VÖRÖS ANDRÁS: POÉT(IK)A "93-2OO3-ig.


Adria.
Sikátoros est, tengeröl öble.
Színek fénye, hajók ritmusa.
A mediterrán íze, vized nő-illata.
Utcák simasága, ódon doh-szaga.
Egymásra újuló élet, szél-tépett harmónia.
Időtlen köveid közt időmet féltem.
Tenger-tiszta testtel a most-múltat élem.
Nyárt sirató napfény, a szépség hangulata.
Öröm-idéző díszlet, dagályom alkonya.
Őszi ráncaidban ráncaimat érzem.
S vigasztalsz, Adria.


"Ihlet"

Csak érzések szülte érzelmek,
semmi ész, semmi próza,
csak lelkem fattyai a versek
mutatnak be a percnek,
a többiek nem tehetnek róla.
Az "én" vágyaiba fulladt,
ketyeg a szív, nem járt le az óra.
Csak repdesek öntudatlan,
felszínek esnek, mélyek sietnek,
a tenger hullámzik a halban.
A másnapos reggel a tudója,
nem volt erőszak, csábító helyzet,
a boldogság teherbe ejtette a percet.
-


Márciusban.

Festeget a természet, terjednek az oldott tavasz-színek,
halvány, hajnali pasztellek. Szürkésből zöldülnek, kekiből barnulnak,
az alapok erősödnek, a kontúrok a földre hullnak.
A pára-köd víziók a sarkokban lebegnek, a víz-erek
aranymetszéssé válnak, a fény-árnyék játékok megtervezettek.
A tónusok felfénylenek, a formák könnyedebbek, nőnek
a tavaszra festett részek, a tél halott rajzai délre nincsenek meg.
Így, félkészen a legszebb. Melegszik a szívem, ahogy nézek egy
hangulatnyi képet, egy kajla kamasz-ágat, - még belül az ablakon - érzem
a virág-vágyat, csal a tarka rét-káprázat, frissít a rügybezárt izgalom.
(A) márciusban nincsen szégyenérzet, s bár nevetek magamon,
befestem a bajszom.



A "sehonna"-i. ( Párizs.)

Egyedül voltam. Nem vártak sokan. Most is egyedül vagyok és nem jöttem sehonnan. A sehonnai felkelt,
pisilni ment és félálomban, Párizsról álmodott. Mert tudta, ha felébred, el kell tolnia a havat, jön a tél
sehonna (f)elől. A St. Germain Laye-i parkból az új Párizs, mint távoli erdő, pára alatt. A RER-vasút
farkán, túl hosszú előjáték, hogy beérjek az "öregcsaj" öléhez, s kicsikarják kéjem, a fáradt ismétlések.
A Cité, a nagyobb mell, s díszes bimbója a Notre Dame, bordái ódon hidak. Borostyán-haj fut a vízbe,
ahogy én e történelmi (k)éjbe. Minden(ütt)ről túlhasznált szavak púderezik a csendhez épült falat.
A kisebbik, a Szent Lajos sziget, cizellált, koravén, teleépített. Sokat használt, külön(b) világ, hozzám
közelebb áll, magyar neve is van,(közhasznált,) rakpartján inni, napozni, szeret(kez)ni, idomán, a Fleur-ben
egy napfoltban, teázni, hosszú délutánokban míg a nap leszedi a sminket, írni is lehet. Bou-bour,
konstruktivista, jövő-kori lelet. Mozgó köldökráncáról, felizgult kilátás a Monte-marte-ra, a felhúzott
bal térdre. Előtte vásári kedv, mut(ogatók)atványosok és szájtátiak , (nemzetközien,) bent, a művelődési
gyárban, erős zsinóron nehéz művek, (egyre könnyebbek,) hökkentő elegy, a művésznő, benne a szépség,
egy ronda technokratával, (mecénással, nálunk, csak újgazdag,) kefélni kezd. Tár(v)lati egyszeregy.
Futás fel, a domb combján, fent az elkurvult szent hely, a Sacre-cour kotonjával strihel. A tér, szezonvégi
kiá(llítás)rusításba kezd, nagy szellemek giccsült hullái itt a díszletek. Atmoszféra és másolatok. Az előbbit
illetően, a "szelletek" találóbb lenne. Ki-lepingált múlt alkuszik a lépcsők felett. Alul, a régi Párizs, ennyire
máshonnan, seholsem... Vibráló, fény-vérbő bemenet. Vigyázz, mert minden(t) lehet! Izgatom néhány
frankommal, észre sem vett, vágyába meredten áll, Párizs pöcke, a Pigalle. Belesétálok, kukkolok, vágyok,
élő fényképek között, állok. A rue de Saint-Denis kisajkai közt, Merthogy, mindig elvitt a vonat. Nem korai
magömlésre gondolok, hanem arra a hatalmas csalódás-csokorra, amit az utolsó metrón gyűjtöttem,
a Pigalle és St. Germain Laye között, úgy, hetente háromszor, mikor már elegem volt magamból,
s bent maradtam csajozni, a központban. Múzeumokban, diszkókban, bisztrókban, s ahogy a vágy nőtt
bennem és a pénz apadt a zsebemben, utcán, s a rakparton. Gyenge, 50 %-os sikerrel ismerkedtem, az
otthonihoz képest, de eltekintve a szélsőségektől, (a duplán beszívott, leszívott,) nem jutottam dűlőre.
Még állva se ment. A metróra még felszálltak velem, jóval a szintem alatt próbálkoztam, de az átszállás
előtt, fáradt fintorral leléptek. (Én se szívesen kísérnék haza, egy csajt Szentendrére, kb. ugyanaz a távolság.)
Tizenkét megálló. Úgy a negyediknél elhallgattam, már, ha beszélt angolul, általában beszélnek,
csak nem ezen a szintezetlen szinten, én ennyit és eddig tudtam. Kínos csend, ideges remegések, rosszul időzített,
(jól nem lehetett,) simogatások, izzadt érintések. A végén, már fogadásokat kötöttem magammal, hogy az aznapi,
hányadik megállónál száll le. (Mint amikor pinpongozol lovaglás helyett.) Engem, egyik sem hívott fel magához,
színest, meg a kéglibe nem vihettem. (Olyan, sem jött el. Odáig.) Sok esélyem volt, mi? Mint a nemzetvezetőnek a
felmentésre. A házigazdám, eleinte segíteni próbált, társaságba vitt, bemutatott a legújabb pártfogoltjának otthonról,
de a nekem kiszemelt préda, mind kövér volt és szerencsétlen. (Nőnemben, természetesen.) Az előző, csak
kellemetlen, de az utóbbi, ragályos. Plusz, ami még lehet... De nem lehetett. Késői vigasztaló. Magamra utalva
Európa legszebb kuplerájában. Már, a kezemre és utál(koz)va.) Végre, a szerkesztőbizottság elfogadta a verseimet
és az ünnepi ivás után, (nekem, nekik, csak alkalom volt,) kijelentettem, az ember nem csak kenyérrel él! Eleget
ittam, jöhet a dugás. (Ehhez, be kellett vallanom részleges, (ezt vallottam be,) kudarcom. Hazudni könnyebb volt,
kérni nehezebb, de ment. Szembe(n) meg a röhögés.) -- Mert, te elvből nem fizetsz, mi? (Most sem én fizettem.)
- Na jó. Irány a boulogne-i erdő. Öregem, ott vannak a legszebbek! Csak kiválasztasz egyet, beviszed az erdőbe,
nekidöntöd egy fának és durr bele! A vendégem vagy. - Mi van itt, manöken képző a közelben? Mind olyan magas...
-A mellüket nézd! - Jó. Az a szőke, a gyönyörű csöcsökkel jó lesz. Itt állj meg. Ledumálta, én bekísértem a sűrűbe.
Huú... Micsoda mellek! A ribanc bedűlt, a hold pislogott, az árnyékok nőttek... Álljon meg a menet...! ...van a...
Az volt. Ekkora farkam még nekem sincsen, (mindenki magá(é)ból indul ki,) hogy ilyen árnyékot vessen! Odakaptam
és lőn bizonyosság. Hátranyúlt, hogy besegítsen... Döbbent ugrás, csigaszarv efektus, rúgás, káromkodás ijedt
zavaromban, meg mindenféle más...) Úristen! Ha nem bújik elő a hold... Magas hangú, női sírás, futás a kocsihoz.
A "kacsa" úgy rázkódott a röhögéstől, alig tudtunk elindulni. Pedig kellett, az egész társulat ilyen volt, ancoulé,
(seggbebaszott) ahogy a művelt francia mondja. Átmenet, a nőimitátor és a traszverzita között. (Csak, hormonkezelt,
de ugyanolyan kurva.) És igazuk volt. Aki ide jött, ezért jött.
- Jó, jó...Megyünk a Pigalle-ra.- Küszködött a halálraröhögéssel a jópofa. Mit tehettem volna? Ha pofánverem,
attól még el nem mentem, de mehettem volna, (nem mehettem volna, Ő fizette a vonatjegyet,) haza. Különben jó
fej volt, (s remélem, ma is az,) azóta, többször is kihívott, de nem mentem el. (Véletlen analógia.)
Szex-shop, peep-show, s a hiányos műveltségem. Bedobta a pénzt, kinyílott az ajtó és becsukódott mögöttem.
Szék, vadgesztenyeszag, papír zsebkendők, páncélozott ablak. A zene megszólal, a rács lemegy. Fél méterre, az
üveg mögött, forgó színpad, fáradt kurva magába csap. Ejakuláció elleni gyakorlat, (a használt papír zsebkendőkre
néztem,) reméltem, a nő nem láthatta az én arcomat. (Nem tartozik az automatikus szexemlékek közé.) Rács le, ajtó ki.
(Zsebkendő a zsebben.)
- Neked, az isten sem találná ki az ízlésedet, öregem... - Majd én, megpróbálom. Menjünk a kurvák utcájába,
a rue St. Denis-be. - Itt ez a szokás, hidd el. Előtte, hogy ne menj túl gyorsan el. A kurvát egy menetre fizeted. Illetve,
én ennyit fizetek neked. - Hát, az öt perc, nagy művészet lesz... - Művész vagy, nem? Jó negyven percet vártunk a
kétméteres, núbiai, néger nőre, (kapós volt és lila-fekete,)mire Phillipe elintézte, én meg caplathattam mögötte, az
édes -vad, parfűm-kéj szelletben, fel a csiga lépcsőn, a harmadik emeletre. Egy mini köpeny volt rajta, bugyi ohne.
Bámultam meredten, feketé(t)vel még sohasem... és imádkoztam, csak itt (most,) ne! Kinyitotta az ajtót, belül megszólalt
a halk zene. Meg, a csap csöve az ágy mellett, több tárgyra nem emlékszem. A fogas az ajtón volt, arra akasztottam a
ruhámat. A csaj megigazította az ágyat, behajolt... Na, ennyi, most vége. De, még nem számított bele az üzletbe!
(Az utolsó szerencsés üzletem.) Ledobta a ballonját, és rázni kezdett a zene ütemére. Hatalmas, telt dudái voltak,
(ostrom utáni filmemlékek, bár a komiszkenyér (fekete,) nem volt ekkora,) hangosan összeverődtek, mintha tapsolt volna.
A zenénél jóval hangosabban. Meg voltam mentve. (Predesztinálva, meg nem, hogy ezt a humort elmagyarázzam.)
A kotont, visszautasítottam. (Ó, naiv ifjúság! Meg az AIDS-mentes kor.) Erre, a fali csapnál megmosta a farkam,
(a hideg víz direkt segített,) na, nem udvariasságból, megnézte, nem vagyok e beteg? Magáról tudhatta, én meg
hetekig izgultam, de hála az előttem j(l)övőknek, nem is lettem. Na, ez az összetett előjáték úgy helyre tett, hogy egy
kicsit segíteni kezdett. Már, meg akartam csókolni, elkeseredésemben. Végülis, szép látvány volt, fekete-bíbor cuppog
a fehéren, és nagy siker lett. Olyannyira, hogy a következő menetet grátisz kaptam. Rálicitálni,(reggelig kibérelni,) az
ismert okok miatt nem mertem. - Ingyen lett volna, - Mondta, a kocsijából kikeltett, megdöbbentett, - hogy csináltad?
- És a cidát fel sem számolta. Nőttem egy centit a szemében, a nőjéében, meg tizet lefele. Én sem hittem volna el, hogy
hajnalig aludt a kocsiban. Helyette. Mert Vécsey úr, nagy spíler volt és rendes tag. (Velem.) Én, szégyenlősen nem
nyilatkoztam.
Emlék, az utókornak: (Vagy utójátéknak:) Egy kocsi elején ül a kedves, begombolt esőköpenyben a félmeztelenek között.
Ölében tartott kezében, vörös rózsa. Rámosolygok, a köpenyt szétdobja, alatta semmi, csak a rózsa, szára, az éjfekete,
bíbor belsejű tokban...
Most? Hason az ágyamban, pedig már majdnem ott(bent)voltam, (egy kapualjban, az anus fölött,) ezt kéne foly(t)atni,
újra él(vez)ni, magamévá (is. Egy vagy a sok közül,) tenni... De snitt! A nem kívánt kivezetve. Nem fizetett megint.
Emlékeit összeszedte, s az élménnyel beint.
Az álmában párizsi, (a valóságban az a reggeli lesz,) fázósan összehúzza a kelet-európai reggelt, tolja maga előtt
a havat, s a lelkét, (csak, ilyenkor érzed,) fagyos földje felett. A röhej, hogy irigyelni lehet.
Párizshoz csak pénz kell. Minden más ott van. Ahogy Párizs benned, bárhol is vagy most.
-


Részeg a tavasz

A macskák nyínak,
a kutyák megőrülnek,
nászi vérüket hintik,
mocskos felhők szakállukat vesztik.
A félhalott föld, s a fagyláncos
fák sírnak, könny-erükbe színeit
próbálja az ég, csapjai kinyílnak,
bár február vége van még.
Az erősek hangján dörmög a tél;
Meghülyíti őket a vén strici szél.
Elsietik, mint kamasz a végét,
pedig csak szeretnék, mint élnék
feléjük se néz az,
csak részeg a tavasz.


Variációk az esti fényre. (Eső-nap esetén.)

Az irigy sárgája kifakulva, tavalyi tavasz zöldje, (az est receptje,) szén barnája, felhő kékje, leporolt
pasztelek az alkony vásznán, otthonosan, közelin hozzám. Kedvenc színeim eső után. De nem annyira,
hogy mégsem látnám. Izgalmak szerda délután. -
Balról nő a köd, a mező völgyén babrál. Mint rossz álom teríti be, s miként az éj, jön az eső. Dolga van.
Mocskos álmaink kell fürösztenie. Tisztán éljenek benne, legyen jó felednie. Hogy mit felejtene az eső?
A szivárványt. Éji fény sátrát veri fel az alkony az égre. Felszedte sátorfáját a nap, (vándorünnep,) alszik
és lelkében él már a tér. Nézem az ősi tragi-komédiát és egy ásítást (illőn,) elnyom a taps. Jó előadás volt,
még egypár ismétlést megér.
A nap véres lepénye kicsúszik az égből, sötét bokrából, születni kész az éj. Halványodik a szüntelen forgás,
élet a halálból, lendület a zuhanásból. Az idő megy visszafelé. Az est tüzet gyújt, holt tüzet olt, a nap szeretőit
felfalja a hold, fényt fogan, árnyékot vetél.
Összecsapnak a közeli és távoli fények, a lámpa sárgája, s az ég haldokló kékje. A próza, s az egészséges
romantika. A szépség vágya hajtott, s az alkonyfényben írás át sem gondolt nehézsége. A győzelem egyértelmű,
az eredmény ez lett. Természetesen, a természetest hagyni kellett volna, de ilyen a természetem, így rontok el,
a jövőmön kívül, mindent. Szenteltessék meg a neve, ami még előttem van. Elérhessem és létezzen hogyan.
Jó szerepem legyen és élvezzem a végét. Valahogy úgy, hogy a gyümölcsfa (is) megehesse a gyümölcsét. -
-


Anyám kis játékai.

Anyám kis játékai feltámadnak bennem,
emlékekre hasonlítok, egyre öregebben,
kettőre megállok, fájdalomban járok,
félek, hogy a halálig érek. Övétől, enyémhez.
Miért nem az Anyaiság, boldogság, finomság,
miért nem a szép percek, miért ez...?
Anyám kis játékai nyugtatnak, vezetnek,
segítségek az életemhez, a velük (is) ápolt,
mára túléretthez.
Keze a kezemben, szeme a szememben,
sorban, egy más térben, a vér hídján szemben,
öröksége az öröklétben, szelleme, szellemességben.
Apróságai nagyra nőttek nekem,
ha megértettem és újjáérleltem,
elő és utótagok élő verseimben.
Létem tartozása életre kell keljen,
a játék ajándék, az emlék(-)mű legyen.
majd, én is így maradjak, a(m)ki lesz, abban,
belül hűségesen, kifelé tavaszban.
Nevessem, hogy túl komolyan éltem,
könnye(s)d játékokban.
-


A mai napi születés.

Pihenten ébredni, madárfüttyre, szelíd neszekre,
jókedvűen ellustálni, tervezgetni a félálmon szűrt napsütésben.
Kedvenc fám mellé pisilni, teát főzni, s az éjjelt leöblögetni,
az ablakhoz ülni, a születő sorokat sorba nevelni, nem versbe
gyűrni, csak élvezni, hogy köztük boldog lehet lenni.
S ha már nem, álmokat rendezni, hinni, hogy érde(k)mes lesz.
Tornázni, fürödni, macskákat, nyulakat etetni, kutyát sétáltatni,
az erdőbe(n) szeretni, egy fának dűlve megelégedni.
Az életet belélegezni, a könnyű csenddel összenevetni,
hogy már bármi jöhet, most jó világra jöttem, csak itt felejtsenek.
Magam mögé köpni és megköszönni, a reggeli újjászületésnek.
-


Hangok.

Hangok, amiktől alhatok, hangok, amikre félek,
várok, riadok, örülök, kívánok,
kíséretet adnak a létnek.
Többek és velünk kevesebbek.
És egybehangzanak. A világ jeleivé vállnak,
a tenger habjai, e tükrök hangjai, osztódnak,
fogynak, az égig szolmizálnak. Rendszerben,
akár az ember, visszavernek minket,
részük vagyunk és részeinké lettek,
Adjuk, vesszük őket, de a lényegü(n)knek bennünk
kell szólnia, együtt a csendig. Méltó harmónia.
-


Eddig.

Szívembe (sz)űlt az ősz, jövőm vég-télbe ér,
nem irigyel már a nőm, színeimmel játszik a dér.
Apám mosolyog, a jó barát kínban,
látszik a látszat, ami lesz, már itt van.
Előre ordít, ki nem tudja mitől fél,
sokkal több nem lesz, most már csak eshetsz,
a katarzisba a túlzás is belefér.
Ha már leírtam, félig lebírtam,
ha kiálltam, a változásban bíztam,
ha elszöktem, az időnek engedtem,
ha vesztettem, az életből fizettem.
Ha köptem rá, vagy elfeledtem,
kegyét, vagy cserepét szenvedtem.
Az út csak jutott, hiába terveztem,
ha néha jól futott, vagy ittam, vagy ettem.
A nő, vagy társ, vagy szerető volt,
szikra, vagy szélárnyék, tavaszi hófolt.
Az idő ijesztget, ha lesz is, már megvolt,
az esély reciprok, hogy előbb leszek boldog,
mint félholt.
Több a vesztés, mint a szerzés, lehetek győztes,
a végén vesztes vagyok, a sármot gyengíti a kényszer,
kivárok, vagy kimaradok, vagy marad a középszer.
Ha jóvá tett, hogy jóvá lett, a jövő múltba vett,
örömömből rügyeztek a könnyek.
Időmhöz kisdedek a beérő könyvek.
Ha élveztem, nagy része magányos élvezet,
ha nevettem, végül más nevetett. (Sminkje sikeremnek.)
Ha írtam, nem éltem, ha éltem, feléltem,
ha vettek sem olvastak az írás értékében.
Tettem, de nem gyarapodtam,
csak neveztem, ki-be nem fejeztem,
csak tüsszentettem, nem áradoztam.
Ha alkottam is, mire jutottam?
Így is kevés volt, több, hogy jönne onnan?
Majd csak, míg életet égetek,
s a füstje az orromban.



Kapcsolatok.

Együtt élek az elveszettel, félek az elhagyottal,
vágyok a vártra, idegenkedek a megszokottal.
Mert, múltba az unttal, útra az újjal,
holnap helyett a mába, hiány helyett az áradásba!
A "jó is volt"-ból, a "lesz talán"-ba,
társas magányból, vég - magányba?
Öregedésből megifjulásba, kómából a rohanásba!
Tartozom a voltnak, számítok a másra,
változok egy változatra, változatok a változásra. -
Kimerülök amielőtt belemerültem volna,
vele vagyok, pedig belehalok, leszek, kinek hagyja.
Csak legyen, mielőtt megalkuszok,
hű(s) őszömért, tavaszomat adja.
Nyalja is a kezem, ha már megharapta.

-


Hétfős.

A fény égő vére lassan megalvad,
rosszkedve hártyát húz az égre,
a tervek elmérgesednek, a nap szabadságot kap,
földönjáró jobb, ha fel se nézne.
Ez így túl vészjóslós, szabályosan menetel a rímbe,
a lényeg kihűl, a hiány, s a többlet könnyebbül a műbe.
Erjed a két szép nap, haláluk mára hat,
szomorkás, hazudós, (hét)végem hétfője.
Együtt próbálkozunk, a sorsot, hogy vegyük le,
a vers orvul behatol a lehetetlenbe.
Szüksége színt visz az álmos élvezetbe,
majd hátat fordít, s köp az életemre.


Ő.

Ünnep. Fátyolos emlék, hamvas parázs,
laza készültség, nem problémás.
Hosszú hétvége hétfője, ebéd utáni kirándulás.
Több a megjátszottnál, gyengébb az eltiltottnál,
feltölthető varázs, hígult összetartozás.
Aki őszinte, s aki tartja, elengedte egymást.
Csak Ő ne változzon, az ünneplésen át.
1999. III. 15.
-



Lényeges.

Így, vagy úgy? Nem lényeges. Hogy mi?
Egyszer ez, másszor az.
Nem, hogy mit vesztesz, ha magad maradsz,
sem, hogy mit viszel, ha élve meghalsz.
Köztük. Néha. Ahogy érzed. Amiért érted.
Talán, mint legelőször kérted, s az utolsó szavad.
Most éled, s majd másokra marad,
emlékükkel takart szavak, miket a génjeikbe marsz,
és agyzárukkal újra meghalsz.
S aztán "hit – remény-t" válogathatsz,
(a szeretetet köszöntsd szegényt,)
a lényegből, lény, hogy maradhatsz?
-


Csend - élet.

