotrányokozásért és garázdaságért. /+ tárgyalás szeptemberben Pesten. Kérdés a tanúkhoz: Látta H. I. nemiszervét? Ítélet + 2000 Ft./ Szegény Pista egy hónapig nyögte a büntetést. Hiába, a /m/eztelen /i/gazságnak ára van.
1981.
Emlékek
- Ha nem esik le harmadszor is az ékszíj, pár perc múlva elérjük Zamárdit.
- Tíz-tizenöt éve, sokat jártam erre. Zamárdi fix hely volt, amikor körbecsavarogtuk a Balcsit.
Kicsinosították az állomást. Vajon még mindig azok a régi öblös padok vannak a váróteremben? Sokkal jobbak voltak, mint a lapos újak, kényelmesen lehetett aludni rajtuk.
- Halló, keljen fel! Ez nem szálloda! Személyi igazolványokat kérem!
Egy zseblámpa világított a szemembe, durva kéz rázta a vállamat.
- Neve? Anyja neve? Állandó lakhelye? Hol dolgozik?
- Tanulok - nyögtem felijedve.
- Tizenhat éves. Tudják a szülei, hogy itt van! - Igen.
- Mit keres itt?
- A barátnőmhöz jöttünk Füredről, de túl későn érkeztünk,
már nem akartuk zavarni. Majd reggel meglátogatjuk.
- Együtt vannak? - mutatott Delanára, aki egész életében
irigyelt és utált engem, mégis sokat mozogtunk együtt, mert
egyedül mindenhez túl kevés volt.
- Igen, ketten jöttünk.
- Ez nem szálloda, itt nem lehet aludni. Keljenek fel és pucolás a váróteremből!
- Érvényes jegyünk van vissza is, jogunk van itt lenni. - Ne feleseljen! Kifelé! Itt ne találjam magukat!
- Kizavar az esőbe. Unja magát.
- Szórakozik.
- A hatalom eszköze is hatalom. A fene egye meg, teljesen
elázom!
- A rohadék itt százszorosan az.
- Elment már a bunkó, menjünk vissza. - Jó kényelmesek ezek a padok.
- A badacsonyi állomáson is ilyenek vannak...
- Hé, Delana, kelj fel! A rendőr.
- Szóval, megint itt vannak. Megmondtam, hogy menjenek innét!
128
129
- Nem tudunk ilyenkor hova menni. Kint esik az eső, vonat csak reggel indul, ez nyilvános váróterem, nyitva van. Mindkettőnknek van jegye, várjuk a vonatot.
- Itt nem lehet aludni, menjenek szállodába! - Nem alszunk, csak üldögélünk.
- Na kotrás, az Anyátok szentségit!
- Az Anyámat ne szidja!
- Micsoda? Na várj csak, te szarjankó!
A rendőr a hátára vágott, Delana kiszaladt az ajtón.
- Miért üti? Semmi oka nincs rá, nem csinált semmit! - Te is pofázol? Te kis hosszúhajú buzi!
- Nem vagyok buzi és kikérem magamnak ezt a hangot!
- Igen? Na tessék, kérd csak! Kérsz még? Mi? Kérsz még? Rohantam ki a sárban ázó hajnalba. A csikorgó sóderen sárga patakokba gyűlt a víz. Sehol egy ember! Befutottam a nyilvános WC-be...
- Hol vagy? Azonnal jöjjön elő! No, csak kapjalak el... Úristen, még csak fél négy! Meg fog találni. Nincs itt senki és ez a rohadt, részeg állat azt hiszi, azt csinál, amit akar... Talán elment.
- Delana, gyere ide. Itt vagyok a klotyón!
- Ohó, hát ide bújtál. Megszöktél, mi? Megszöktél előlem!
- Hagyjon békén! Rendben vannak a papírjaim, nem csináltam semmi törvénybe ütközőt, mit akar tőlem?
- Nem csináltál semmit? Az majd kiderül. Mész a huligántalálkozóra, mi?, Szemesre. Én az ilyeneket mind kopaszra nyírnám, s munkatáborba velük, amelyik nem javul, azt legéppuskáznám, trattatam tratatatatam!
- Én nem vagyok huligán, a barátnőmet jöttem megláto.... Ne üssön! Hallja, hagyja abba, ne üssön!
Röhögött. Az olajos falu, büdös kis falusi vizeldében nem tudtam menekülni.
Módszeresen vert a gumibottal. Az első nagy ütés után, amelyik a könyökömet érte, hogy ne tudjam mozgatni a karomat, kisebbeket ütött, csak a seggemet verte. Nagy, zsíros pofája fénylett a boldogságtól.
- Ez szadizmus! Hagyja abba! Fel fogom jelenteni, hagyja már abba! Kérem, nagyon szépen kérem! Nem megyek vissza az állomásra, megígérem! Azt teszem, amit mond, csak hagyja abba!
Még vagy ötször körbekergetett a vizeldében és csapkodta a fenekemet. Minél jobban ordítottam, könyörögtem, annál jobban röhögött. Megbénított a félelem, a megaláztatás, a visszafojtott düh.
- Géppuskát érdemelnétek, te és a hasonszőrűek! Meg ne lássalak még egyszer!
130
- Én inkább a túlsó partra jártam. Az sokkal szebb - döntött Ernő.
- Ismerem azt is. Bejártam az egész Balaton-partot többször is.
- Fonyód, Keszthely, Tihany, Füred. Mindenhová emlékek kötnek.
- Engem is. Szerencsére nem egyformák...
- Továbbmenjünk, vagy forduljunk le a komp felé?
- Már Szántódon vagyunk. - Ilyen hamar?
- Ne hülyéskedj, pár kilométer az egész.
- Kocsival. De stoppal, valójában gyalog, Zamárditól Földvárig...
Délelőtt, délután, éjjel, hajnalban, gyalog - Hányszor megtettem ezt az utat...
...Éjjeleket állni
az országút mocskos végtelenjén...
Mert ragadtam az út szélén éjszakára is. Te nem ismered azt az érzést.
- Azt hiszed, én nem stoppoltam, mielőtt kocsit vettem?
- Persze, Te is, mint mindenki. Kipróbáltad. Előtte megnézted, mikor indul a következő busz, vagy vonat. Addig szerencsét próbáltál.
- Ezt Te csak hiszed!
- Jó, hagyjuk.
Szóval, az ember kiáll az út szélére, lehetőleg emelkedő tetejére, kanyar elé, stoplámpához, vagy útkereszteződéshez, ahol a kocsik lassítanak, és semmi esetre sem lejtő aljába, kanyar, kereszteződés után, vagy megállni tilos tábla alá, és vár.
Lezserül, mosolygós-bizakodva, a cuccát a lábához helyezve, láthatóan, hogy befér bárhová.
Általában ebben a szakaszban vesznek fel, s ha nem, az a további esélyeidet is rontja. Ferdül a mosoly, a magabiztosságot elviszik a rád sem rántó kocsik, a röhögések, a mutogatások, a surrogó gumik.
Az ember próbálkozik, begombolja az ingét, a füle mögé dugja a haját, hátha a hájfejűeknek nem tetszik a tolla, udvariasabban integet.
Még bizakodó, aztán már csak dühös! Dühös, a "tíz évig koplaltam érte, ide be nem szállsz, menj vonattal, még kirabol, menj dolgozni, ezek mit képzelnek..." dumákra, a hájfejekre, a
131
volánt markoló irigy ötvenesekre, a kérdőn kacsintó öreglányokra, a hamis jópofákra, s a merev szemekre, és végül magára, hogy bízott, hogy mosolygott, könyörgött, elfésülködött, eltakarta magát, hogy megalázkodott ezeknek a szaroknak.
Ilyenkor már nagyon ritkán jött össze stop, célstop meg szinte soha. Rád esik az este, s ezzel vége. Jön a séta. A makacs baktatás, integetés nélkül, hátra se nézve, /aki akar, úgyis megáll/. Egy kis feloldozó pia, vagy dudorászás; "várj vándor, várj, csak mindig várj..."
Végül a dekkolás.
Ott az út szélén, az árokparton, az idegen, nedves hidegbe burkolózva, külön-külön kis csomagonként a robogás mellett lemaradva.
Így volt akkor is. Zamárdinál soroltam be. Az állomás elé akartam állni, de ott már hárman csápoltak, így a stoppos illemnek engedelmeskedve eléjük mentem úgy 20 méterre.
- Helló, Poéta, Te vagy az?
- Helló, ki vagy? - kiabáltam túl a Kamaz-szörnyet.
- Nándi vagyok, az Anton haverja! Ők meg az Olasz és a felesége.
A múlt héten házasodtak, nászúton vannak - röhögött. - Baró!
- Hová mész?
- Földvárra!
- Mi is! Majd a camping előtt összefutunk. Közeledett egy kocsikonvoj.
- Jó utat!
- Csocsi!
Sötétedés után már nem volt mit tenni, odamentem hozzájuk. Nándi jópofa, szemüveges srác volt, kicsit összenézett, kicsit dadogott, de nem feltűnően. Az Olasz már keményebb vagány, tetovált, idősebb. A nője? Szőke, szemüveges, jó csöcsei nőttek. Azt hiszem, később hajtott is, de nem biztos.
- Beragadtunk.
- Be, a kurva anyjukat.
- Van piátok?
- Nincs. És neked?
- Nem vettem, de itt egy köpésre, a Szántódi révnél vehetünk.
- Jó nagy köpés az, faszikám.
- Miért. Nem érsz rá?
- Én rá, nászúton vagyunk.
Jó gyerek volt, bár néhány parancsolat a tízből és pár foga elölről hibázott.
Kiköhögtem a pénzt, a csajt elküldtük vásárolni.
132
- Valami kaját is, megéheztem.
Az idegesség, a csalódás, s a lenyelt düh mindig felrázza az étvágyamat. Ettünk, ittunk valamit, majd visszamentünk az útra. Nándi még próbálkozott /hátha a szemüvege stoplámpának tűnik/, aztán átölelte az üveget, és elaludt. /Megkésett alvóbaba -effektus/.
Én nem, és az Olaszék sem.
...S láttam nászutas párokat szeretkezni árkok nedves ölelésében, s továbbtántorogni...
Hajnalban merev, elgémberedett tagokkal, fázva, fájó fejjel a
rossz vinkótól
...menni, menni érted kurva szabadság elérhetetlen szent ribanc Láttam férfiakat sírni srácokat sínen megdögleni fényeidért
s vinnyoguk halkan értelmetlen valód értelméért Kéjben rángva s szelíden remegve türelmetlenül rövid gerjedt életünkért...
- Akkor délután, a camping előtt.
- Az önkiszolgálóban. - mondtam.
Szétváltunk. Nem ronthattam az esélyeiket, négy embert még teherautó sem vesz fel. Meg egyedül sokkal könnyebb.
- Jó stoppotok volt?
- Megvolt. Már fürödtünk is egyet. - Én is.
- Kéglid van?
- Még nincs. Nem találtam a haveromat a campingben.
Egymásra néztek.
- Hát, ha nem jön meg a haverod, esetleg tudunk segíteni... - Van kéglitek?
- Nem olyan, mint gondolod, de valami van. - Pompás, köszi szépen.
Délután elmentem a Siotour klubba, úsztam egyet az utolsó napcsíkban, újjá születtem a Balaton fénycsíráján, de ismerőst sehol sem találtam.
Fél tíz felé már javában várakoztam az önkiszolgáló étterem teraszán.
Három és fél rumos kóla felé megjelent Nándi. Addigra már
felhőben voltam, és a csajok nem néztek rám. - Megyünk? - kérdeztem.
133
- Később. Az Olaszék fent vannak.
- Kefélnek?
- Lehet.
Ittunk még egy félórányit, majd behazudtam magam mégegy-
szer a campingbe. Botladoztam a sátorköteleken, - oda-vissza. - Semmi.
- Na, induljunk, fogd a cuccod.
A camping bejáratától jobbra egy hangulatos falépcső mellett mentünk.
- Miért nem a lépcsőn megyünk?
- Vigyázni kell, hogy meg ne lássanak.
- Ugrál a házisárkány?
- Nem. Ez egy barlang. Még nem tudjuk, hogy figyelik-e. A zsaruk most ráhajtanak a csövesekre.
- Barlang...?
- Az. Miért? Baj?
- Á, dehogy. /Most már mindegy, gondoltam, ha előbb tudom, továbbállhattam volna/.
A lépcső felével egymagasban, egy kis ösvényen letértünk balra. Elég szar terep volt. A meredek, omlós löszfal alján haladtunk, a bokrokba kapaszkodva.
- Ezt aztán nem figyelik. Nem is tudják, hogy van!
- Régi lyuk ez, a háború alatt áshatták. Vannak benne régi feliratok, még német is.
- Orosz nincs?
- Lehet, nem néztem végig.
Akkora volt a bejárata, mint egy rókalyuknak. Egy három-négy méteres járat vezetett lejtősen lefelé, egy maximum 4 x 2 m-es, bűnbánó fejtartást igénylő üregbe. Nád-gyékénykötegek és takarók voltak a nedves löszre dobva, a falban kis üregek gyertyának, s egyéb dolgoknak. Ázott kutyaszag csapott meg. A soha ki nem száradó nedves rongyok, dohos szegény-szaga. Kellemes vendég voltam. Nem fogadtam el a felajánlott legbelső helyet, - az a legmelegebb, - rögtön a /be/lyuk mellé húztam a vackomat. /Akkor még érzékenyebb voltam a szagokra, mint a huzatra/.
Később már nem tűnt olyan szörnyűnek. Egyszer még valami csajt is sikerült becsalnom. Most, hogy végiggondolom, komoly fegyvertény lehetett.
Ha az ember eleget ivott lefekvés előtt, ki sikerülhetett bírni. Csak hajnalban... Mindig arra ébredtem, hogy borzasztóan fázom. Kint vacogtam a barlang előtt, vagy legémberedtem a campinghez, és áttelesedve vártam a felkelő napot. Két-három nap múlva már ramatyul néztem ki. A táskámban minden átnedvesedett, bebüdösödött, fekete mikrokord farmeröltönyömbe kirázhatatlanul beette magát a finom sárga lösz. A
134
hajam, a körmöm alja is tele lett vele /az alsóbb régiók meg úgy, az egésszel/. De hát ez volt. Még hálás is voltam érte. Nem az alvás miatt, azt tudtam volna az állomáson is, rendben volt a flepnim, vagy felszedhettem volna valami kéglis csajt, a cuccom miatt. Az biztonságban volt.
Egy hét után elfogyott a pénzem, visszamentem Füredre. Amikor a szemesi, kápolna-tárlati hepening felé Földváron ragadtam, a barlangot üresen találtam. De szerencsénk volt, este egy csajnál aludtam az expressz-táborban. Ágy, finom hús, zuhany, ingyen kaja... De menni kellett, Szemesen már beindult a zsongás, indulni akartam, elbúcsúztam a középfoktól. Hogy a földvári emelkedőt levágjam, átmásztam a löszdombon. Útközben újra benéztem a barlangba. Tele volt idegen holmikkal. Fényképezőgépek, filmfelvevő kamerák, /az akkor még nagy szó volt/ öngyújtók, táskák, gumimatrac, cigaretta, italok... Ilyenkor úgy illik, hogy a tudtukra add, te voltál ott, és "üresen" távoztál. Amíg várakoztam, a feliratokat nézegettem, bennük volt az egész közelmúlt történelme, elkezdtem belevésni egy versemet a falba;
...Szomorú idegen voltam én köztetek Búcsúzó visszanézés az elválás után köszönöm, hogy zsebembe tettétek lakatnak az emlékezethez...
Kb. itt érkezhettek meg.
- Szeva, Poéta. Te vagy itt?
- Most jöttem. Mik ezek a cuccok? - Olasz szerezte őket Siófokon. - Hogy?
- Csak úgy jött. - vonta meg a vállát. - Vetted?
- Persze. Észre és el. - vihogott Nándi. - Cseréltem őket.
- Aha, mondtam, és sürgősen leléptem.
Pár évvel ezelőtt összefutottam a menyecskével a 2-es villamoson.
- Á, lebuktak. Lecsukták őket.
Egész jól nézett ki. Gondoltam, hogy megcsípem, - aztán mégsem.
- Üdvözlöm őket.
- Megmondom.
Fél évre rá Nándi elkapott a "Lánchídban". Részeg volt és boldog. Iszogattunk, megdumáltuk a barlangot is. Elmondta a szajré bulit, s a többit, aztán egy egész jó "baszd meg az anyját
135
anarhistán"- verset mutatott, dög-zöld /s/zűr/ös/-realista stílusban.
- Bent írtam.
- Ott lehet.
- Ott igen. Tedd el, neked adom. Engem többé nem érdekel. Bent sokat eszembe jutottál. Írni is miattad írtam. - Köszi... - túl nagy kortyot ittam.
- És úgy útközben, mi van veled?
- Egyetemre járok!
- Aha.
- Iszol még valamit?
- Nem, már húzok.
- Akkor, szeva...
- Csövi. Ó, pardon...
Esküszöm, hogy vigyorgott rajtam.
- Tudod, öregem, - ütögettem meg Ernő vállát, - jobbat én sem tudtam.
1984.
136
Halál és Halál/ok/
Ez az idő illik a Halálhoz.
Pont olyan idő van, ami illik a Halálhoz.
Nem kell jellemezzem, hisz a Halál örök és állandó, mindenkinek jut belőle, szikla az időben. S az idő itt nem üres meteorológiai alap. Elférünk benne felrobbant érzetünkkel, a halál okozatával. végeredményben minden idő illik a halálhoz. Féltestvérek. Isten és Einstein mostohái.
Életünk rendszeresen csináltat velünk illetlen dolgokat. Itt nem illetlenséggé torzított természetességre, vagy aberrációkra gondolok, hanem a magány és a hiánypótlás olyan hibridjeire, mint, hogy: az emberhez közelebb áll egy kutya, mint embertársainak nagy része. /Sőt!/
Korszakos és meghatározóbb, mint egy csomó szakaszolt emberi kapcsolat, de mindenképpen kötelezőbb érvényű.
Az egyoldalú ránkutaltság elviseléséről, becsületes kivédhetetlenségéről van szó, a feltétlen szeretet, s a szerethetőség kölcsönhatásáról. S már megint az időről... 9 év. Legjobb időmből a /meg/szaggatott történésekig, a látható öregedés kezdetéig, 26-tól 35-ig...
- Menj már arrébb, haver, nem jutok a pulthoz!
- Anyádba! - /Farkasvicsor, élem-és-érzem/.
- Hagyd! - Nem látod, hogy őrült!? - a társa arrébb húzza. Visszavesz. Nem támad, nem üt, nem pusztít, elsőnek nem. De vár, nagyon vár és nem érdeklik majd sem a tények, sem a következmények. Mint a hideg penge. Keserű a düh, az orrában érzi a szagát.
Nem túl érdekes jelenet a kis "Pilseni"-ben. Semmi lényeges. Az emberek visszafordulnak a sörükhöz, beszélnek, röhögcsélnek tovább.