Életemen emlékeket metszek.
Nem sok közöm maradt, az öregedő, régi megtetszetthez.
Ifjítom és szaporítom, a mához alakítom,
a jövő(m)ben is én keringek, ha már múltam művek(k)é lett.
Nevelhet-e a kertész csemetéket, mint jobb lényegem verset?
Megfontolom a bimbózó szépséget, s a könnyrügyező percet,
pezsdüljön, vagy csendesedjen? A tarvágástól sem félek.
Nem könnyű megszerezni, annál könnyebb megszeretni e csendet.


Életem, korokban.

A 6o-as évek a szabadulás,
a 7o-es az (v)ágy,
a 8o-as évek a talán,
a 9o-es az átváltozás.
Ha még jön, az a kiábrándulás.
(Kétezertől kezdődik előröl,
őszülő fejemben a remény
és az idő flörtöl.)



Az árnyékkal futó lét.

Magam elől kerget, az éltető fény elé lép,
Nem nyílik életté, az árnyékkal futó lét.
Álmot, átkot fejtek, titkot nyitok,
tüzet éle(szte)k, szél-szót kergetek.
Ma, még nyomorba romlok, de a cél acél,
az örök - körúton útjelzőt festek,
génbe írom nektek, merre egyenesedhet
-


Átfestés.

Fény és béke, idő és elviselése,
alapok a befejezetlen képre.
Van, aki változtat az életén,
van, akin változtat a végzet.
Na, melyik a fényezés, s melyik a tény,
melyik szín használ a képnek?
S a ma festő, holnap élvezőnek.
Ami biztos, (fog) a napfény és az évek.
Tégy bele mindent, majd átfesti az élet.
Adj címet, saját sikerének,
s talán felötlesz, egy-két nézőjének.
-


Alárendelt kölcsönösség.

A rendszerben rendszertelenül rendszerűlök.
Így van ez. És jól van így.
A rendszer adott, tőlem független az.
Magamnak én is, kicsinek alap a nagy,
a tézis egyben antitézis.
Nekem a rész, neki a folyamat,
ha csikorgok is, segítem.
Alárendelt kölcsönösség, szezonális fél(sz)-hit.
Jobb, ha elfelejtem, hátha kifelejt Ő is,
példának ott a gaz.
-


Fényjelzések.

János-bogár a kapu mellett,
sötétbe erősödik a ház,
a fénytől a ter(v)ek kiteljesednek,
illúzióból lesz arány.
Kintről fel, bentről lenézek,
az árnyak is az enyémek,
meg a jelzálog és a tartozás.
Az otthont, s a verset te építed fel,
ha pénzzé, közzé teszed.
Másé lesz, közkincsé leszel,
ha értük keveset kapsz, magadból (v)eszel.
Míg együtt élünk, lesznek álmok és befejezettek
a lét képei, meg másévá váló más,
legyintek, de melegebbek a fények,
jöhet hajnal, az alkony kijjebbrugdalás.
Megszerettem, hát elveszítem,
a van és lesz, játszanak velem,
használat és kilakoltatás.
Ma, még nekem jelzett titkot, tán csodát, a naphalál,
az időt kergethetem, a jövő
ismétlésből, megszokásból áll.
Még szebb is lehet, ahelyébe adhat, amit már elvett,
vagy semmibe vált a más.
Máshol is virrad, máshogy is lesz sötét,
annyi fény ég bennem, csak rész, ez a vész-villanás.
Látod, de nem ér(t)zed, késleltetett búcsúzkodás.
(1999. VIII. 11. Teljes napfogyatkozás.)
-


Munka - takarítás.
-----------------------
Ha elég sokáig leszek...
Tényleg, meddig akarok
Amíg jó, ameddig lehet?
Mind elmúlt már százszor,
ki tudja hányszor hagytam el,
és hívtam a kezdetet.
Azért, csak akarom. Ahogy a lapon
gyülekeznek, a közhellyé merevedett
részletek, élem a hibát és nem érem el
az Istent, aki hibázni engedett.
Megy(ek), ameddig megy, munka - takarítás.
Ez valamilyen szinten korlátlan idejű kegy.
(És kizsákmányolás.)
Ahogy a pókháló az alkotás, a por az elmúlás,
együtt, (elhanyagoltad) az életed.



Teljes (nap)fogyatkozás.

Szükségemben, létmélyemben, konok és büszke leszek,
ember. Kibocsátva, bebocsátást nyújtok, e névre illetleneknek.
Ellenükre ég bennem a jóság, s a szelídség, szemben földdel, éggel,
égek, míg a világ el nem földel. Füst lesz, ami hiányzik,
ami érdekel, (amit mások (még) nem égettek el,) mit ki(el)adtam
magam(b)tól, vagy hiába rejtettem a jövőmbe fel, ön-győzők,
rovott múltam, rongy-papírra írott jel. S, én kezdtem a tűzzel.
Nem meghasonlott kezek, fertőzött indokok a gyújtogatók,
az élesztve ölők, az elvadult lángok vakok. Csupasz magamon
(lepusztult lét,) sírgödrös szemek üreslenek, fekete ablakok.
Múltam foszlányai kifeszítve benne(m), egy régi énhez,
lefestett képhez. Közösen rezdülünk a jelen minden lélegzetéhez.
Mennyivel többek voltunk, csak az időnél nem.
Egy rossz jelenlét pórázon kushadtja a múltat, míg
nemzőik génjeibe hulltak, jövőt készít, emléket, a mába hulltnak.
S indokot nekem. A túl-látó üveget tisztít, az önmagába, nem.
Ide középszerűsödtem. Szépség él(t) szélsőségeimben. Az
árnyékom. Bár, én fénynek hittem. Lehetséges átváltozás,
előtte, mögötte, a fekete üvegen.
-


Ha, csak egy, hullám visszafordul...

Reményeink régi roncsa, közös múltunk ócska kompja,
a jelen pangó vizében áll.
Konok a hold-becsapta ár, itt változatok nincsenek.
Már minden félig elmerült, a fuldoklók ilyenek,
meg a gépies dagály.
Ha, csak egy, hullám visszafordul,
s mi a kompon vagyunk...
A kikötő ködben, fénye emlékünkben,
kettőnkre nem talál.
Rúgunk, vagy kapaszkodunk, a felhígulás végleges,
az első kis halál.
Jövőnk lehetősége, az apály utolsó pillanata.
Képek belőle, a fájóan szép lényegek.
A nézők, elemzők otthon fürdenek.
Fent, még történhet csoda,
(ki adhatná is arra vár, szerelmet buborékokba zár.)
Nincs búcsú, nincs vita,
minden hullám magányt emelget,
de Atlantiszok sincsenek.
Az idő vízhatlan, a partok elérhetetlenek,
egyikünk rosszul úszik, a másik rosszul jár.
-


A tengerből született.

Úgy mennék az Adriához, mint egy jó emlékű,
régi szeretőhöz, ki nem űz, nem is ragad,
csak mosolyog hullámzóan, s ha kérem, helyet ad.
Bele vágyom, Mellette élni, vagy csak egy estére
boldogul lenni, utána enni, inni, pimaszul félre nevetni,
szebb más után elferdülni, város-húgát becézgetni...
Bűntudattal visszatérni, mélye partján megpihenni.
Kiürülni, mégis felmelegedni, aurámat nap-festeni,
élvezni, nem szenvelegni, tükréből magamba nézni.
Maradni és mégis menni. Másként, mint itt, ennyi.
Kések, de az idő(jós) kábít, nincs még késő, kivár,
csak játszik, mint minden nő, ha kérik, szűkül és tágul,
saját idejében tárul, szeme színén látszik, kidob, vagy
ajándékba vár. Itt az október a télbe múlik,
fénye helyett vére hullik. Mellettem hízik a megszokás,
a hideg körbe jár, az ősz őrülete kómába zár.
A jövő megfagy, az alkalom sivár. Megyek,
még ha e langyos szerelmet megtartani sem lehet,
de a meleg életet menthet. A mieinket.
A döntésviszonyítás, az út megtervezett,
de útközben kigondolom, benned megsúgom neked,
s te majd ellocsogod, leírni mit érdemes.
Te fogod elnevezni e szerelem-gyermeket,
rólad mintázom, te nevelgeted, s majd
a nevemre veszem. Nehogy visszavedd.
-


Fájom is...

A gazdaságosság. Tömörség, kihúzás...
Nem érdekelt. Erre a részletre nem felelt (meg) a vers.
Nekik. Nekem sok(k)ban, mert a maradék-elv, csak
részben kiválasztás, másrészt cserbenhagyás.
Ezért, nemcsak vágyom, fájom a sikert.
Tudod, a taps, csak az első felindulás,
a lényeg, hogy megelőzze, s ne kövesse a csend.
-


Mértékek, belőlem.
-------------------------
Valami elvész, valamicskéért,
Időm ígéretért, lehetőség jobb reményért,
érvényem esélyért, lényegem pénzért.
Végül is, részeim kevésért. Szemétség.
Életünkkel fizetünk az egyensúlyért.
Adni is kell, kapni is,
tenni is meg hagyni is,
emberi szintézis. -
Hogy elég legyen írni,
kiadni, s megélni a versért,
életem értékéért.
S mi van, ha az érték végmértékét
nem kapnám ennyiért?
Az elejét eldugnám,
a közepét elhallgatnám, mielőtt lelépnék.
Még egy bizonyíték: Hiába is éltél.
És itt az "is" a mérték.

-


Kitermelés és (sz)építészet.
-----------------------------------
Kopik a felszínem. És ez az, ami másoknak látszik.
Hiába nem lényeges, nekik a lényeg ez.
A kezdet eldől a felszínen és a mélybe
csak az bukik, kit a lét-habos víz nem taszít,
kiválasztott kiválasztó, vagy kíváncsi, rabló,
vagy perverz, kit a nyitottság szerzésre indít.
Ezért felszenvedem, vagy felélvezem.
Lemosdatom, tisztába teszem, kicsit megedzem,
nyesegetem, mi nagyra nőt bennem,
prózában, vagy versben.
S ha jut rá(m) időm és belénk fáradtam, megengedem,
hogy a külsőm jobban tetsszen.
-


Téli tűzhöz.
Gyűjtés az adás előtt.
Oldás és tartás. Szerzés és osztás.
Ki, meg, - az ajándékozáshoz.
Változni ünnepünkhöz.
Volt magunkhoz, s gyermekünkhöz.
Hogy legyen mit. Ide guggolt a hit.
Kapni is, adni is, hagyni is.
Szikrák a boldogsághoz.
-



Önvédelem.

Mikor a félelem odaragad az életedhez,
jobban, mint a nő az élvezethez,
(legalábbis egy másmilyenhez,)
mert csak a (be)végzettel helyettesíthető,
s veled szemben, csak hizlalja az idő,
húznod kell, s csak vársz tehetetlen -
Akkor jön az erő, s az amorális testesül a testben.
,védekezel mindennel szemben,
s csak a szerencse az újjászülő,
hogy végszó, vagy fejezet vagy ebben.
Tett születik a tettben,
bár, mások kulcsa saját zsebedben,
a tolerancia elül mellőled,
a jövő független képviselő.



Felől.

Az író felől nézve, az íráson kívül minden fölösleges.
Az írás felől, már az író is.
Az olvasó felől pedig, mindez csak szórakozás.
-

Keresnem kell.

Nem az erőm hagy el,
nem a tehetség szelel,
nem a téma nem érdekel,
csak a kényszer halványítja el,
az életem, az életet.
-

A remény hitén...

Félelmen hajózok a gondok vizén,
égő híd után, hív a kikötő-esély,
egyedül indultam, s több lesz a szegény.
Oda kell érnem, jön a jövő belőlem,
űz a szeretet-csapda, kötelesség-hajsza,
száraz lábbal a remény hitén.
-


A pesti tél.

Elmúlt a mediterrán érzés ideje,
álom és mámor- Itt az ikrek tele.
Összezavarodtak a hideg idegenben,
mind(egy)ből egy kevés és
nem jut egyik sem.
Fáradt a fény, a kéj hibernálva él,
befagy a vágy, a hiány a valóság,
a pesti tél vegetál a vackán.
-


Közte.

Semmi sem végleges. Vagy minden az?
Vagy amit megél(r)tünk, a tudatos fele?
A körben nincs jelentősége, végül,
mi nem leszünk benne.
Közte, a közben lehetősége.
-


Szálló dolgok.

Nem csak az idő. A lényeges befér e kevésbe,
s ha megszerezted, lehet, hogy kevésnek kell lennie,
hogy szállónak neveld, vagy a hiányát elviseld.
S ne repülj helyette.
-


(F)elismerés

Az igazmondás függőségi viszony kérdése, a hazugság viszonylagos.
Lényegesebb kérdés, hogy mihez képest? És mi, vagy ki az ok?
Egy ilyen életben, mindnyájan voltunk már okok, s okozatok.
Az egyenes nyom fénylő következtetéshez vezet: Mi van most?
A hazudás (i)gazsága, függő(tt)ségi viszony. Létszomj és szóiszony.
Tényszerűen tél, meg az előzmény nélküli 42-éves én.


Élethossz(t) a percben.

Az új élet átmen(e)ti a régit.
Lélek kör, memória hinta,
örök körforgás váltott sin(en),
feléjük meddő siker, gyönyörödbe
mártott kín, sokunkba nevelt séma sincs
nélkületek fiam, s nélkülem te sem.
Csak mások, máskor, máshogy, helyette.
Várlak, hogy testesüljön végre, az alkotás
kötelező része, (építs várat, védd a hazát,
nemz fiat,) élt, vagy írt szövegek, versek
nélkül(e), amit mindenki megtesz, de így
senkise, hogy egymásból, (mellette)
elérjük a halhatatlanságot,
s én lehagyjam, hogy rád hagyjam.
S már élhessünk versben, megélt minőségben,
vághassuk részletekbe a forgást,
hisz isszuk és adjuk a forrást.
Bukjuk és nyerjük a próbát,
választjuk, vagy rontjuk a kiválasztást.
Esünk, vagy emelkedünk, de mi legyünk benne!
Jé, a lényeg hogy te.
Sejtként és kiteljesedve, miniatűr a végtelenben.
Sajdít az esély, élethossz(t) a percben.



Sír a kertben.
-----------------
Sír(tam) a kertben. Az enyémben, egy enyém miatt. (Ez a második, nem sima birtokos, természetes tulajdon-viszony.)
Elment és itt maradt. Bennem és a kertben. Mindegyik olyan, amivé tettem. A barátom volt és az emléke(m) lett.
Elbúcsúztam, eltemettem. Az elsőben csonkítom, a végsőben túlzom a valóságot. Nekem sír-hatnékom, neki sírja,
az üresség új fiókja lesz, s a végtelen feltétlen őrzője, máshelyi, farkcsóváló találkozásunkig, talán. Elmúlta, félrevert
dobbanás hiányom falán. Kapocs volt, más emberekkel, (az igaziakkal,) a régi életemmel, (változó minőség,) holtával
széthulló, élő emlékekkel. Sok másnak neveltem, neveztem, a kutyám volt. Aki ismer, tudja, hogy. Volt. Van. Velem.
Jó vadászatot. - Hallod, Norki, csibész! A halál sír a kertben.




Régről - régi vers.
---------------- (Őszülőn, a 15. Őszömért.)

Zöld árnyékot vetett a fű, lábam alatt hangyák vonszolták
a bamba bogarat, cigarettám füstje széjjelzavarta a szúnyogok
zúgó, egységes falát, s a lusta déli szél arcomba nyomta
a nyíló orgonák illatát. Május.
A természet kap, gyarapszik, gazdag lesz, s hanyag, elszórja
őszig mindenét, s majd alszik, túléli tavaszi szerelmét. De, te
mit tehetsz, hogy felejtsd el magad, ha éled, s mellé ott rohadnak
benned a tények, a szakító szó, s a hatalmaskodó, gúnyos való,
hogy nincs egy rohadt vasad?
Aranyaid vasak mögött vannak, másra oszlik, ami éltet, s ezt
azóta is érzed.
Korgó gyomrommal együtt forgott a tavasz százszínű szelleme,
meleg a föld, Anyám, otthonom, hasam alatt ott dobolt
a természet szíve.
Hívogat a szellő, a port szemembe fújja, megtépáz, fülembe súg,
- na, vén bolond, gyere - csipked, hajamba túr a dús buja,
fejemre ejti szivárvány-szerelmét, lágy-meleg, kis keze.
A déli erdő hűs homályán egy más élet hangja zúdult át,
a rezgő meleg kint révedzett, a kergető gond-homokot ,
levelek zöld szitája szűrte meg. Nem ismertem egyetlen fáját,
mégis barátaim. Látták szerelmemet, látták csalódásom
és most már köztük akarok maradni, torzul mosolyogni,
az öröm, s a fájdalom illatos szélein. Nem szóltak ők,
nem bántottak, fölém hajoltak csendesen, lágyan megtört
színük a szétgomolygó est változó fényein, árnyékuk
összefutott lehajtott fejemen.
Utam végéhez ért. Lábam gyökeret vert végleg,
e poros vályogba itt, s ha akarom, félelem, s hazugság nélkül
beleordítom e sustorgó zöldbe, egy múló élet-érzet siralmait.
S ha majd északról jön, csípős szigonnyal, szívtelen,
korrekt a szél, nem tűr ily link alakot a tájon,
és zúzmara karja dermed meg a fákon, kiszárad a vadkörtefa,
akkor majd emlékeimmel, kötelességeimmel, be nem váltott
esélyeimmel hátrálok előled, őszi vég.
A nyár, s a kéj elszelelt, véget ért, a virág, s az az első,
tavasztól, őszig élt.
Mondtál e már imát a halódó tölgyekért?
Most. Hogy a negyvenötödik utolért.
Őszülőn, a tizenötödik őszömért.
–


Körmenet.
---------------
A száradt homok cirádás öbleiből, végig egészen a sziklákig,
zihált, zsoltáros sóhajokon csámpázott fölfelé a füst.
Bódító, kékes, holt tüzekkel ékes, zöld levelek, virágok, évek,
tavaszok emléke, elködlő virulások, könnyes, őszi száradások
hamuszín hullásával. Az úton megálltak az autók, az emberek
némán, súlytalanul, lassított felvételként lebegtek a fény felé.
Ég. Ég, égetem, égetjük az álmokat, az elhasznált, csonkult
ábrándokat, elhalt hitet, reményeket, kinőtt éjszakák gyötrelmeit,
kiégett és beteljesületlen szerelmek átizzadt lepedőit,
egész elhasznált, túlérett életünket.
Kinyújtott karral a láthatatlan lobogás felé, a dilettánsok merev
lábizmaival magunk után vonszoljuk a percek egyre sűrűsödő
szerelvényét, keresztül gázolva a más-volt homok matt, csikorgó
hullámain, - hulladékaink hullánkként hulltak bele-, az örök jelszót
zakatolva: Minél közelebb a tűzhöz! Miért? Mindegy. A volt
volt, s már az is más. Ez lett. Hogy megvilágít, vagy eléget,
véged, vagy létezésed újabb kapuja alatt szivárogsz át a füsttel és
végzet, vagy tévedés a füstjel, az a múlt hidege elől lényegtelen,
a változás mindig éget, a vég érdemtelen, ahogy a megújulás.
Ebben a hitszeletben. Viszont ha tudnánk, miért csinálnánk?
De csináljuk-e? Vagy csak hisszük, hogy hiszünk benne?
Mindnyájunk felelőssége, a teremtő véletlen felelőtlensége.
Ha ez lehetetlen, a többit vond le belőle.


Elnehezülten.
Késő ősz a lelkem, pedig
a kinti hideg reményt kerget.
Szűk időt mér a tél,
a szél halni terelget. ,
Átfagy a szeretet, sír a hit,
őrjít a napról-napra, az unalom Anyja.
Fogy az esély, a meghagyott maradék,
arcomba csapnak az eldobott mesék.
Furcsa. Mások játszanak velem,
még belül a mindenen, de senki álmában
bent. Sötétet virraszt az álomtalan,
célt cserél az eszem, s a hasam.
Kihűlt a lét, napfogyatkozás nő bennem,
mégis haszontalan, fölösleges lettem.
Milyen csalódás. Hites tettem téves kapcsolás.
Az emlékem szárba-szökken.
Ilyen lehettem. Tavaszt hozni kevés,
feladni kevély,
nyolcvan kilópróbálkozás.


Csak.
A végzet ez, vagy csak magam bonyolódom bele,
e rossz reggel született kettősségbe,
hol színeimet vesztve halált kiáltok
és őszülő időt? Rosszat sejtve.
Hétfőkbe botlom és köpök az elrendeltetettre.
Az elvekben eleve csak az emberi érv ér,
s ha segít. Így egyszerűen és csak.
Maradok még. Míg ésszel és szerencsével
fizetni tudok. Lesz miért, persze.
És nem űztök a végzetembe. S e kábítás hat.
Élhetnék olcsóbban is, de az nem ez lenne.
Az önhipnózis veszély a rendező elvre.
Az orga(cini)zmus kihalóban, s csak hasonlítunk egyre.
Látom magamon, mert álmaim átkait írom,
a közeledőt félem, míg időmet falom a választóvonalon,
s csak a kezdetet tudom.
Magamban sem bízom, kételyem sem bírom,
s mert a teremtés természete a tökélyre törekvés
és esélyünk, csak a közelítés, a stíluson kívül
mindez képtelenség. Ahogy tökéletlenül is így van.
A próbákkal fogy a vigasz és az úton
bőven nő a paradoxon.
Kihívom újból, újra, de az alkotás sem az.
Csak az emberség salakja, amiért létem
önmagába hal.
Ezzel a szénnel írok, s az én igazammal hat.
-


Az idő, hétfőig ért.

Az idő, múltával lesz fontos.
ahogy a lélek lesz foltos, igaz
színesebb is.
Retúrját szeretném, meg feledném is.
Elérni és visszatérni. -
A létezés paradoxona.
A győztesé.
Nekem ajándék, a nekem ígért
mocskos kis szintézis:
Időcske a lelkemért.
Jó üzlet, bátran belemennék,
esély a meséért,
minden a semmiért.
Csak ne így ébrednék:
Hétfő van. Se pénz,
se nyugalom nem várt,
s nem tudom kialudni
a halottak napját.




Aztán, csak...