1989. április 13-án, csütörtök este.
Két részeg snóblizik a következő kör sörbe. A közelebb álló már rég elejtette a dugópénzt, üresben játszik. A sarokban tarolnak a sörözői lányok, mindenben, itt nekik is lehet/őségük van./ Füst, hangzavar, lökdösődés. Mögötte/m/ idült pár, a nyúlszájú vitatkozik a fogatlannal klasszikus zenéről. A nyúlszájú /valószínűleg farkastorkú/ srác mérges-sértetten kornyikálja a vitás részt. Kész tragédia, a többieknek cirkusz. A fogakon kívül mindenben fölényben lévő /így korban és alkoholfokban is/ hölgy ugratja, szidja, szolmizál, a pohárral veri a ritmust. Ha magamnál lennék, könnyesre vihognám magam, de ma erre nincs könnyem.
Fájdalmamba fagytam, alkoholtól zsibbadtan. Az ismerősök diszkréten félrefordulnak, a csapos nem ellenkezik, pedig...
137
Fél egykor, Eötvös Klub után. Nem különbözik az átlagtól sem-mi, csak én.
Valóban Őrült vagy/ok/?
- Andris, Andris!
Valaki hátulról átkarol. Megismerem a hangját. - De örülök, hogy látlak!
/Jó régen láthatsz. 13 éve hiányos rendszerességgel. Az egyetemünkön tartott szerzői est/jé/től kezdve. Megkértem, olvassa el a verseimet, és segítsen.
Az eredmény pár közös szerzői est lett, néhány rendkívüli kefélés is a szigligeti alkotóház szekrényében, a Vérmezőn a nedves avarban, éjszakai járatokon, WC- és hálófülkékben, s legutoljára az Ady Emlékmúzeum épületében, hátulról a lépcsőházban. Véletlenül, a tudatosság kizárva/. Óh, hát itt vagy, életem első nálamnál idősebb nője, ordas-lompos szexuális nőstényfarkas, tudatosan önkomponált őrült, szakaszos exhibicionista, /társaságomban főleg a villamosokon mutogatta a mellét/ aki lefeküdt velem már a kaparása után 3 nappal, s 10 évvel később seggrészegen beleszart az ágyamba, akinek húztam már fel a bugyiját más kocsijában, mások után, ki fasz-részegen jó verseket írt egyhuzamban, akkoriban, aki megtagadott és nem hitt bennem, mikor megkértem rá szükségemben, aki állítólag szeretett, és úgy tud emlékezni, hogy osztoztunk ebben a szeretetben, /tán a versírás teszi és az átkozott likőr/ akit még ma is elviszek néha áldozásként, perverzitásként, ő/n/-sajnálatból, önutálatból, de most már én is /csak/ részegen, de inkább kellemetlen látni és találkozni vele, a levelét hullajtó örökzölddel.
-... Hű, de részeg vagy! Valami baj van?
- Meghalt a kutyám...
- Melyik?
- Nóra...
A sírás fojtása az arcon külsőleg, a gondolat száguld/ása/ odavissza emlékekkel és emlékekért, s belül a fájdalom, az idegekérzékek riadt, értetlen feszülése...
/Akkoriban egy tsz-melléküzemág ágazatvezetője voltam, az ügyeletes mennybemenő pár ezres többletért, - vakond a napon-
A hivatalosan kirendelt ernyő, Ernő, köpcös, erőteljes, szakállas pasas, sólyomszerű arccal, pocak és család iránti hajlammal, jó szívvel és pénzsóvár ésszel, kiszámíthatatlan gesztusokkal és linkséggel, metamorfotikus tervekkel, és friss szabadulólevéllel, - a részlegvezetőm.
Minden nap fél órával előbb elkéredzkedett, miután egy jó órát késett reggel, /velem együtt/ mert a kutyáit kellett megetetnie fent a hegyen...
138
Miért ne, épp eleget unatkozott és beszélt már. /A jobb munkákhoz nem férhettünk, de nem kiabáltunk, mert nem is értettünk volna./ Zavart ez a barátságtalan, átlátszó duma, és miután eleget ittunk, főnöki szigorral bejelentettem, ma felkísérem, látni akarom a kutyákat. És miközben eleget ettünk, két dolog csobbant alkohollal öntözött, vetetlen agyunkba: 1., nem vett kaját a kutyáknak, 2., ma Nóra-nap van, tehát névnapja a barátnőmnek. + 10 óra elmúlt, és ketten ülünk a "Tabáni Kakas"-ban.
Az ötlet gyűlt. Ernő megkörnyékezte a moslékost a konyhában, én meg összeszedtem a virágokat az asztalokról.
Fütyült, káromkodott, és káromkodva ordítozott egy üres telek lyukas kerítése mellett. Néztem a kezemben a tekintélyes mennyiségű, de erősen pörkölt-szagú virágot. Jó, de mi lesz az ajándékkal? Nem gondolhattam végig, mert ránk zúdult a dombról két nyüsszögő, viháncoló kutyahegy.
- Jézusom, mekkorák ezek?
- Dogok. Dóri és Nóri, 6 hónapos, zsemleszínű dog-gyerekek. Kedvesek, nézd, hogy szeretnek! Megszöknek, elmennek csavarogni, de sohasem hagynának el. Egyedül Ők vártak meg, míg bent voltam. Loptak, raboltak, éheztek, de ott voltak. A tanyán... A dog/lány/ok mohón habzsoltak, rángatták egymás elől a fazekat a moslékkal, tépték a kenyeret.
- Szóval, befürödtem a hűségükkel. A tanyának lőttek,
most egy csajnál lakom, mióta feljöttem. Nekik meg bérelem a
város túlsó végén ezt a telket... Egy még csak velem jöhetne,
de... Elég volt! Ide gyertek! Dóra, mit mondtam! Dóri és .../tenger/ital/alatti agyrobbanás/
- Mennyi!? - tört fel a prüszkölő ötlet.
- Mi mennyi?
- Az ajándék!
- Mi?
- Megvan az ajándék! Nórit a Nórának. Mennyi? A legalsó
ár.
Jó, tudom, hozzád nőtt, hűségesen megvárt, szép és szereted, de nem tudod tartani, rájuk megy az összes pénzed, két kutyát nem vihetsz a csajhoz, és különben is megmarad a másik.
- A Dóri a ragaszkodóbb, az igaz, a Nóra csavargó...
- Akkor látod, amikor akarod.
- 3.000. Annyiért vettem.
- Oké. Két részletben.
Rácsatoltam a pórázt, lefeküdt. Még sohasem volt szerszám rajta.
139
A túlzott próbálkozástól féltem, otthagyni meg nem akartam, így nyögve és több okból tántorogva, a karomban tartva szálltunk be, a többoldalról lefizetett és megfélemlített taxis mögé.
- Naphegy utca 6.
Vigyorogtam, átadtam a konyhai zöldséget, borzoltan is szép, megbocsájtó szerelmemnek, Ernő a lábam mellett előre tolta a kutyát.
- Jaj, de édes! Kié ez?
A kutya odafosott a szőnyegre.
- A Tiéd...
Úgy tűnik, sokáig volt együtt a két Nóra, pedig talán egy hónap lehetett. Megszerették egymást, én is rendszeresebben érkeztem...
Így utólag boldog időszaknak tűnik ez a hónap, bár a kutyának nem volt mindig az. Csak délután érkeztünk meg, napközben egyedül volt, ha sétálni vittem, ugrálták a kankutyák, /nemrég tüzelt, és álterhes - mondta Ernő/ szép volt és bizalmatlan, az idegenek, kutyák és gazdáik iránt.
Aztán a házban, ahol Nóra lakást bérelt, kitört a háború, s mondá a győztes: a megegyezés szerint itt nem lehet kutyát tartani... Sírás, dühöngés, behúzott fülek-farkak, fehérre szorított öklök... Inkább átvittem az unokaöcsém kertjébe, egy sarokkal feljebb. Kis rábeszéléssel időszakosan sikerült elérnem, hogy nappal a kertben, /ha nem szökött ki a kerítésen, hiába foltozgattuk folyamatosan Tiborral/ este bent aludhatott a folyosón /ha éppen nem a Nóra lábtörlőjén vagy kapuja alatt/. Az etetését továbbra is én, a sétáltatást Nórával ketten vállaltuk. /Egyébként Tibor is sokat foglalkozott vele, rendes tag a maga módján./ Nyolcvanéves félvak nagyanyja, akié a ház felső része volt, beleegyezett "arra a kis időre", mert sajnálta azt a "szerencsétlen állatot".
Nekem nem tűnt szerencsétlennek, boldogan táncolt, s a nyakunkba ugrott, ha meglátott. Giccs-festői látványt nyújtott az elvadult kertben, a hajdanvolt nagyság díszletei között, a hatalmas, elegáns kutya, fényes, zsemleszín szőrével, fekete maszk-mosolyával, és értelmes borostyán szemével, ahogy feküdt az árnyékban, és tisztes távolból figyelte az utat, ahogy jött, s ahogy továbbment, cipelve terheit. Szép volt, főleg így, fekve, mert állva már nagy volt a pocakja és a csúlói, meghízott, és az álterhesség... nem is nagyon vittük le a tabáni kutyafuttatóba, mert a csapatostól érdeklődő kanoknak most már keményen nekiment, nagyobb lett náluk és erősebb. De a döntő ok mégis az volt, hogy ha megunta a dolgot, fogta magát, otthagyott és hazament. Hiába fütyültem, kiabáltam, rohanhattam után. Vagy a Nóri ajtaja előtt, vagy a kertben találtam meg, bűnbánó képpel és behúzott farokkal, békítő sok-sok meleg nyalintással.
140
Hiába kapott ki, makacs volt. És szerencsés, hogy nem ütötték el az autók, valahová mindig hazatalált. Minket persze a guta kerülgetett a dühtől, és az aggodalomtól, meg hogy milyen jólnevelt a kutyánk. Pedig az volt, csak voltak dolgok, amiket ő jobban tudott és így utólag igaza is volt. Miért hagytuk, hogy molesztálják, miért nem vittük arrébb, vagy haza, amikor kérte, hiszen ő még fiatal és bajban volt, nem szokott kutyákhoz, különben is /ál/terheskedett.
Később valami üveges folyást vettem észre nála, elküldtem Nórával az állatorvoshoz. Ne izguljunk, csak álterhes az állat, nyugodjunk meg, túl fiatal is lenne hozzá...
Három nap múlva megszült. Hiába, az életek napok alatt beérnek, pláne, ha akiknek kell, hozzá is tesznek valamit. Az állatorvosétól a továbbiakban eltekintek.
"Az a szegény, szerencsétlen állat" jelentette ki a 80 éves nagymama, a nagyasszony, aki megtűrte a szénpincében a megesett nőstényt, mert ő tudta, pedig alig látott! Három kiskutyát tartottunk meg, a három legnagyobb kant, a többi /rossz/sorsát a könnyező Ernő intézte, ha már átvágott, /legalább két hónappal és egy alommal./
Nóra ott feküdt a szén között a kiskutyákkal, még szerencse, hogy Tibor megtalálta, amikor eltűnt. Próbált segíteni valami vackot neki, tisztább, kényelmesebb körülményeket, de Nóra addig nem volt hajlandó változtatni, felállni, míg ki nem
nyílt a kölykök szeme. Csak azután kezdett kijárkálni, enni,
inni. Lassan kezdtek a dolgok rendben menni a pincében, és fönt
tönkremenni.
A Nagymama eldöntötte, hogy a kutya, a kölykökkel együtt nem maradhat.
Ahogy szállíthatóak, vigyem el őket. Ő nagyon sajnálja azt a "szerencsétlen állatot", de... Végig nem értette meg, hogy egy fajtatiszta német dogról van szó, Nóra von Brandenburgról, akinek a családfája ámulatot keltene még az ő köreiben is/. Nem mondhatnám, hogy örültem a döntésnek, vagy hogy siettem volna végrehajtani, de megér/tet/tem, mostmár sokkal könnyebben. Húztam az időt, forgattam agyam humuszát, mit tegyek? Egy kölyköt, a legkövérebbet, a "Dagit" Ernőnek
ígértem, ő választotta ki a szülés utáni szörnyű szelekcióban, miután én az ásót cipeltem, ö a vödröt, könnyezett, én utálkoztam, Nóra meg csak nézett... Kértem, vigye el minél hamarabb. A kis Dagi, Vakarival és Rozsdáskával együtt, /a neveket Nóri kölcsönözte három medvegyerektől/ persze maradt. A helyzet egyre kínosabb lett, a nagymama nem tudott tőlük aludni, még Anyámnak is telefonált. Szegény Tibor sem tudott már mit tenni.
141
Akkor hazajött Tejci. Mezőtúrról. Ott volt állat/orvos/, hogy lement, mondogattam neki/,odaköltözött végzés után, kapott állást és lakást a tsz-től, egy rozzant, szőrös tetejű VW-val, amit a barátnői dobtak össze, s két bőrönddel az avarba, azt hordta be bútorok helyett /picsába a részletekkel/, elmenekülni otthonról és meggazdagodni. A tejtestvérem, aki minden ismerősöm közül a legjobban tükrözi életünk abszurditását, nyugati adó hangja keleti rádióban, a madárijesztők donhuánja, az átmenet szélsősége, aki úgy éli, hogy nem is érzékeli a minőséget, akinek a barátai a vakvezető kutyái, de a lényeges dolgokban jól dönt, a többit meg választás nélkül behabzsolja, aki ezzel és különben/is/ a barátom, hisz az ember a barátait megválaszthatja, a "rokonait" nem, és a barát az barát, ha szar is. Ezt a két költői egységet /a "hisz" után/, az ő mintavevő és hatáselemző csápjai szippantották be valakitől, de ahogy használja, a mi kapcsolatunkra is, /tejtestvérek vagyunk és távolsági barátok/ az jellemző, jelmezes kiválóságára.
Nos, ez a kiválóság bepakolta a hátsó ülésre a nyüsszögő, nyalintó társulatot, és Mikulás napján elpöfögtek akkori jelenemből, Mezőtúrra.
Barátnőjének, Menyétkének a házába vitte őket. Sőt még valami háromezer Ft-tal is enyhítette tél közepi pénzhiányomat, amit én az egyik kiskutya árának, ők meg, mint később kiderült, szabadonválasztott vásárlás árának tekintettek. Jobban hiányoztak, mint /ki/számítottam, így az üvegesedő ünnepek után leszenvedtünk Mezőtúrra, ami/nek/ egyetlen mentsége, hogy közel van Szarvashoz, meglátogatni Tejcit és az ő állatkertjét. Amikor Nóra meglátott, csak nézett egyikünkről a másikunkra, és a szó szoros értelmében összepisálta magát. Mi persze, szólintgattuk, becéztük, nem értettük mi van vele, mért nem ugrál fel ránk, nem örül nekünk? El is voltam kenődve, meg jogosnak is tartottam. Végeredményben... De mindez csak egy percig tartott. Mire odaértünk hozzá, kilépett a tócsából, és minden /majdnem/ olyan lett, mint vártuk, képzeltük, megszoktuk, elhagytunk, hiányoltunk, félig sem értettük, - szerettünk. Jó helyük volt. Menyétkéék kedvesek, vendégszeretőek, és gazdagok voltak. Nagy, kertes villájuk volt, kutyájuk meg nem. Beköltöztették a kutyusokat, a legmelegebb helyre, a kazánházba, egy meleg birkabőrre. Tuti felemelkedés, szénpincéből-kazánházba. De láttam, hogy a kiskutyák szépek, elevenek, mint három kis mozdony, birkóztak, csúszkáltak, tömzsi kis lábuk alig bírta el őket, olyan dundik voltak. Nóra is rendesen regenerálódott a szülés, szoptatás után.
Etetésük nem okozott gondot, a családfő, a Nagymama a hatósági húsboltban volt erősen érdekelve. Innen származott az egyenes ágú kapcsolat, az állatorvoshoz, tőle az asszonyhoz,
142
majd a lányához, és innen vissza a kutyákhoz. Szóval komoly, körbekapcsolt kapcsolat volt, minden szépen el lett tervezve /családon belül/. Úgy is lett sokminden, csak nem azokkal, akiknek kellett, /illett/ volna.
Meg voltunk elégedve, megnyugodva utaztunk haza.
- Jó helyük van.
- Jó, csak nem velünk...
- Nóra, most miért...
Ő sem volt formában, abbahagyta.
Ez volt a legjobb lehetőség az elhelyezésükre, mi sem voltunk egyben - együtt...
Tejcivel megegyeztünk, hogy a végleges elválasztás után tetszés szerint eladja, vagy elhelyezi a kölyköket, /a Dagit is, ha az Ernő nem jön érte/, de előtte még látni akarjuk őket. Addigra már csak ketten voltak. A harmadikat, amelyiket végül is Menyétkének szántuk, baleset érte. Vagy eladták. Nem firtattuk, hallani sem akartuk a sztorit. Mindig is reméltem, hogy eladták. Ahogy Tejci egy kollegájának igérte Vakarit, az én kiskutyámat. Beleegyeztem, /mi mást tehettem volna akkor/, ha jó helye lesz és jól tartják. Kikötöttem, hogy nem lehet kikötni, és foglalkozni kell vele, különben a dog megőrülhet/. Dagi még az Ernőé volt, aki nem nyilatkozott. Rá két napra persze igen. Mehettünk vissza érte. Vakarit már elvitték a tsz-elnöknek, Nórát kiköltöztették a kert végébe, a fészerbe. Be kellett zárni, ha elmentünk/. Hazafelé meg akartam nézni a kis Vakit. Egy kopasz fa alatt feküdt, a veteményes, és az iskolaudvar között, a kerítés mellett. Fütyültem neki. Fel akart kelni, de nem tudott, egy másfél méteres láncra volt kikötve, ami körbetekeredett a fa törzsén. Néztem a nagy buksi kölyköt, ahogy erőlködött, hogy fog megtanulni futni? - villant át rajtam. Ő volt a legszebb kölykök közül. Vettem, hogy úgy van, amitől féltem, és hogy kár volt idejönnöm, aztán átmásztam a kerítésen, elkötöttem a boldog nyaldoklót, s az iskola felé áterőlködtem Nórának. Nem kellett magyaráznom.
Csak az elnök feleségének. Neki is csak a Tejci miatt tettem. Nem úgy tartották, ahogy kértem, így tönkremenne. Úgy látszik, a bunkó csak azt becsüli, amiért fizet.
- De... mindennap tejet kapott ám, azt ki téríti meg?
- Összedobtuk, odadobtam, aztán be a kocsiba, hazahoztam a két kiskutyát.
Egy ideig nálam laktak egy bőröndben, majd Ernőhöz költöztettem őket.
/Mint kiderült, a nő volt férje, aki mellett laktak, tizenkét agarat tartott a lakrészében és az erkélyen, úgy, hogy a kölykök fel sem tűntek/. Mezőtúron közben rozs/d/ásodott a helyzet, Tejci
143
szerelmetes, de még nem hülye állapotban leledzett, nem tudta, házasodjon... vagy bármi mást...?
Menyétke jó parti volt, 6 is szerette... Mezőtúron. De... Egy életre? ...? Mindezt? Addig húzta a dolgot, /a tsz-ben is nyikorgott a szekere,/ míg végül Nórát kikötötték a disznóólba. Állítólag megszökött éjjelente, és a környéken féltek tőle... Akkoriban ürült meg a nagyszüleim lakása, és én örököltem. Döntöttem. Nórcsi is egyetértett, tehát Tejcit kikapcsolva, vonaton hazahoztam Nórát. /Örültek neki, még a pénzt sem kérték vissza/. Ernőtől is áthoztam Vakarit, és bevackoltam őket a különben is felújításért ordító lakásba. Újra együtt volt a család. Három helyen.
A mezőtúri idil/i/ folytatódott. Tejci továbbra is foly/at/tatgatta a nagy kérdő/jel/ lefedését, a ritkuló folyamatosság óvszereivel, míg a tsz-szel össze-kirúgták a patkót, és a /gyógykovácsot/, otthagyta Mezőtúrt. Menyétke egy ideig még feljárt hozzá Pestre, de bölcs belátással elmaradt, hiába, túl nagy volt a perspektívavesztés. De az erős elhatározás és a jó trágyázás mindig meghozza a gyümölcsét, fél év múlva Tejci özvegy édesapja feleségül vette Menyét nénit, a körkapcsolás közbülső láncszemét. Mondtam, hogy komoly körbekapcsolt kapcsolat volt. A többi /most/már családban marad...
A Régiposta utcai szép napok...
Az eredeti, a Krúdy helyszín, az Aranykéz utcai, a sarkon kezdődött.
Olyan jó volt, amilyen és tartott, ameddig tartott, miért és kikkel, most nem erre emlékszem. Elhomályosítanak, vagy előbb elszomorítanak mindent a meleg borostyán-szín szemek... Mennyit utaztam akkoriban. Munkába, munkára, haza az Attila utcába, át a belvárosba a Régipostába, a kutyákkal és gyalog az Erzsébet-hídon a Tabánba, fel a Naphegyre Nórához, és ugyanez vissza minden este. Amikor ritkult a levegő kettőnk között és ritkábban találkoztunk, volt, hogy csak a Március 15e tér hátsó felében, vagy az akkor újjáépülő Dunakorzóra vittem sétáltatni a kutyákat. Persze, volt, hogy még a szerelem /Mit csinálok?/ reggelein is csak erre jutott idő. A következő nyáron kimentem egy hónapra nyugatra. Velencében írtam be a jegyzetfüzetembe, hogy hihetetlenül boldog kellett, hogy legyen az elmúlt év, ha nem jut eszembe róla semmi. Néztem az alázatosan sovány olasz kutyákat, s az enyémekre gondoltam. Még indulás előtt átvittem őket Ernőhöz, aki megígérte, hogy vigyáz rájuk. Hol lehetnek? szívszorító kérdés volt, de /hát/ azt sem tudtam, én hol leszek holnap. Nórát visszakaptam, Vakarit le kellett helyezni Drégelypalánkra, egy vendéglőshöz. Nagy fiú volt már, s a Nóra tüzelt. Lementünk, meglestem, jó/bb/ helye volt, ott is maradt. A kis
144
Vaki... vagy 80 kg-os, hatalmas, kemény kan lett, a környékbeli kutyák és a sötétek réme, nappal a raktárt, éjjel a területet védte, volt munkája, volt jövője./
- Milyen szépek voltatok, a két kutyával, s azzal a magas nővel...
- Nem mindig volt kettő...
- Egyedül is... Te is... Mondtam is, persze, meg sem ismertél, jön a belvárosi "szépfiú" a kutyákkal...
- Mindig köszöntem...
/Persze, majd dicsekedtem volna veled... Nézd, szerelmem, ez a részenként öregedő, feketéből festett, korsóval integető, egyik szemében örömmel, a másikban váddal, aki felénk tántorog, és a lábadra fog lépni, dupla K-s, költő, és kúrótársam /volt?/ _ kúrva a köbön... talán ismerkedjetek meg... Mint én 13 éve... szerencsétlen szám, bár ami másoknak szerencsétlen, az nekem szerencsés /is lehet/. A KEK irodalmi klubjában /ki/kezdő költőként, a szerzői estje végén. /A versek is tetszettek, meg a szeme, és a mellei/. Bemutattattam magam, és rátukmáltam az enyéimet olvasásra, segítségért. Nem tudom, hízelgett-e neki ez a kérés, vagy a külsőmért tette, vagy esetleg mind a kettő/ért/, sohasem kérdeztem meg... de megígérte, hogy elolvassa őket.
Ő hívott, vagy én kerestem, lényegtelen, mert nem emlékszem, pár nap múlva találkoztunk. Ittunk, beszélgettünk, /a versekről is/ - elszédültem. Nem voltak nyomaim az irodalmi /kül-/berkekben, de a nőket ismertem. Néztem érzelmes fekete, gyönyörűen mély/ített/ szemeibe, olyan tragikus volt és olyan érdekes, nagy/on/ telt, feszes melleit kívántam a borral, /különben túlsúlyos volt az én ízlésemhez képest/ és mit magyarázkodjam, rászálltam, hazavittem. Na jó: kíváncsiság + büszkeség + kéjvágy + számítás + ital + sodródás + nagyvonalúság + próbaszerencse = megkeféltem. - Nem szabad... - mondta, de már bent feküdt az ágyamban, - csak három napja kapartak ki... - Nem, persze, majd vigyázva... Vibrált, vonzott az öle, magába rántott, mint a forgószél tölcsére. Nagyon jó szerető /volt/, bár ennyire jó sohatöbbet, kellett a tiltott, fekete kéj reszkető hevülete.
Felvállaltam, belementem. Nem nagyképűség ez, /csak egyoldalúság/ sokkal jobb nőim voltak, jóval idősebb és magányosabb volt nálam, már akkor sokat ivott, és én még nem szoktam hozzá a botrányokhoz, a nyilvános vetkőzésekhez. Egyébként inkább szórakoztatott, mint zavart, nem éreztem /vagy leszartam) veszélyét és súlyát. Ha hívott, és ráértem, együtt voltunk. Avarban, bokrokban, az ágyam mellett, magunkban és mások mellett, néztem szakadt kombinéit, lyukas harisnyáit, éreztem tö
145
mény nősténykipárolgással vegyes édes pacsuliját, a fenének sem tetszett, de élveztem /előtte/.
Ugyanakkor érdekes társaságokba vitt, különleges, okosan-dilis volt, komolyan tetszettek a versei, új volt és szokatlan, méregettük egymást, kirabolt, és én kiraboltam. /Mikor nagyon untam, nem volt könnyű vele, /ha szerettem volna, véresre verem/, mindig közelebb hozta bemutatásom, közös szerzői estünk dátumát, vagy képes volt segítséget könyörögni az Anyámtól. /Tegezte! És sajnálta miattam! Ez kölcsönös volt/.
Megjelent a nyilvános/művelődési/ház következő havi műsorfüzete, és benne az est, Ő, Weöres Sándorral. Később kijavították a nevemet tollal, /gondolom, abban az egy példányban. /Ültem, és lapító-boldog voltam, bár a verseimet /el/olvasták, rosszul mondták, de hallgattam zavarodottan. Egy külvárosi művelődési otthonban, háttérként a sminkelt unalomban. Aztán volt még egy-két közös est, és olyan is, amit én /vagy nekem/ szerveztek, és inkább velem foglalkoztak, engem kérdezgettek. Emlékszem, ez hogy sértette és elkeserítette. Plusz új nővel jelentem meg. Kiborult. /Az ital meg belé/. Az est végén a barátnője beszélt velem... hogy én milyen egy... vagyok, pedig hát hálás lehetek... mi minden köszönhetek...
- Hagyjatok a francba! /Ideges voltam, hogy nem vár meg az új csaj./
- Az esteket tekintve már kvittek vagyunk, az összes többit /mást/ is együtt csináltunk, az eredmény, más /test/helyzetekkel együtt is egyenlő és nekem elegem van!
Nem volt persze tökéletesen igazam, dehát miért kellett volna? Én akartam? Kegyetlen fiúság...
Otthon a kapuban várt. Sírt, én meg a másiktót /fel/izgatott voltam, kapcsolódásunk hulláját továbbtoltam... És meddig!? Azon az ősz végén egész Szigligetig... Meghívott az Alkotóházba! A hazai Parnasszus vetésforgójába. A mű/palánta/-nevelőházba! Igaz, hogy télen, és csak három napra, de .../a "de" utáni indokok elképzelhetőek és megbocsáthatóak /voltak akkor/.
Szabadságoltam magam az előadásokról, és belevonatoztam a késő őszi szürkeségbe. Csak évekkel később, egy nyári történésben tudtam meg, milyen szép /is/ Szigliget. Akkor nekem időjárási és belső tompaságot, csalódást, pi/n/át, pállottságot jelentett. A szobája beépített szekrényébe ágyazott meg, ott rejtegetett, ha valaki kopogott. Oda tuszkolt be egyszer, a nagyfaszú középszintes miatt, aki részegen és hosszan próbálkozott vele, ott is aludt - utálkoztam. Az írói Alkotóházban!
A szépreményű ifjú költő a bepállott ágyneműk között. Persze kikértem magamnak, /mikor kijöhettem/, így reggel körbevezetett. Kíváncsian illetődött pillantást vethettem Zelk Zoli
146
bácsira, és a többi /ki/nyomtatott kövületre. Igazából inkább kaszáló volt -. Be sem jelentett. Szégyellt, vagy regényt játszott? Na, ennyit a "szerelméről". Azon az éjjelen én is berúgtam, lefelé a Várból leköpködtem a fehér irhabundáját vörösborral, /észre sem vette/ és hajnalban átszöktem a kerítésen. /A kapun át nem is mehettem volna, a portás és a "jó híre" miatt/. Mindig azt tartjuk a legnagyobb tiszteletben, amink nincs és a legjobban vágyjuk, vagy azt, ami annyira idegen tőlünk, hogy elfogadjuk úgy, ahogy van.
Kihasználtam az alkalmat, hogy indokot kovácsolhattam nagy megkönnyebbülésemből, Ernőre sóztam a kutyát, és gyorsan elutaztam külföldre. Egy hónappal később már szorongva gondoltam Nóráimra, egy kis lelkiismeretfurdalással elnyomva a hazatérés állandó, felemás érzését. Az emberi Nórában /és bennem/ volt is némi nemű nemi hiba, de a kutya szinte énekelt a boldogságtól. Egy kültelki kertes házban helyezte el Ernő, a testvérével együtt, egy főzött fejű CB-snél, aki a CB-t imádta, és Cseh Tamást, valamint szerencsére a kutyákat is. Nóra egész jó állapotban volt, és a magatartásából egyértelműen kiderült, hogy mindennek ellenére engem tart igazi gazdájának, ami Ernőnek, az "eredetinek" rosszul is esett.
Fél évvel korábban csak halk füttyel tudtam az elbizonytalanodó állatot rábírni, hogy engem válasszon, mikor Ernő nagyképű vigyorral a másik irányban ment tovább. Biztos volt a dolgában a kutyák szokásait illetőleg, de Nóra elsősorban nő/stény/, s a nők engem jobban szeretnek, pláne, ha egy kis csalással "meggyőzöm" őket.
A tabáni kutyafuttatóban találkoztunk egy gyönyörű kan doggal, tigriscsíkos volt és hatalmas. Narrónak hívták, alig volt tenyészérett, de mind a ketten beleestünk. Nóra tüzelt /a rendszeres álvemhesség miatt úgyis fedeztetni kellett/, én meg egy tigris-csíkos kölyköt akartam. Rávettem a gazdáját /neki mindegy, a kutyájának meg csak jó/ és a megfelelő időben a Citadella alatti üres kertben megtörtént a nász. A nászjáték gyönyörű volt, az egész lenyűgözően félelmetes, leírnám, de nem pornóra szerződtem. Talán csak annyit, hogy a Nórát én fogtam le, a nő meg a kanjának "segített". Hatvan nap előtt két nappal kezdődött a szülés. A szomszédasszony telefonált a Régiposta utcából, hogy rohanjak, mert vinnyogást hall a lakásból. Kiugrottam valaki mellől, telefonáltam Tejcinek, s mire megérkeztem, már négy kiskutya vinnyogott, törtetett, cuppogva szopott, majd megelégedetten szuszogott anyja fáradt-büszke nyalintásai alatt.
- Ebben a kutyában több kölyök van - jelentette ki Tejci.
Eltelt még két óra, és nyoma sem volt új jelentkezőknek. Beadott egy méhösszehúzó, szülésgyorsító injekciót, de nem hasz
147
nált. Reggel bepakoltuk a sivalkodó bagázst egy cipősdobozba, lecipeltük Nórát Tejci kocsijába, és beszáguldottunk az Állatorvosi Egyetem szülészetére.
- Császárolni kell. Beleegyezik?
Tejcire néztem, tanácstalanul bandzsított felfelé.
- Egy halott kiskutya megakadt a szülőúton, de van még benne legalább három. Lehet, életben maradnak, lehet, hogy nem. De ha nem operálunk, félő, hogy az anya is elpusztul.
- Tegyék. Ha kell...
- Kár tovább várakoznunk, és így lehet, hogy a kölykök is megmaradnak.
- Nem apad el a teje?
- Nem. Majd vigyázunk.
- Vigyáznak - tódította Tejci.
- Rutinműtét.
Rutin... egy sebésznek. A vágás előtt kimentem. Két halott kiskutyát vettek ki, és két élőt, a két legszebbet, a legnagyobbakat. Három kan született, és öt szuka. Az egyik fiú sárga volt, a többi tigriscsíkos.
Beköltöztek az ágyam mellé és én persze kiköltöztem. Az első héten minden igyekezetünk ellenére, a kezemben és Nóra könnyei között, meghalt a sárga kan és későtt két kis szuka. Nóra sírt, én dühöngtem, szerettem /volna/, temettem, következmények, törések nélkül, hiába, fiatal voltam. /Ennek a csodának az idevonatkozó kapcsolódásaira gondolok./ Aztán 8 hét múlva eladtunk négy kiskutyát, és én megtartottam Sir-Khánt, a legnagyobb csíkos kant, a sötét nagy-úrt, a barátomat. Nemsokára a két kutya véglegesen letúrt az ágyamról, a közel százéves neobarokk franciaágyról /Mahunka Rt./, s végül elélték az egész lakást.
Közben Nóra ment, a kutya maradt, a nő gazdát változtatott, a kutya hülye/ maradt.
Majdnem minden elment, a meleg meg megjött, leutaztunk Füredre. Aludtam hajón, kollégiumban, mások szobáiban, hálózsákban, a kutyák mosdóban, zöldségesbódékban, raktárban. Szerettük, szerettek. /Hülye! Ezt jól összekeverted./
Ősszel haza az Anyámhoz a két doggal, ahol a bírósági végzésen kívül, hogy kilakoltattak a lakásomból, egy levél várt Párizsból.
Apám haverja küldte. Rupp úr, vagy ahogy kint hívják, Rüpp úr.
Furcsa, kihalóban lévő fajta. Játszik, iszik, de önigazoltan és nem ostobán. Hajózik a hullámokon, s csak ritkán tengeri beteg. Szereti, tiszteli az Apámat, és mindenkit, akit Apám szeret, így engem is. Ismerte a verseimet, a kudarcaimat, a kirekesztettségem, s mert apám őt segítette fel egyszer, ő nekem aján
148
lott egy lehetőséget. Igazgatósági tagja lett egy párizsi magyar vállalkozásnak, a Corvinus Kiadónak. Felkért, küldjek verseket hamarosan megjelenő antológiájukba, amelyben kint élő és itthon mellőzött írók munkáit közlik. Ha léteznek csodák, akkor ez egy jó csodabemenet volt. Imá/l/dom Párizst. És végre egyszer pénzem is lesz... Gondoltam, fizetnek a versekért. És a szerzői estek... Szerte Európában. A válaszlevélben kiáradt a köszönetem, és egy meghívólevelet kértem. Akkoriban még kellett. Így volt 50 %-os esélyük a már egyszer kibátorkodott, és velem együvé vett embereknek. Megjött-, mentem. Nos, Fejtő úr a főszerkesztő és fővédnök mind a 12 versemet elfogadta. Meredten ültem a boldogságban. Meg sem mozdultam, nehogy kifolyjon alólam. De az ügy addig húzódott, míg magától is elpárolgott. A két hónapból lassan négy lett, a nyár-végből tél, a barátságból elviselés, a párizsi kalandból megalázó/tt/ kivédés, hiúsági szenvedés. A szerződés aláírása késett, előleget nem kaptam. Tudtam, hogy unnak, untam, hogy csóró vagyok legjobb játékaim házában, de ki akartam várni... Többet írtam, kevesebbet ettem, korán elmentem, későn érkeztem.
Végül Rupp úr mindenről biztosított, és tisztességgel kidobott. A versek megjelen/het/tek, kézhez semmit sem kaptam, csak Párizst, a döntés elől megszökött menyasszonyt, ki minden volt, és örök ál(m)ommá fakult. Képei díszítik csendjeim falát...
- Párizs...
- Mit motyogsz? Nem értem.
- Párizs!
- Ja, Párizs. Majdnem egyidőben voltunk kint. Ott még örültem is volna, ha találkozunk.
- Tudod, az Írószövetség...
- Aha. Egy Calvadost! Te is kérsz?
- Ah, Normandia... az almafák... Sörrel.
- Egy korsó sört is ...
Régebben vörösbort ivott, aztán mindent, de túlélte mindezt, csak túl könnyen ráközelíthetővé vált. És most a sör... /is/. Látszik a hasán, bár még mindig tűrhetően néz ki a korához képest.
- Jól becsíptünk megint, mi?
Közelhajol, a fogai ötven, a mosolya százéves, a lehelete egy hullarablóé. /A költők mind holt szellemek és a megtörténtek kirablói és orgazdái egyszemélyben/. De hangulata van.
Kikapcs-bekapcs. Betömi a fülét a kezével. Mint a közeli tenger hullámtörésének zaja, úgy jut el hozzá a kocsma moraj/lás/a, kívánja, kizárja, érdekli, utálja, szaggatottan, holt
149
meredten és sörtócsában állva, szenvedve és harcolva kiüthetetlen emlékezetével.
Szerencsére az is tántorogva kalandozik.