Folyamatosan felaprózom a regényemet és költőnek képzelem magam. A lényeg, hogy elkezdtem. Folytatom.
A lényeg, most tényleg köztük van. A látszólagos ellentétben, amely előreviszi, persze előbb kizökkenti a...
amit tud. Kezdem utolérni. Remélem, érde(k)mes. Érik a szőlőm és kiégett a kert. Ó, ha a borom is megérem
(itt) és feléled a gyönyör(öm) kert(je) is Ide, már nem biztos, hogy jó a “foly(t)atás”. Sem, mint jelentése,
pláne , mint a következménye. Lehet majd, hogy egyik nélkül, a másik se menne. Mielőtt bármilyen
mélyebb, (most nem,) értelemre gondolnál, gyönyörű eredménye, vagy következménye, csak akkor lehetne
a foly(ta)ás, ha nem folytatódna a mostani folyamat. S ha már itt tartunk, a folyónak nemcsak vize van.
Dörög. Valaki lenyelte a prófétát. De eső nem esik, csak a nap napik. Mind a kettőt szeretem. Meg kéne
tanulni keringőzniük. Erről szól a dolog, az első mondatban is. Az eső a kertemnek, (még jogos birtokos
eset,) a napfény nekem kell. A gyönyörömnek meg... Legalább a (kom)promiszkuitás maradjon. Írok, hogy
örömet okozzon. Hol van már lényegülés és a megélhetés? Az egyikre esélyem sincs, a másikra módom nincs,
a sorrend esetleges. Csak (az) van , ami van, de minden(em) rosszabb. (Mihez képest? A feledéshez?)
Üzenet, a lábam elől: A gazdit, biztos megszállta az istene. Keveri az ihlettel. A kutyát megvertem és meg-
csináltam a melegvizet. Belefér. Az isten minden. Vagy fordítva? A lényeg, a részletekben. (Is és se.) A víz,
előbb - utóbb elfogy, s a kutyám, már megnyalta a kezem. Döntések és eredmények... Vagy hiszel az eleve
elrendeltetésben? Más(ként) vagyok. Talán, jobb. Kérdés, hogy meddig bírom. Hogy jobb legyek, mint
legyen nekem?! Vágynom kell a teljességre. S nem a részletekben, a hiányok közt ismerem meg ezt a
vágyat? Bár a rossz teljesség, (itt: teljesen rossz,) hányat, s máris (mégis) hány(vágy)nom kell a teljességre.
A teljességgel lehetetlenre. Így, teljességgel lehetséges is lehetne. Akárhogyis, az egész több, mint a része,
másodlagos a minősége, nézőpont és viszonylat kérdése. Az igazán veszedelmes viszonyok. Az ok és kiköltése.
Akár az én feladatom is lehetne: Költő - kiköltő. Még mindig becsap, elcsal, (meg, majd
később,) a dolgok egymáshoz illése, külsősége. Másrészről... Nem az én részemről lenne, ez is csak belém van
keverve. Tehetség és alkalmasság. (Mint a keverék eleje...) Az adottság is eszköz a teljes(sítés)ségre Köztük a
tér, az élet, az idő, a kötelező része. Kötelezettség és életmód. Elnyomásu(n)k és hiányu(n)k, mint rossz szobrász
alakít és elfuserál. Törekszik a teljességre. De utána csend! (Van, vagy lesz, az őszinteség kedvéért nem
fejeztem be.) A bizonyosság nyugalma, a ledöntött, eldőlté. Kötelező gyakorlat. Egy tejes kör, csak képzeletben
teljesség, ha hiányzik belőle a tudatos akarat és tévedése, a döntés. Hibázik az eleje, s a vége,
s mástól függ az érvénye,)a a szül(et)és meg más játéka, s a meccs után, sötétben sül a halál, névre szólón feltálalva.
Mondjuk, (inkább sírjuk,) sietteted. Véresen is eheted, hisz, már úgyis mindegy... de a sietség rajta lesz a
számlán. Végülis? Más fizeti. Helyetted a pályán. Játszani, nyerni? Játszani. Különválasztani, kialakítani a
lényege(s)t, (sor)rendet hinni az egészben, bízni a részletekben, s (merni) benne élni! Lehet, de több a lehetet-
len. A rohadt érzés, amit a teljesség kelt a nincstelenekben. Eleve nem hinni, az eredményben, (kiében?) de
csinálni kell! Szebben, mint ez a szó. Ellentétes mozgások és változó irányok. (Csalfa csele.) Kerese(m)k,
vagy végrehajto(m)k? A "valami"-t máshol érdekes. Tudom, hogy akarom. (Hol, mit, mikor?) Sorsod, vagy
szerencséd? Köztük, hogy vagy? És nélküle? Remélem, nem meghatározó helyzet. Vagy, (nem) vagy? Tégy
meg mindent, magad. Magaddal, amit mások veled. Legalább én basszam el! Teszed, vagy engeded?
Éled, vagy élheted? Tükrei teljes(séged)ítésednek. Semmi értelme. A fényesítésnek. Valójában, (k)minek?
Jól értess, hogy megérthesd, a jólértett, nem érthet. Mi a francot kéne és miért?! Remélem, a vonalvezetést
felsokkolta ez a mondat, mert, hogy apolitikus, az biztos. (S)írni, kiért, k(m)inek? Lassan, az egész
munkában, a visszacsengő kérdések lesznek a rímek. Magamért, hogy félreért(s)enek. Ez az, amit remél-
hetek, hisz így, valahogy értenek, s persze olvasnak is. Legyek egyértelműbb? Így érthetetlenebb. Mindegy.
Saját érdekedben meg kell, hogy engedd. Ha teheted. A dolg(aid)ok nagy része, nélküled is megy. Könnyíts
magadon és rajtuk, mindenkinek könnyebb. Bár, nekik is eszükbe fog jutni, egyszerűbb nélküled. Közben
vész az élet, múlik az időd, az erre képzett és kész lesz a Könyved. (Mintha fontosabb dolgokra is
emlékeznék. (?) Bár a lényeg, mi marad.) Hát, nem lesz szép könnyed keret, egy könnyű élethez. Még lehetne.
Csak, akkor lenne, e? Gúny és önteltség. (Nesze, helyette.) Cél és csapda. Kis mértékben gyógyszer.... Méreg.
Még kelhet. Kitudja, mi kell az embereknek? (Az olvasóknak. Lehet, hogy fölösleges a többesszám?) Nem
vagyok önvesztő. (Előtte.) Remélem, felejthető sem. És eljutok. Időben. Jó idő(m)ben. Aztán továbbélek. (Első
sori kérdések...) Most, (majd) és mindenekben. Túlzás, de mint mindegyik, figyelemfelkeltő. Ha másként nem megy,
hinni fogok a lélekvándorlásban. Nem megfutamodás, csak a realitás kalmárszelleme. Ennyi (meg) van. Hogyan?
Erre, itt vagyok magam. (Jól kivágtam.) A munkám, a dolgom, az életem. Mennyi "m"- végűmvég(zet) részlet...
Rá se ránts, (miért,) csak tedd! A többit hagyd, megy, ha engeded. Már megszületett minden. A "hogyant" keresd.
Szerencse kell. Hogy el ne téveszd. A helyet, az időpontot és a szereplőket.
Aztán, csak pislogni, ülni a napon, mint egy döbbent béka az októberi langy - melegben, bámulni az ősz,
elmúlás előtti vég-javulását, boldogan csodálkozni, mint egy megvalagászott ötvenes (nő) a kapuzárás előtt.
Jó lesz. Mindenre. Felejtet is. Csak erre gondolni, s a következő szóra. (Tökös gyerek mi? Továbbmer.) Fűzzük
tovább. Persze, a sorban éppúgy benne van a pergés, mint a halál, a fogamzásban. A legszebb sorig. Nem adom
alább. Remélem, sokára kerül(ök) sorra. És lesz aki pergessen. Próbálok szundítani egyet, (nem írom le a verset)
mielőtt belekötök (ezért, jogosan,) magamba. Rossz megszokás, vér(érv)pangás az agyban.
Szükség-szünet. Pozitív fáziskésés. Kegyelmi állapot. Ha nem is vég(ze)letesen. Végzetesek pedig nincsenek.
Végzett, végzetesek pedig, pláne. Végesnek lenni, mindenki kénytelen. Magán kívül, minden végtelen a képzeletben.
Ami, ugye jobb, mint az emlékezet. Micsoda félelem az élettől, (a valóságtól,) még az elmúlttól is!
Én, az elmúltra szavazok, (a maradékot élem,) könnyebb alakítani. Ilyen az író, izzadtra emlékezi (az "egó"-ját,)
vagy önmagát taperássza.
- -


Nekrológ.
-------------
Hiány hívta a halálba.
Néhány kutya és macska volt barátja.
Semmije bankoké és nőké.
A szerencsét magában találta.
Múltja mindenkié, jövőjét ajánlja.
Nem volt semmi sem az övé...
De egész jól használta.
-


Alku a széllel.

Nagy terveim, a majdnem valóságok,
szép csajok, híres hódítások,
félvalósult álmok, zárójeles ámítások,
legszebb éve(i)m és szépreményem...
Szél hozta és szél vitte el.
Huzatos végem kezdetét mérem,
lassan elhiszem, mindenről elkéstem,
amit (eddig) meg nem tettem.
Szerencsére gyorsan élek - égek és
magamnak már régen nem hiszek,
alkuszom a széllel.
A szél is alhat néha, még köztetek hagyott.
Össze- és szétfújhat, s ha jó szelekre vágynék,
boldog kikötő és szélárnyék is vár még.
-


Erdőm.
------------
Pár napi - fényt még sikerült lopnia,
a nyírfák, mint aranyszikrák...
Az erdő barnafoltos, vörös - zöld ruha.
Az ősz még kacsint, cicomáz,
még csábit, hogy jegével csaljon
és délutáni sötétjébe fúljon,
a legutolsó nász.


-Élj.

Élj az életeddel, másnak meg ne engedd! Ha megérdemli, legyen része benne(d). Várj tőlük minél kevesebbet.
A bolond bölcsessége ism(ételtet)ertet, vagy a magány csendje? Nincs, ki összekeverje. Legalábbis hozzá(d)-értve.
Oszd meg, de ne szenvedj! (Csak egy kicsit, anélkül úgyse megy.) Foszd meg, ha hiteget, inkább egész(b)en egyedül,
mint társas részletekben. A tömörség nem engedi meg, hogy e részleteket részletezzem. Én meg, hogy elfelejtsem.
Picsába a részletekkel! Aztán, másnap reggel... Néhány jó mondat minden napra.
Mindennapi örömünket add(hagyd) meg nekünk ma. Részletek, a teljesség ígéretével. (Ígéretekkel tele a
szekrény.) Írott összegzésben. Valóságalapra. Érezzem. Tudjam. S ti mind. (Majdnem.) Ez több mint... Bármi
más. Ki - elvárás. Márminthogy, alkotás, vagy szórakozás? Testvérek, csak az első az elsőszülöttem. Vitatkozni
lehetne, (a vetélésekről is,) csak, nem kerülök helyzetbe. Így nincs mi(nek)ről, marad a "lehetne", a segítség(!)
a szerencse, (nem bonyolódom ültetési sorrendbe,) a félelem(ben), hogy magam maradok, magamra, magamban.
Az érdektelenségben, félkészen, kihűlve. Ne! Inkább elfelejtve. Se! Reálisabb (kinek?) alternatíva: Szeretve, túlélve.
(Remélem, mit?) Majd, emlékszem e reményre. Rosszkedvbe veszhet, álmos szembe eshet a várakozások lánya, túl
(sok)hosszú hétvége hétfője, de, szerencse fel! (Felém.) Bár hétfőn, még a fű se nő.
Nem bírunk lehajolni hozzá. Az ideges éjjel, felnő a tettek keddje. Így, vagy úgy, vagy az(ért) se. Változás
jön, vagy csak vágánycsere? Ma, őszítő ősz őszített, félem és kérem, késsen a lehetőségek tele. Még, az én időm
jön, hogy higgyek benne. (Higgyenek bennem.) Kapjam, mi jó(l) jár, jobban éljek, az élet kegy(elm)ében. (Vagy, az
a vége?) Csak megtaláljam és beleférjek. Ne mérje kimérten. Mindennapi szerencsém legyen és baj ne érjen.
Jósorsom velem. Szép változás örömödjön gyönyörré. Amit kergetek, utolérjem. Új hét, új nap-ja. Hetek - havak
halmából, (múltjából,) újjá kell szülessek. A hétszer hetedik évi, testi(sejti) kicserélődés idején. Hiszem, hogy elég
jó(m) megmarad. (Hiszed, mi?) Eddig, (m)ag(y)am szaporítottam, másként is lesz talán? Nagyregény és családos
magány? Ezt se, azt se írd le , (mindkét értelemben,) s ha túl sok lenne, lesz ki emlékeztessen, ez itt még kevés, csak
az időt húzod, rosszul mozdul az ész. Néha, magától, máskor, semmitől sem születik belőlem, a gondolatból az érdem,
(a lehetőségek egyik fele,) ha így érzem, itt hagyom felében, ha elrosszúl egészen, ragálya ne érjen. Gyávaság, vagy a
csőd korai kimagyarázása? Készségem kétsége, simuljon át szépen. A helyet, majd kinézem. Ne adjak (írjak) rossz(at)
úl a visszaváltozatok félelmében. Ne szarj be! Minden jújj! Új. Hitetlen voltam és allergiás lettem. Azt sem tudom
mire. Hiányérzetem volt, azt kérdeztem, kire? Nem vágyom senkire. Most. És mindörökké, igen. (A voltra, a leszre.)
A megálmodott megígért(r)e, a kimaradt rejtelmesre, ki beérhet a végére. Viccben és versben a legjobb. Megőrzöm
magam és ráfogok mindent. A mindenthozó, mindenért hibásra, megjósolt jövő(nőm)re. Szegény, jól kinéznénk, ha
tényleg bejönne. Siess! Minden lényegesben vesztek és bízom a lényegtelenben. Végül felbo(rul)ít ez az értékrend és
befolyok a földbe. Keress te! A kor(ral) fatalis(sá)tává válik (a vágyó,) és vigyáz(z) a miértre. Már nem elég, hogy csak a testet érje. (Pedig, nem volt az rossz...) Mérlegelj! Ha megismer(lek)em, már nem hiány(zol)zik. Nagyrésze(d). Brávó, Vörös úr! Jól eljátszik. Még, csak nem is látszik, akit jó eséllyel fel sem ismerne. - Ugyan, a csiga, csigára mászik, a sors, Apukám, az elrendeltetett. Meg van ez szerkesztve. - Ki által és ki tartja karban? Máris a folytatástól fázik. Meddig illik várni (élni) e kóros korban? Mikor(tól) káros? (Oda - vissza.) És, hogy hagyjam abba? Egyedül, vagy hagyjam magam, vele magamra? Mert valaki mindig. Valahogy és valameddig. Igazából, az igazi kell! Ne kerüljön el. Valóságban, a valódi. Ne tévesszem el. Hogy ismered fel? Toll lesz a fülében? Vagy olvasó-szemüveg? Rábízom inkább. Én, magam is tévesztem. Övé a felelőség, nekem sokkal, sokszor könnyebb. Engem még rángat, a másokat sokkoló, bennem még betöretlen ló. ("Szép asszonynak, jónak, jójárású lónak, kár megöregedni...") Zabot hozz, ne zablát, hat rosszat, egy tisztát (tuti, hogy hétfő(n) lesz,) és hagyd rám a választást. Nem leszek tévedhetetlen. (Csak finnyás.) Fáradt az első menetben. (Nem már, még.) A többi, erő és kitartás (motiváció?) kérdése. Váltott lovakkal könnyebb. Mi a fenét vár(gy)ok végeredményben? Ki lát a sötétben? Azért , a jót... Megérzem. Szóval, (nincs több ötlet,) jöjjön. Lelkem rajta. S a testem is, remélem. Sietős idő. ( A várakozás öngól, az öngyilkolás mellékága.)
Siettetem, és nincs utánpótlása.
-



Esés az esélybe.

Ki tudja még, s miért, ha nem,
s ha igen, s ha sem, hanem majd?
Küzdj és akard, vagy szard le,
semmi jelentősége.
Te vagy átka és szerencséje
önmagadnak. A sorrend esetleges.
Esetleg jó(l) lehetsz, de a ziccert
mindig üsd le, míg meghallgatnak,
így, csak válaszolnak.
Nyom nélkül ne tűnj el. Csapd le!
És csapd be, kit legyőzni nem akarsz,
légy a vesztés ellensége.
Csak fel a fejjel, s ha mégis belehalsz,
így is meg vagy mentve.
A halállal szemben, csak élni érdemes
és írni, ha van végleges.
Miért, hogyan? Ne add fel, legyen értelme.
A feladott labdát, mások majd rád csapják,
üss az esélybe.



Idebent, az odakintben.
-----------------------------
Végigvártam az esős hétfőt,
és élek még, mikor a vége eljött,
pedig hétfőn, a fű se nő.
Jó hírt vártam, bibap-ot ittam whiskyvel,
az "Úton"-t olvastam néha,
összeillett minden, boldog voltam,
pedig nem volt pénz, se nő,
becsapni az időt. Valójában megakadtam.
Vártam és vágytam, de tudtam, korán van még.
Ha belecsömörlöm is keddek jönnek,
kedvem nőhet és csillan a jövőm.
A remény belenőhet a sorsba,
megváltozik a még ma,
hittel a hitel elérhetőbb.
Az talán segít, ha itatom,
s nem vizslatom a hitet, addig is.
A hangulatom átizzadt ing,
és másra várok, másként megint.
Újjászülető fény az utakon,
hajnal - váró árnyék odakint.
-


Ma, fényes az árnyékom.

Ma, fényes az árnyékom, a napfény megszépítette.
Vérem nyugtatja, arcom színesíti, fagyom kiengedte.
Melegség tölt el, a tartásom sem a régi, téli,
az égi ígérettől, a reménymag kikel.
Napos a nap. Épül az árnyékom. Jó ez a mai,
a halálomba nézni és visszatérni. Az árnyék-úton.
Igazad van. Csak élni, s nem beszélni róla, vagy mégis,
másnap megbeszélni, ha napnyugtával a halállal álmodom.
-


Hitelre várva.

Még bújik az eredmény,
nem múlik az idegek izgalma.
Hullik a kék virág, szemét lett a szépség,
koszolja a folytatás alapját, nő a reménység.
Kénytelen kéretkeződés, kevés a kevesektől,
a pénz méhei gyűjtik szégyenem hímporát,
ha alul vagy, a rendszer alulról szippantja át.
Siker lesz e, kegyes lehetőség,
milyen életben, milyen élhetőség?
Nyugalma e, vagy forradalma?
Eltart e végig a hazám, vagy temet a világ?
És ez dönti el. Pénz és hitelezhetőség.
Kifordult a világ. És te belementél.
-


Elutasítás-váltás után.

Már nem, s még nem.
Köztük én nem.
Addig fél nem, míg más sem.
Értem. Ettől féltem.
Így kell élnem, itt és ingyen.
Miénk az érdem,
idegen lényegülésben,
így gumi-reményben,
húzom és fel se mértem.



Lefogyottan

- Majd felfújod az aurámat,
csak egy kis aurum kéne...
Hogy kitaláljak a sablonból és
az utunkra álljak. Aha -
Veled, nincs kivel és nincs hogyan.
Ami jut, untat, lehúz és elaltat.
Bár a végzet is érzet, ha a végzet éltet,
élvezd a véget. Engem lépni hagyj.
Miattam nem kell, hogy megöld,
ha már kitaláltad, tartsd magad.
Szedd szét darabokra, ha kérdőjel is,
a helyére rakd.
Vagy aludj egy jót, s a(k)mi marad,
az marad.
Az idő is mozgás. Majd valaki dönt.
Aki ment, aki jön.
Köszönj és köszönd.
-


Itt.
-----
Nincs senki a semmiért és nincs semmi senkiért. Magunk, magatok közt, egymás ellen, egy - más között.
Hely, az van. A hit (remény szeretet,) kiköltözött. Máskor, máshol, talán... lehetne lesz. Lehetnél, ha már...
Valahogy, valaki. De most és itt, nincs és nem telik. Csóró az (Isten) is. Ha, nem is vagy senki, senki sem sejti.
(A) semmitől, senki sem lehet a semmiben, csak senki. Tedd, ha érdemes, ennyinek lenni.
Azért, döntsd el, tenni, vagy fecsegni? Bírni, vagy elmenni? Bízni, vagy elvesz ni? Élni, vagy tettetni? Hinni, vagy szeretni? Kérni, vagy elvenni? Írni, vagy feledni? Érdemes e ennyit kér(dez)ni? Vagy összekeverni? Kérdezd meg a zárójeles Istent, (talán(y),) ér e még a neve itt?
Korcsolyázik a jégen a nap, nemsokára itt hagy, s nézek majd sötéten, egyedül a sötétben.
Bármit felakaszthatsz, csak lásd, mit, hova? Ne hidd, hogy magaddal könnyebben megy. Nincs mit, itt.
Ami sokáig tart, annak a nagy része rossz. A rövid, mindenben az. A közepes dolgok meg...
Ez sem ok. Az újrakezdéshez.
-


Beszéd, a fejemmel...

- De ember, 4o éves elmúltál!
- Nem érzem magam annyinak.
- De, így nem lehet...
- Nem, amit, helyettem akarnak.
- Ki fognak röhögni.
- Nekem, ha velem.
- Meg tudnálak ölni!
- Túl fogom élni. Túl foglak élni.
- S majd magadban temetsz el.
- Akkor veled fogok élni.
Amihez eddig kevés voltam,
s ahogyan te sosem mertél,
dühödt, kigondoltan.