/Egy Fütyi nevű haverjánál ezer éve... Könyörgött a pasi, hogy cseréljünk, váltott lovakkal sokkal könnyebb. Tőlem? Bár a négyesfogat sohasem volt az én világom, miután végigittuk a napot és hátsó menetben körbetalicskáztattam a lakást. Az Ő nője sokkal szimplább volt, de új, ami a fő, egy nagy nemi felfedezőnek expedíciója elején. Még nem tudni milyen, csoda is lehet, egyszeri és megismételhetetlen /rossz nőket sohasem dugtam meg kétszer, persze a rossz a relatívval alliterál/. Nem emlékszem pontosan, lehet, hogy nem ment bele a vegyes váltóba, bár így összegezve, miért ne ment volna? Bennem csak a kép maradt meg; négykézláb csúszkálunk a napfényes padlón, én hátulról lökdösöm, ő nyögve araszol a sarok felé. Aztán, hosszú évek múlva, a "Balettcipő"-ben. Kölcsönösen megőrülve, kölcsönösen részegen, /ki józan egy ilyen helyen?/ Én magányosan.. Ő egy valaha-szép, régi lánnyal és egy távoli ismerősömmel... felhúzta a szoknyáját, egész a köldökéig, két ujjal letolta a bugyiját, épp, hogy lássuk /Ő is/ a pináját... visszahúztam, de a pultosnő már meglátta és szólt... botrány... én kicsit el... Ő megismerkedett két jugóval... pár ital és tíz perc múlva az egyikkel ki a kocsiba /a táskáját itthagyta/... több ital múlva mi kíváncsian utána... a sofőrülésen a pali alszik, Ő hátul, az ajtó nyitva, a lába kilóg, a bugyi és a harisnyanadrág térdig letolva, világít a villózó, vörös neonban nedvesen sötét bokra... sötétnemű fel, mi fel a négyzeten a hajdanszép barátnőhöz /macskák, tükrök, szagok, téglák, döglött csapok.../ Ő a távoli ismerős/sel/ ő/t/ is felizgatja az állati vágy natur/ó/ ereje, megtehette /először volt vele/, én beleestem a hajdanszép, alkoholtól tágult, partatlan gödreibe... nehezen el... később fel... has alatti jel... kis otthonos melegre vágyom, taszít a táguló mélység... s már megvolt egyszer, Ő megér/i/több kivétel... nyög, a leemelt ajtón, a kilőtt kád előtt... hátulról, mélyen... nyög, nem ismer fel... az ajtó recseg, a kilincs görcsbe hajlik... már alszik tovább... pitymallik./
- Jókat buliztunk... basztunk együtt (mi)? - Kuc-kuc... - Ahh...- nyögtem.
- De most az Isten..
- Igyál még.
Terhes volt, mire hazajöttem. Mindjárt láttam, mikor értük mentem.
Sir-Khán? Más kutya nem jöhet számításba, nem engedte volna. De még csak másfél éves és az Anyja neki... A francba! Ez a
Nóra? Tuti, hogy megerőszakolta! Azért reménykedtem, hogy csak túletették. Erre két hetem volt. Aztán megszült. A változatosság kedvéért a hálószobámba. A "maradék" Attila utcai lakásba, az ágyam mellék, az asztal alá. Hiába, deklasszált társulat /vagyunk/. Egyre lejjebb, egyre jobban egymásra utálva. Anyu elviselte, én meg minden percét végigszenvedtem. Nóra ismét császárral szült, úgyhogy ki is pakolták. A teje elapadt, két óránként cumiztattuk a kiskutyákat. Az etetés egyre rövidebb lett, a keserűség (n)agyra nőtt. Egy maradt életben, a legkisebb sárga szuka. Ismét dühöngtem, a nőm ismét siratott. Csak a helyszín változott és az "epizodista". Éva.
Utóbbi éveim leépülése, szerelmi kanosszája, együttléti Odysseiája, vágyam "Pavlov-kutyája", olcsóbb díszletekkel...
A megmaradt kölyköt Ernőnek adtam, aki fairül megvette 3000 Ft-ért, amennyiért /ahogyan/ én annak idején Nórát. Az amorfizáció leamortizálódott /frankon visszanyerte a formáját/ és Nóra a Vérmező kutyás társadalmának tisztelt kedvence lett, ahogy Sir-Khán a falkavezér. Együtt, egy töredék történelm/em/i jelenlétet jelentettek nekem. Akkor nem is tudtam, hogy ez a jelenlét, ez a meg nem emésztett pótcselekvés menynyit jelentett.
Tavasztól őszig vagy a Balatonon voltunk, vagy a budakalászi nudira jártunk ki, úszni, fürödni, mutogatni magunkat. /Én már mindig csak akkor leszek kínnal őszinte, amikor már úgyis mindegy?/ Kirándulások Szentendrére, Visegrádra, Tatára, /utolsó előre fuss/ lányokkal, akik /szerencsére/ felhőként viselkedtek, és kövületekkel, akik kifogták /b/előlem a szelet. Könnyebben magam lehettem velük. A napi háromszori sétáltatás, ill. esténkénti futás segített megtartani, sőt emelni a formámat, az egészségemet. Aki annyit bulizik, mint én, /lásd: annyira intenzíven él/ ráadásul ennyi éves, annak ez, az az előzetes/ek/vel együtt, testi-lelki szükséglet. Ajándék, az öregedő többiek elleni merénylet.
A hülyeség szilajon fut, a gondolat a zablába harap...
Naná, hogy próbálkozol az eltúlzott tények ellen, saját egészségsztoriddal az ellen, ami és aminek kigyó-kegyetlensége miatt most írsz. A betegség metamorfózisa ellen. Hát nem keserű röhej, hogy egy kutya rákot kap?
Hemofíliát, fehérvérűséget, daganatokat a torkára, s az összes nyirokmirigyére? Lassú szomj- és éhhalált, Isten/ek/, vagy a természet bérgyilkosát?
Tudom, hogy sirályszellentés az élet, de a közelítő halál, mégiscsak időzített pofánrúgás. Saját félelmem nyomtam el /az/ erőszakkal, nem akartam érteni, elfogadni...
150
151
Futtattam, ráncigáltam... Lusta ez már megint, átejt... - Gyerünk, futás!
Nóra, mit mondtam!
Végigkocogtunk a vérmezői alsó laposon. A középső sétánynál lassított, megállt, visszatartott, én a póráznál fogva továbbhúztam, a tehetetlen bizonytalanság keserű álarcával haragudtam. - Gyerünk már, Nóra!
A rohadt életbe!
Ráengedtem a pórázra, és továbbrántottam... Hal/hat/atlan roppanás, egy zuhanás, hátrafordultam...
Megölted? Megölted őt /is/?
A megérz/és/ett félelem tébolyával ráztam, szólintgattam, gyömöszöltem, mesterséges légzést adtam... Aztán megszólalt a bölcs rohadék bennem: Hagyd nyugadtan meghalni, légy ember, te állat!
Fejét az ölembe fektettem, és simogattam, míg a szeme elhomályosult, és kiesett a nyelve. De, nem! Orvoshoz kell vinni! Lehet, hogy csak klinikai halál. /Akár az őszinteség/. Felkaptam, és nem bírtam el. Én, aki annyit cipeltem... Csak ez most 80 kg holt súly. Úristen! Mit tegyek?
Mit tett/em/?
10 métert ha vittem, megálltam, letettem. Az emberek érdeklődőn-iszonyodva félrenéztek. Vonszoltam tovább a hátamon, az ölemben legjobb barátnőmet, akivel nem tudom, mit tettem, erőltetett reményből születő rettenetemmel. Csak a felső sétányig jussak el. /Lóhere, pitypang, angolperje, sárgult napcsíkban a pangó bélsár barna foltja/ a halott záróizmai kinyílnak/.. Vége. Van egy kis elviselhető a rosszban, a megnyugvás, a megváltozhatatlanban. Hogy gondolhatok erre...? Meleg..., s mintha lélegezne! Egy padra fektettem, és hazarohantam.
Éva nyitott ajtót.
- Nóra hol van?
- Ne kérdezz semmit, gyere gyorsan. Hozd a kocsikulcsot is. - De hát mi történt?
- Meghalt... Nem tudom... Siessünk, gyorsan!
Beállt a kocsival a parkba, Nórit felcipeltük, sírva, vicsorogra. - Az állatorvosira? Hova?
- Már nem é1. Ez csak az izmok végső rángása. - Mondd már, hova menjünk?
- Hozzád. Eltemetem az orgonák elé, a nap utolsó /vér/-tócsájába.
A Csúcshegyen egy félromos ház elé, ahol a barátnőm lakott /más/-baráti kegyelemből. A sarkon megálltunk egy
Közértnél, vettünk. már mit tudom én mit,és egy üveg konyakot./"Ha
152
Ha minden, minden elhagyott, igyál egy kis konyakot." A költő nevét jelölés nélkül is illik tudni./
Kapával a köves földbe. Csikorgott, nyikorgott a szerszám, és a fogaim csorba örve. Nyitott sebbé torzultam, míg a sírt vájtam, ittam a konyakot, a mellemre csurgott, s könnyeimmel, nyálammal, verejtékemmel együtt öntözte a szív kiszáradt földjeit. Nyögve ástam, csapkodtam a földet, káromoltam imád/koz/tam egyszólamban, halálos ritmusban, mert mindez visszahozhatatlan -, barátsikoltással, temető-ujjakkal. Ezt a verset /újra/ add, hogy sohase halljam, mégha többé nem is tudok /túl/élni jobbat. Megölted? Megölted? Megölted őt is? És nincs bizonyosság. Ellene nincs. Most sincs, még sincs, mert egyetlen/em/ sem halt még /így/ el, sem belém, sem miattam, aki meg elveszett az ártatlan-vérködben, az leírhatatlanná vált bennem.
Mocskos kezemmel kaparom áldozatom/?/a földbe, de van-e bűnöm benne?
Mennyiben? /m/ennyire? MEGÖLTED!?
Kuss! Fojtsd a hangot konyak-kongásba, vértől zuhogó füleidbe, nézd a naplemúlást keseregve, és hagyd a búcsút félbe. /Ezt is/.
Zihálj, lihegd a bánatod a kiszáradt rögökre. Éva segített. /Rész-be-fejezet./
Én belehúztam az épp-hogy gödörbe, a tágrameredten, földesszemű hullameredtet, /mint gyermekkorom foszlott hintalova..., sárgacsikó, hej Nórikó.../.
Erőlködve, beerőltettem, szórtam a szemére mezei virágot szemfödélnek, amiben hemperegne.. toltam rá a földet kapagörcsű kézzel...
- Fejezd be - kértem, és törtem a megcsonkított orgonák fürtös könnyeit az enyémek helyett, hisz már /azt sem/ tudtam, kit is siratok igazán, a gyászverset eldadogtam, amivé/ lett, befedtem, virágok könnyei, föld terhessége, alig domb sebe siratják helyettem. Keresztet vetettem, /bár ezt nem kellett volna, meg telefonálgatnom sem Anyámnak, Tejcinek, hisz még saját fontosságod mértékét sem/m/érted. De Ernőnek!El kell mondani Ernőnek, hogy...
A volt élettársától kaptam meg az új címét. Kocsiba rogytam, a sír, meg én is készen volt már, elindultunk. Az úton sírtam. Megérkeztünk. A vendégeik elmentek, de Ernőék eljöttek. Egy irtóztató részeg fájdalmassal, ki régi do/l/gokat emlegetett akadozva és megrendült kísérőjével, aki az egészet másképpen /ér/tette volna, de beleragadt ebbe az ide-oda szeretetbe. Eljöttek egy édes kisgyerekkel, aki nem félt tőlem, egy asszonnyal, akiről el sem hittem volna, jött Ernő búcsúzni, fizetni, szívét, zsebeit kifordítani, temetni időt és bilincseket, kihunyt ra
153
gaszkodást, szeretetet. Ha csak az én kedvemért /is/ tette, az élet áldja meg.
Kívül, bennem, besötétedett. Otthon hagytam a kérlelőket, és a csorgószívű harapni indult.
Ölni!... Ni-ni - inni! /Az ész diadala./ Beleharapni a szánalomba, a kíváncsiskodókba. Mégis, ilyen hallgatag még soha... ilyen magányos még soha... ilyen meg/nem/értett még soha nem voltam. Az idő ellen ittam, alkoholt loccsintva az én-tudatnak, tartásom tartozásaival keményre tatarozva.
Csak... /de hisz tudtam én valaha is, valamit is, valamely hiba nélkül?/
Megölted!?
A pult mellett és magamon kívül álltam, érzékeltem, beszélek magamhoz...
- Megöltem...?
- Imádkozni fogok érted.
/Itt is temetnek.../
- Inkább gondolj rám, /a/mikor élvezel.
/Szerencsétlen... Új út? Kiszáradt folyómeder. Hallottam, mikor egy alsenki, egy senki miatt le vén-kurvázta, letehetségtelenezte, leérzelmi-tolvajozta, le-lelkileprázta, lehulla-nullázta, s ő /aki lett/ meg csak hallgatott és égtek a keresztek a szemében.
Megölte/k/? Tetszhalál, szellemi halott, totálkár.../ - ... és béke a poraidra.
/Szellemi kurva volt és szellemi hulla lett, az örök életbe kapaszkodó átváltozó, tetszhalott.../
Egy hang elkergeti fölülem a hiénát, ki a részeg prédára les. Megismerem, haver, megköszönném, de...
- Totálkár... egy nap alatt két halál...
- Értetlen mosoly. Elnéző és kérdő egyszersmind.
- Ja, értem már! Kicserélnéd a kettőt, mi?
- Naná!! /- Ha spontán választ várnak, én befejezem, mielőtt
meggondolnám./
1989.
Oda-vissza
Hajnal óta nem tudok újra elaludni. Fekszem a csendben és vakaródzom. A fejem, a nyakam, a mellem... Reszket a lábujjam, zsibbad a kezem... Erzem, hogy repedezik, pattog a fejbőröm, nő a hajam.
Egy helyre mindig visszatér a kezem. Egy pattanásra a jobb mellemen. Szokatlanul nagy és kemény. Kicsiket nyomok rajta, duzzadtan lüktet. Visszatér kamaszkorom dilemmája; kinyomni, vagy hagyni, míg elmúlik? A cselekvés mindig érdekesebb, mint a várakozás. Édeskés fájdalomérzet... Fájdalmat okozni magunknak - vágy sötét mélységeinkből. Érzem, ha egy kicsit erősebben nyomom, kifakad, csupa genny és vér lesz a mellem, az ágynemű. Felszisszenek az éles fájdalomtól, ahogy kirobban belőlem, s érezni fogom a csípős szívóhatást rögtön utána. Ugyanúgy nem tudok ellene állni, mint az ejakulációnak... hasonló a kettő, vagy csak a kamaszkor kapcsolja őket ennyire össze?
Na és a kezem... Sajnos. Többnyire. A "többnyire" szó mind a két mondatra vonatkozik.Keresek egy papírzsebkendőt, összezárom a fogam és a két mutatóujjam. Minden ugyanúgy történik, ahogy leírtam, csak ez... nem válik el és mozog! Nálam a megdöbbenés okozta merevség pár pillanatig tart, /erre mindig büszke voltam,/ - elkezdem kifelé húzni. Egyik oldalról olyan érzés, mintha egy földigilisztát akarnék a járatából kihúzni, a másik oldalról iszonyú fájdalom! Szenvedek, nehezen jön, nagyon nehezen! Erőlködöm, dobálom magam, az egyik ágyborda hangos reccsenéssel leszakad. Biztos nyögök és káromkodom, hiszen félek!
Az ajtó előtt a kutyáim elkezdenek vonyítani, Édesanyám beszól: - Mi van, kisfiam?!
Nem bírom a fájdalmat, egy pillanatra elengedem. Majdnem visszacsúszik, az utolsó pillanatban kapom el a fejét. Megfeszített erővel húzom, egyenletesen, nehogy beszakadjon. Milyen hosszú... Bennem...!... "Beletojja petéit a bőr alá, s a duzzanatból kirágják magukat a pondrók..." Önkívületi erőfeszítéssel kirántom, és magam mellé vágom. El fogok ájulni, biztos elájulok. Álom - eufórikus boldogságérzet a természet gyönyörében, tavaszáramlás, paradicsomi tisztaság - megtisztulás, Botticelli "Tavasz"-a tengeri ködben... VÁLTOZOM! Olyan gyönyörű minden, lassan forog...
155
154
Hmm, valami szagot érzek! Büdös van az édenben! Már semmi sem mozog... Felriadok! Miből? Mibe? A féreg sehol!
A mellemen egy apró hegesedő szélű luk van, alig pár milliméternyire a másiktól...
1986.
Víz(es)-"parti" Emlékezés
- András, telefon!
- Köszi. Uristen! Fél nyolckor... - Halló? Samu vagyok. - Szevasz OttOttó. Mi van? - Aludtál?
- Nem, rád vártam...
- Ne haragudj, most van időm. - Persze, na mondd!
- Semmi, csak össze kéne jönnünk egy italra... - Ma délelőtt, jó?
- A "Gösserben".
- Remek. Legkésőbb negyed egyre ott leszek.
Samu legalább tíz éve a barátom. Érettségi szünetben ismerkedtünk meg a "Palán". Együtt cipeltük a "foltos" Évát, hogy bevágjuk a vízbe. Ezt óránként megtettük és összemelegedtünk. Volt nála egy házibuli, ahol a "foltos" Éva részegen kiment fürödni, de csak a gázt nyitotta ki, a melegvíz csapját nem. Valaki kiment hányni, így úszta meg.
A barátnőm az "ünnepi játékok" után eltűnt, végül a függöny mögött találtam meg, ott állt a nyitott, negyedik emeleti ablakban, egy mosolyban.
Szegény Samu úgy berúgott, hogy megállt az átjáróajtóban, kezében egy konyhakéssel, valamit motyogott a családi szentségről, meg az Anyjáék ágyáról, majd mereven előredőlt. Rá a nagy orrára, a kés meg rezgett a padlóban. A katonaság alatt sokat segített egy trükk megvalósításában. Az ország egyetlen Moszkvics-boltjában volt eladó. Szerzett mindent, persze léért.
Olyan jattos állás azóta sem sok volt. Később eltanácsolták, mert nem osztozott. Szóval Kiskőrösön volt egy pol.tiszt, annak egy Moszkvicsa, s a Moszkvicsnak egy rossz kormányszerkezete. Ezt kellett kicserélni. Legalább tízszer utaztam haza ez ügyben, minimum két napra. A Samu minden alkalommal adott egy aláírt, lepecsételt igazolást, hogy most ugyan nincs, de ekkor és ekkor, a dátumot diktáltam, lesz és jönni kell érte. Mondom, legalább tízszer bepaliztuk a szás.et.-at, de a végén tényleg kifogyott a kormányszerkezet, s ránk fogták, hogy linkek vagyunk. Csak az mentett meg a fogdától, hogy Samu írásban ígérte, ahogy jön, postázza. A tiszt /biztos valaki ajánlotta neki/ elhitte.
- Na, késtem?
157
156
- Már megszoktam.
- Korsót?
- Nem, poharat.
A mosolygós dönci anyás mosollyal nyújtotta át a söröket. - Te, ez meleg?
- Ne hülyéskedj, friss csapolás.
- Nem a sör, a csap/oló/ja.
- Az, de a kedves fajtából. Különben rendes tag, ha látja, hogy nem a brancsból való vagy, nem molesztál. Hétfőn Ő segített ki.
- Nnaaa...
- Nem úgy, te marha! Az én előjegyzési naptáramban nem szerepel Rita-nap.