Kis és nagy kérdések

Miért ne írnám le, hogy szemben, a pad alatt, a fűszálak olyan élesen világlanak, hogy akár egyenként
megszámlálhatnám őket? (Hülye ötlet, ki a fene akar fűszálakat számolni? Olyasvalaki, ki négylevelű
lóheréket keres.) Megnyugodtam. A fény arrább folyt, a halott hangyabojt világítja meg a fényfolt. Inkább
kihalt, mint holt. Két, szép perc volt. Szerintem a világ... Alakíthatatlan és élhetetlen. Nekem. Nem, az én
az életformám. Vagyis, csak nem az én formám. A kiválasztódás, meg a fejlődési elméletek, (a fejlövési,
naprakészebb,) a vonzás - taszítás, tegnap még létezett. De, hol? Természetes(en) természetben ismeretlenek.
Fogalmak nélkül is megy. (Vagy kihal.) Azok is (csak) jelek, mint ez. S megint egy rendszer.
Nélkülem nem fontos, (ha olvasol, most neked sem,) nélkü(led)lünk a kutyának se kell. Csak, nehogy jobban
bízzak benned, (szabadon behelyettesíthető,) mint magamban. Azért, ez se túl sok... A világ szép, a többit meg
bocsássuk meg neki.
Megjöttek a varjak, Éva, ébresztő! Miért kezdek bele, ha nem fejezem be? Miért élek és mégsem? Helye és
ideje. Van mindennek. Meg, még sok minden más. Divat a halasztás. És szükségszerűség. Sajnos, a hal és
a gyilkosság is benne van a buliban. Ahogy a hit és a tagadás. Doppingolt versenyfutás. A győztes maradjon ahol
van, jó mélyen, a tudatalattimban. Magamban bíztam eleitől fogva, mert én lőn a világosság és minden esték attya.
(Magamnak. Magamtól) Égnek a lámpák. Fel vagyok szarvazva.
(Fél)fenyők balettoznak a torzó körül. A fenyőcskék megnőhetnek, (meg persze nem,) a torzó marad. S, a
megszokással egyre kevésbé lesz torz. Így vagyunk az öregedő házas(társ)sággal is. Sajnos a szépséggel és a
fiatalsággal is, csak fordított arányban. Kis, zöld balerinák. Jelenlétük jelzi, jelentésük hiányát. És jelentőségét.
Ahogy a kerted, lelked zeneiségét. A testednek. (Tesztelnek.) Visszafelé. Visszaveri a vágyát. Oda-vissza örök(zöld,
hogy a kert se essen ki,) forgásban. Egyszerűen, nagyszerű dolgokat. Jó cél, de egy állításnak a fordítottja is igaz. Is.
Itt a lényeg. előbb ez, aztán egyszerűen nagyszerű dolgokat, egyszerűen, nagyszerűen. Ez csak küllem.
A(z)(f)elismerés végett. A véget most még (csak) érzed, de nem érted. (De jó nekem, eltársalgunk.)
Az ilyen őszi napokon, az ember szinte a nappal öregszik. Sugarával keskenyül (a kedve is,) fárad, ahogy
kopnak az alkonyat bíborosai és az idő - út kanyarban előtűnnek, a szürkület fenyői. Oltalmukba ajánlom magam.
(Naná, örökzöldek!)Csak hajnal - tavasz(á)ig, mert szépek, de un(almas)ottak, mintha összeterelték volna a
magányosokat és megdermesztette volna őket, ez a valóság. Bennünk gyökereznek magányunk fenyői, ahogy nőnek,
elhullajtjuk díszeinket, s egymásra dőlünk szabadító metamorfózisunkban. (Szép, de kérdés, hogy a következmény
mennyire az?) Álhatatlan vagy(ok)? Nagy dolog. Elfordulunk mi a naptól is...Ó, részem az egészben! Inkább jelem
a körben. Kötődni (is) kell, hogy elrugaszkodhassunk, magunk lehessünk, ne csak egyedül. Még egy alakulat –
Szabadság, valami(k)nek az el-felismerése, lehetőség, kötelesség, döntés, felelősség. Nekem, e szigetecskék tengere.
Persze, a "felismerés" deltájában. Ez olyan szükségszerű, mint itt a "persze". Úgy vagyok vele, mint az igazán fontos
dolgokkal, alulértékelem előtte, utána fontosak, még nem és már nem. Egyenértékű a tudatlan létezéssel, még annak is,
ki csak érzi, (érezné,) de nem érti, (először a hiánya fáj...) valamilyen szintű (f)elismerése hosszútávon elkerülhetetlen.
Ki akarná elkerülni? Még a diktátor sem, a saját szemszögéből. Hosszú távon, ma már nem érünk rá, (a rendszer
részeiként,) de belénk ívódott, ön-részünké lett. Az egészünkbe kéne... Imádjuk és fél(t)jük, mint az igazán távoli,
definiálhatatlan dolgokat. ("Dologi"-ként kezeli e dolgozat.)
Kitűnő fedőszín volt, az alapvető emberi vágyakra, az egész történelemben: (Itt, a történésben a lényeg.)
Mint, "Szabadság, vagy halál", vagy őszintébb korban: Pénz és szabadság, illő, jövő helyén: Levegő és szabadság.
(Latinul jobban hangzanának, de holtakról jót(l), vagy semmi(t.) De, csak mert a végünk egyforma, ne hidd, hogy
a lukas guminak lelke van.
-

Vigaszágon.
(Varjú Évának.)

A régi hang rekedtebb,
a szemek körül ráncosabb,
alul, biztos szűkebb,
a szeretett törődött, a stílus kapkodóbb,
a test öregebb lett.
Kell, vagy mégsem? Most? És sokkal
ígyebb, míg majd kinek kéne?
Rávágod, miért ne? Ha még szeret,
s egy kis jobb is beleférne...
De kérjen meg Ő, az ébresztés Őt kísértse.
Nincs jobb. Nem is nagyon volt, utóbb,
bár Ő se az volt. Mindegy. Mellette, vagy
helyette, ha a vérzúgás újra melléd tette,
tedd! Összefértek. Neked magadat kéne,
Neki valaki kell, hogy szeresse.
Játszd a játékát, míg neked jó, ha nyerne.
Két legyőzöttből, a vesztesek meccse.
Szerelem? Élettárs? Barátságos szeretkezés,
s még jó, ha helyette. Egymásnak feszülünk,
bármi volt, bármi lehet,
örökölt remények, átlagos csodák,
testi - lelki egyszeregy...



Csak a befejezetlen.

Ami sokáig tart, annak
a nagy része rossz.
A rövid, mindenben az.
A közepes dolgok meg...
Ez sem ok.
Az ujrakezdéshez.
-


Régen.
-----------------
Régen szavaltam részegen
Villont, Verlaine-t, s magam.
Régen mentem vissza. Ahonnan
eljutottam. Régen nem futottam,
csajoztam, csókoltam.
Fáradtan, kiborultam.
Igen, értem. Régen. Más voltam.
Éltem és szavaltam.
Most, írom, s próbálom. Magamban.
-



Búcsútánc.

Vénasszonyok, özvegyek, árvák, magányoskák, ők a fáradt sárgák.
Megunt társak, végváltak, esélytelen ejtettek, a kopott zöldek.
Anyák, testvérek, felejtett szerelmek, a hiány barnák.
Öngyilkolók, életuntak, lejártak, múlt-álmosak, a bús terrakották.
Betegek, leépültek, törődött öregek, a fájós vörösek,
s ti többiek mind, kik a véghez értek, kiknek a szín is csak egyre megy,
asszonyok, nők, szentek, nőstények, ha lesz rá idő(m)nk,
mindenkit felkérek. Halni vágyón, holtak napján, az elmúlásra érzek.
Ősz osztotta szerepek, hullni szálló levelek, készülő emlékek.
Illő végkifejlett, őszült részletek, túlöltözött kedvesek.
Utolsó tánc a bálon, visz a szél, táncol minden párom,
körtánc a búcsútáncom. Valaha szépek, könnyű (v)ég veletek.
-


A három (vagyis egy,) fő dologról.

Az írás mellett döntök, mert az legalább örömet hoz. Nekem. Az írás mellé dőlök, mert az másnap is jobb,
(vagy sem) mint az ivás. Bár mindkettő gyengébb, átvitt értelemben, az ívásnál. Minden egyéb épp, hogy
van és épp, hogy lesz, ha lesz(ek). Az írás tán, még utána is. Meg különben is, mindig (úgy) tudtam, erre
születtem. Kérdés, hogy tudok vele élni? (És melyikre vonatkozik?) Élhető életet, (akkor mindegyikre) hogy
túléljen... Mert különben, ívok és iszok. Ez a legkevesebb. Az írás több. Együtt velem. Tehát a szentháromság.
S talán, majd nélkülem. Irányítottabb imát! Mellette döntök. S remélem, rólam is. Tévedés, nem arra
gondolok, hogy az ívásosság, vagy az iszákosság feltétlenül félre, feledésbe visz. Főleg nem, ha az első, egyenes
következménye beüt. Pláne, hogy az hozott, (A lényeg, a lényegben.) Csak, más említésre méltó(m) nincs. Pedig
szeretnék rajzolni, szeretni, pénzt szerezni. Nem (jól) tudok. Írok, szeretkezem, (íme a politika, harmadikat tagadni,
a másodikat fokozni.) elég jól és próbálok kölcsön(t) kérni. Szeretni, szerezni talán fogok,
s a többi megy, mint az (ön)agyoncsapás, de az idő, s az erő(m) fogy. (Negatív hozzá(m)állás.) Végül,
összeér a kör, s gyermekként rajzolgatok... Akkor, mi értelme? (Ez csak az írásra vonatkozhat.) Értelmet adni
a dolgoknak, (amelyek, persze tőlünk függetlenek,) értelemmel. Értelmes dolog. Az "adni" a lényeg, a többi,
csak két szó, de hagyni kell, hogy a mindent modellezze. Vagy a dolgom értelmezze. Most, csak akkor
vagyok boldog, ha írok. (Komoly leépülés.) Megöregedtem, vagy íróvá lettem? Pedig költő vagyok. Minden
értelemben. És mindenkijében. (Ez nem sokkal több.) Sajnos, ez csak állapot. De amivé fosztott, s amit
okozott, az is. Elmúlik. Brrr! Jobb, ahogy vagyok. Soványan, szürkén csavarognak a változatok. Egyformán.
Boldogtalanok. Hát, írok. (Micsoda levezetés!) Amit, s ahogy tudok. Amíg, még így, örömet hoz, (mellékhatások
tekintetében tuti döntés,) s nem belenyugvást. Aztán választhatok, mámort, (visszautalás,) bizonylatot, üres zsebhez,
üres holnapot, s szeretőt, vakot. (Tényszerű kiragadás.) Semmi különlegesség. Az író attól az, hogy más, s attól más,
hogy ír. És hogyan ír. Az írás a lényeg, az "író", másoknak való megfogalmazás. Azt mondják, "nincs asszony, nincs
sírás." (Az alanyok itt felcserélhetőek.) A gondolat ül. Én, meg alul vagyok. Lejjebb nyom, ha nincs írás.
(A következmény.) Hát, nem mindegy? Az egyiknek az eleje jobb, a másikat meg, sosem tudod... hogy
melyikő(jük)tökhöz mérjed.
-


Hogy-érzetek.

1.

Kevéssel, a kevésnél is kevesebb/el/en,
kevésként /le/keveselve e keveset - élegetek.-

2.

Csak rövid legyen és helyrehozzon.
Ne erőltesse/n/m, szenvedtessen,
épp, hogy segítsen a felületről, a felületen.
Az csak jó, ha egészen más,
csupa rész ez az írás, majd
ha segített, eldöntöm, valami,
vagy új-gyakorlás.
Élni szeretek és írni.
Az egyik pénz nélkül nem megy,
a másik egyik nélkül sem megy.
Utak és formák az összekarcolt égen.
Mint varjak a temetésen,
oda /ide/illő szavak; Sötét, magány,
bizonytalan, haldoklás, megbocsájthatatlan.
u.i.: Számla, szükség, ősz/ülés/,
változatlan = Külső, belső összhangzattan.

3.

Jót a jobból, jó a rosszban.
Célom és örömem.
Csak eljut hozzám a/z/ /szerencse / isteni kegyelem,
vagy kiverekszem. De, ha nincs segítség,
ne számítsatok rá/m/.
Éhes farkas rabolni indul.

4.

Az üresség tömörít
a semmihez képest.
A félelem rövid/ít/ út a kiteljesedéshez.
A szokás néha másként érez,
ó, a vers ritka köze az észhez.

5.
Kikericsek és csipcsiricsek.
Rövidéletű értelm/ezés/ei életemnek.
Kitöltik a /sötét, néma/ űrt és
nem látszom /m/e/s/ztelennek.
Poklunkban a hülyének jobb helye van,
mint az érte/tlen/lmesnek.
Adott a cél, s nem tűnik nehéznek.
Éveim beérnek.
Kergetnek, vagy termést hozok?
Hü/sí/lyítő esély, vagy újabb jelmezbálos poklok?
Ezért vagyok?
Ilyen.....telen?

6.
Ahogy vesszük.
Túl sokat járok temetőbe, temetésre.
Ma, Géza Anyjáéra, nemrég szegény nénikémére.
Nem / mind / ismertek fel,
s nem találtam a nyughelyed, Nagyi,
lehet, hogy nincs is már.
Elfintorította a napfényt előttem a rakás.....
életszerű, / hip-hop feltakarítottam / megszokás.
Lassan /el/dől jövőm sors-jelzője /nem a jó irány /
rövidke jövőbe, bár talán... Ahogy vesszük.
Míg itt, a tavasz alján, remény, s álom párzik,
/ki/költőként rikoltok a napok szemétdombján.
Fátumnak gyenge, esélynek / is / halvány.

7.
Sok/szög/létű lét, hű de /f/élet,
ilyen mélyről, micsoda esé/seké/lyek.
Légy hű a miérthez.
/ T /űz és ítélet. - Itt élek
és így. Csak én, s a miértek.

8.
A teli has átka és /s/írás utáni vágy
kitölti az időmet. Fél óra. -
Mindenhez sok és túl kevés bármihez.
Már a remény is átvág.
Savanyúság kellett volna. -
Nincs kedvem az egészhez.
Maradékok íze, /ét/vágyak holta
Elég enn/y/i a feledéshez /?/
 
9.
Undor és félelem.
A félelem undora és az undor félelme
taszít és összetart, pedig
nem jellemeznek.
Idegenek tőlem,
hanyatló sz/j/ellemem imperialistái.
Remélem, hamar rájönnek,
nem vagyok lényeges nekik.
10.
Néha írok ami/t / tetszik.
Igazat, ha te/ttet/hetem
és jót, ha összejön.
De mikor írtam szépet, szépen?
Nem is emlékszem.
Van értelme/m /?
 
11.
Jó kedvvel rosszról írni, rosszul,
rossz szokás, rosszat jelent.
Mint a lesben álló nagy vízen
gyermekkori hajókázás.
12.
No/u/vellista vagyok.
Költőnek öreg/edő/,
írónak /túl / fiatal.
13.
Nyugodt vagyok,
nyárelői lelki-testi tespedésben,
pedig gyűlik fölöttem a gond, a bánat,
mint a rám zuhanó éj.
Várok közönyösen,
nappal pihenő, éji vadállat.
 
14.
Fészkéből a fiókát,
akváriumból a halat,
ketrecéből a vadat,
ha kivetted,
te leszel, magad,
s megszenveded,
hogy mindent a helyére rakj.

15.
Az ökörszem ökör akar lenni,
a búskomor boldog,
a rab bíráskodni,
én meg hinni, hogy lesznek dolgok,
amiket érdemes akarni.
Á, csak félig gondoltam át,
olyan ez, mint képzeletben nyalni,
vagy ujjé! Örülni, hogy megtörtént,
bármi légyen is. Ez - az.
16.
Eladom a rácsaimat és az odú /m/elegét,
az otthont és meg sem /s/írt csalódiámat,
hajlok rá, hogy elfogadjam a sorsom,
vagy a még-reményt, a fényt,
mely fekvő testemhez ért,
s csak, hogy éljek, csiklandozza az orrom.
Ezért folyik tovább minden, kívül, s bennem,
terveimben és tőlem független,
mert élek, még ha nem is mindig ért/z/em

17.
Írjak?
Jót, rosszat
jól, rosszul?
Várjak?
/Míg / a rossz megjavul,
s jóból lesznek /a/ rosszak?
Higgyek?
/Hogy / rosszból jól élek majd,
korcsaikból új jót írok?
A jón, rosszon túl magamnak?
Vágyjak?
/Rá /, hogy elérjem, éljem és teremtsem?
Reméljek?
Hogy túlélem, túléljen...

18.
Hiúság, más/napos/ság, hiányérzet,
a bánat is eszköz
ez is költészet.
-
 
Bőven elég.

A csapódásból, a rossz előérzetből, s hiábavaló izgalmából. Nyerni és menni. Végülis ennyi.
Elég lesz bőven a valóságból. A többi, csömört okozott. A környéken kódorog az ok.
Felpattanok újra, de reményből van a háló, a nyele meg megalkuvásból. (Hovatovább, hova, tovább?)
A lényeg (be)zárójelben. Az van, ami nincsen. (Zárójelben?) Vagy, amit annak hittem. Hinném, hogy
én tettem, de az biztos, hogy hagytam, hogy a világ besegítsen. A hiba, meg a rossz, bent van a pakliban,
de már kitaláltam, (rászenvedtetett,) hogyan hasznosítsam. A stílus az enyém, a módszer évezredes. Fel-
készítem és eladom az eszem. (Nem úgy, mint te, az okozatból fakad a hogyan.) Az "ahogy lesz" is lesz,
de jobbat vártam. Ha tévedtem, megérdemlem. Akkor is kell. Az összes, szülő minden. A hétköznapok
lényegisége elfogadtatja, a lényegtelent. A lényeg, hogy elállja a lényegest. Hogy mégis, mi van? Ez.
A többi meg lényegtelen, tehát nagyon is lényegre törő lehet. De nem lesz. Mert nélkülem múlik el, velem.
S nekem? Így említhetetlen. Hát, pénz egyelőre nincs. A pénz, a lét fénycsapdája. Embertelen és ember-
feletti, alap és motor. Egy ördög legszentebb csele, szerelem és átok, létszükséglet és mámor, minden ami
valaha más volt. Isten letárgyiasult lényege. Hogy szeretem e? Normális esetben a pénz lesz egyre több,
s a gond egyre kevesebb. Gyakoribb esetben a gond lesz több, s a pénz kevesebb. (Gondviselés.) Törvény:
Az abnormális a gyakoribb. Következmény: Ez utóbbi válik törvényszerűvé. S közben élünk. Legalábbis,
mi ezt hisszük alatta. Bőven elég. Nem a pénz, a többi! Összes-szülő-minden, remélem rendet raktok. (Csak
rendszert nehogy! Szarhoz kell a rendszer, én jót akarok.) A többes szám demokratikus, a remény a változásban.
Hiába, választások jönnek. Mi meg maradunk. Benne. E szabadon válasz(ta)tott rabszolgaságban.
Maszturbálás után a(z) (v)ágyban. -
 

Élesztések.
--------------
Egy csepp a véremből, egy rész a testemből,
képze(l)t(t) csoda.
A természet természetes természete.
Csak így, csak aztán –vagy, úgy?-
Miért vagyok oda?
Mert a legjobb jóból, a kezdet pillanata.

A nyíló nyugalom ritka titka,
a külső - belső boldog ikre,
a pont jó nyújtott pillanata,
nem épül semmi a semmire.
Valaki véletlenül hagyta,
megtermékenyítette e percet
és valami megmarad miatta.

Ne magyarázd. Éreztesd, ha érzed,
meg se próbáld, ha megélni féled.
Használd. De úgy, hogy megemlékezz!
-


Hétfői (megbánt) mondatok.

nézed, s csalásként éled meg a szintkülönbséget, ahogy huzakodik időd, s lehetőséged. -Ki eldobja,
Egyirányított lehetőségek. Vezetnek. A jelesek leterhelt vesztesek. Törtetelem. A győztesek,
kozmetikázott eredmények(et). Nyernek. (Egymás között.) Ütődnek a kitaszított jellemek, lesajnált
relikviák, döngenek a betanított jellegek. Nevettetnek. Ennyi értelme van, nem becsülöm alá.
Megterveznek, adnak - vesznek, ellen, s őriznek mindent, köz-jók és jól-szervezettek, kisajátítanak
minket. S ha téged - engem nem is, szere(t)zik az emberiséget. Újra mézelt madzag, újra szőtt
hálóban. Meg kéne, végre...M(k)ivel, hogy? Mindegyik (felsorolt) értelmetlen. Ilyen szinten,
(szintezetten,) nincsenek jogok, talán nekik, (ragozgatják is,) csak irányított okok. Velük összezárva.
Vagyok, ellenükre leszek. Ha teszek. Szegény önérzet, megbánt mondatok.
A hiúság válsága, az ifjúság állsága. Lappangó fájdalom késleltetett. Emléke, rémképe, az öregedés
pangó vizében született. És végzet(t). Múlása, elzálogosított kárpótlási jegy. A büszkeség(ed) ára.
Elfeledett. Kibékültem az apróságokkal. Úgy vagyok velük, mint az öregedő az alkonyattal. A jövő
mindig többirányú. Másoknak. A jelen csak egy. A múlt testreszab(ható)ott. Tarta(l)ma bizonytalan.
Az egész, vétlen véletlenszerűség, egyes szám, egye(tlen)s személyben. A felszegzett rész, rézszegen
(részegen) ég az égben... A szesszel égetett, (égetett szesszel,) fordított mélyben. Megváltozik a hétfő(k)
identitása. (Nem keverendők a hét(törzs)főkkel.) Otthonosodok a mélyben. (Túl)éltetnek a
fokozatok. Szipogok, sírok, fulladok, magamból folyok magamra. (Felülről. Gravitáció és kétes hűség.)
Tüsszögős ősz. A környező szépség szeretkezik, (nem mérlegel,) bosszant kéjük hímpora.
Megunt szeretőm zsebkendőt dob az ölembe, s már, csak pollen-allergia.
Állapotjelentés: Néhanapján, kurva élet, mostanában, kurva, kis élet-be. (Sajnos, -ben.) A kutyám
lesz apa helyettem, a partnerem másra gondol, (üzleti értel(metlen)emben, s nekik mi nem az?) értem,
hogy hova értem, minden túl régen volt. Ez lejár, az időszerű, a nincs, meg ikreket szül, a változás leáll,
ha rosszabbat nem kíván. A tervek megfordulnak, a remény a seggére ül. Ennyi elég lesz mára, a hírek
elhíresedtek, az is szamár, aki várta őket. (Bocs, lószerű.) De, süt a nap, csupa csendes suhogás,
szellő - fény játék a kert, enni, inni akad még, nő mindig jöhet, álom és vers készülődik, győzköd idebent.
Megoldják, mi? Ezt a döntetlent. A többiek. S a nap elfáradt, a macskám a lábát húzza. Idők kérdése. Sötét,
sánta marad. Persze, külön, külön, s nem egyszerre, de nekem, s most már neked is elvárható jogunk, hogy
jelüket, eszünk megértse. Aprókat lépek egyszerre, az sem fontos merre, ez a mozgás, a változás (t)örvénye,
s érvénye az, mi egyhelyben maraszt, hogy az utam (lábam) fel ne sértse. Mondani nem merném, de teszem,
ha a hal(o)gatás lehetetlen, a holnap is megértse. Nyűgös vagyok, semmi kedvem, csak álmos, megbántó ok:
Nem álmodtam, vagy rosszat,(rosszul,) és most titkolom. Lehetőségem aztán van... Hátha, így megragad, s
nem megy át a valóság metamorfozisán, s nem vallok hibát. A hétfő rossz ruhát vett, mint a csóró,egy olcsó
temetéshez, - illőn kísérni történéseit- a megtörténteket. Az álszent szajha, inkább viselné, a mocskos tegnapit.
De, ez van. Itt. Majd kitisztul. Elmúlik. (Így való.) A hétfő is bealkonyul, kedvünkre új álom ül, melegkezű,
visszahívható.Világom alkalmazkodik. A reggeli nyitáskor, a szép-raj kitódul, kireményedik, a gondokat
összesöprik, s kedvem kikeddelik. Kirádulás, a más(napos)ik oldalra. A gyönyör(ü) gyorsan múló, mi volt,
el is vesztem, már el is múlt, változat minden. Hol van még a kakasszó, s már meg is tettem. Bajt vet az idő,
kő nő életemben, a bezárt lényegtelen, sír a lényegesben. Szűköl az útravágyó, s ápol az állandó, a hiány,
s a szükség korteskedik bennem. A szépség kirándulásra való, a jóság nélkülözhetetlen. Szünet a borúban,
bajban, gond-esőben, félelemben, szorongásban. (Szorongatásban.) Szünet a nyirokban, terhelt csöndben, a
vesztésben, rosszba ájulásban. Az öregedésben, terhes őszben, a kilátástalanban, reménytelenben.
Számolásban, (számításban,) kedvetlen írásban, sok, lelket ölő, vészes apróságban.
Az elromlott gépben, testben, kedvben, élhetetlen létben, választott halálban, e döglődő döntetlenben.
Csak egy szünet, csali a jövőbe, magzat a változásban.
-

A rend(szer) és a forradalmár.

Besorolások, szintek, kategóriák,
öncsalások, mérges allegóriák,
hatalmi csapdák, véres egyenruhák.
A vadat uszítani, a félénket csalogatni,
az okosnak parancsolni, a butát betanítani.
Lehet ámítás, lehet törvény, főnöknek való
elismervény: Létezni hagyni, de uralkodni.
Vagy ellenére, érte, belehalni.
Mondhatsz bármit, én rá szavazok,
már kiismertem és lőni tudok.
Tudom ki, miért fog beszorítani
és ismerem a sarkot.
Terhünk két oldala, de körbezár,
kitenyésztett fajták, - hatalom, vagy halál -
A tömeg tartja, középen áll.
Az oroszlán vadászik, pihen a sakál.
Ők élvezik, megszülik a harcot,
a költő gúnyolódik, a többi másokra vár.
-

Fertőzések.

Szipogok, sírok fulladok,
magamból folyok magamra.
Tüsszögős ősz. A környező
szépség szeretkezik,
bosszant kéjük hímpora.
Megunt szeretőm zsebkendőt dob
az ölembe, s már,
csak pollen - allergia.
-

Állapot-jelentés.

Néhanapján kurva élet,
mostanában, kurva, kis élet-be.
(Sajnos, -ben.)
A kutyám lesz apa helyettem,
a partnerem - másra gondol -,
értem, hogy hova értem,
minden túl régen volt.
-
  


Hogy vagyok?


Van. Egy kutyám, /macskám eltartási szerződéssel ) pár korlátolt kiterjedésű kapcsolatom a magánélet minden területén, egy rész KFT-ém a csőd minden szintjén, tehát jobb helyzetben vagyok a bizonyos se kutyám, se macskám állapotnál. /Vagy nem, a jövőt illetően / Bővebben, szebben is leírnám, de babonás vagyok és félek, ha leírom, állandósítom a szart, amit most még csak hátszélben érzek. Meg egyhelyben. Jó, hogy elfutok előle. Kérdés, hogy ki a gyorsabb és nem fordít-e hátat a szél? Kicsit bánt, / megzavar / hogy tudom a hit és a valóság kölcsönhatása olyan, mint a fájdalomé és a csillapítójáé. Gyógyíthatatlannak tűnök, de kigyógyulok, mert gyáva lennék belehalni. Betege vagyok az életemnek. Mostanában csak az ürülékét ismerem meg. Majd emlékezem. Feltéve, hogy nem veszítem el a szaglásomat és a huzat sem felejti el barátságunk foszlányait.
Érzem a tó illatát, a nedves falakét, a melegedő föld szagát, a "kettes" nápolyiét, a fapados vonatot, s /a / moziét, a tele magtárét, a koleszét reggel, a gőzölgő lovakét, a nagyon mély vízét, ócska csajok olcsó pacsuliját, a poros nyárfákét, a délutáni cukrászdát, a várrom őszült árnyékát, az alkonyi szélét a "Fényes" felől, izgatott lánytest izzadtságát és a magamét külön, a suli-bulikét, s a gazdasági beosztásokét, az újrakezdett és visszatapsolt indulásokét, a hitét magamban, s a helyhez kötött csalódásét, / ez végigkísért /
az ifjúságét. Nehéz lélegzetem, az időtől cukkolt boldogtalanságét. Kellett ez nekem? És újra kéne? Aggódom e gyorsaságért. Nincs mibe vetni. Az érett aratásért.
De mit sírok? Van mit ennem. /Felváltva a kutyával / Hoz a szerelmem, /máséból ) Iszom ,/ha meghívnak / eleget szeretkezem /bár inkább dugok nem elegekkel / álmodozok, /pénz(r)től szürkébbet / a közeljövőt,
meg magammal kergetem. Persze, lehetne jobb is. Ha te mesélnéd nekem.
Hogy - érzetek; Kevéssel, a kevésnél is kevesebb/el/en kevésként /le/keveselve e keveset, élegetek. Mert
élni szeretek és írni. Az egyik pénz nélkül nem megy, a másik egyik nélkül sem megy. Utak és formák az összekarcolt égen. Nem az enyémek. Mint varjak a temetésen, gyűlnek az ideillő szavak; sötét, magány, bizonytalan, haldoklás, megbocsájthatatlan, számla, szükség, őszülés, változatlan = Külső, belső összhangzattan.
Az üresség tömörít, a semmihez képest. A félelem rövid/ít/, út a kiteljesedéshez. A szokás néha másként érez, ó a vers ritka köze az egészhez. Míg itt, a tavasz alján remény és álom párzik, én /ki/költőként rikoltok a napok szemétdombján. Fátumnak gyenge, esélynek is halvány. Belesétálok a hajnalba. Fölöttem köröz a sok/szög/létű lét, hű de /f/élet! Ilyen mélyről micsoda esé/seké/lyek! Légy hű a miérthez. Bűntelen ítélet. Itt élek és így. Csak én és a miértek. Délutánra, a teli has átka, meg az írás utáni vágy kitölti az időmet. Mindössze fél napra. Sok mindenhez sok és túl kevés bármihez. Már a remény is átvág. Savanyúság kellett volna. Nincs kedvem az egészhez. Maradékok íze, /ét/vágyak holta. Elég enn/y/i a feledéshez/?/ A vágy önmagában kevés, de az erőszak önmagunk ellen is az. Jó kedvvel rosszról írni rosszul, rossz szokás, rosszat jelent. Mint lesben álló nagy vízen, gyermekkori hajókázás. Lehet jó, ha jó, meg rossz is. Más lehetőségem nincs. No/u/vellista vagyok. Költőnek öreg/edő/, írónak /túl/ fiatal. Most túl nyugodt. /Ki/tavaszi, lelki - testi tespedésben. Pedig gyűlik fölöttem a gond, a bánat, mint a rám zuhanó éj. Várok közönyösen, nappal pihenő, éji vadállat. Tudod, fészkéből a fiókát, akváriumból a halat, ketrecéből a vadat, ha kivetted, te leszel magad, s megszenveded, hogy mindent a helyére rakj. Igazából az ökörszem ökör akar lenni, a búskomor boldog, a rab bíráskodni, én meg hinni, hogy lesznek dolgok, amiket érdemes akarni. Á, csak félig gondoltam át. Olyan ez, mint képzeletben tenni, vagy ujjé! Örülni, hogy magától megtörtént, bármi légyen is. Ez, az. Vagy eladom a rácsaimat, és az odú /m/elegét, az otthont és meg sem /s/írt csalá/ó/diámat, hajlok rá, hogy elfogadjam a sorsom, vagy a még-reményt, a fényt, mely fekvő testemhez ér, s csak, hogy éljek, csiklandozza az orrom. Ezért folyik tovább minden, kívül, s bennem, terveimben, s tőlem független, mert élek, még ha nem is mindig ért/z/em. Tehát írjak? Jót, rosszat, jól, rosszul? Várjak? Míg a rossz megjavul, s jóból lesznek /a/ rosszak? Higgyek? Hogy a rosszból jól élek majd, korcsaiból új jót írok? A jón, rosszon túl, magamnak? Vágyjak? Rá, hogy elérjem, éljem és teremtsem? Reméljek? Hogy túlélem, túléljen...
A holnap csupa hiúság, más/napos/ság, hiányérzet. A bánat is eszköz, így is költészet. Hát költsük el. Fizetünk /az / idővel. Vigyázz a jattal, 40 után. Most már rémít is, ha egy új lány vár éjszakára. Mi van, ha szuszog és belerondít a vágyba? Egyre kevésbé vonz, akinek szüksége van rám, s gyakran eszembe juta csóknál, nem büdös-e a szám? Negyven felé romlik a test memóriája. Nagy részemnek még mindig az ágy a vágya, de már nemcsak a kéj miatt spórolok a 3. numerára. Megijeszt a testem formabontása, a szőrzet változása. Nem néz tükörbe a fénykép, szükségem van a hiúságra. Megszokottak a külső-belső sérülések, de mélyebbre váj, mi fáj. Halasztom a jót, elcsábít a holnap, de ilyen korban hülye, ki vár. Sokuknak már csak emlék vagyok. Az ifjúságnak nincsen ára. Az igazán jó megmarad, köpök a nosztalgiára. Csak hivatásból álmodozok. Kisebesedett a remény lába. A szervezetem allergiás a fantáziámra. Több év ellen több humor kell, a pofátlan agy belecinizál a szív-töki monarchiába.
Minden érdek el, minden érdekel, mert nem sokra számítok. Ötletek, megoldások, segítség, szerencse és a valahogy, végül. Utak, változatok, elnézett idők, lemondások. Sors, remény, kénytelen hit, ismerős változások. Ember vagyok, Istenként választhatok, tehát sehogy. Sehol sem vagyok. Amit vágyok, kötött fokozások. Elrugaszkodok, hogy célba evickéljek, bárhogy. Megéri megélni, megtenni, elérni? Még várok. A mozgásban állok. Ó, azok az örök indulások! Valóságrozsdás megvalósulások, hajnali siklások! Valami hiányzik. A szerelem és a szeretet különbsége. Valami adott. A magány megváltozhatatlan része.
Gondtalanul bántam az idővel, mint még tehettem, bántam a pénzzel. Az már nem gond, /reménytelen ténykérdés / ismerkedem a lényegessel. De az idő kilő, elsüvít, nyomszelében rám kullog a bú. Idegesít, nyomaszt, mint fogban maradt hús. Szemetét szememből kimosni volna jó, de minden bennünk rohad meg, visz, a vissza még sosem tért hajó. Tudom, nyom, öregít, szégyenlős hitekbe szégyenít. Amit elértem, akit szerettem, gondatlanul magával vitt. S már nem lesz, csak nem lett. Emléke meghülyít. Lekéstem, másik jegy nem kapható, múló nyoma önnyomorba nyomorít. Ne bánd, ne mond, ne sírd! Ami marad eldobható. Ma, itt.
A haldokló égen véres bárányok, napi áldozatai az őrült napnak. Hátul a hold fakó farkasai hallgatnak. Sötét bokrából születni kész az éj. Ma gyors a bukás. A nagy változás előjátéka, ócska balett egy komédiában, néha színpompás, máskor halvány halálával hat, kommerszei a tragédiának. Másnak szép. Engem taszítanak a kifestett halottak. A sajnálathoz nem vagyok elég öreg. /Még / Sosem volt elég. Az utolsó lesz csak. Csak ne ugorjak. Csalnak a lágy, zöld levélhullámok. Kint a pillanat, a megszülető álom, a megvalósult átok bent. Ha élek, érzem.
A többiek kívül hagynak. Csak átúsznék észrevétlen. Még csak nem is /f/éltem. Csak bent, s már felkészülten ki-készültem. Kívül-belül kívül állok, érzem.
Vörös világszirmok, nyomom az időben. Örök kör. A jövő születőben. Jó buli volt. Kösz, hogy belefértem.


Magamban.
-------------

Rövidül az évek hossza,
sötétül a jel, meddig jutok?
Parancsolnak hónapok, s napok,
rosszul vágott történet vagyok.
Azt a reményt hite hagyta,
az temeti el, ki megtagadta,
mielőtt itt hagyott.
Magamban bíztam eleitől fogva,
de ő volt az ok.
Most magányos hideg vár,
s öregebb holnapok.
-
Káromlás.
Nincs ott semmi ! És nem is lesz !
De legalább nem kell aggódni
miatta.
Akaratlanul nem lehet akarni.

De veszteni, azt lehet.
Őt, s a lelkünket. Persze,
már nem tartjuk semmire.
Mire is menne nélkülünk
félelme és ígérete?
Ő talán hinne? Bennünk?
Benne ? Az istenit!
Nekem leginkább, közösülésre
felszólítást jelent. Már és itt.
Semmi esélyünk.
Nélkülem nincs. Értelme. Se.
-

Ahogy a kedvtelésből h(sz)ivatás lesz...

A szerencse színei (sejtett, vagy emléki,) és sötétlő kontúrjaid mélyre égnek, másokban magadat
nézed, s csalásként éled meg a szintkülönbséget, ahogy huzakodik időd, s lehetőséged. - Ki eldobja,
elveszejti- s mások értékei, átkent álmaid, kinyomtatod, felakasztott képed. Majd leírod, minek néztek?
Ahogy a kedvtelésből h(sz)ivatás lesz... S veled? Holala... A rosszról a jót tartod (írod)
szerencsének. Vagy bármelyiket, hogy megélhess. Jobb, ha nem várod, kéred, úgyis átfest(i) az
élet, s nem nézik fehérnek, ha benne lesz a véred. Vers, regény helyett. Félek, vagy rövidebben élem
a mind rövidebbet? Ha jól, nem kevesebb, csak nekem. S azt úgysem érzed. Ez nem jut, ez adatott.
Csak, ha mérem, félem. A novella az út, a keresésben, a vers a feszület, a regény a temploma, az
írás a kert, a tehetségben. Tákolok. Néhány szót összerakok és haladékot nyerek. (Magamtól, magamnak.
Bárcsak mással is így menne...) Még kevés vagyok. S negyven felett... Minden mást vesztek.
Összenyomnak a felhizlalt álmok, terhe(s)lt feladatok. Hiányok és tartozások.
Menekülés e vers, lelkem miniatűrái gyertek! A csukott lapok, sötét napok, az (írás)tudatlanok ma
is nyertek. Az izzadt akarás, s a többi más harmóniába dűlhet, lazák a hurkok, van lélegzete a percnek.
S én többet tudok, mint amit mertem. Volt, hogy nem engedtek, most, ennyit hagyok, lesz, amennyit
(b)írok, marad, temp-lom a kertben. Áldoz(at)ok. A boldogságot a próza hozta, a megrázót a vers, a katéter
a novella, összeáll, ha a valóság hagyja. Csak, az író katarzisa, a boldog (s a bolond) nem olvassa. És mit
írok most? Verset és novellát. Helyettesítsenek, ne kelljen felnőnöm, s öregednem hozzá, maradjon
reményen, regényem. Színekkel a képtelenségben. Az erő, a körülmények, a téma, ( ehhez elég vagyok,
regényhez még nem,) nincsenek meg. Ami adott, kívülem, s velem, szar helyzet, háttér siránkozás.
Egyszerűbben: Jót írok, (remélem,) rövidebben. Ebből, ennyi tellett. Majd, ha eldől, (remélem feláll,)
miből, mit, több-é részletezem. Pillanatfolyóvá, ha átéltem a percet. A cél megvan. Meglelt. Élhető életet,
vagy eldöntött véget, novellát, verset, regényben - Az egész egyben és egy a részletekben. Bízva a sorrendben.
Papír és toll, egy szék, egy kő, egy fűfolt, látó és láttató fény, s ami már megvolt, reakció, vagy emlék,
képzelet, vagy fénykép, érzék, vagy érzés, tett, vagy összesítés, más, külső, ön-belső szépség, ami megérte,
s amiért még élnék. Egy reggel, mit egy hír eltolt, düh, féltés, becsvágy remény, (még mindig nem regény,)
amit az írás kódolt, észvillám, készmerevedés, s ha mégsem, a lényeg az volt. A nyíló nyugalom ritka titka, a
külső, belső boldog ikre, a pont jó, nyújtott pillanata. Nem épül semmi a semmire. Valaki véletlenül hagyta, megtermékenyítette e percet, valami megmarad miatta. Valami tisztult zeneiség, határozott határozó, illő
jelző,tárgyszerű tény, tervezett történés, döntő befejezés. Érző megértés, értő beillesztés, olvasó olvasó,
áldó(zó) kiadó... De, hol vagyok én? Azért, mert erre tudom a választ, még nem jelenti azt, hogy előbbre
jutottam. Már a zenét sem kívánom, csak érzem. A nőket, mint a többi férfi nézem, (nem, mint régen,) nem
magukért élvezem. Az írást, csak művelem, nem újítom meg. Huzatos a fejem, életlen a szemem, gyengülök
az átlagosba. Először a vágyaim halnak, utánuk a testem. Itt, temetni fognak, át kell mennem, egy édes-kis,
buta nő szépségét zengő soromba.

- -


Kötelező gyakorlat.

Egy teljes kör, csak képzeletben teljesség, ha
hiányzik belőle a tudatos akarat és tévedése,
a döntés. hibázik az eleje, s a vége: a születés még
más játéka, s a meccs után, sötétben sül a halál,
névreszólón feltálalva. Mondjuk, sietteted,
véresen is eheted, de a sietség rajta lesz a számlán.
Végülis? Más fizeti. Helyetted, e pályán.


Lámpagyújtás az alkonyatban.

Összecsapnak a közeli és távoli fények,
a lámpa sárgája, az ég haldokló kékje,
a próza és az egészséges romantika,
hogy a múlót elkaphassam.
A "Szerkesztő" mulat rajtam, ki
a kristályokban alszik, a virágokkal ébred,
az oroszlánnal mozdul, az emberekkel játszik,
s túlél a pillanatban.
A szépség vágya rajtolt és az alkonyfényben írás
át sem gondolt nehézsége. Ez indított ma harcot.
A győzelem egyértelmű, az eredmény, lett.
Természetesen, a természetest hagyni kellett volna,
de dühít a szerkesztő, (legalábbis a szerkesztése),
meg, ilyen a természetem, így rontunk el
a jövőmön kívül mindent. Szenteltessék meg
a neve, ami még előttem van.
Elérhessem és létezzen hogyan.
Jó szerepem legyen és élvezzem a végét.
Valahogy úgy, hogy a gyümölcsfa is
megehesse a gyümölcsét.



Kérdéses szerep.

Megbízás érkezett, előleg nem. Rendező(i)tlen utasítás: Majd, én átélem, s beleélem. Ők, meg vágják. Na öreg.
Meg-volt minden, (hatásszünet,) s te megakadtál. A fele - felé. Alkotói, játék, vagy szociográfiai? (V)álság,
film, válságfilm, vagy filmválság? Tesze - tosza - tovább. Így? Mi lesz? És aztán? A “lett” múltán? Maradsz a
sodrásban, vagy tengerre visz egy hullám? Tégy meg mindent,
(tudod, amit megkaptál,) s készülj fel szimultán. Szürkülsz. Képére koptat az élet, a múltat fényesíted,
és megígért színeidet félted. Kitől? Csak várd. Mire jutottál? Valamit, azért mégis... Tedd, hogy
mindig legyen "aztán", mielőtt a semmire vágynál, válaszok nélküli emlék maradnál. (Sztornírozott
megbízás.) Mitől? Hogyan? A hamvadás szikráitól. A film éghető anyag. Remény, vagy végrendelet?
Hiteles fényképe, egy átlagos életnek. A vége - felének. Szabadulás? Igen, önmagadtól is. Mindig és
bármerre, hogy az ember érezze, még él. És el ne felejtse. Lehetne másként. De, a "lehet olyan messze
és megszokott a "nincs". Megszökni kellett volna. A szeretet, emlék, a szerelmet, akár az életet, mi
írjuk magu(n)knak. Előtte, előre. És utólag játszuk másoknak. Persze, a rendezők változtatnak. Azért
vannak. Epizódisták vagyunk, egy közös felvonásban. Vágyjuk a szereplést, azért vagyunk benne. Az a
baj, (forgatásszünet,) hogy tudjuk, mindegyikben csak győzni érdemes. Ez pedig főszerep. Nekem
ne gyertek a kórral járó részvéttel, hogy elég a korral járó részvétel, a szerep-vágy időtlen, még ha a
film hossza nem is az. Amid csak volt, vagy lesz, kiteregetted, s legbelül vagy kint. A szerencse, drága
link, helyette, csak tervezés lett. A reményből, túlélés, az átéltből, rosszabbra eszmélés, helyezetlen helyzet,
eltérített út. Ha nincs cenzúra, miért tagadják? Azt mondták, nem baj, csak írjam. A megfilmesítés joga, a kedvezményezettnél. Kinél? Valami legyen, hogy tegyem. Én írom, de az idő nem az enyém. (Sem.)
Engeditek, hát elengedtem. Már, régóta nem mertem, csak így, összedobálni bármit,
a saját gyönyörűségemre. Egység, a sokféleségben. Bolondítás. Megfigyeltétek, hogy milyen közel
áll, (hasonló) a boldogításhoz? Ennyi. Még. Bennem. Ha megteremtem. Ha kiállja... Ezért érdemes
volt ebédelnem és itt maradok vacsorára.
-


Kezelni
-----------

A jót, jobbal,
a rosszat, ballal.
A kórt, korral,
a szót, szóval...
A jelent, jövővel,
a szépet, idővel.
A hiányt, talánnyal,
a kifogyást, családdal.
A csavargást, magánnyal,
magad, az álmával.
A holnapot, a mával,
a halált, halálával.
A csődöt, próbálkozással,
az öregedést fiatalsággal.
A tükröket iróniával,
e trükköket, elolvasással.
-
-

A vágy nem öregszik.

Bizony, öreg, nyugodj, vagy nősülj meg.
Mindig rosszabb nők jönnek és egyre kevesebb.
Vagy ne tedd, hidd kivétel leszel,
bár legföljebb kivételesen öreg.
Még úton vagy. Bárki jöhet,
mindent érdemelsz, csak te is kellesz?
Játsz, hogy irigyeljenek, de őszintén.
Ne úgy, hogy kiröhögjenek.
-


(Mi) Madarak, kutyák, halak.
---------------------------------------
Ismét kalitba halt egy madár. Megrágott lábainál, halott szerelem. (Sem.) Szerelmesem sincsen, ahogy már madaram
sem, de ha még meglenne, akkor is a szerelem halna, a tárgya nem, talán én egy kicsit. Tört tollak és kipisilt vágyak,
a legjobb trágya a szerzett ismétlésnek. Ezt, a macskám falta fel, a nagyobb rakást én Vagy Ő helyettem. Végük.
Csak másképpen. Maradnak bennem. Más képen. Véresen, vagy verés nélkül, az emlékezetemben. Egyikük, tán
tovább, míg el nem felejtem. Nem nagy jövő. A szerelemben nincsen, a madárdalban talán igen, hiszek helyettük
a lélekátvitelben. (Mért csak mi szenvedjük?) Erőszakolt lehetőség a kinyilatkozásra. Ez a minimum. Ha már
belekezdtem. A lap is üres volt, meg a helyük, a végtelenben.
Kaparok a helyem után, mint a kutyák, ha fáradtak és le akarnak telepedni, meleg, biztonságos hely(zet)re.
Egyformák vagyunk, csak a farkunk állása más. Időtartama és lehetősége. A csonkolás lehetőségét nem is említve.
Ki bízna bennünk, csavargókban? Mi talán bízunk egymásban? Egy másban. Mert valam(k)iben kell.
Nekik az ösztönük gyengül, (ezzel) nekem meg a hitem. Óriási előnyben vagyok. Hát, összeverődünk.
Segítjük egymást, inkább én,( ha ők írják, majd őmaguk felé hajlik a négy láb,) együtt maradunk. Majd
eltemetem őket is, vélhetően én élek tovább. Ha nem, még rosszabb lesz nekik. Rosszabb élet és halál.
Pihenő kóborok. Otthagyott, elcsavargott mások, újra összeverődve. Persze, egyre nehezebb már. Elfogyott a háj és a
hívogatás. Viszont felismerjük a tavaszt, mielőtt begördül és megértjük a hívást. A macskák nyínak, a kutyák
megőrülnek, nászi vérüket hintik, mocskos felhők szakállukat vesztik. (Akár egy bezizzent közegészségügyi állomás.)
A félhalott föld és a fagyláncos fák sírnak, könny-erükbe színeit próbálja az ég, csapjai kinyílnak, bár február vége
van még. Az erősek hangján dörmög a tél: Meghülyíti őket a vén strici szél. Elsietik, mint kamasz a végét, pedig
csak szeretnék, mint élnék, feléjük se néz az, csak részeg a tavasz.
Igazából még messze van. Most, keressük a helyünket, ahogy és ahol lehet, kis biztonságot és meleget. Persze,
ők kutyák, én ember maradok. Ha sikerül. Lényeges utólag, hogy ki ugatott, kinek? Inkább, hogy ki értette meg.
A hidegtől kemények. Én, a hidegtől keményet... Nyomorúságtól összemosott kapcsolatok az ilyenek.
Ha jobbra fordul, majd elfelejtjük. Remélem, de nem hiszem. A kóbor kutyák nem felejtenek. Nekem meg így,
már nem lehet. Az esélyek rácson függenek, a szelidí(tők)tettek hamar halnak. Ezért is szenteste, a holnapi halnap.
-


Novemberi depresszió.