Május 22-re csak pünkösd van bejegyezve. Roppant kínos helyzetbe kerültem, amikor véletlenül összefutottam a barátnőmmel, s kiderült, hogy aznap van a névnapja. Persze egy gyönyörű, aranyos kiscsaj, hagyta, hogy megegyezzünk; aznap mindenki tarthatja a névnapját, hogy jövünk mi ahhoz, hogy ugyanúgy tegyünk, tartsuk inkább másnap, a hétfő úgyis a legunalmasabb nap és különben is a köszöntés három napig ér. Nyolcra beszéltük meg a randevút a Régiposta utcai lakásomban. Időben akartam odaérni, hogy ajándékot, virágot tudjak venni és a kutyákat is el tudjam intézni, de elbeszélgettük az időt, késve indultam el Anyámtól. Hiába rohantam be a környéket, minden ajándékbolt és virágos bezárt. Képzelheted...
Végső elkeseredésemben beállítottam a "Gösser"-be. - Mit kérsz? - kérdezte Dönci. - Te Dönci, neked mindig annyi szép virágod van... rohadt helyzetben vagyok, a barátnőmnek meg névnapja és minden virágbolt bezárt.
Nem tudnál adni egy szálat...? Döbbenten nézett rám, majd kiválasztott egy szép halványpiros rózsát.
- Becsomagoljam?
- Nem, jó lesz így, mennyivel tartozom?
- Majd holnap hozol helyette egyet.
- Pompás, köszi szépen, akkor holnap hozom... Fogtam a virágot, s spuriztam ki az üzletből.
Gondolhatod, milyen kínban voltam mind a kétszer, a buzik nemzetközi hírű találkozóhelyén, meleg virágváltásban a Döncivel... Hát nem sokat nézelődtem, az biztos.
- Egyszer még ebbe fogsz beledögleni, nem tudsz lemondani az elképzeléseidről.
Tudod kit láttam régen? A Csíket. Pedig jó haverom volt, tudod, a bátyja a nővéremet vette el.
- Először...
- Igen.
158
- Minden hétvégén látom az "E"-ben. Keményen iszik. Le
van romolva, vagy mindig csak piásan látom.
- Pedig milyen jó gyerek volt az.
- Jó gyerek ő ma is. A múlt szombaton pezsgőztünk egyet,
annak bánat-örömére, hogy a kis Medárd otthagyta a feleségét. - Ő is ott volt?
- Igen. Én sem láttam előtte vagy három évig.
Ők mindig együtt mozogtak.
- A jó öreg lácsó raj popteknőc, lezser csöves pózban...
Együtt csavarogtunk a Balcsin is.
Földváron, esők között, a büfésor eresze alatt.
Rumot sörrel,
sört rummal,
rosszkedvet esővel,
esőt rosszkedvvel.
- Te Csík, már nem is esik! - Na és, rokonom nekem?
- Poéta, nézd azt a három nőt!
- Maradj már, Teknőc, igyál és húzd vissza a fejed. - Te, nagyon stírölnek. Ezek biztos bulik. - Nagy kaland. Kettő dagadt, egy meg nyúlszájú.
- Na és. Nincs lakásunk, elfogyott a pénzünk és eléggé ré-
szegek vagyunk hozzájuk.
- Csík, menj, dumáld le Őket. - Menj Te!
- Te vagy jó náluk.
- Menjen a Teknőc, Ő találta ki. - Mind magasabbak nálam...
- Ez mindig ezzel jön, - mondta a Csík és odament a nőkhöz.
Jöttek. A külsejükről ennyi jellemzés ül, nem mondok többet, mert elfogultnak hinnétek.
A lányok is rumot ittak sörrel és olyan finomak voltak, mint a tengerész verébhajszája hosszú út után.
Nem laktak messze, egy új társasházban béreltek lakást. A nyúlszájú mögé feküdtem, mert ettől a kis hibától eltekintve, tűrhető nő volt. Persze ott, akkor és úgy. A másik kettő, inkább olyan, mint a zeneszerző molett-mollja egy eltúlzott vacsora /m/u/l/tán.
A baba, a fülledt meleg ellenére, takarót terített ránk. Ezen felbuzdulva, egyszerre két dologba kezdtem; Folytattam a megfeneklett társalgást, /ha az emberek csak hallgatják, hamarabb megunják,/ és hátulról rátértem a lényegre.
- Ne, meglátják.
159
- Dehogy látják, majd finoman...
Szép simán, lassított mozgással dugtunk és csak a vége felé akadt el a szavam, esett le a takaró és derült ki a turpisság, de akkorra már a többiek is egész másra figyeltek. Végig folyamatosan ittunk, szívtunk és merevedtünk, mint fagyban a szivacs.
Hamarabb befejeztem a mosdást, mint a nyúlszájú és bementem az üvegért.
Láttam, a Csik a csúcson van, kivirult, mutogat, előadja részeg monológját.
Melléjük dűltem és megismételtem az előző akciót.
- Te szemét! - kapta vissza kezét Csik és röhögve kiment a fürdőszobába.
Ha lúd, legyen kövér - gondoltam, mikor a harmadik csajt próbáltam megkörnyékezni, úgy fél óra és egy üveg múlva, de csak egy cida erejéig tudtam meghatni. /Az igazi értékeket, mint a beosztás és a fokozatosság, a nők nagyrésze sohasem tudja kinőni./
Csik és Teknőc cseréltek, a nyúlszájú kitartott az emlékem mellett.
- Ne! Nézd a hülyét! - elszörnyedve néztem Teknőcre.
- Ne! - kiáltotta Teknőc, /ő benyitott a fürdőszobába és
mindent látott .../, s a Csik pár percre rá, csókolózik a nővel! - Hé, Csik! Ezt nem ajánlanám.
- Ezt hagyd abba, evezz a tengerre!
- Szálljatok le rólam, még szeretkezni sem hagyjátok az embert. Ezt szépen végig kell csinálni, nem úgy, mint az állatok, meg ti.
- De...
- Jó, hagyd, ne szólj bele.
De amikor szegény Csik franciásra vette a témát, nem bírtuk tovább, kitört a röhögés.
- Megmondjuk neki?
- Miért? Így legalább biztos vagyok benne, hogy nem lesz baj. Egy kicsit aggódtam, amikor a hölgy irrigálás helyett téged szopott le.
- Jézus Mária! Ha nem tudok hányni, leugrom az emeletről! - meztelen-falfehéren rohant a fürdőszobába.
- Nem megy, szemét dögök...!
- Miért mi?
- Hánynom kell! Ki kell hányni!
- Dugd le az ujjad.
- Már megpróbáltam!
- Előtte igyál egy pohár rumot.
Ez hatott. Csik meztelenül rángatózva, derékig kihajolt az erkélyről és öklendezett.
160
- Hozzátok be onnan, fel fognak jelenteni! - döngte a nyúlszájú.
- Egy pillanat.
- Hagyjatok, ki akarok ugrani, engedjetek el!
- Ez csak az első emelet, legföljebb kificamítod a bokád. - Gyere már be!
Csikordult a zár az ajtóban. Szép nagydarab öregasszony, orkán-pongyolában.
- Mi van itt, kik maguk? Mit keresnek itt! Lányok, megmondtam, nem tűröm, hogy idegen férfiakat fogadjanak a lakásban! És maga meztelen!
- Miért, nem látott még meztelen férfit? - ült fel Teknőc. - Ki maga, hülye idegen, és mért zavar? - dupláztam. - Ez a házinéni, ne hülyüljetek!
- Mama, későn jött, most már ne fokozza a hányingeremet. - Azonnal jöjjön be onnan! Meglátják a szomszédok. - Ne közelítsen! Ha közelebb jön, leugrom! - Ez megteszi. Ha részeg, ez a rögeszméje.
- Tíz percet adok, hogy eltakarodjanak innen, különben
rendőrt hívok!
Magukkal meg később számolok. Itt hozom az olasz vendégeket, akikről már beszéltem...
- Tényleg itt vannak! - Teknőc kielégült kan-vakarózva odalibegett az ablakhoz.
- Hozzák már be azt a részeget!
- Ciaó ragadzó! Pár perc, rögtön megyünk, ne izguljatok,
szuper a buli, csak...
- Csik, gyere be, tűnjünk el!
/A nők, (erős túlértékelés) nekem szegeződtek./
- Miért? Olyan jópofa három digó, fel kell világosítani őket,
hogy ne csók...
Közös erővel berángattuk, a lányok keresték a ruháit, mi csitítottuk.
A konyhaablakban már ott állt három olajos délolasz meglepődve, zavartan röhögve.
- Öltözz már!
- Mamikám! Szóval szobáztat, fel fogom jelenteni, a nagybátyám az állomásfőnök...
- Kikérem magamnak! Kérem, vigyék már!
Pillanat, az üveg az enyém. Engem nem lehet kizsákmányolni!
- Csao babák! - Szevasztok.
- Ha a digóknak van whiskyjük, majd visszajö...
Eléggé sietve rángattuk el.
- Te, ezek,... Hát én berosálok.
161
- Brrrrr!
- Jó volt, vagy nem volt jó?
- Volt jobb...
Hazafelé megfürödtünk a hajókikötőben, aztán hajóval mentünk Füredre.
Az úton Csik lefeküdt egy matróz kabinjába aludni. Úgy félúton aggódni kezdtünk.
- Te, Poéta, nézzük meg, mi van vele.
- Még nem kell ébreszteni, hadd aludjon.
- Olyan részeg, félek, hogy molesztálni fogja az a matróz. - Miért molesztálná?
- Mert buzi.
- Miért lenne az?
- Én öregem, száz méterről kiszúrom a burnyákot.
- Akkor miért engedted, hogy befeküdjön a kabinjába?
- Mert a matróz nem ment be. De már tíz perce nem látom. - Gyerünk!
A második kopogtatás után benyitottunk. Csik vörös fejjel ült az emeletes ágyon, a matróz fogta a fejét.
- Meg akarta fogni a farkamat, de jól pofánrúgtam! - Csak a takarót akartam megigazítani...
- Ez már sok! - visított hisztérikusan Csik -. Holtfáradtan, összetörve lefekszem, s akkor egy buzi...
- Csak a takarót...
- Nem vagy szolgálatban? - kérdeztem.
- Csak beugrottam egy percre megnézni...
- Okay, most már úgy is fel kell kelni, Füred a következő állomás.
A kikötő mellett a "Jacht Club"-ban ettünk egy jó fokhagymás brassóit, aztán felmentünk lefektetni a Csiket, aki újra rosszul lett és félő volt, hogy megint bemászik a parkoló kocsik alá békát fényképezni.
Volt a srácban valami. Tele fel nem szabadított tartalékokkal. No nem elsősorban szellemi mélységekre gondolok, bár értelmes srác és jó természetű.
Pár nappal a földvári gruppi után a fiú csodát tett.
Minden este a "Vitorlás" teraszán ültünk és asszonyosan testes, zamatos vörösborokat szopogattunk. A pincérnők szerettek, mindig úri módon fizettünk és nem kértünk a vörösborhoz jeget... Versenyeztünk a helybéli közönséggel, rajtoltunk a zene első hangjaira. Általában aki előbb ért oda, az tudta a jobb nőket felkérni. Ez főleg a duzzadó kelet-német méchenekre ült, akiknek egy szint felett mindegy volt.
Aznap este lassú voltam. Előbb sértődött, aztán nyűgös. Megittam a Csik részét is, és felballagtam az "Astoriába". Ez roszszabb hely volt, amolyan "ej haj, fekete vonat... isten véled, édes
162
piroskám..."-szerű, helyi zenekarral, s ennek megfelelően bunkóbb közönséggel. A "Vitorlás" az egyik legklasszabb zsongó az északi parton, közvetlenül a víz mellett, a szabadban legalább ötven asztallal, jó zenekarokkal. Aranyozott táblája van az életemben. Sokat feküdtünk a teraszvégi betonpadkán, lógattuk a lábunkat a vízbe, néztük a kivilágított Apátságot, vagy a hold könnyű fátylát a tavon, hallgattuk a zenét, s beszélgettünk az élet kis dolgairól, nagy üvegek mellett. De tizenegykor bezárt, s az ember vagy felment az emeleti bárba, vagy ment az "Astoriába". Ilyenkor már csak ott lehetett csajt fogni, eltekintve a "Marina" és az "Annabella" kurváitól. A "diszkó"-fertőzés derekától kezdve, egy csomó új hely nyílt, s a régiek is megváltoztak, de a hetvenes évek elején még így volt. Az "Astoria" kertjében jól lehetett ejtőzni. Ez idősebb világ volt, részeg szemek, középkorú mórikálás. Azért, itt is történtek jó storyk. A Pista itt pofozott meg életében először nőt, de úgy, hogy kiesett a tánckörbe. Amikor számonkértem, elkezdett ordítani:
- Elővegyem a farkam? Trippert kaptam ettől a rohadt kurvától! Azt mondta, kultúros a SZOT-ban!
Aztán voltak itt nagy csajozások, meghitt piálások, talán egykét verset is írtam. De aznap nem. Semmit sem. Baktattam fel Arácsra, dühösen csörgettem zsebemben a kulcsot. Arácson volt a kollégium, ahol aludtam. Apámnak itt, ha lejön, van egy vendégszobája, amit általában én használok ki. Arácson, két temető között, kedves épületek egy szép kis parkban, rendes emberekkel. Egy szoba, két ággyal, ingyen és ha rászorultam, némi ellátással. Ez tette lehetővé, a borzalmas árak ellenére is, hogy minden évben egy pár hetet a Balatonon tölthessek és szórakozhassak is. Igazgató úr és a többiek: Hálás köszönetem.
Szóval dühöngtem és köptem a hulló csillagokra. Augusztus vége volt és ilyenkor már vacogtatóak a szeles éjszakák, egy másfél órás sétán, hegymenetben.
Nofene a /késő/ romantikus lelkem... Mostmár az, de akkor?
Na, a Csik a kapu előtt fog ülni, vagy eltűnt az éji homályban. A kapu zárva, a haverom sehol. Felmegyek a lépcsőn, a szoba zárva. Belépek, hát az ágyon fekszenek. Úgy meglepődtem, hogy elnézést kértem és becsuktam az ajtót. Elnyomott a fáradtság, s a döbbenet, a Csik rázott fel a folyosói kanapéról. Részeg volt és elégedett.
- Hé, itt alszol? Miért nem jössz be?
- Ti voltatok? Hogy jöttetek be? A kulcsok nálam vannak.
- Az ablakon át, fel a villámhárítón.
- És a csaj?
163
- Ő is. Húztam magammal.
- Ne hülyéskedj. Tegnapelőtt annyira féltél, hogy én sem tudtalak felhozni.
Fél óra hosszat könyörögtem, hogy nekiálljon, a félemelet magasságában visszamásztam érte, biztattam, húztam, mégis inkább visszaugrott. Igaz, nem könnyű felmászni, másfél méterenként voltak a falba vésve a villámhárítót rögzítő acélkapcsok, egy kicsit tornázni kellett, míg az ember feljutott. Aztán be a nyitvahagyott ablakon, vagy a folyosóablakon, s le a szobához, megkeresni egy kis szerencsével az otthagyott szobakulcsot...
- Milyen a csaj?
- Német. Jó nagy csöcsök, schöne fleisch. Csopakra akart menni, de "szopok"-ra jött. Itt az úton stoppolt. Megyek zuhanyozni. Nézd meg, örülni fog.
Az első percekben értetlenkedő lánynak elmagyaráztam a hideg zuhany frissítő és erősítő hatását, ami után mintha kicserélték volna az embert..., de sokkal jobban foglalkoztatott, hogy az istenbe tudta a Csik ezt a nőt felhozni a villámhárítón, és még visszament a cipőkért!
Spicces volt és kellett a nő.
S ha egy férfinek nő kell...
1985.
Csütörtök
Dög meleg volt. Július. Nem mint a mostani, igazi július volt. A kánikulától a poros nyárfák illata ősziesnek tűnt.
Strandról jöttem. Egész nap úsztam, forogtam a nap nyársán, majdnem feketére sültem. A nap feltöltött energiával, jókedvű voltam, elégedett. A karcsú szőkére gondoltam, akivel estére randevút beszéltem meg.
Milyen természetesen mondott igent, őszintén, minden megjátszás nélkül!
Tiszta és pózmentes, biztos, hogy nincs 17 éves... és milyen gyönyörű!
Huh, de melegem van, teljesen kiszáradt a torkom. Van itt a közelben egy kocsma, hideg, csapolt sört mérnek. Vakon is odataláltam volna, sarki nyitott ajtóból áradt a füst, az ital, az izzadtság szaga, a részegek szesztompította handabandázása, mintha a kocsma hányna...
Beléptem a krimóba. Ilyenkor mindig egy kicsit feszengek, érzem, hogy nem vagyok idevaló és mások is tudják, szóval kihúztam magam, s merev arccal beálltam a pénztár előtti sorba. Nem vagyok nagy bunyós, de meg tudom védeni magam és nem árt, ha ezt a kocsmahősök és a félőrült idültek is látják.
Álltam a blokkért és éreztem, hogy figyelnek. Nem fordultam meg, csak amikor a söntéspulthoz léptem, néztem körül. Körbepásztáztam. A sarokból cinikus pillantás, keserű, mint a másnapos köhögés, rám sem rezdül, csak néz, arcán egy halom porból épült év késő okossága, hisz itt a félhülye is filozófus. Néz a szerencsétlen, a jól ismert "na persze" mosollyal.
De ezt a pofát ismertem. Valaha egy társaságba jártunk. Nem voltunk haverok, de gyakran buliztunk együtt. Odaintettem. Biccentett és félrekapta a fejét. Más valakit hátulról, gonoszul, irigykedve nézni és más álarcot váltani, elviselni a kérdezősködést. Voltam már én is szar passzban. De ehhez azért is odamegyek!
- Szevasz - a nevét nem tudtam, de ismert engem és nem elég bátor ahhoz, hogy letagadja.
Odaálltam egészen elé, nem tudott kikerülni.
- Mi van, hogy vagy? - láttam én jól, de dühös voltam.
- Szarul. De tegnap még szarabbul voltam. Nem örülök neked.
Meglepődtem. Nem vártam őszinteséget. Ismerem az alsó szint alatti "minden mindegy" életérzés egyenességét, a "köpök rád" hangulatot, de ettől a sunyi, a "Belvárosiban" is állandóan üzletelő, valutázó pasitól nem vártam.
165
164
- Tegnap öngyilkos akartam lenni - mondta és megtörülte a homlokát.
- Szárszóig kértem vonatjegyet, de a pénztáros azt válaszolta, zsidóknak csak Siófokig adják.
Ismertem a viccet, Elbert Jánosra gyártották.
- Szerinted öngyilkos lett?
- Nem. Kinyírták.
- Az arabok?
Dühösen nézett rám. Kezdtem megenyhülni iránta. - Politikai ügy. Valakiről sokat tudott.
- A 17 éves fia is...
- Nyomra jutott és el kellett tenni... Nem öngyilkosság. Egyik sem.
Szépen elaludt az ügy. Öngyilkosság...?
- Senkinek sem hiányoztak igazán.
- És az igazság?
- Hűűű, de prófétás vagy! A szagod legalábbis olyan. - Még mindig?
Bólintottam.
- De nekem, nem sikerült.
- Mi?
- Meghalni. Tegnap kinéztem a szimpatikus vonatot, expresszt, itt nem áll meg. Elbandukoltam egy hosszú egyenes szakaszhoz, kiszúrtam a helyet.
Jó magas volt a töltés, körös-körül vadrózsabokrok. Nehezen megközelíthető hely, ha el akarnak vinni... Dolgozzanak a kutyák! Meg, a rózsát szeretem.
Beültem a restibe és telezabáltam magam. Ettem egy pacalt, egy velőrózsákat rántva és végül egy pájslit. Gondoltam, jól berúgok, de nem akartam, hogy azt higgyék, részegen kerültem vonat alá, így nem ittam még egy korsó sört sem, pedig nagyon égetett a pacal...
Ültem a sín mellett, játszottam az olajos kövekkel. Szép, gyors halál lesz. Hátam mögött virágzó rózsabokrok, nem messze egy véres vatta - illő háttér. Megláttam a vonatot. Nem mentem sok idővel ki előbb, nehogy meggondoljam az egészet.
Közeledett a mozdony. Nagy, vörös mozdony volt, láttam a csillagot az orrán. Ne láss benne semmi képletest, egyszerűen csak úgy volt.
Lefeküdtem a sínre. Csak a nyakamat tettem rá, ahogy illik. Hallgattam a közeledő halált. Eszembe jutottak az indiánok, akik így hallgatták a vasparipát. Egyre hangosabban zakatolt, borzasztó érzés volt. Felkaptam a fejem, mindjárt itt van... Nem láttam a vezetőt, biztos az oldalsó műszereket nézte.
Nem is tudna fékezni - villant át rajtam. /Itt van!/
Éreztem a forróságot, amit maga előtt tolt és kiengedtem.
166
Engedtem összehúzott izmaimnak, hogy ellökjenek. Lehet, hogy az ösztönnek, a félelmemnek, én úgy mondanám, engedtem az életnek.
Lihegtem, alig kaptam levegőt. Folyt rajtam a veríték, a húgy, a szemét, ami rámömlött a vonatból. Ott zokogtam szerencsétlenül, vesztesen, szarosan és közben tudtam, hogy örülök.
Itt az utolsó kudarcom. De már ez is elmúlt, mostmár semmi sincs.
Na?
- Hát öregem, nehéz dolog ez... - kínosan éreztem magam. Rohadtul érzed magad, magad alatt vagy, de aztán egyszer
csak arra ébredsz, hogy süt a nap és szépnek látod a világot...
Megütögettem a vállát, és elindultam.
- Persze - mondta, és tudtam, hogy néz.
1982./?/
167
Tudat/os/ hasadás/ok/
Ronda nyáron születtem, meghaltak az álmok. Ott ült az én fejemen is a Ratkó-átok. Korán születtem, két hónappal előbb...
Koraszülött voltam, egyesek szerint, még most sem pihentem ki
teljesen azt a sietséget. 53 nyarán kopogtatás nélkül /a/ világra
jöttem.
Anyám majdnem belehalt.
18 éves koromban, amikor ezt a mondatot leírtam, a majdnem/en/ volt a lényeg, ma pedig... Néha törté/net/ések és befejezett tények között csak szavak és szórendek vannak, néha egész világok És a végü/n/k Veszélyeztetett terhes volt, az utolsó hónapokat fekve kellett töltenie, az utolsó hatot, de négy lett belőle... Így legalább oroszlán lettem... A legjobb csillagkép. Mondják..
Először senki sem akarta vállalni a szülés levezetését, végül egy fiatal doki elősegített a világ számára, kinyitotta számomra a világot.
Míg a prof motorozott. Egy nagy dög Harley Davidsonon a szabad idejében. Ráért. Nyugodtan megtehette. Csak én siettem.
Irtó kicsi voltam. 1,4 kg, sárgasággal és heresérvvel, ilyen csekélységekre, minthogy az egyik szemem kisebb volt, mint a másik és féléves koromig nem nőtt ki a hajam, /a szemöldököm még később sem/ már ki sem térek. Nem érdeke/l/s... Különben sem érdekelt senkit a szüleimen kívül, Ők meg úgyis tudják. Tudjál; tudták Most már/csak/Apám tudja.
Hogy mégis élek annak köszönhető...
Nem engedtek ki a kórházból, egy apáca gondozott. Azt hiszem neki köszönhető, hogy életben maradtam. Ezt fél éve tudom, akkor mesélték el Anyuék.
Ez aztán még betett lágy világ/nagy/elejére, közepére/képemnek. Ateista voltam, deistáskodó szektáns, másnapos nihilista.
Meg akartam keresni, de azt mondták nem tudják a nevét, öreg és biztos nem is emlékszik rám. Talán jobb is. Nem tudom, mit mondhattam volna Neki.
Dehogynem! Most aztán ki tudnám fejteni... Csak éppen semmi köze nem lenne /Ő/hozzá...
Hogy a beleimnél, Apám ért be előbb.
Olyan törékeny voltam, hogy egyedül Apám mert fürdetni /a heresérvemet, bélbetörésemet is Ő nyomogatta vissza, ha jeleztem. Megértette./ és olyan ronda, hogyha vendégek jöttek, áttolták az ágyam a másik szobába.
Még négy év múlva is, ha szél volt, csak úgy engedtek ki az utcára,ha teleraktam a zsebem kaviccsal. /ha-ha .../ A kavicsról jut eszembe. Gyakori szokásom volt, hogy lementem a Vérme
257
256
zőre, kezembe vettem egy marék kavicsot, kiválogattam a legszebbeket, osztályoztam Őket, s beszéltem hozzájuk. Eleinte kissé idegesített, /s majdnem normálosított/ hogy nem válaszolnak, de végülis beletörődtem, s én válaszoltam helyettük is. /Az első botlás az íróvá váláshoz./ Talán ezt is akartam. Azóta sem voltak hálásabb partnereim.
Sohasem. Valójában, sohasem voltak hálás/abb/ partnereim. A szüleim ritkán értek rá/m/, srácként este már fáradt voltam, Ők meg akkor értek haza, később különböző tanintézményekbe voltam bezárva, s tőlük elzárva, a Nagyi más volt, a barátaim meg kevesek. Barátaim, szerelmeim.. ? Egyáltalán voltak-e? Leszneke?
Szóval a kavicsok. Csak a tényeket!
Napközben a Nagyi vigyázott rám. Azt hiszem, életemnek ezt a szakaszát nagyjából Ő töltötte be. Akkoriban igen rosszul ettem, /hopp, egy sikerült kompenzáció!/ állandóan külön főzött nekem. Átok rossz voltam, a legrosszabb az utcában, /A Nagy Anti után, ma találkoztam vele a Mikó utcán, jobban néz ki mint valaha./ mint egy utcakölyök. Otthon "jobb" nevelést kaptam, mindenem megvolt, a vendégekkel okosan, illedelmesen viselkedtem, de az utcán verekedtem, káromkodtam, versenyeztem a srácokkal, ki tud nagyobbat köpni. /Ha valaki azt hiszi, ez nem egy említésre méltó jellemző, nagyon téved/. Nagyival furcsán viselkedtem. Nem engedelmeskedtem Neki, meglógtam, s szinte sportot űztem abból, hogy felhúzzam. Élveztem, hogy uralkodni tudok a hangulatán. /Persze, ebben a kibékülés is benne van./ Közben annyira szerettem, hogy ha két napig nem láttam, dagadtra bőgtem magam. Egyszer a Logodi utcából belőttek csúzlival az ablakon és eltalálták a hátát, miközben a cipőmet fűzte /!/. Ordítva az ablakhoz futottam, s a kővel meg akartam dobni Őket. Még a párkányt is alig értem fel.
Három éve halt meg agyérelmeszesedésben.
Meghaltak még, Egyik nagyapám delíriummal kevert őrületben, másik nagyapám gégerákban, a felesége aggkori elhülyülésben /bár Ő mostoha volt/, a még megért/nevez/hetetlen tüdőrákban, agyi áttéttel. Vannak lehetőségeim.../
A kórházban nem foglalkoztak /már/ Vele, kitolták az ágyát a folyosóra. Mikor utoljára láttam, nem volt magánál, csak engem ismert meg egy pillanatra. Búcsúzóul haboztam, megcsókoljam-e? Rángatózott az arca, a szája szélén morzsák voltak. Ezt sohasem bocsájtom meg magamnak.
Bár ilyen frappánsan tudnám elkezdeni, illeszteni, ami sors/csapás/ként és leszármazásként is illeszkedik Ez alatt a nyolc hónap alatt /az új élet/em/ rövidebb idő alatt fejlődött ki benne/ kezelték szívinfarktussal, tüdőembóliával, mellhártya- és tüdőgyulladással, végül áttételes rákkal.
258
Honnét volt ennyi erő benne, hogy bírhatta végig ezt a tömény szenvedést 72 évesen?! Akár külön-külön, akár zsinórban mind. Az a kőkemény kis-nagy nő, aki előtte, egész életében szinte alig volt beteg /amire emlékezhetem/ eltekintve egy kis csomótól a mellében. /jóindulatú, ha az ilyesmi egyáltalán jó tud lenni/ egy klimaxküszöbi idegkimerültségtől /a Bandi/k/ miattiunk/ és a velem veszélyeztetett terhességtől.
Mi jobb, a borzalmas vég, vagy a vég nélküli borzalom? Most már tudom, felépüléssel, visszaeséssel, reménnyel és szenvedéssel egy klinikai élet volt ez a rejtőző halál udvarában. Minden jó, ha a... A vége rossz. A vég mindig rossz. Persze, a rossznak fokozatai vannak Akkor-ez volt a legrosszabb. Hosszú és teljes. Kényszerítő és kényszerű szellemi és fizikai leépülés. A fájdalomcsillapítóktól az altatásig, a lábfájástól a halálos sorozatig /bármelyikbe belehalhatott volna, de győz/ött/te ameddig lehetett/ az intenzív osztálytól az elfekvőig /pardon rákosztályig/ a hites vigasztalástól a kegyes hazugságig.
Minden nap bejártam, délután öttől, amíg el nem küldtek, vasárnap délelőtt a programtól függően, még az influenzajárvány alatt is, kivéve a látogatási stop első két napját, hogy is állíthattak volna meg?
Pénz, protekció és erőszak, a három nem szalonképes, de jó barát, ha egyedül kevés vagy./ Dicsérgettek a többi betegek, hogy milyen rendes fiú vagyok,remélem Anyu is hallotta, mit tudhattak a szeretetről a szere/ncsét/tetlenek Anyu csak magához húzta a kezem és azt súgta;
- Te szegény... És integetett, amikor elmentem, kedvesen, ahogy csak Ő tudott...
Később ismét be, aztán átszállították a kettes belosztályról a tüdő belre és attól féltünk, a tüdőgyulladás szövődményéről van szó. Egész jól volt, csak a körülményekre panaszkodott. Hetenként meghalt a szobában valaki. Behívatott a főorvos asszony és közölte, nem a szövődményről van szó. Előrehaladott tüdőrákról. - Nem, a sugárkezelési nem bírná ki.. Amit lehet, megtesz.. Mindent.
Milyen nyugodt voltam, szinte eszeveszett. És cinkos lettem. Hazudtam. Végig. Nem mondtam el, amíg megérthette, úgy is sejtette, ha merte, de én mást mondtam és másnak is mást mondtam, hogy hite lehessen és reménykedhessen, hátha... Hogy ne adja fel!
Jól tettem? Az én szempontomból igen, a vég szempontjából nem /tudom/.
Bíztattam, bírja ki, átvészeli ezt is /tán mégsem hazugság/, s ha a lába rendbejön /egyre kevésbé tudott járni, még erőltettem, azt hittem elhagyja magát/, hazaviszem.
259
Aztán egy tébolyult pénteken arra értem be, hogy a bal oldala részlegesen lebénult, a bal lába és keze.
- Agyi áttétel - mondta a főorvosnő. Korábban, mint számította, nincs mit tenni.
Már mindent megpróbált, kábítani fogják, később altatják
- Meddig... ? - Éppúgy lehet két hét, mint hat hónap. Természetesen nem hittem el. Béres-cseppet és Celladamot adtam Anyunak, minden nap, emelt adagban. Évá/k/ék kaját, Apám virágot és egy kiskutyát vitt be neki gumiból, hogy azt nyomogassa, tornáztassa a kezét. Másik/ nap magához, húzta a fejem és megsimogatta az arcom, a "rossz" kezével. , az a remény! Pár nap múlva fel tudta húzni a lábát is, büszkén mesélte, hogy meglepődött a doktornő, amikor megszorította a kezét. Hát persze... /Egy sikeres élet árnyékában, az utolsó sikerélmény./ Egy hét javulás minden szinten. Jól evett, sokat aludt, nem érzett fájdalmakat, esodálatos/an/ nyugodt, kiegyensúlyozott volt, tudta meggyógyul. Most már biztos. Takarítsak ki otthon. Érdekes, pedig egész életemben, mindig észrevette, mikor hazudok Ültem az ágya mellett, simogattam a kezét, hallgattam az instrukcióit /és esküszöm örültem neki/k//, még vitatkoztam is vele mint régen, csak búcsúzáskor szomorodott el a szeme, bár mosolygott és súgta elmentemben;
- Te szegény...
Ha nem jön az influenzajárvány miatti látogatási stop, talán megállíthatt/uk/am volna a romlást, s a hivatalos kezelés akármi/lyen/ végével hazahozhattam volna, hogy itthon... legyen. De jött. Az első két nap semmilyen módon nem tudtam bejutni, nem adhattam be Neki a csodaszereket, s mire betörtem, lekábították. A kutyánkat etette, miközben Őt etettem. Már szinte csak én etet/het/tem, forgattam, ebben is elkéstem, addigra elfekélyesedett hátul a dereka a felfekvés/ek/től, s nem rakták vissza alá a gumiövet /hiába szereztem/, amikor tisztába tették, mert már azt is kellett, kentem a felfekvéseit, tornáztattam, átöltöztettem, száraz-shamponnal mostam, fésültem a haját, a körmeit vágtam, beszéltettem, meséltem, puszilgattam, mintha Ő lenne a gyermek, /az is volt, vagy már az se/. - Te szegény - mondta olykor. Ugyan, mosolyogtam és reméltem, nem látja az elkeseredést a szememben.
Gyuri szerzett egy természetgyógyászt. Kétszer, háromszor bejött velem, mintha látogató lenne, tornáztatta, masszírozta, kézrátéttel, bioenergiával gyógyította, enyhítette a fájdalmát. - Fáj - nyögte Anyám a kábulatból is. Reméltem, hogy rendbe tudja hozni, legalább a lábát, hogy haza tudjam hozni legalább. Hülye vagy - mondta mindenki, - Minek? - De senki... Senkinek sem szabadna így... Itt. Pláne Neki. Aztán a csodadoktor elmaradt, a csodával együtt, én meg kiskanállal, erőmnek erejével
260
etettem ami/m/ még maradt. Iszonyú fájdalmai lehettek, a rák következtében is, de még a morfium falán is átcsaptak a fájás lángjai, ha mozdítottam. A lába teljesen bedagadt, viszketett, égett, s az a rettenetes, öklömnyi mély seb a felfekvéstől az elfeketedett bőr, a gennyedző, fakó hús a csupasz gerinc két oldalán...
Hiába fertőtlenítettem, fújtam Oxycort spray-vel, kentem körömvirág-kenőccsel, emeltem, fordítottam szegényt a másik oldalára, mert én bírtam, s mindent ami velejárt, az ápol/atlan/ónők nem forgatták tovább, hagyták reggelig saját szennyében feküdni, a nyílt sebekkel...
A kegyetlenül gyors rák versenyezhetett a szepszissel.
Örüljek, hogy ennyit foglalkoznak vele, mondta a főorvosnő, már nem itt van a helye. - De... Nem is kezelik! - Akkor vigye el. Mikor viszi el? Adok egy hetet, addig érdeklődjön a szociális utógondozókban.
- Az elfekvőben? Ennyi erővel itt is... - Ez nem az. Itt gyógyítható betegek vannak, azoknak kell a hely, velük kell foglalkozniuk az ápolónőknek - Ha innen elvisszük, rájön... - Úgyis altatni kell.
- Majd én ellátom, kezelem, aztán meglátjuk.
Protekciót szereztem - /ott/hagyták. Azért, hajnalonta megmosdatták, tisztába tették, s volt néhány igazi nővér és ember/i/ beteg akik odafigyeltek rá és segítették, s egy csinos, fiatal ápolónő, aki etette, amíg bírta és el nem sírta magát. Az Isten, /ha mégis van/ áldja meg /legalább Őket...
Az első márciusi pénteken, már egész idő alatt aludt /péntekek, melyeken csütörtököt mondtunk/, nem mutatta, hogy megismert, de amikor az ajtóból visszaszóltam, láttam, hogy integetni próbál.
Az a fagyos félelem, amikor másnap hajnalosan álltam a kórterem ajtaja előtt, egy csokor ibolyába kapaszkodva, míg Gyuri az orvosnővel ordítozott. Hármat kopogni, négyre benyitni, él! Ott van még...
A barátom részegen térdelt az ágy mellett és imádkozott, hogy /valahogy/ segítsen a hit/e/ erejével, míg az ápolónők próbálták kivezetni és én csak magamon kívül/ről/ néztem, akit annyira szeret/tem/ek minden időben, ahogy hörögve kapkodja a l/étet/evegőt és útban van valahová...
- Gyuri, hagyd abba. - Szóltam - Nem látod, hogy értelmetlen! Késő.
- Menjenek.. Hagyjanak Vele.
Megcsókoltam a kezét, az orrommal turkáltam az arcát, mint kiskoromban, halkan szólítgattam, óvatosan rázogattam, hiába minden, elrángatják tőlem, hisz Ő itt nem hagyott volna... Ilyen megalázón, ilyen értelmetlenül... Iszonyú! Így nem szabadna... - zokogtam meredt görcsben - ez embertelen!
261
- Bízz Istenben.--- Na ne! Ezt nem... A néma káromlás térített magamhoz. Elbúcsúztam. Csodálkoz/haragudtam, hogy ép a föld és még mindig tavasz van. Vasárnap délután telefonáltak a kórházból. Hajnalban, azidőtájt, mikor megszülettem, s ott valahol, ahol a világra enge/szenve/dett. Meghalt az Édesanyám.
Nagyi temetésén nem sírtam. Azt hiszem, azóta sem tudok igazán sír/ással/atni senkit.
Csak őrült tá/n/to/r/gással és süketnéma csenddel...
Ahhoz képest, hogy mennyire szerették, nem is jöttek sokan. Azért, akiket Ő meghívott volna, azok ott voltak az egyházi búcsúztatáson, a virágokkal körülvett groteszk kis doboz körül a ravatalozóban.