Szembe szél, nedves hideg,
a fázó ház fájón nyisszog,
nappali félhomály, hullott legyek,
a nyálkás november a
tél seggéhez kullog.
Gyötrelmesen halnak az órák,
nap nélküli alkonyok, amikor
bárkire is várnánk.
A tehetetlen öregedés íze,
a holnap betegsége, a jelen ébredése.
Az idegesség ijedt álma,
az ősz hirtelen bukása,
a tegnapi rossz megszokása.
A sötét ablakban, sötét szemek,
utálkozva érzem a telet.
A vesztes csatatéren a temetetlen
természet, hűvös, sötét, rossz szagú élet,
nem is védekeznék, ha megtennétek...
A köd - füstös elmúlásban,
csak monoton fázás van.
Velük, vagy veletek?
Legyek, vagy ne legyek?
Magamon kívül nem is lehet.
Az esőtől hígul a vérem...
Most jövök, vagy megyek?
-


Sírvers.

Írjanak csak vég-verset a vének,
szenvedjenek a lélek-zenészek,
fessék feketére hajnaluk a festők,
formázzák sívó homokból, sírva a jövendőt.
Viszkessen a hiánytól a szégyen,
legyen bármilyen "észet" a mű, csak égjen.
Aztán játsszák dögre, cenzúrázzák, húzzák,
butítsák, rontsák, s ha kiadják, zúzzák!
Elérik; nem érzik, nem értik, nem látják,
nem kérik, örömét nem várják, nem nézik,
félre sem olvassák, kinövik, megutálják.
Srácaink félve piszkálják felbomlott hulláját,
fényt büfög, igazat bomlik, a boldogság megromlik,
mit ma még sirathatsz, holnap elátkozol.
S a jól szervezett-kifordult átfordul,
elfordulsz, megdicséri hányingered a kor.
U.i.: csak legyen aki rám köpi, mégsem!
Változtat, ha azt mondom, éljen?!

-

Pénz?

Jó(l) jön. A rossz megkönnyül (nekem), megérzem. Legalább, az állapotunk javul. És pénz, akárhogy jöhet.
(Nélküle, nem él(vez)em.) Alapnak, eszköznek, alanynak, állit(mány)om. Nem cél, szükséglet. Nemcsak a hiánya fáj, az elvesztése is. És mindig újra. Semmi sem alacsonyít-alázza le korunkban úgy az embert, (az igazit!) mint a pénz ár-apálya. Dagálya, a boldogság hamis tükörképe lenne. Kis kelletlenség a kellemesben...Inkább élünk szerinte, mint az évszakok, a természet(ünk) szerint. Az alapok közé érdemesül, pedig nem érdemli meg. Szarik rá! ő a diktátor. Nálam is címszó, a dolgok egész ter(fek)ületére. A legfőbb etalon. Ha hagyom. Ha hagyja. Hogy elkaphassam. Nem hagyom, vagy nem akarom, öntörvényű. Esélyem sincs vele szemben, sem vele egyetértésben, (m)orális ok, s nem lesz a rokonom, (pláne, ha agglegény maradok,) én sem szegény - rokon. Csak szegény. Ahogy a béke, pénz
(a megvásárolható dolgok?) idő, kötelező, mégsem tőlem függő. Velük, vagy nélkülük élem, mi(g) élhető. A(z) (út)vesztes(tt) törvénye: Menni és túlélni. (Az ivás, kísérőjelenség.) A többi egyértelmű(en ritkaság.). Elméletileg, a pénz a leginkább megközelíthető. Módszer kérdése. Kívüle (nélküle) minden túl messzi. Út legyen és ébredés. Jut-e boldogság, megértés? Ugyan, feleslegesség. Ital, nő és pénz kell,(a többiig,) Más, irigység és gőg. Erős láb és válasz-út, jókedv és szebb jövő. (Pillanatnyi rejtő-színek.) Kevesebb menekülő. Kell az erő, s a hit, magamban is, ha, az alapok megvannak, hogy védjek, üssek, ha kell és tudjam, hogy mit. Kívül - belül érzékeny vagyok és néhol 42-éves. Nincs nyugalom,(nulszaldó, nincs békesség, a többi, csak mint fogalom van, legyőz, ha engedem, de enged, ha megszerzem. Hát, ezt eldöntötted. Megteszem inkább, (amit kell,) mint fájjam a szégyen mérgeit. Egy darabig, a hiúság erősebb, mint a hiány. S ez, csak az első fázis. De, belül reméled, hogy elkéstél. Az emberek nagy része így indít. Írd csak a kényszerpályák híreit. (Pláne, ha megfizetik.)
-



Charley-nak,

Eggyel űzöm és ez űzötté tesz,
ahelyett, hogy űzném, mint nemrég,
forró kiscsajok, édes-friss seggét.
Vagy élvezném, ahogy egy érett "né"
csodát tesz, a barátnője mellé is bevesz,
vagy csak az izgalmáért...
Ez az egyérintő betesz.
Önkínzó diéta, s nem vagyok beteg.
Megvagyok itthon a "mamával",
de a szeretkezés monogámiával,
olyan mint a spagetti, teával.
A kor, kór, de az mások tele,
tavasz, vagy nyár, vernénk bele!
Lényeges volt, fontos marad,
ha kell és megy még,
ne válaszd szét a farkad, s magad,
játszd jól, a jutó kötelesség,
s a tiltott kéj meccsét.
Az egész skálát újra szeretném...
Ölek, s győzelmek mindig más ízét,
legyen csak nemiség, futó szél,
vérbő bevetés, inni is kell még!
A fojtás felrobbanhat,
s ha a váltó-vágy fellobban,
a hű(lye)ség kevés.
A jövőkép kész:
Az én szexualitásommal nem lesz baj,
mert idővel és váltott lovakkal,
a hátsó vágyak és a valóság
harmóniába szállnak,
s nyögök, mint egy állat...
-


Légy - ölő
-----------------
Legyet ölök ősszel,
pénzt várok, attól, ki gyűjti,
álmodok az elismeréssel,
s munkámat senki sem kéri.
Időm, s esélyem így fogy el,
s leszar, ki a többit éli.
Elkeverek, felkavarok,
öregedő faszi vagyok,
legyet ölök, s beledöglök,
hogy legyek örök,
egy jó élet fölött.
Rejtelmeim kitakarom,
álmaim a mélyből lopom.
Barátkozom az elmúlatóval,
mint végső kibúvóval.
Rég sejtem, elfutni lehet,
megmenekülni nem.
Érő gondolataim felélem
és leplezem a dísszel,
úgy vagyok, mint papíron a vízjel.
Még ősszel sem mindig megy,
s ha eltévesztem, élem.
Megvetem az ábrándozót,
ha én, nem én,
a realitást elzavarom,
tervezgetek éjjel,
s hajnalban kialszom.
Légy! Beszélek a léggyel,
s elszállok, ha hagyom.
A napok ellenemre mennek,
nyomaik ellepnek,
mint elnapolt napimádó,
sárgán tiltakozom,
de megúsztam a reggelt,
a formámat hozom.
Ki se segíthetnél,
csak, kiknek tartozom.
Bizonytalan háttér,
háttér nyugalom.
ki a kezemet fogja,
lassan agyonnyomom.
Tán, nem olyan sötét a helyzet,
ásítok, kikapcsolom,
nem szeretem a filmet,
ha a mesét, nem én írom.
Bujkálok és vigasztalódom,
a befejező, nagy kalanddal,
nincs is rá módom,
s baj lenne a nyersanyaggal.
Egyedül játszom, míg
már nem lehet kiszállni,
s tettemből a jövőt kell kivárni.
Verset gyötrök és azt érzem,
több az eszem, mint a pénzem.
Megleplek egy őszi őszintével:
Jobb több pénzzel, mint
több ésszel,
a különbséget vállalom.
Legalább ezt az egyet -
A mínuszt nem számolom.
Spóroltam a reménnyel,
magamra hagyom.
Közel lehet a vég,
ha még, nem akarom.
-


48. Születésnapomon.
--------------------------
Az is sok(k) ami eltelt,
s amitől eltelt ami meglelt,
aki felejtet, s aki elfelejtett,
ami nem tellett, s amennyi lett.
Küzd a létszám és az évszám,
teherhordó évek benövik az embert.
Tudom, hogy rossz tréfa, rosszkor,
de én engednék a negyvennyolcból.



Majd, ősszel ötven felé...
----------------------------------
Hűvösebb az élet, fakóbbak a hajnalok,
tehát, tovább alszom.
Kevesebb történik, de lehet, hogy rossz,
s nagyon, ha hagyom.
Ha nem, átalhatom,
Megoldani? Gazdag álom.
Allergiás vagyok a fél világra,
a másik fele másoké,
alszunk, vagy utazunk?
Szavazzunk a változásra.
Csak nem lök visszafelé?
Összegyűlt már elég indok,
pénzfélelmek, létnevetségek,
menjek, vagy maradjak?
Útközben, félúton.
Aludjak, vagy álmodozzak?
Tűnjek, vagy szaporodjak?
El, vagy fel?
A lét csodája, vagy látványa?
Megélni, vagy megnézni?
Túlozzak, vagy vállat vonjak?
Nagy ügy, a ködöt se libbentené.
Jó kérdések. Ősszel, ötven felé.
Vége a világnak? Csak a jobbik változatának.
Próbálkozásra nincs idő, nincs erő,
a holnap marad mának.
-


A vég kezdete.

Párnapos kedveseket temettem,
s lehetőséget, esélyt, reményt.
Életteret vesztettem,
kiskutyákat, a telkem,
s a családos otthon hitét.
Ezeket ebbe, azt záloghitelbe,
s magam is lapátra tettem.
Rossz ómen, s most csak ez világít,
út a nincstelenbe.
Valahol megállunk. A rosszban is
rosszabb lesz, a vég kezdete.
Negyvenötnél léptem bele.
Még menni kell, élek,
bár égnek a végek, s öl
negyvenöt év nyitott sebe,
nem haltam vele.
Jut véghaladék, s maradék, ha kérem,
veszélyes élet, szeszélyes szerencse,
holt hit, holtak szeretete.
Ki engem keres, nincs mit keresnie.
Azért nevetséges, minden lehetséges
belém lett temetve.
-


Csak a jót érdemes…

Csak a jót érdemes,
keresni, szerezni, tenni,
a rossz úgyis megtalál,
érezhesd, ha elveszíted,
mert ez lesz. (És halál.)
Vagy, ami a tiéd, az veszít el téged.
S a fájdalmat így kétszer érzed.
Az alulnézet hamis tanár.
ó, csak azt érdemes, de mit kell?
A jó esetleges, a szükség nevel.
Mégis jól, jóra kell élned, törekedned,
még ha ez nem is etika,
és nem sikerülhet még ma,
csak a hiú minőség parancsa.
Mindig felemelő, a lemenő halandzsa.
Jólesőbb (az esés a lényeg,) annak a búcsúja,
aki megtette, ami tőle tellett,
s máson múlott, hogy ami lehetett
volna, nem lett, akárhogy,
akármiért hagyta abba.
Az is tette, aki kioktatta.
S ha nem, az elhagyót otthagyta,
az orálissá nőtt morális szarban,
reményt kapkodva.
-


Legyet ölök...

Hűvösebb az élet, fakóbbak a hajnalok, tehát tovább alszom. Kevesebb történik, de
lehet, hogy rossz, s nagyon, ha hagyom. Ha nem, átalhatom. Megoldani? Gazdag álom.
Allergiás vagyok a fél világra, a másik fele másoké. Alszunk, vagy utazunk?
Szavazzunk a változásra! Csak nem lök visszafelé!? Összegyűlt már elég indok,
pénzfélelmek, létnevetségek, menjek, vagy maradjak? Útközben, félúton.
Aludjak, vagy álmodozzak? Tűnjek, vagy szaporodjak? El, vagy fel?
A lét csodája, vagy látványa? Megélni, vagy megnézni? Túlozzak, vagy vállat vonjak?
Nagy ügy, a ködöt sem lebbentené. Jó kérdések. Ősszel, ötven felé.
És mi teljesedik belőle(m)?) Legyet ölök ősszel, pénzt várok attól, ki gyűjti,
álmodok az elismeréssel, s munkámat senki sem kéri. Időm, s esélyem így fogy el,
s leszar, ki a többit éli. Elkeverek, felkavarok, öregedő faszi vagyok,
legyet ölök és beledöglök, hogyan legyek örök. Egy jó élet fölött.
Benne, persze lehetetlen. Nem beszélve a minősítésről.
Rejtelmeim kitakarom, álmaim a mélyből lopom. Barátkozom az elmúlatóval,
a végső kibúvóval. Rég sejtem. Elfutni lehet, megmenekülni nem.
Érő gondolataimat felélem és leplezem a dísszel, (lehet, hogy ez marad az igazi érték?)
úgy vagyok, mint papíron a vízjel. Még ősszel sem mindig megy, a galócának (a légyölőnek)
biztos könnyebb, ha eltévesztem, élem. Megvetem az ábrándozót, ha én, nem én,
a realitást elzavarom. Tervezgetek éjjel, s hajnalban kialszom. Légy! Beszélek a léggyel,
s elszállok, ha hagyom. A napok ellenemre mennek, nyomaik ellepnek, mint elnapolt
napimádó, sárgán tiltakozom. De, megúsztam a reggelt, a formámat hozom. Mindig csak
a reggelt kell. Addig. Ki se segíthetnél, csak kiknek tartozom.
Bizonytalan háttér, háttér nyugalom, ki a kezemet fogja, lassan agyonnyomom.
Talán, nem olyan sötét a helyzet, (ilyen,) ásítok, kikapcsolom. Nem szeretem a filmet,
ha a mesét nem én írom. Bujkálok, vigasztalódom a befejező nagy kalanddal, (pontosabban,
ezt azelőttre tervezem,) nincs rá módom, s baj lenne a nyersanyaggal. Egyedül játszom, míg,
már nem lehet kiszállni, s tettemből a jövőt kell kivárni. Fajfenttartási komplexus.
Verset gyötrök és azt érzem, több az eszem, mint a pénzem. Megleplek egy őszi őszintével:
Jobb több pénzzel, mint több ésszel, (ki mer vitatkozni?) a különbséget vállalom. Legalább
ezt az egyet- A mínuszt nem számolom. Spóroltam a reménnyel, magamra hagyom.
Közel lehet a vég, ha még nem akarom. A vég kezdete. Reggelente.
Párnapos kedveseket temettem, (és még a jobbik eset,) s lehetőséget, esélyt, reményt.
Életteret vesztettem, kiskutyákat, a telkem, s a családos otthon hitét. Ezeket ebbe, azt záloghitelbe,
magam is lapátra tettem. Így válik az eszköz végzetté. Rossz ómen, s most
csak ez világít, út a nincstelenbe. Valahol megállunk, a rosszban is rosszabb lesz, (erre biztosan
számíthatunk,) a vég kezdete. Én negyvenötnél léptem bele. (Negyvenkettessel.)
Még menni kell, élek, bár égnek a végek, s belülről öl negyvenöt év nyitott sebe, nem haltam vele.
Jut véghaladék és maradék, ha kérem, (vagy, ha elviselem,) veszélyes élet, szeszélyes szerencse, holt hit,
holtak szeretete. Ki engem keres, nincs mit keresnie. Azért nevetséges, minden lehetséges belém lett
temetve. S ebből, csak a jót érdemes keresni, szerezni, tenni, a rossz úgyis megtalál, érezhesd, ha elveszíted,
mert az lesz. És részleges halál. Vagy, ami a tied, az veszít el téged. S a fájdalmat így kétszer érzed. Az alulnézet
hamis tanár. Jó, csak azt érdemes, de mit kell? A jó esetleges, a szükség nevel. Mégis jól, jóra kell élned,
törekedned, (kérdés, mije ez ,az életednek?) még ha az nem is etika, és nem is sikerülhet ma, (jobb mint a
soha,) csak a hiú minőség parancsa. Mindig felemelő, a lemenő halandzsa.
Jólesőbb, (az esés a lényeg,) annak a búcsúja, aki megtette ami tőle tellett, s máson múlott,
hogy ami lehetett volna, nem lett, akárhogy, akármiért hagyta abba.
Az is tette, aki kioktatta. S ha nem, az elhagyót otthagyta, az orálissá nőtt morális szarban. (A "szarba",
jobban összecsengene, bár a lényegen, sajnos, a hiba sem változtatna.)
Vége a világnak? Csak a jobbik változatának. Próbálkozásra nincs idő, nincs erő, a holnap
megmarad mának.
-



Nosztalgia
-------------------
Szeretném,
ha eszembe jutnál kedvesem.
Vagyis másnak, ó de már hánynak
kedvese, kedveseim eleje,
eszmélésem türelmese.
Mond, azóta sosem vártál,
sírva sem átkoztál?
Ki, hányszor találtál?
Szeretnék emlékezni rád.
Megemlékezni, újraélni csodád.
Ajkad íve, tested lendülete,
öled íze felötlik talán,
de arcod, s a vezeték neved ...
S te, mit mondanál?
Szeretnék találkozni veled,
s merem, mert lehetetlen.
Egymásra sem ismernénk,
s magunkra se most már.
De ott voltam, s te velem voltál,
együtt, együttünkben
és benned is, remélem...
te, belém változtál.
Úgy riadok ránk, mint
egy fájdító, mély futamra
és elferdül a szám.
Ez nem remény, egy élmény
a széllel nász,
s ha összefúj is a szél,
eláll.
Marad az emlékek pillanat-futása,
s nosztalgiás szívzúgás helyett,
jó, ha egy verset találsz.
-


Az első(k).