Temetés nem volt. Saját kérésére hamvasztattuk /erkölcsi és fizikai erővel kellett megakadályoznom a boncolást/ és hazahoztam. Megígértem. Nem válunk el. Ott áll az urna a fiatalkori képe előtt, két oldalán egy-egy váza, bennük mindig van virág, vagy örökzöld, az elejének támasztva imádkozó Mária-kép, rejti, óvja, mögötte gyertya, körülötte éle/t/k.
Óvodába csak néhány hónapig jártam, aztán kirúgtak. Maszek óvoda volt, és csupa simlis mama-kedvence járt oda.. Én is jócskán el voltam kényeztetve, de emlékszem, valahogy másnak, különbnek éreztem magam náluk. Bárcsak gyermeki kedve/nc/sségem lenne ilyen tartós./ Sejtettem, mi az önálló gondolkodás, próbálkoztam is vele, volt külön véleményem, /majdnem csak az volt/, s legtöbbjükről ezt az istennek sem tudtam feltételezni. A legjobb haverommal, Gézával jártunk mellé, minden köznap reggel egy időben a Nagyapjával, akit rendszeresen a környező házakba tévesztettünk be úgy, hogy legközelebb automatikusan a játszótérre vitt... Géza később a legjobb barátom, /legalábbis a legközelebbi/ lett és remélem lesz is, bár az assz/visz/onyok jól külön jegeltek. Nagy/egy/részt.
Ebben az időben tanultam meg fütyülni. Egy Picur nevű lány tanított meg rá hálából, mert megfogtam a kezét. Nem vicc. Gombás volt a hüvelykujja, leesett róla a köröm, s senki sem akart vele kézenfogva menni. A megdöbbenés hozott össze minket, mert a szomszéd udvarban a csávók mindenféle bunkóságot üvöltöztek, hogy "Petőfi Sándor gatyában táncol..." Fel voltam háborodva, Petőfit nagynak és szentnek képzeltem el, ahogy Béla bácsi beszélt róla. Sokkal közelebb állt hozzám, mint az Isten, akiről a másik Nagymama kántált folyton, s aki miatt soha nem tudtam rendesen enni, mert végig kellett nyáladzanom az asztali áldást. Gondolom, azért lettem könnyen ateista. /Aztán ellenzéki./
Béla bácsi. Tíz éves koromig minden gyermek-időmet, tavasztól-őszig Érden töltöttem, a Nagynénémnél. Szerettem ott lenni, szerettek itt is, ott is, akkor még mindenütt. Mikor Béla
262
bácsi hazajött, az unokatestvéreimmel együtt kaptunk egy-egy csokit, egyforma nagyot. Esténként mellé feküdtem, s Ő mesélt nekem, meg olvasott, az Egri Csillagokat. Nagyon jó volt. Azt mondják, kiskor-végeredményben Ő nevelt.
Is. Kétségtelen, hogy akkor/iban/ Ő, hisz időcském nagy részét kint töltöttem Érden. Jó ember volt. Olyan, amilyen én sohasem leszek. Amilyen sohasem akartam lenni. Túl korán ment el. Jobb is lehettem volna.
Nem tudom Vele kapcsolni az összes többi újat, de Ő szerettette meg velem az irodalmat /mi?/ /sok/mindent Neki köszönhetek. A vágyat, a kifejezés, az írás utáni boldog gyönyört a szin/t/eket, az otthonos rímeket, a kínzó hiányt, a hitet, /a hitellel többet értem volna.../ az érzékeny érzelmeket... Sokáig nagyon hiányzott.
Napközben legtöbbször felmásztam egy vén, szélütött barackfára, /a fáramászás még sokáig a mániám maradt, fára szöktem fel a hajvágás elől, az egész család ott i/gért/mádkozott alatta, az intézet elől, nem másztam le, míg meg nem ígérték, /mindnyájan/ hogy valóban kivesznek, újév reggel/ei/n tele a világgal, magammal és borral,/ s gondolkodtam, de lehet, hogy csak bambultam és néztem lefelé. Mesélték, másfél éves koromban, ha jó idő volt kitolták a kocsimat a fa alá, s én egész nap ettem a kocsiba hullott puha, érett barackokat. Egyébként a muskátlit is szerettem.
Itt ismerkedtem meg a választott szeretettel. Addig csak a rokonságot szerettem és ez természetes volt. Azután jött Jimmy. Falusi keverék kutya, de én állítottam, fajtatiszta puli, s addig beszéltem míg rám hagyták. /Egyesek ide vezetik vissza sike/t/reimet a nőknél./ Egyik hajnalban találtam a kertben, pontosabban nem őt, hanem a testvérét, egy fehér-fekete foltos kis kuszit, Őt Éva találta meg, az unokanővérem. Hisztisre bőgtem magam, amikor jött a szomszéd és visszavitte a kölyköket. Addig ordítoztam, míg nekünk adta a másikat, Jimmyt. Állandóan nyúztuk egymást, főleg én,mert ki volt kötve a Család/ias//barack/fához. Ha meglátott, elkezdett körbe, körbe szaladni, dobálta magát és vinnyogott. Hülye szokásai voltak. /Ok-okozat./ Jó hatással voltunk egymásra, ha haza kellett utaznom, na, ez egy külön szám volt. Kimentem a kutyához, kezem közé fogtam a fejét, megpusziltam és sírva mondtan neki, ne legyél szomorú, nemsokára visszajövök... Olyan okosan tudott nézni, félrehajtotta a fejét, nagy barna szemei voltak. Megértett. Én pontosan tudtam, hogy megértett, talán ezért volt olyan nehéz, mindig elmennem. Később eladták a házat, Jimmy maradt, majd elütötte egy autó. Meg voltam győződve róla, hogy nem értették meg és nem vigyáztak rá eléggé.
Soha nem mentem többé vissza.
263
23 évvel később lett újra kankutyám. Shir-Khán, a sötét nagyúr. Tigrisdog, ahogy a neve is mutatja, s mióta pisilésnél felemelte a lábát, komoly harcban sohasem maradt alul. Csak most tudom, hogy egy aranyos, de minden szempontból gyengébb utódjának szenved/visel/em gondját, hogy milyen jó kutya volt. Sajnos nyolc éves korában elpusztult az anyja, /soha egy napra szét nem váltak/, s fél év alatt leromlott. Nem igazán akart élni. Elővette a gyakori dog-betegség is, fájtak az ízületei, egyre kevésbé bírták a hátsó lábai. Injekciózni kellett, kettő, később egy hetenként, hogy rendesen mozogni tudjon. Egyre inkább szomorúbb lett, mint amilyen szép. De még mindig mindent megtett nekem /amit tudott/, hisz a barátom volt.
Míg egy balatoni meredek löszfal tetején be nem hátrált egy bokorba, hogy szemérmesen elvégezze a dolgát. A csúszós lejtőn nem bírták meg/fent/tartani a lábai. Lezuhant, csúszott, gurult lefelé, a fáknak ütődve tehetetlenül, /el/esettségén csendül szégyenkezve, majdnem le a sínekig. A csapódásra figyeltem fel. Ott feküldt vagy 30 méterrel lejjebb, egy facsonkon megakadva, közvetlenül a töltés fölött. Könyörögve nézett. Fütyültem, hívtam, kiabáltam, hogy jöjjön fel, de nem tudott lábraállni, csak azt értem el, hogy továbbcsúszott.
Nagy nehezen levergődtem hozzá, rákapcsoltam a pórázt, biztatgattam és húztam felfelé. Egy legalább 45 fokos, 30 m. hosszú mély-löszös emelkedőn, magam után próbáltam felhúzni, egy 80 kg-os magatehetetlen kutyát. Ordítottam, hogy álljon fel, ne hagyja el magát, a nyakörvénél rángattam. Nem ment
Féltem, hogy megfullad. Tele volt vérző horzsolásokkal, s a hátsó lábai kikészültek, amennyire meg tudtam állapítani. Vártam, pihentem egy kicsit, simogattam, nyugtatgattam. Most, hogy visszaemlékszem, közömbös volt. Feladta. De én nem! Nem hagyhattam ott. Oké, ha nem megy felfelé, majd leviszem a sínekre. De előbb segítséget kérek. Felmentem a barátnőmén, és ketten, megfeszített erővel lehúztuk, lecsúsztattuk Shir-Khánt a sínek mellé. Meg sem nyikkant. Ott lihegtünk egy mély vasúti vájatban, a túlsó oldalon még sűrűbb erdő, járhatatlan lejtő a sebesült állattal. Egy kanyarban a nyílt s/z/ínen. - Várunk, míg a sokkból magához tér és kivezetjük a töltés szélén.
- Itt félóránként jön egy vonat valamelyik irányból! - Ne ezt mondd! Merre menjünk?
- Előttünk van az állomás, a kanyar után 15 percnyire.
Shirki felállt, de nem tudott a csúszós-köves töltésen menni, kicsúszott alóla a bal hátsó lába. Elfordította a fejét. A vállamra vettem a két melső mancsát, a hátapira emeltem és elindultam. Akkora volt, hogy leértek a hátsó lábai, csapódtak a talpfákon. A töltésen nem lehetett ekkora teherrel menni, az ölemben nem bírtam el. Fülledt, meleg, hitehagyott nyárvége volt. Ildi próbált segí
264
teni, de nem sokáig bírta. Erőlködve araszoltam előre, a hátamon véres-bénult barátommal és nem akartam gondolkodni a dolgon. Ildi pánikba esett, volt még vagy nyolc percünk a fél órából... Remegtem, folyt rólam a víz, a cselekmény és testem hordalékaival, erőmnek előbb vége lett, mint a kanyarnak Tudtam, hogy nem érek ki
- Menj előre, majd jövünk
- Ne hülyéskedj!
- Hülyéskedem... ?
A kanyarból három alak bukkant ki. Megtorpantak.
- Szólj nekik, hogy segítsenek Kíváncsian közelebb jöttek
- Aztán, nem hamis? Nem harap?
- Most biztos nem...
Két roma, egy fiatal csaj, meg a testvére, meg egy parasztgyerek.. Csöveztek, ledobták őket a vonatról, gyalog indultak a következő állomásra, a sínek mentén.
- Nincs már suskánk jegyre.
- Ha segítetek kivinni a kutyát az állomásra, kifizetem, sőt még meg is duplázom.
Egymásra néztek.
- Nincs már messze.
- Tudjuk, hol van. Onnan jövünk Na, hol fogjuk meg?
Még így is istentelenül nehéz volt. A két srác fogta Shirki hátsó lábait, én meg az elejét cipeltem. A lányok a két sínpár között mentek, hogy a vonatot figyeljék Hülyeség - gondoltam, nem tudna megállni a kanyarban...
- Milyen szép, nagy állat, elütötte a vonat?
- Nem, csak leesett - intettem.
- Onnan föntről?
A parasztgyerek csak ránézett, de nem szólt semmit, vitte. Már bent állt a szerelvény az állomáson, amikor a vasúti átjáróhoz értünk. Még fel kellett vinni a szerpentinen, hogy Ildi kocsival hozzánk tudjon állni.
Betettük a hátsó ülésre.
- Megdöglött?
- Remélem, csak ki.
Odaadtam nekik a maradék pénzem.
- Hát köszönjük Sajnálom ezt a szép, nagy kutyát.
- Ja. Akkor mi megyünk..
Mi is. /Most már múlt időben./ Állatkórházbó, állatklinikára, a rendelésekről, az Ildiék garázsába. /Attól függetlenül, hogy a barátnőm volt, nagyon rendes volt az egész család, ebben a szituációban/. Hozzám nem tudtam hazavinni a 4. emeletre, még a liftig sem. Az Állatorvosi Egyetemen megröngenezték - Gerincmeszesedés + a sérülés... Nem fog felállni. Megfogtam a
265
farkát, emeltem mint egy talicskát, mentünk tovább. Fél nap várakozás, megfelelő jatt, s dupla adag fájdalomcsillapító után, /kinek mi jutott/ a divatos állatorvostól elkecmeregtünk az otthoni liftig és hazavittem. Három napra. A hármas a szerencseszámom.
Az oldalán feküdt az erkélyen, s halkan nyüszögött. Egész éjjel. Nem evett, nem végezte el a dolgát. Nagynehezen megitattam. Nekiálltam, hogy a másik oldalára fordítsam, minden mozdításnál pisilt egyet. A fájdalomcsillapítóktól. Megmondta az orvos. Tönkre fog menni a veséje.
Harmadik este kivittem mellé a kisszéket, az ölembe fektettem a fejét, és vakargat/simogat/tam, hátha elalszik Közben meg
beszéltem vele. A gyepmester délfelé jött meg, egy segítséggel és két előre feltöltött tűvel Beadta az altatót. Simogattam, Shirki engem nézett. Nyugodtak voltunk. Már este elbúcsúztunk. /Csak nem síránkozik két jó családból való úr a személyzet előtt.../ Nincs mást tenni. Totálkár. Lassan elhomályosodott a szeme, lecsukódott a szemhéja. - Jó vadászatot - mondtam és a mérget én ad/szúr/tam be. Hogy is engedhettem volna másnak
/Inkább te ölöd meg, hogyne haljon meg neked./
Azóta pár furcsa évet megéltem, azt mondták rám tegnap,
már majdnem megértem,
bár még nem nőtt be a fejem,
hisz a csirkét is villával eszem...
Fent lebegek az álmok dióbarna hajszálain. A kínaiak szerint az álmok fehérek, szerintem barnák. Mély, erezett barnák. Olyan kicsik innen az emberek, mint a hangyák. Ugyanúgy szaladgálnak, cipekednek, tép/él/ik egymást. Leszáll egy hatalmas izé, /lásd: érthetetlen/ feltúrja a házakat, beletapossa a földbe, /melynek több mint 70 %-át víz borítja/ a hidakat, gyárakat, betont, acélt, üveget, keserű málévá aprítja, nyúlós, sárgás ragaccsá az embereket. Aztán vár. Az emberek kidugják a fejüket a semmiből, amibe beleöntötték egyéniségüket, s átkozódva rohangálnak, a simává lapított naplementén. Nyüzsgünk. Nagyapám leül a Badacsony mellé, s zengő orgonasípjain eljátssza, két világháborúból újjákomponált vinnyogását, requiem a lemenő napért. Talán jobb lenne, a "forduló földért"./ Felébredtem... Nagyi, jön felém a ház! Gyakran szédültem. Ilyen álmaim voltak, senkinek sem mertem elmesélni őket. Barna virágok, barna történetek, minden barna volt... Ha felriadtam, forgott velem a hirtelen kivirágzott, egyformán valószínűtlen /két/ világ, úgy éreztem, lassan dől rám, jön felém a ház!
Lementem játszani. Általában egyedül játszottam, állítólag összeférhetetlen vagyok. Leültem a fűbe, figyeltem a hangyákat.
266
Nézegettem, hogy mászkálnak, keresnek, cipekednek. Tetszettek. Rendszert fedeztem fel valamiben. Többször újra felkerestem a hangyabolyt. Szokásommá vált, hogy leléptem otthonról és vizsgálgattam a hangyák életét. Észrevettem, hogy nem minden hangya rohangál vagy dolgozik. Egyszer széttúrtam a bolyt és láttam szárnyas hangyákat. Csodálkoztam. A felszínen, még sohasem találkoztam velük. Voltak nagyseggű, kisfejű, ronda hangyák is, amelyek alig mozogtak. Gondoltam, nekik dolgoznak a többiek. /Akkoriban még elegek voltak a tények, az okokhoz túl természetes voltam./ Kerestem másfajta hangyákat és beledobtam az én bolyomba. Pillanatok alatt szétkapták őket. Egyre többet csempésztem be, nagyobbakat. Élveztem az élő forgatagot, dobálták, tépték egymást. Másnap mindig ott voltak szétdarabolva a hullák, egyrakáson, a boly mellett. Párviadalokat is csinál/tat/tam. Tenyerembe vettem két különböző hangyát és ösztönzőleg addig morzsolgattam össze őket, /a politi/kus/ka gyermekkora/ míg egymásnak nem estek. A győztest újra verekedtettem. Voltak többszörös győzteseim.
Ezeket elengedtem, a gyávákat összemorzsoltam. /A különbség az egyedüllétben és az ösztönzés hiányában van. Hiába, minden lény magányos a halálban... bahahaharahaha./ /Szegény dolgozók. Hiába, régi katona-nemesi családból /el/származom. Nagyobb bogarakkal próbálkoztam. Feltúrtam egy bottal a bolyt, s amikor a legnagyobb volt a ba/lhé/j, bedobtam a bogarat. Seperc alatt széttépték a páncélost. Legjobb ellenfélnek a méhek bizonyultak. Kitéptem a szárnyukat, hogy ne tudjanak elrepülni és hajrá! Elkapták a lábaikat, mindig a lábuknál kezdték, majd egy félmászott a fejére, aztán a többi... Nagyon tetszett az egész. /De szerencsére ugyanúgy telítődtem az ilyesmivel, mint a gombfocival./
Úgy képzeltem el, a föld alatt nagy hangyavárosok vannak. A hangyák dolgoznak, harcolnak, tehát klasszul élnek. /Szent gyermeki együgyűség. Hasonló az istenéhez, Ő is felülről néz, mint én a hangyákat./ Csak a nagyseggűeket nem értettem. Idegesítettek. Miért védik Őket, miért nem csinálnak semmit, hogyan használják Őket? /lásd: példa a szocialista gyermeknevelés/re/ből./ Nagyobbak a többinél és mégis... Hiába figyeltem tovább, nem jöttem rá. Dühömben lepisiltem a bolyt, széttapostam, szétnyomtam a hangyákat, ahányat csak bírtam... /Ez állt hatalmamban és ennyi volt az eszem./ Végül jól betömtem kövekkel a nyílásokat. /Rendmánia, vagy lelkiismeret? Egyikből sem túl sok maradt./ Másnapra újra ki voltak fúrva a járatok, meg volt tisztítva az /élet/tér, a hullák egyrakáson, ugyanúgy minden, talán kevesebben voltak, de /..../ tovább. A nagyseggűek nem. Nekik
267
semmi bajuk nem esett. /Irigység/em/ íratta ezt velem, vagy a közösségi szellem/em/?
Soha nem szerettem iskolába járni. Utáltam az egyhelyben ülést, kezeket hátra, András, miért beszélgetsz, miért nem figyelsz? Legszívesebben mindig csavarogtam volna. Tanítás után nem mentem időben haza. Inkább elkísértem a haverjaimat, felmentem a Várba az ágyúkhoz, vagy bemásztam a romházakba.. Akkoriban még nagyon sok romos épület, telek volt a Várban, legérdekesebb közülük a Királyi Palota. Átmásztam a kerítéseken, órák hosszat bolyongtam a termekben. Csodál/álmodoz/tam, amilyen/ volt és kerestem valamit, persze nem találtam meg. /A rossz szokások egész életünkre szólnak./ Idősebb srácokkal lejártunk a Várbarlangba, a berobbantott folyosóra, meg a "csontos"-ba, ahová az ostrom után az azonosíthatatlan hullákat dobálták be. Mindig előre mentem, játszottam a bátrat, pedig marhára féltem. Ötödik végén minden bevezetés nélkül ezt mondta a dirihelyettes a reggeli sorakozónál: "Vörös, mondja meg az Anyjának, hogy ki van rúgva!" /Azidőtájt már régen nem szólítottak a keresztnevemen./
Szegény Anyu járt be a szülői értekezletekre, jött haza utánuk szégyenkezve, kisírt szemmel, "nem jó a gyerek, ha egy kicsit erőszakosabb/a/n rossz lenne, nem tanul, kettes a magaviselete... A szülök féltik-tiltják tőle a gyereküket, senki sem akar mellé ülni, /ez mondjuk, később volt/, önfejű, nagyszájú, megátalkodott, próbáljanak a kedves szülők valamit csinálni. Kedves Anyuka, maradjon még az értekezlet után pár percet..
/Ha engem kérdeznek, azt mondom ezekre az "beszélgetésekre", nem szabad engedni a zsarolásnak, jobb tanuló és jobb gyerek lettem volna./
Anyu egyedül jött haza az utcavégi iskolából, ringó-feszes lépteivel, és utcahosszt szedte össze a fák alacsony ágairól a felszereléseimet: babzsákot, tornacuccot, sapkát, sálat, iskolaköpenyt... Nem értett/e/. Bár sohasem mondott jót rólam, előttem másoknak, dühített is, nemigen volt tőle/ük/ sikerélményem, /lehet, hogy ezért szerzem meg/ azért másnak /is/mert ismerni, mind a ketten tudták, nem én vagyok ilyen, talán mások, mások. De a gondok velem nőttek, ez megzavarta, a házasságuk gyengé/de/bb fele is megromlott, s a "jó" Gállikné /j/ellemző mondatával elegük lett.
Minden ellenkezésem ellenére beadtak egy intézetbe a Sas-hegyen. Egész héten ott voltam, s csak hét végén engedtek haza. Addigi /eddigi/ életem legszörnyűbb szakasza volt. A társaim állami gond/atlan/ozottak voltak. Nem értettem az egész testszagú, nyomasztó, rozsdásrácsos szürkeséget.
268
Egyforma, undorító ruhában jártunk, /úttörőing, úttörőnyakkendő, rövidnadrág, barna fél/ig/sem-cipő, viharkabát, svájcisapka./ Nevelők vigyáztak ránk, végeredményben nevelőintézet volt.
Én meg túl kicsi, minden szempontból. Ez a 27 elmúlt év meg túl sok, hogy most többet írjak erről. Eddig még működött a szelektív memóriám, az automata felejtési reakció.
Esténként majd megőrültem. A WC ablakából látni lehetett a házunkat, s ha a Nagyi, vagy a szüleim kiálltak az erkélyre, vagy az ablakok elé, tisztán láttam őket. Sokat sírtam. Á, minek szörnyülködni erről a szörnyűségről, ahol szörnyet kellett volna megelőzőségeimnek halnia, a sok kis szörnyeteg között, de én csak egész/b/en tudok meghalni, különben sem látszik már innen az intézet, közénk épült az idő, és a Buda-Penta, picsába a részletekkel!
Ahhoz gyáva voltam, hogy meglógjak, /most meg következetlen/ s csak a vasárnapot vártam. A zacisok /nem tévedés, a zálog/ház/ból/, haláljól szórakoztak rajtam. Az őrsvezető, egy agresszív, buta bunkó "tévedésből" mindig kihúzott a hazamenők névsorából /ilyen később is volt, csak ott szakaszvezetőnek hívták/ és én vacogtam a dühtől és a félelemtől, hogy nem mehetek haza.
Gyűlöltem a szüleimet is, akik minden ok nélkül eldobtak maguktól, mégis szörnyen hiányoztak.
Csalódottan olvastam valahol, hogy ezért, vagy azért, de ezzel minden gyerek így van.
Játszadozott benn/vel/em korai szélsőségességem, meg aztán rohadtul be voltam kerítve. Az inkább jó, és inkább gyenge, akit mindenki erőszakos/rossz/nak vél, és aki így aztán egyik sem lesz. Mindig is szerettem /volna/ a családomat, a szüleimet, már amennyi jutott nekem, amennyit szerethettem a legjobban az utóbbi években a szétválásban, és most és mindörökké az élette/lehetet/lenségben.
A legrohadtabb az volt, hogy túl sok időm volt ezen rágódni, /ellentétben azzal a későbbivel/, s állandóan kerestem az indítékokat. Ültem a rácsos ablak mögött , és bámultam a járókelőket. Mi a francnak kellett megszületnem? Szüleim...?
11 éves voltam akkor.
/Na, ezért rohadt meló /is/ az írás. Igazságot kell közölni, /vagy nem közölni /semmit/, életem legmeghatározóbb egyéniségeiről, akik még egyedülállóságukban megtagadva és /engem/ elhagyatva is uralják az életem, s a jövőm fordulópontjait. Ki a franc írhatna ószintén csak jót a szüleiről, bárhogy is szeretne! Együtt /még/inkább...
Nem voltak sokáig együtt. Vagy ki tudja? Lehet, hogy nekik más a véleményük 16 éves koromig. Miattam. Ez/t/ igen. Meg az in
269
tézet... Aztán elváltak. Én Anyunál maradtam. Továbbra is közösen gondoskodtak rólam és barátok maradtak Azok voltak gyerekkoruk óta. Között/e/ük volt egy férj és egy orosz fogság utána én. Ez/ek/ maradt/ak/. A barátság a címszó. Ez volt a legerősebb kívánatosság közöttünk Megismeretlen szeretet álruhában. És kihagyó átmenet. Állandó késésben.
Szépek voltak, sikeresek, és jólöltözöttek Sokkal jobba/k/n, mint elvárták tőlük
Elvárták tőlem /l?/ A folyamatosságot, a továbblépést? Először /közép-először/ biztos lemondtak róla/m/, aztán elviselték és szerették velem a másságot is, tartották a reményt, hogy úgyis csak úgy lesz... Nem lett. Félek, hogy másként sem, sokáig. De majd tartom én is... a reményt.
Érdekes, úgy emlékszem, mindig is családban éltem, és szüleim a SZÜLEIM voltak, /és lesznek/, pedig kiskoromban a drága Nagyi vigyázott rám, sokat voltam Érden is, aztán az intézet jött, a kollégium, katonaság, szaggatott rabság 19 éves koromig. Valójában nélkülük De sohasem éreztem így. Az állandóságot, a biztonságot mindig ők, a család jelentette. Én meg állandó és biztos gondot. Problémát, bajt, és szégyenkezést nekik. Hogy túlozzak egy kicsit. Megengedett írói eszköz. Hogy könnyebben visszataláljak az intézethez./
Elhatároztam, hogy kiszabadulok. Vasárnap megkérdeztem, miért raktak be. Nem adtak egyenes választ. Bezárkóztam a fürdőszobába és egész délután hangosan sírtam, hergeltem magam. Végül annyira jutottam, hogy szabályos sírógörcsöt kaptam. Megmondtam, nem vagyok hajlandó visszamenni, s /útközben/ felmásztam egy fára.
- Hát ennyire vagytok, hogy bezárattok? És még Ti szerettek engem?
Addig nem szóltam hozzájuk és nem másztam le a fáról, míg meg nem ígérték, kivesznek a zaciból.
Most már tudom. Valaki megetette az Anyámat, /azt is etessék meg majd megmondom mivel/, hogy kitűnő iskola, elsőosztályú nevelés,/?/ angoltagozat, 12 évfolyamos kísérleti osztály... /Persze, a másik épületszárnyban/. Lehet. Őelőttük elfelejtettem az egészet.
Nagyjából. Rossz emlék Egy kis szúrás a memóriám alján. Ott maradtam igazán magam/ra, magamban... Igazából segített. Később. Akkor nem.
Rossz kifejezés, de levezekelték. Egyetemi éveim alatt viszsza/megkaptam, amit megtehettek.
Behoztam. Amit lehetett. Ők segítettek. Pénzzel, lehetőséggel, szerethető szeretettel. És Anyu még tovább. /A/ végig. Nyugodtan elmondhatom én is, nekem vannak a legjobb szüleim a világon. Csak fáziskésésben.
270
Szüleim? igen, szüleim is vannak.
Nevelnek, bár inkább levakarnak. Édesek, én szeretem őket, de sajnálom is, mint általában az alany a jótevőket.
Ők azért küzdenek, hogy "nagy" ember legyek orvos, vagy mérnök,
de, hogy pontos legyek... jé, itt vannak a legyek na igen. Ennyit ér az egész, nagy kövér húslegyek...
Továbbra is csak azt tanultam, amihez kedvem volt, a tanárokkal pedig kölcsönösen utáltuk egymást. /Azért volt, aki közömbös volt/.
Állandóan olvastam. Érdekes, hogy életem első regénye a "Párizsi Notre-Dame". Apám imádja a könyveket, az egész lakás
tele van velük, de csak klasszikus és modern szépirodalommal,
így én előbb olvastam Stendhalt, mint May Károlyt. Viszonylag
művelt voltam, főleg olvasott, beszélni, viselkedni korán megtanultam.
Hagyjuk, hisz mindez csak másnapos fecsegés
basznék inkább egy jót,
s egy nap eliszom a koporsóra valót...
/Nesze neked. Lehet, hogy most jobb a stílusod, de pontosabban fejezted ki magad./
Most nem tehetném meg. Nincs annyim. Anyu temetésére a pénzt a család és a barátaim adták össze. Főleg Ernő /csodálatosképpen pontosan/ és Gyuri, aki egyben a társam is. A többit Apám, és az unokatestvéreim fedezték. Megte/he/tték. Én nem tehettem meg.
Én csak a többit temettem, /a/ mindent, a halóporon és az urnán kívül, az elvégzett kötelesség megnyugvása nélkül.
Úgy is felvethetném a témát; mit/mennyit/ ér az ember, akinek 39 éves korában mások temetik el az anyját? Persze, lehet védekezni, hogy nem egészen úgy volt, de a kérdés már itt van.
Ennyi/t/. Eddig tudom őszintén. A továbbiak még bennem élnek, s persze fordítva, még nem merevedtek történet/emlékk/é, kell még idő, míg magam előtt is rosszullét nélkül is leírhatom. /Idő? Egy szart! Nincs idő/m/! Lehet, hogy beledöglöm ebbe az időbe!
Vagy: Mindig is elsiettem mindent. Az más dolog, hogy úgy volt jóe? En a tudás fia vagyok. Már ami az ismétlést illeti. Géza azt mondaná; "nem sokat tudunk, de amit tudunk, azt tudjuk". És tudom, hogy lefelé élek. Nem élettanilag annak a bizonyos sötétnek a küszöbén mélázom, jobb álla/g/potban mint valaha, csak gyorsabban őszültek meg szívem bokrai, a fájdalom s a téboly jegenyéi kilyukasztották az aurámat, néha, reggel dühödten érzem,
271
olyan leszek, mint bárki más. Vagy nem. - Leszek. Ki tudja, már bennem rejtőzik tán a gyilkosom is. Mostanában mindenki rosszabbul él, de az engem nem érdekel. Én megalázó nyomorúságban élek, azt sem tudom miért. Egyre inkább egy nagy lyuk leszek, elveszik minden belőlem. Bár a nagy részét én ejtem, folyatom el, a "Minden" utánad indult el. Anyám. Ha nem vigyázok, szerelmes verset írok Hozzád. Bár én ahhoz túl prűd vagyok És magányos. Az ilyesmiket nehéz bevallani. Saját magunknak. Na ugye, hogy van bennem közösségi szellem! Az "es" kiesett a lyukon. Az írásból nem tudok megélni. Naná! A Kft-nk vegetál, fizetés fél év óta nincsen, a hiteltartozások, meg a társam lassan felemésztik a tulajdonrészem; a felszámolást, hogy legalább a maradékhoz jussak, mindig megusszuk /?/
Így munkanélküli segély sem jár, sem semmilyen rendszeresen, úgy, hogy pénz dolgában szarabb helyzetben vagyok, mint egy menekült. Apropó menekült. Nemrégen kimentem a Moszkva téri rabszolgapiacra, valami alkalmi munka után nézni, de csak egy öreg jött oda hozzám, hogy honnan jöttem? Gondolkoztam, hazudjak-e, /földrajzilag, hisz valahol mindnyájan menekültek vagyunk/ de körülnéztem, láttam, ezek inkább néznek vevőnek, mint eladónak Csupa oda-vissza szerencsétlen, míg én ugye csak "időszakos" pénzzavarban szenvedek. Érdeklődtem, mennyi is a napszám, aztán eloldalogtam. Ne ragozzuk tovább. Különben is rühellem a fizikai munkát.
Miután még mindig lélegzik az az életképtelen úri allűröm, hogy becsületes vagyok, papírra váltottam az értékeimet, és amit Tőled örököltem, - zálogcédulára. Hogy időszakosan ki tudom fizetni a rezsimet, megúsztam a látható lerongyolódást, hogy éppen van mit innom-ennem, és írhatok/!/, 3 képnek és egy kis szerencsének köszönhetem. /?/ Na, milyen? A kötelező haladék elve. Azért a kedvenc képedet nem adom el. Abból fogok /el/temetkezni. Miért nem elég csupa nagybetűvel ideírni; ANYA. Minden nyelven, mindenki megértené... De ez egy fogalom, nem Te vagy. Különben sem engedted, hogy így szólítsalak. Anyunak, Anyucinak, Nyuszinak, Kis-Picinek inkább, de anyának, pláne Mamának, nem. Megszokás, hiúság és stílus. A korodbeli nők /persze az igaziak/ háttérindítékai. Még ilyen kicsinységben is. De nem /én szüllek?/ utána/d/.
Kemény, mint a kő, éles, minden téren, él/t/ mindig és minde-ben, az a szép, kicsi asszony, akire még 60 éves kora után is megjegyezte hátulról egy részeg; ejnye, de jó segged van! Peckesnőiesen járt. 30 évvel divatos/fiatalos/abb ruhákban, szolidszépen, de mindig egyénien, úrinőként, elvtársnőként, asszonyanyaként, nyugdíjasként... és ki tudja még. Még... Könyveket kéne írnom Rólad, hogy közelíthetnék..
272
Szív-szitán és fájdalmon moslak át, forgó, könnyező agyammal aranyként, és nagyon vágyom, hogy hasonlítson Rád. Ugyanakkor... képeidből nem szerkesztek filmet, hogy az enyém maradjál, általam ne változzál. hogy emlékeimben bármit tehess! Vagy mást. Mégis. Hogy bármeddig!
Kecs, ész és finomság igaz emberséggel körülölelve, tapasztalat, harmonizáló szenvedély és megfontolás az idő alatt. És sok minden, sokképpen, ami más/ok/ban maradt. Csak túl ne fényezzem! Nem illenek Hozzád a szavak Összepréselődsz bennem, az egész, a negyedben. Témaként ütve, verve, álmomban simogatva, számítva a feledésre, programozod az agyam. 38 évig együtt! És bennem, folyamatban.
Csak az az ill/het/etlen, rohadt vég! És előtte még, az igazságtalan. Nagy élet! Belehalni a tavaszba!
Nincs kérdés/em/, Isten(, a válaszban robban, megválaszolhatatlan. Mi, ami Veled veszett, mi marad, miként, hogyan, mit keressek, mibe kapaszkodjam?
Nem vagyok elég szerencsétlen? Most le akarom írni a kimondhatatlant.
Nem iszom többet, mert hozzáfognék egy privát feltámad/tat/áshoz. Lelki fogolycsere. Gondolkodás nélkül /és azzal is/ kicserélnélek az összes Istenre és szentre, a fontosakra, a Megváltókra, a majd születőkre, kicserélném a reményt, egy esélyre. Könnyű választás. Lenne. És lehetetlen.
Visszafelé s/n/em megy. Végzett a vég/zet/, elhalt test és elmeéj. Senkinek sem hiszem, hogy ez kellett. Tehát nem hiszek. Többé senki-semminek Rég-gyermeki hittel másra felejt/het/lek még Téged is. Talán több erőm marad, hogy másokon keresztül is jobban szeresselek
Ó, a kezed, a kezed... Integető, ölelő, ütő, adó, simogató, kemény, kis kezek. Integettél mindig, még a végső napokban is. a kórteremből kifelé menet, álltam az ajtóban és kértelek, Anyu, szia, megyek.. Vártam a kedves jelet, a rebbenő kezet, mely elengedett. És megnyugodtam. Nem tudom miért, minek.
Az utolsó szenteste és szilveszter, a vaságy s a katéter mellett. Először Hozzád mentem, láttam elérzékenyült irigységet körbe a szemekben, s a büszkeséget a Tiedben. Ez volt az én ajándékom, a reményem az új évben. Boldog újévet.. Sokkal rosszabb lett. Sejtettük magunkban, de bíztunk /kellett/ titkon a titokban. Hisz életünkben oly sok kis halál és annyi feltámadás van.
Mosdattalak, etettelek, /küszködve/ itattalak, forgattalak, kentem a tested felfekvéseit, a haló hús virágait, az állati rák /oda/vissza/ ollóinak sebét, feküdtél mocskaidban tehetetlen, már mozdíthatatlan, fogtad a kezem, s rossz markodban a gumikutyát, én már mindenkit legyilkoltam /ezért/ gondolatban, - Te szegény - mondtad, s /nem/ hittünk a mosolyunkban.
273
Utoljára kiürülten ültem, néztem, /a/mi/m/ belőled maradt, már úton voltál, simogattad rajtam a múltat.
Ne! Várj még, hisz babonából mindig háromszor kopogtam... Itt/el/hagytál. Újra indultál, orvul megváltattam, míg otthon aludtam.
- Te szegény - hallottam álmomban, és sohasem bocsátom meg magam/ra/nak hagyottan.
Ma-mi van? Kitölt/öm/ az időm, ha kell, magam ellen, írtam utánad egy jelet, /nem közérthetetlen/tl,
de mi ment meg, ha érzem
béna jelen, élő múlt a jövő/m/
és kevesebb... Minden.
1992.
274
TARTALOMJEGYZÉK
Hétvégi mentesítő 3.
Magányvadász 21.
Darálóban 23.
Dog a ködben 32.
Nyílt levél 34.
Gyerek/ként/re várva 37.
Hazafelé/k/ 39.
Lehet, hogy vasárnap volt 60.
Rossz idő 76.
Sopron 78.
Kamaszkori álmok 91.
Riport /közben/ 93.
Egy élménytől, egy élményre 98.
Reggeli életkép kutyaszarral 111.
Melyik asztaltól, melyik szerelmet? 112.
/M/eztelen /i/gazság 124.
Emlékek 129.
Halál és halál/ok/ 137.
Oda-vissza 155.
Víz(es)-"parti" emlékezés 157.
Csütörtök 165.
Tudat/os/ hasadás/ok/ 257.
275
| Index |