Én-előzményekből, a visszakéredzkedett tényekből, emlékükből és az újrakezdésekből , elsők nekem.
S nekik én. Valamiben. Átjáróházi társak, szerelmek, szeretők. Távoliak, sosem távlatiak.
Nem alakultak, nem idomultak, nem váltak anyává, feleséggé, élettársá, nekem. Az elsők. Szerelmek,
szeretők. Alig és mégis. Külön-külön másért és másként, én vagyok a közös. Márpedig én velük, soha,
nem zártam le semmit...
- Hol az a híres, hadd nézzem meg?!
Olyan volt, mint ez a mondat. Energikus, tényre ható. Hasonlított Anyámra, tornászalkatú,
kemény, mégis védendő, becézhető melegség. A szeme más, nefelejcskék. Izgalmas, utána
fordító szépség, fekete-fehéren, váratlan kékség. Akkoriban egyszerűbben fogalmaztam, jó a
csaj. Távoli unokatestvérem, távolról, először. Addig csak egy fénykép: fehérruhás elsőáldozó
virágkoszorúban, lecsúszott bal zokniban. Irigyeltem a mosolya természetességét, mást nem,
a szerelés és a beáll(ít)ás ciki volt, gondolat sejlett az áhítatban, ahogy humor a zokniban.
Megvan mit irigyeltem, teljesen mosolygott, nemcsak részletben, kissé szabálytalan fogsora
ellenére. Én nem mertem akkoriban. Nem is voltam én. A Nagyapjával jött a Nagyanyámhoz,
Szekszárdról. Kifeküdt az erkélyre napozni. Igen, olyan volt. Utálom ezt a szót, ronda és gyakori, mint
az átfe(kü)dés a múltban. Fekete haja, lágy, rozsdavörös árnyalattal, - lehet, hogy
a bikinije színe- ártatlanságom tükrén. Feszesen ringó, élő álom, hatvanhét nyári reggelén.
A félig lehúzott redőny mögül néztem, láttam és tetszett, a merőleges komponens térben el-
foglalt helyzetéből ítélve. - Nem kened be a hátam? Miért fekszel hason, a frissen pasztázott
padlón, ez a bamba vigyor csak az enyém, vagy úgy általában viseled?
Túlhangolt kamaszkacajjal átgurultam a küszöbön. A női hús érintése, izgalma, melege, jókora pirkadást szült.
- A hasamat is. Most kéne, most... Nem szóltam semmit. Ebéd után megcsókoltam, a jó sor-
rend fél győ(tr)zelem, s lehúztam a melltartóját. Nem tudtam kikapcsolni. Nem szólt érte. Most
Ő nem. Visszahúztam. Ezt azóta soha többet. Megkérdeztem, a bugyija alá tehetem e a kezem?
- Hogy lehet ezt megkérdezni?
- Megkérdezzem?
–Vissza teheted. Na és te? Hogy vagy eleresztve?
Én, csiga efektusban. Bár ez a nagyszájú szleng, a kisvárosi kimenőruha erőltetett csiricsárésága
volt, az biztos, hogy jobban feltalálta magát, mint én, bármelyikünk helyében.
Nem történt több. Érintések és zavarok.
Beszélgettünk. Felváltva testbeszéddel, akár egy feliratozott némafilmben. Kiderült, hogy egy
15 éves lány, amennyiben testileg és szellemileg (elfogult sorrend) fejlett, már felnőtt nő és
mindketten a szexuális szabadság és a szabad szerelem hívei vagyunk. Akkoriban még a fapinák
és az impotensek nem találták fel az AIDS-et. Vétlen érintések, jól ismert (de nem érzett) mondatok,
tapi a határig, vagyis inkább az én korlátaimig. Nem alhattunk egy szobában, Anyámnak
jó szeme volt és más véleménye erről, de amit és ahol értem, nyálaztam dörzsöltem rajta, a
vérmezői padokon, a Halászbástya alatt, mindig és mindenhol. Érdekes, hogy végeredményekre
nem emlékszem. Ma már tudom, hogy az ak(ció)tus a fontos, a vége, ha szerencsénk van,
egyforma. Lehet. Két napunk volt. Hosszú előjáték. Desszert, meg nyema. Legközelebb, nyár
végén találkoztunk, Elkezdtük, hogy abbahagyjuk. (Mit tudtunk akkor még a fokozásról...)
Benyílt a (be)csapóajtó, a kiskecske belegelt a gyönyörök kertjébe. Jó mélyen. A felületen.
Most , hogy visszagondolok, nem is emlékszem, hogy szűz volt e? Akkor ez nem volt fontos,
nekem most sem, legföljebb nosztalgiából. (Akkor miért (nem) jut eszedbe?) Mesélt valami zuhanyozói próbálkozásról az osztálykiránduláson és nekem ott, azóta sem sikerült, illetve
megvolt egyszer, de akkor nem folyt a víz. Más igen. Azt lestem hajnalig, folyik, vagy nem
folyik... Szerintem, igen. Nekem.
Szekszárdról tudtam, hogy ott született Babits ("Szekszárdon születtem, színésznőt szerettem")
és bortermő vidék, ezt láttam a Nagybátyámon rögtön és hogy Pesten kívül, ott laknak Anyai
águ rokonaim. A öreg nagy fazon volt: Papucs, csizmanadrág, vászonkötény, csíkos mellény
óralánccal, sógor, koma, úrambátyám, ki mennyi bort adott, kapott, makacs, köpcös, elszegé-
nyedett valahavólt, borban úszó vidám-kék szemekkel, a kucsma alatt. Télen, nyáron. "Csak
megárt a nap, locsolom én a borvirágot!" Sokat röhögtem rajta. Mit tehettem, inni még nem
ittam. (A mennyiségtől függetlenül, a minőség a fontos, bent van a génjeimben a szekszárdi
vörös.) A többiek jók voltak. Úgy is jártak, ahogy a jók szoktak. Az öregnek előnye volt, az
előny "L" betűjével, Ő jól volt. Edittel ismerkedtünk, újból, újra, jóból, jobbra. Az Anyja tömött,
az Apja elvitt vadászni (lukat lőttem, nem is féltette tőlem a lányát.) Rájöttem mire jó
a nyári konyha (ott tudtunk napközben elbújni) és hogy a lányok menstruálnak. Edit eltiltott.
Makacskodtam, rányitottam mosdás közben, Megmutatta szabad folyásban. Vér a márványon.
Izgalmas...(Később, csak kellemetlen. Vagy néha a megoldódás.) Esténként énekeltünk."Cikis"
számokat, a "Homokórát", s a többi émelyítőt, (ma már sokkal kedvesebbek,) amiről volt
kottájuk. Fogdoshattam a szomszéd csaj csöcseit, be akart mutatni a baszós barátnőinek.
Gondolhatta, Ő nem teszik eléggé, ha nem veszem a lapot. Egy ilyen menő pesti srác...
A pofám túl nagy volt és inkább lapítottam, meg magamhoz kaptam a szomszéd ágyon, nehogy
kiderüljön. Még csókolózni sem tudtam rendesen. Sokak szerint most sem. Szerintem már nem.
Megakadtam. Pedig minden éjjel 2-3-ig beszélgettünk, játszadoztunk zárt ajtó mögött. Nála volt a kulcs.
Nemegyszer a vázába pisiltem, nem mertem felkelteni.
A fene tudja mi tartott vissza, s ma, mi tartana. A körülmények megvoltak, na nem általam, de
a dolog még nem működött. A gátlástalan idealista rövidnadrágban.
Még álmos voltam. Odabújt hozzám, csipkedett, összeborzolta a hajam, (csupa olyan dolog,
amiért ma ordítanék,) átkulcsolt a baba-boa, csiklandozó simogatása, sürgető hívása, idegen(s),
ősi nyugtalanságot keltett bennem, (ma is jobban szeretek kelve szeretkezni,) felkelt a tett, a
kívül, belül ébredező (h)lódító repedező szópáncélja mögül, (mi van, visszanőtt?)a félig nyitott
ajkak (alúl - fölűl) lágy, duzzadó odaadása vonzott, vezetett. A lángoló kontúrok a hajnalra
emlékeztettek, (későn kelő vagyok, marad a szimbólum,) még nem érzett illat lengte körűl,(a
lenge lánykát, mi? Mit erőszakoskodtam későkamaszi visszaemlékezésemben, hogy művésziesen
erőszakoljam meg magam...), s visszafojtott vágyai szabaduló dallama. Úgy éreztem, ellep
ez a gyorsuló dallam, hullámai mélyen, nagyon mélyen (ezt a nagyképű fokozást) csuklottak
(pedig még tényleg nem ittam) össze bennem. Deréktájon. Vitt magával. Fájtam, a mellemen
doboló szívlobogástól, a kezdet felrohant a torkomon, robbanva szakadt ki belőlem: -Vetkőzz!
- Mindent?
- Mindent! (Még egy kulcsszó a jövőt illetően, bár mostanában, a "vagy" utáni része jön be.
Megér(t)ve hanyatlottam, (azóta is csak) vágypermetet gyöngyöző combjai közé, éreztem
szaggatott, forró lihegését, belül a választ... s hirtelen magamra maradtam. (Más, utána.) Nehezen
találtam be rendesen, nem segítettem a kezemmel, (ez a rögeszmém, kissrác koromban is összepisáltam
a falat,) akadályozott a félelem, hogy kudarcot vallok. (Utoljára vallom. Vagy csak az ikes ige szokott problémája?)
Ő sem segített. Végre megéreztem az ösztönösen mozgó test reszketésből simuló sodrását alattam, (milyen személytelen, nem volt az,) lüktettem, elkapott a lét alapritmusa, meleg nedvesség öntött el, hirtelen beljebb,
egyre beljebb csúsztam, (a megkönnyebbülés a legelső élvezet,) nincs aki megállítson! Sikoltva
vonaglottunk, (akkoriban így volt,) tapadtunk egymáshoz, őrülten szorítva és egymásba merevedett,
izzó(adt) vergődésünk kiadta zálogát. (Az enyém, biztos. Kétes dicsőség, de azóta is zálogházba járok,
nem kuplerájba.) Kint csapódott egy ajtó. Már csak feküdtem, (a "le" megvolt,) majd felálltam,
s egész testemben remegve felhúztam a nadrágom. (Ez ösztönös. A folytatás vágya az nem. Az tudatos. A nőkben.)
Nem jött be senki. Különben drámát írnék.Ahhoz képest, hogy igen, túl sok a nem. Nem voltam boldog,
azt pontosan tudom, csak üres és elégedett.
(A többihez, ez a húsz év kellett.) Másnap hazamentem. A pipacsok ébredve vöröslöttek,
a kert alja csupa kék volt.
Meghalt. A 18. születésnapján, valami női rákban. (Azért ott a kérdés, mi?) Élve többé sose láttam.
Fent kezelték az onkológián, tőlünk tíz percre. Míg kérte, nem mentem be, mert ilyen voltam.
(Már nem lehetnék.) Valamit féltettem magamban. (Amit minden koraérett fi.) Egy nyúlfarkat küldtem be
Anyámmal, amit egy hajtáson magam (mindíg is az agyamra mentem) nyiszáltam le. Az igazság nem
ennyire önkritikus, nem is mehettem volna. Száműzetésben voltam. Később, Ő nem engedte. Már...
Azt a rohadt nyúlfarkat szorongatta végig! Még így is jobban tudott szeretni! A szeretkezésen kívül,
rávezetett a büntetéstől független lelkiismeretre. Bár mindkettőt együtt tanultuk volna. Az én szerepem mi lenne?
Ő, az övét jól csinálta. Egészen könnyű volt. Alig éreztem a vállamon vitt koporsóban. Napok óta
nem evett. A szemét nem fogták le, az ajka csodálkozó "ó" betűre nyílott, finom kérdőjelé a mázolt deszkák
kák között. A temetésen mindenki hazudott. Ezidáig én is. Magamnak. Azóta ritkábban felejtenek el az emberek, magával vitte az emlékemet. (Akit már elfelejtettek, emlékezni arra
lehet. Korfüggő igazság.) Ez az indok sok-sok ezredszer és most itt az újabb egy: Edit, még
mindig emlékszem rád. És most már kénytelen leszek. Minek leírni, ha él az emlékezet? 4o felé
romlik a test memóriája és túloz a képzelet. E kettőből, talán egy lett. Az, ez.

Téli szünet lehetett, az időpont még lényegtelen volt. Ami számított, a szabadság Budapesten. Az akkori minden.
Érez-élvezhetőbb, én-közelibb, behatárolhatóbb, megfog-kaphatóbb. Én meg 16-éves és bennem,
ha eltávra jöhettem, mindíg tavasz volt. A megvalósulatlan szándék.
Folyamatosan vesztettem(?) Üvegeztünk, tehát házibuli volt, s rajtam már csak egy alsónadrág
(hogy utálom az idevaló szót, benne van a változatlan ismétlés, s a korom. A mostani.)
Csöngettek. Az ajtóban egy feltűnően csinos lány állt, maxi kabátban, zöldeskék szemekkel a
szempillák sötét dísze alatt. (Tatán nemigen festették magukat a lányok.) Antont kereste.
Elvigyorodtam, mert a hapsi éppen meddő küzdelmet folytatott egy al-tűz nélküli séma-szűzzel
(kérdés, hogy volt sematikus, alul-belül, vagy fölül?) az asztal alatt. Lesegítettem a kabátját. A
nadrágja annál minibb volt és tényleg jól nézett ki, bár kissé alacsonyan. Ez akkor nem zavart,
hisz minden vágyam Anyámra hasonlított. Megkérdezte, jó lesz így is, vagy alkalmazkodjon a
társasághoz és vetkőzzön tovább? Hű, ennek az Antonnak megint mázlija van, (később sem
igen volt, a feleségét is én vittem vissza,) miért nem lehet nekem egy ilyen frankó luvnyám?
Nem volt az. S nem is lett. Este kikísértük az 56-os buszhoz. A hideg és a hó nőtt, bennem meg
a melegség, a piától függetlenül, de azért szimultán. Leültem a friss hóba és dudorásztam. Imádom az
igazán régi slágerokat. Eltűnt időket, elfelejtett hangulatokat idéznek, Krúdy-kötetbe sárgult préselt
virágokat, fodros szoknyák libbenő titkait, -"...Ne hagyd el azt, ki téged oly annyira imád..." -"...Lásd be,
hogy néked is van számtalan kis hibád..."- Énekelte tovább. Megvan! A pont, az érintkezés, az ugródeszka! Integetett a buszról. S az a különleges mosoly... Másnap feljött "Anton itt van? egész nap nem találom."
Később is esküdözött, hogy tényleg ezért jött. Na. A szobámba mentünk. Érdektelenek szerint, nem is szoba, csak egy nagy ágy. Nekem több volt. Mit tehettem volna, (ha tudom, akkor is,) megcsókoltam. Csendben
tűrte, hogy lehámozzam róla a ruhát. Akkor, pontosan, kiszámítottan ezt mondta: - Én még szűz vagyok,
kérlek vigyázz rám. Bedühödtem.
–Ide figyelj széphúgom, ne fárassz ezzel a meggyötört szöveggel, miért rontod el?
Naná, hogy szűz volt. Persze, hogy vigyáztam, emberből vagyok és hajlamos a kantárszakadásra.
Meglepődtem. Természetes, hogy először nem hittem el. De, ez egy más! A szívemben kongattak. Egyet örömömben, egyet félre. Szerdán újra feljött, csütörtökön is. Együtt szilvesztereztünk. Már előbb elhatároztam, hogy az éjjel legalább négy csajt megdobok. (Azóta is, Legalább még egyet.) El is kezdtem.
(Ne bántsd az ifjút, ifjú idején...) Sosem szégyeltem, hogy számomra fontosabb a szex, a többi érzelmeknél, legalábbis a természetes kiváltódásig. Remélem, 6o-ig.
Észrevette. Nem törődtem vele, (még nem,) mi csak barátok voltunk, szabad szerelemben.
(Higgyétek el, aki nem érti, úgysem értené meg.) Így egyeztünk meg és mindketten járunk tovább, amíg mindkettőnknek jó együtt, de a magunk lábán. Nem lógunk a másikon. Pláne, ha egyfelé. Én a koleszba, Ő meg ahová akar... (Ugye, így azért már más a leányzó fekvése, még ha féltékeny (ugyan, mit beszélek,) feltételezés is? Amíg tehettem, nem kérdeztem meg, csak most képzelődöm, mikor már elkéső.) Szilveszter van. Én meg vágyaimtól túlterhelt. Éjfél után, addíg ivott,
én azt is, odahúzott maga mellé és tovább ittunk. Átkarolta a nyakam, magához szorított és sírt. - Nem engedlek, maradj itt, szeretlek, soha többé nem engedlek el! Különleges volt. (Különlegesen részeg.) Egyre jobban belelovalta magát.
- Nem engedlek, érted?! Szorongatta a nyakamat. Józanul sohasem hisztizett, bár ki volt józan abban az időben? Megzavarodtam. Eleinte, még imponált ragaszkodása, s a nyilvános vallomás de ahogy fokozódott, fájdalmasan kínos volt. Szóltam a srácoknak szedjék le rólam. (Ma már sokkal önállóbb vagyok.) A nyugtatgatást, revansot követő rövid promiszkuitás után együtt vonatoztunk. Boldogtalan ki nem próbálta még... Kettő felé lepihentünk. (Mégis gyerek voltam.) Megnyugodott. Úgy éreztem, igazán jól érzi magát velem. Jó, sokat fejlődhettem az éjjel, de akkor is, mitől? Lehet, hogy rádöbbent, elhitte magának, hogy valóban szeret. Mindenesetre az egyik legkülönlegesebb nőm volt,
s remélem, már ennyiben marad. Persze, nem Őt féltem, hanem korosodó magam.
Az egész téli szünetben együtt jártunk. Másféle időszámítás volt. Munka után, fél öt felé, azonnal jött fel. Megszoktam a mosolyát, a testét, a haja illatát. Na jó, megszerettem. Mindig tiszta és illatos volt. Nem használt kölnit, (más illatszert még nem ismertem,) valami természetes illat áradt belőle,(néha újra érzem és számomra ez a "nő illata"), átvette az ágy, a cuccaim, a falak, örökké velem volt. Tudok én rajongani, csak másképp. Minden rá emlékeztetett, a képei, klasszul rajzolt, ott lógtak a falon, a ruhái, az íze, a tudata... Más nem fért el a szobámban. Mindig jó cuccokat hordott, vérlázító forrónadrágokat a gyönyörű, kis seggén...
Az ajtó fölé, szemben az ággyal, festett egy hatalmas szemet. Egyszerre kedvest és kellemetlent, éber őrt felettem. Nem szerettem az őröket, sokszor letakartam. Édesen naiv leveleket küldött a koleszba, zöld borítékban, piros tintával, apró, szálkás betűivel minden héten elküldte magát nekem. Soha nem merte bevallani, de szerelmes volt belém. Ahogy én se és én is. Talán nem is nem merte, csak nem úgy tudta, azt érezte, hogy csupán szükségem van rá, és úgy(is)szeretem, mint egy barátot,(ha így érezte, mekkora ökör voltam!)és szégyelte(tük) a szerelmet. Na tessék, az első szerelmem! Inkább hallgatott. Képtelen volt hazudni nekem. (Vagy képtelen voltam feltételezni az ellenkezőjét.) De, szerettünk, ahogy távolról szokás, én egyre jobban, ahogy minél inkább hozzám tartozott, vártunk, tettünk, váltunk, nem veszekedtünk, Nem volt időnk rá. (Minden hónapban egy hétvégére jöhettem haza. A többi protekciós, vagy illegális, de nagyon kevés volt.) De mégis, egyszer. Március 15.-én. (Gyors időszámítás...)
-A tüntetés a diákok dolga. Nekem dolgoznom kell. (Na!)
Mikor megtudta, hogy bevittek, ott várt a "Tolnai" előtt. Ezt sosem felejtem el. (Már elfelejtettem.
És mások is nekem. Az idő nem velünk öregszik.)
Alig vártam, hogy hazaengedjenek, vágytam rá. (Ahogy minden más elérhetőre. Szamovár
(felmelegített) memória, vagy a mai irigység cinizmusa?) Ha jöhettem és nem tiltottak el. A sittnél azért
biztos jobb volt. Májusban, Bergendy-n, kirándulást szerveztek a srácok Vörös-kőre.
Évát is vittem. Órák hosszat másztunk felfelé a hegyen. Vittünk hat üveg bort és fent megittuk.
Elfáradtunk...(Hogy így felfáradtunk.) Beköltöztünk egy üres bungiba, behajtottuk a zsalukat,
s a sötétben üvegeztünk. Kedvenc társasjátékom volt, (jobban ment, mint az ulti.) A tudatlanok
és a zsengék kedvéért: A társaság körülült egy üveget, (üreset) s körbe forgattuk. Akire mutatott
az üveg szája, annak le kellett vennie egy ruhadarabot és be kellett dobnia zálogba. Anyaszültig
ment. Aztán kezdődött a kiváltás... Az ismerkedés egy céltudatos formája volt, a választás
és az előjáték része. Csak az játszott, aki érdekelve volt. Aki nem, arra nem is hajtottunk,
tutti, hogy nem dugott. (Vagy mi nem, vele.) Éva nem játszott, éppen menstruált. Dühös voltam rá, hogy
nem mondta meg, s egy másik csajjal foglalkoztam. Erre bugyiig beszállt,(tudta, ő a
nyerő,) aztán félmeztelenül kirohant a házból. A többi lány utána. Egy másik kiránduló
csoportnak, ifjúgárdás gecik voltak, méteresre dagadt a fejük. A srácok röhögve kitódultak, én
ottmaradtam a házban, a jó kis darabbal... (Az órám üvege betört, a darab csattanója fájt, a
csupasz vaságytól.) Már rég visszajöttek, Éva nem. Lementem megkeresni. Az avarban ült, sírt.
Azt mondta, egy fehér virágon csúszott meg futás közben. Le akarta szedni nekem, egy nagy fehér virágon,
s nagyon fáj a lába. Felvittem. Addigra, Anton összeveszett a nőjével, mert az
egy időre lelépett, vagy feküdt, a Fütyivel, találó név, a fiú legmarkánsabb tulajdonságára, és
eldobta magát a lejtőn. Gurult is eleget. Végül fent akadt egy vastag fán. Megrázó élmény
lehetett mindkettőjüknek. Az az érzésem, a nőjének is. Na, nem morális értelemben, inkább
orális nyelvépítésben. Utána mentem (nekem illett,) és összeszedtem. Bőgött, mint egy gyerek.
Jó fej, csak az volt a szerepe, hogy túl korán otthagyják. Mára, biztos ez a szerencséje.
Lefelé Éva a saját lábán ment, nem engedte, hogy segítsek. (Úgy döntöttem, maradjon ez tény-
visszaemlékezés, nem magyarázom a miérteket.) A HÉV-en rosszul érezte magát, duplájára
dagadt a lábfeje. Taxin vittem fel a János Kórházba. (Minden jó ott kezdődött és ott is ért véget. Anyám
és magam vonatkozásában.) Az ügyeletes azt mondták, már nincsen röntgen,
jöjjünk másnap. Én meg, hogy ő mindig ugyanígy. Egész rövid féregéltében. Évának két helyen
eltört a bokája. Míg feküdt, egyszer mentem el hozzá. (Egy másikhoz is csak egyszer, de akkor
több időm lett volna.) Lehet, hogy a gipsz miatt. Izgatott. A családja meg visszatartott. Szar alak voltam,
csak magamra volt időm, s a gipsszel kapcsolatban az is vagyok. Egész nyáron,
lent csavarogtam a Balcsin. Befejezettnek tekintettem az egészet. Megállapodtunk, hogy nyárig
járunk. Na, melyikünk találta ki? Ha én, tapasztalatlan voltam. Az ősz a legmagányosabb évszak. És
nekem, szeptemberben be kellett vonulnom a koleszba. Egy fiúkoleszba a vidék közepibe, magányosnak.
Talán ezért, talán csak a tényért, de augusztus végén felhívtam, hogy varrja meg az ingem. Tényleg ilyen
voltam. Újra járni kezdtünk, de már nem volt a régi. (Már akkor sem.) Később egy ismerőssel futott. Rá nem emlékszem, csak arra, hogy fáziskésésben voltam és részegen, (íme a fejlődés,) össze-vissza beszéltem Éváról. Gondolom, sok jót, s végül rosszat. Egy hónapja találkoztam vele. (Még akkor, 25 éve.) Jött szemben az utcán, egy
magas sráccal. Elfordult, amikor meglátott. Szerettem? Azt hittem a szerelem valami egészen
más. Magam sem tudom. (Maga sem!) Ma, azt hiszem. Ő volt az első komoly nőm. Azt szoktam
mondani, az első szerelmem. Mi nem is a kiválasztott (a jutó) nőt szerettük, hanem azt az álmot,
amit elképzeltünk, amit felhúztunk a magány hidege ellen, amit szeretnénk szeretni bennük,
(a promiszkuitás előszele,)s ha a nő egy picit is hasonlít (nagy dolog!) ehhez az ábrádhoz, akkor
beleszerettünk. Ha jobban, akkor ez a szerelem.(Vagy sem.) Ha nem tudtuk eldönteni, akkor így. Vagy
döntöttek helyettünk. Azért jó tudni,(vigyázat, kétértelmű!) hogy minden(képen) elmúlik, ez teszi
elviselhetővé a dolgokat. Most. Mondom, nem tudom, szerelmes voltam e? Mindig szeretni fogom.
A katonaság vége felé elhagyott egy nyári nőm. (Párdon, évelő.) Először történt meg velem,
tehát ő is első, megsavanyodott édesség. De, megtanított franciázni önzetlenül is, (igen, meg a
pezsgő és Párizs, Clemanceau nem,)s lejárt hozzám a kiskőrösi laktanyába, én nem jöttem volna helyette,
s kefélt velem a százados irodájában az asztal, s a szás-elvtárs ügyeletessége alatt.
Be is nyitott, de nem buktunk le, ma sem tudom hogyan. Akkor kezdett erősödni bennem, hogy vigyáznak
rám, nagy baj ne érjen, bár lehet, hogy a szás-et,-ban több volt belül, mint az kívülről látszott, vagy csak
egyszerűen nem hitte el. A legvalószínűbb, hogy benyitott, látta, hogy nem ülök ott és kiment. Ha kiderül, bizony őrzött volna még egy ideig...(Mi)mindent kockáztattunk egy jó dugásért? Meg a kukorica földön, az állomás felé. A fára feldobott, sárga bugyija tartotta bennem egy évig a lelket. Áldja meg az isten, a harmadik kezével. Aki aztán elhagyott, a rosszban is rosszkor, amikor árpa nőtt a szememen és szerencsétlen lettem. Így aztán árpa nélkül is. Aki a(e)zért nyitva hagyta nekem a hátsó ajtót. Mire a hiúság becsukatta velem, kihűltem. Eszembe jutott, hogy megkeresem Évát.
Kézenfekvő nem? (Nem pont kézen... Feküdjön le nekem. Ez azért túlzás, csak egy indíték volt.) Az
elhagyott hátország. Ha már hazatérek. Nem emlékszem, megtettem, vagy sikerült e? Valószínűleg a
verseimet küldtem el. Mindig azt hittem, ez a legszebb és legegyértelműbb. Rajtam kívül, legtöbben nem
értették mit akarok, néha még a verseket sem. Biztos a többit is meg akartam így keresni, hűséges típus
vagyok. Magamhoz. Bennem a kapcsolatok egy szintig (minősíthetetlen (m)érték) érnek, de úgy is
maradnak meg. Bármikor újrakezdhetem őket. Én. Még jó, hogy csak ritkán jött össze. Legfeljebb
összemosom az emlékeket. Nem is emlékszem, igazából, hogy jöttünk újra össze? Lehet, hogy Anyám
segített? Ő megtehette. Újra első éves lettem és ismét tél volt, amikor megint járni kezdtünk. Hogy hová?
Minire a Bem-rakpartra, Bergendyre a Danuviába, Geminire a Rugyantába, a Vár-klubba, az "E"-be, a KEK-re,
(oda egyedül jártam,) a Filmmúzeumba, s a vár kocsmáiba, a "Régi Országház" pincéjébe, s a
"Taknyos Varjú"-ba, de főleg hozzám. Kimentünk síelni Ó-Tátrafüredre. A Hotel Bystrában laktunk,
hármasban a boldogsággal. (Azén oldalamon feküdt.) Síléceket kölcsönöztünk, estünk, szeretkeztünk,
ettünk, pisztrángot kékre főzve, ittunk, Beherovkát, Viborovkát és rengeteg isteni sört. Szép idő volt. A hó,
az ég és Éva is. Büszke voltam rá. A hajára, a melleire. (És magamra.) Aztán jött a szag. A romlott olajos hal
szaga. A merénylet. Vagy rögeszme. Miszerint szeretkezés után nem mosakszik meg, hogy gyereke legyen
tőlem. Vagy nem, ahogy mindig mondta és trichomonasa volt. Az jobb? Tovább nem volt kedvem. Vele
lenni. Sehogyan sem. Még be is csípte az ujját a lanovkán, a biztosító rúddal, kórházba kellett vinni.
(Újabb baleset. Az a másik is a Tátrában törte el a lábát és a kapcsolatunkat is, ismétlődött az egyszeri gipsz mizéria, csak Ő fél évig feküdt, az pedig egy manökennek, csak befutás előtt előnyös. Bár aki olyan szép volt mint Ő,
az majdnem mindent megengedhetett magának. Engem sajnos (így) nem.) Hazafelé... Azért Prágát nem
hagyhattam ki, bája és varázsa úgy hatott, mint a pillanatragasztó. Hintáztunk az érzelmekben. Szerinte
nem igaz, nem így emlékszik, (az érdektelenség(azóta)tompította szelektív memória,) csak képzelődtem.
Vagy most. Otthon leléptem. Eltűntem, míg eltűnt. Megrémültem, mikor újra láttam a KEK-en Vörös hajjal
a szelíd mézszín helyett, közönségesnek tűnt. Elkerültem. Gézával üzent, (Őt, ide nem fogom beilleszteni,
úgyis mindenütt ott van... Sajnos csak volt.) hogy beszélni akar velem. Én nem. Visszaküldte a kulcsaimat.
Hogyne féltem volna, nem sok szerelmem volt. (És még kevesebb maradt.) Hallottam, hogy férjhez ment
ahhoz a colos pasihoz. A haverjaink néha meséltek róla, két gyereket szült és már nem olyan édes... Mintha
láttam volna egyszer. A környékükön sétált a két gyerekkel. Rádudáltam, de nem állt meg. Mire kikecmeregtem
a kocsiból, elment. Hiába szólítottam. De lehet, hogy nem is mertem és nem is Ő volt. Mindegy. Ő az első
szerető szeretett, a picsába a részletekkel! Miért van az, hogy most is több rosszat írok róla, mint jót?
Mert minden más jó volt? Vagy mert ilyen vagyok, (lettem,) s a rosszat kell kiírnom magamból? A jó úgyis
megmarad. De meddig és kinek?
Rosszkor is jó volt. (A harmadik tétel.) Fiatal, múlt idő. Két éve. Vagy három. Jobban szeretném,
ha kettő lenne, a három a szerencseszámom. Nem mintha szerencsét hozna, de mindenkinek van.
Amikor Anyámat (már nem írok Anyut, szobrot (s)írtam belőle) elvesztettem, mert Ő elveszített mindent.
További lehetőségekben egyikünk sem hitt, bár én azóta szeretnék.
Küldtem neki egy gyászjelentést. Az Anyja címére, amit ismertem. Ahol kiéltem a gipsz iránti
felemás viszon(l)yomat, de nem lettem formász. Pedig halotti maszkokat gyártok. Betűkből.
Még összetartja őket az élő. Én, vagy más. Még mindig nem kísértő, a kísérő. Talán ha lesz,
nem, ha van, lehet(lőn) jövő(m). Mindegy. Ez is csak egy volt lesz. De nekem senkise kenje
össze döglött (h)arcomat gipsszel! Akkor inkább írógéppel. Remélem, az Ő érdekében, nem a
gyerekem lesz. Felhívott. Késve. Kapta meg az üzenetet az Anyjától. A temetésről is. Ott, egy
másik Éva állt mellettem. Érdekes, mindketten azt mondták, jobban szerették az Anyámat,
mint engem. Én is. Sírt a telefonba. Kíváncsi voltam rá és kicsit boldog, boldogtalanságomban.
(Már megint kihasználtam. Igaz, de egyoldalú megközelítés.)Látni fogom. Húsz év óta először.
A "Déli" aluljáróban. (Úgy voltam én is.) Lépkedtünk egymás felé, szomorú zavarban, aztán az utolsó
két méterről könnyes mosollyal futott a karomba. Soha, egy nő sem tudott így örülni nekem, csak Ő,
még most is, negyven évesen. Kicsit keskenyebb lett, valahogy a kevesebb, (mind. Ahogy egyezni próbálunk
az idővel,) mégis vele több, minden. Szép volt. Szomorkás,(ahogy a humor festi magát,) halvány szépséggel,
a buja titokzatosságból megfe(jtés)lelés lett. Micsoda barátot mulasztottam el!
De, ahogy a nyakamba ugrott, (közös gyerekünk helyett) csillogó szemekkel, azt gondoltam, amikor róla írtam,
ezt hogy is felejthettem el? ("El". Ez a kulcsszó az egész történetben.) Hozott egy imádkozó, könnyes madonnát.
Nem amilyen volt, azt Fra Filippo Lippi festette és az ágya(i)m fölé van kifeszítve, amilyen lett.
Szépen szomorúlt veszteséges(t). Ő készítette. Ott van most is a kolumbáriumnak támasztva. Megérdemelte.
Írt egy verset is. Jó volt és őszinte. Irigyeltem érte. Én akkor, Anyuról még nem... Érdekes, előbb,utóbb
minden komolyabb nőm megpróbálkozott a versírással. Biztos úgy gondolták, ha ennek megy...
Őneki megérte. A vers elkallódott. Nem az irigység tette, összemaszatolta a költözés könnye.
Megértette ami volt, a nemvolt miatt. Nekem meg megérte találkozni vele. Bár kiderült,
(az esztelen kérdéseim,) hogy kicsit az Anyja tanácsára tette, (az örök lelki matrialkátus,)
válófélben van, egyedül Ő is, csak más értelemben... Nekiadtam Anyu ruhatárából mindent, (ami a másiknak
nem kellett,) Anyu is helyeselte volna, nagyjából egyforma alakjuk volt és a"kis" Évát nagyon szerette.
Egy-két dolgot magával is cuccolt. Ilyenkor boldog volt. Én is, Anyu is.
(Lehet, hogy az övé is.) Szeretkeztünk. Én akartam. Lehet, hogy csak én. Már nem az én nőm volt.
Másként szerette, mint régen, s mint én. Alig mozgott, keleti csúzli stílusban, és nekem nem
a stílus kellett, rab voltam úgy kulcsolt, hajlékony, sima teste, mint a régié, mellei
teltek, mintha nem is két gyereket etetett volna, bár kisebbek. Feszes hasán,(gyógytornász lett,)
hosszú vágás. Csaszár metszés. Szégyellte. Nem hitte el, hogy nem érdekel. Én sem. Végül felengedtünk
és élvezett. (Ez most az élvezet?) Nem volt ugyanaz mint huszonvalahány évvel ezelőtt,
még hasonló sem. Omega dallamra, wermouth-mámorban, (Omega dallamra iskolás,
szent lökések, gyertyafény, wermouth-mámor, izzó ismétlések, ó rohadt, rohadt élet! Sohasem
leszek már 16 éves, új-éhes, kéjekkel ékes, ősz ködöktől véres.) nekem sokszor, neki 12-szer,
(meg is kérdeztem az Apámtól, elég lesz e? Ő, az Anyámhoz fordult: - Lehet, hogy mégis író lesz?)
de, kellett! Bemutatta a lányát. Hasonlítottak, mint két nővér, de nem volt titokzatos (nekem
más se és rohadtul teenager.) Találkozgattunk. Elmentünk az Állatkertbe, kézen fogva, én
kissé nevetségesnek éreztem, de jól esett, és tülkölt nekem az elefántnál, mint régen. Szorította
a kezem. Én már oda, csak a lányommal megyek. Minden régi szépségét éreztem, mást nem.
Megtehettem. Nem volt benne idegen. Igaz, más felől nem igen kérdeztem. Ő pedig még min-
díg tudott hallgatni. Még egy örök hiányérzet. Ettől kezdve, főleg én erőltettem. Az "ettől", a
bemutatástól, az otthoni tényfeltárástól és az enyémtől, (Egyszerű, mint mindig, te nem változtál semmit...)
kezdődött. (Végződött.) Örültünk egymásnak, ajándékozgattunk, szeretkezgettünk.
Egyre kevesebbet. Ritkábban ért rá, korábban ment el, (a férje miatt?) s nem volt már mit adnunk. Csak,
ha visszaadjuk. De, én még kíváncsi voltam. A régi dolgokról faggattam, hogy le akarom írni. (Piszkos egy indok.) Másként emlékezett. Másra. Belevettem. Kincseimet visszakaptam, újat most sem adtam, emléknek
sok, másnak kevés voltam. Elmaradt. És én hagytam.
Miért lett volna epizodista saját szerepében? S az enyémben. Azért, a barát(nőm is) még lehetne.
Megígértem, hogy felhívom (vagy neki kellett volna?) és dedikálom neki az új könyvemet. Remélem
megvette. Nem szerepelt benne. Az utolsókról szólt.
Eddig megvolt. Most elvesztettem? Szeretném, ha elkísérne... Szeretem (is), de már nem szeretném, ha viszontszeretne. Talán, majd... Neki nyitva hagytam.
Inkább, csak úgy hagytam. Az a baj az elsőkkel, hogy nem ismétlődnek, ha megismétlődnek.
-


Valami baj van

Valami baj van.
Megszürkülök halkan.
Túl sok minden véglegessé válhat,
afelé tartok, ami elől bújtam.
Sosem volt másom a nők
szerelmén kívül -/ belül /,
most koldulok, -
ifjúságom kiraboltam.
Estére testem-lelkem unja
megkívánt magányát,
csak reggel, a munka vágya váltja
a változás ruháját.
Lassan kopok szép fényemre várva,
kapaszkodok e skizofrén magányba.
Szükség és remény köt-lök árva/házas/ságra.
Eddig menekültem, most semmi esélyem
a jó választásra.
Azt hiszitek (az) üzlet az élet. /?/
Ajánlatot teszek (e) helyváltozásos,
társas magányra.
Rossz-részem azt hiszi, elég,
ha szavakban kihányja.
Van ez. Vagy szavak, /v/ála/sz/rcok nélkül,
a késleltetett halál bizonyossága.



Novemberben.

Koszos üveg előtt, egy koszos világban, haló fénybe nézek halottak napján. Felidéztem és
felsoroltam őket, (magamnak, magamban,) élesztettem a hamvadó tüzet. Halhoz, háló, banálishoz,
hasonló. Emlékezem. Mindig. Írói betegség. A költői, ugye a tüdőbaj? Elmélkedem a sötétbe,
kényszerítem az agyam, emlékezze a fényt. (Gyűjtőfogalom. Csak, hogy visszaadja a gyűjtőlencsének.)
A gyászos reggel után morbid remény a véres naplemente, csak, mint napszak nem mint a kis elődök
kedvence, ünnepi (szünnapi,) vég, emlék(ezés)nek szegény. A rádióból tudom, ez a jelző, nemcsak az
országra illik. Fel sem tűnik majd a jövő héten, meg se kérdik, él e még a holtak múltja? Egy évre
letudva, (a "tudni" ige alsó használata,) ünneppé, nem ünnepléssé hivatalosítva. (A hivatal, már nem
kiváltság, de a nyelvezete külön világ(talan). Jól van ez. Ki az az élő (félő), ki mást akarna, így
(le)általánosítva. Igazából, ez a "le" a lényeg, állapot és irányjelző. Az én szívem úgyis meg van rakva,
a busáslelkű szerencsések, meg le vannak egy rakással... Legalább újra belelépnek. Ne mond, hogy nem
illik ide a salak és végtermék,(a lélek és a szar, a szellem és a szellen...) örök úton, a más, más
(végeredményben nem,) temetőbe. A szarral, a széllel egy az utunk...! Támadható vélemények, pláne,
vélelmek, jobb, ha a fényre iszunk. (Az árnyaknak is. ) Vagy magunkra. Nincs jobb múltunk. A levél
(semmi írás,) szépen hullik. Egy se fog ugyanúgy. Ahogy az ember (el)múlik, megalázó és undorít.
Miért pont a halálban (a jövőrag hiányzik,) lennél szerény? Egy rakás kihűlt jövő mögött. A halálom
csak az enyém. Egyedül és százezrek között.(Az utójáték bizonytalan.)
Kemény a székem és kényelmetlen, mint az életem. (Ha, így élem le.) Minden esetre, a szék az.
A jelen(em) túlmozgásban, begyorsult a világ(om). Hintázom rajta. Le, a már ismertetett, fel,
a remény ismeretlenje. Vagy az ismeretlen reménye? Remélem nem. A fékem kopott, tudom. A
motor sem bírja hosszútávon. Túl sokat fogyaszt, túl nagy áron. Csak, hogy haladjak mindenáron
Ha a kocsim jó lenne, esküszöm szebb metaforákat használnék. Majd megnyugszom. Tán, harmóniába
fog(y)nak a korlát(ozás)ok. Ha leállok, én kívánom. (Ave, mindenható!) Úgy. Ha nem, úgyis belehalok.
Ajándékba süt a nap, hó után, novemberbe zárva. Kijut mindenből, de csak félig vagyok nyitva. A rossz
oldalon. Rosszuló reményre tárva. Csalódások mocskolnak mindent, minden-jóra várva. A lelkiismeret
dolgozik így, a meg(nem)történtet vágyva. (Vszjo mozsety büty. Ja. Minden rossz. Internacionálisan.) A
jó rész(em) gyorsan múlik, az ismétlés ki van zárva. De az egyoldalú lassítás, a haladás halála. Illő tudat,
a halottak havában. Öröm nélkül, hangulat-hullámok között, gondjaimmal (ezek bezzeg élnek,)
összezárva. Úgy vág belém a jég, hogy a tűz kését ki sem rántja. Minden rossz jobb, ha önmagát kitalálja.
(Lehet, hogy kitálal-vát akartam írni?) Jobbnak tünteti fel. A minden, sok, ilyen sokszor, s hátha nem
találja. Ha a rosszat, gyermeki kívánság, ha az álcát, az alkotói szabadság megcsúfolása. A lényeg,
közte (te, mélyen benne) va(gy)n. Egyszerű.: Nem szidjuk-dicsérjük, nem írjuk, éljük. Erre bizonyos
fokig rá vagyunk szorítva. Az automatikus kérdés, öncsalás. Ha vagy, magányos vagy. (És így, tovább.)
Önmagad szélsőségeidben hagytad, középen reszketsz, az út javíthatatlan. És élned kell. (Önítélet.) Még
meg se halhatsz. (Teljesen.) S a másik oldal: Ezt a mákot... Micsoda mázlid van, te balfasz! Jobb a
természetet figyelni, mint a természetemet. Ezért jobb a napvilágnál írni, mint az estében lesni (leesni)
a tükörképemet. Az idő múltával lesz fontos. Ahogy a lélek lesz foltos, igaz színesebb is. Retúrját
szeretném, meg feledném is. Elérni és visszatérni. A létezés paradoxona. A győztesé. Nekem ajándék,
a nekem ígért mocskos szintézis. Nem, mint eredmény. Az, ez. Időcske a lelkemért. Jó üzlet, bátran
belemennék, esély a meséért, minden a semmiért. Csak, ne így ébrednék: Az idő hétfőig ért, se pénz,
se nyugalom nem várt, s nem tudtam kialudni a halottak napját.
-


Csak sikerüljek.

Lehessen valami jól,
tehessek valami jót,
magamból, magamra.
Kis dolgokkal kezdődjön,
hisz kis dolgok ezek,
szépen, szépre fejlődjenek,
a visszamaradt álmok
létre nőjenek.
Itt, csodák nincsenek,
meghaltak az elmúlt őszön.
Máskor, máshol, máshogy,
majd utolérnek.
Egy tavaszra születőben,
míg a jóban hempergőzöm,
boldog, elégedetlen.
-

Tévedés.

Futottak a felhők, a sár, s kurvája a fagy.
Tisztára fújta a szél, a világ életre fordult,
forradalmát érlelte a nap.
Köztük én könnyű voltam, az ágakat fogtam,
s az égre ordítottam boldogságomat,
tök-mindegy, hogyan.
Ki tudja, miért nem nyugodtam,
miért éreztem, hogy becsap,
csak henteregtem a túl gyors sodrásban,
nem enyém e zsendülés,
otthagynak állva, az áradásban.
Reggel a régi kép. A megcsalt, elhagyottaké.
Összegyűlnek az átkok, összedűlnek az álmok,
a rossz tévedés a folytatásról, fél vigasz,
bűzlök a téli pót - haláltól,
hétfő hajnalban megállt a tavasz.
-


Nyomaid

Emléked lekezelt jegy.
XY szombat este fél 11-kor
elment, az életemből.
Elszoktam a remegéstől,
hogy az elrejtetthez érnek.
Szarul vagyok. -
Beethovent – Horovicz-al hallgatok.
Nincs bennem megbánás, sem szeretet,
nem aláz meg a bánat,
csak értelmetlen düh és hiány.
Inkább éveken át basználak,
minthogy utánam nőj
te árnyék-állat!
Nem ruházlak fel fontossággal,
hazugsággal, álom-vággyal.
Ökörnyál vagy. Használtalak.
Döglött madár vagy,
égnek dobtad a lábad,
meredt szemedbe fagy az arcom,
emlékké karol a szárnyad.
Kóbor macska felfal,
a szemetes összeszed.
Nem lehet bennem nyomod,
kinőtt cipő, nyálas tökmaghéj vagy,
te szegény, szegény
szerencsétlenje önmagadnak.
Lehettél volna szobor (is) mellettem,
te összeturkált agyag,
kifestett hó-asszony,
önámításom Pigmalionja.
/A hiba biztosan marad. /


Reggel. / Politikával /
--------------------------
Szü/r/k/e/ség és áramszünet,
minden ablak csendre zárva,
szél lökdösné a függönyöket,
eső zuhanna a föld ólomnyomatára.
Május 2-án, viharközti furcsa csendben,
amikor az sem vigasztal,
hogy az eső belepisált a politikába.
Bár ki van találva minden,
mit érsz a csúcstechnikával,
egy általános áramszünetben?
Vigyáznotok kell, ott a túl robbanékony
biztosíték, a fel sem derített embertestben.
Vigyáznotok kell!
Kik nem éheznek, de szarul élnek, unják
e lábáztató "far-rodalmat" a jövő álmáért,
értetek, lényegében.
Ilyen csúnya reggel. Fel sem kéne kelni,
nem írni, nem éne/érté/kelni,
csak hagyni az észt, s a nyugalmat, hogy
ráöltse a nyelvét. / Pardon / Hogy
kitöltse az élet légszomját,
a légüres szünetekben.
-

Ítélet

Magamból élek és mégis csalok,
rászorulásból becsapom az engem becsapókat,
lehet, hogy lopnék is és mindig is hazudtam.
Magunkért utószor, ha kell gyilkolok.
Miért is ne! Az én életem, s a ti szabályotok.
Kérni, elfogadni? Gyáva változatok.
Vessetek meg bátran,
/ az / áldozat is / én / vagyok.
A / z / /túl/élő áldozat!
Vannak fokozatok.
Sokan segítenének és sok segítség nincsen.
Sérülés és kényelmetlenség nélkül,
ez már nem megy könnyen.
Ennyi. Esély és várakozás sincs.
- Megtörténtek / pedig / nincsenek-


Még minden előttem van...
-----------------------------
Még minden előttem van:
Az összemenés és beolvadás,
az önutálat és cserbenhagyás,
a kiöregedés, s a megtagadás.
A házasság, a válás,
a reménytelenség, a tétfeladás,
a csak ön-kirázás, s a belenyugvás,
a pedofilia, s az önámítás.
Az unalom dagálya, s a vágyapály,
az impotencia és az elbutulás,
a protézis, s a bűzös izzadás,
a vegetálás, s a szellemi vakság.
A rossz ürítés, s a megcsúnyulás,
a narkománia és érzékcsorbulás,
az önfüggőség és agyhasadás,
a fájdalmak megszokása, s az elárvulás,
a lesajnálás, s az elgyávulás.
Önmagam feladása, a gyereksírás,
az élve elfelejtés, a koldulás,
az alkoholizmus, a rák, a kopaszodás,
az anyagi végelgyengülés, s az öngyilkolás,
s az, hogy le sem írom már...
-


Nincs szükség a harangszóra
------------------------------------
Árnyékod az elmúlásod.
Születésed óta jelzett,
veled nő/tt / a halálod.
Világod végül megve/r /t
a végzet kilóra megvett,
nincs szükség a harangszóra.
Most éled a megőrizhetetlent,
köztük túlélsz,
keresed és magad/hoz/ba nyúlsz.
A verset is megírod,
időd e két lényeg közt fogy,
s már azt is tudod, hol lesz az
a pont.
Mért kéne félnem mond?
A halálom csak az enyém, egyedül
és százezrek között.
Nem kell papír, sem kő,
se mérleg, sem óra,
nincs szükség a harangszóra.
-



Értelmes áldozat/om/?

Ennyi ál/m /om hol rakódhat
le rajtam?
Ettől öregszem, vagy
ettől híztam meg?
Tornázom, futok
és figyelek,
kopik e a múltam?
Segít e a magány,
vagy továbbrontom magam?
Nehéz műtag a toll,
vagy bicsaklik az ujjam?
Lassúbb a cselekvés,
több voltam,
gondolatban. -
Kilát/sz /ok az arcom mögül,
vagy eltakartam?
Az idő ráncol össze,
vagy kifáradtam?
Mulasztás, várakozás,
lustaság, vagy erőgyűjtés,
amit felhalmoztam,
és mennyivel jobb nekem,
hogy i/tt /gy összehordtam?
Egyoldal/ú/as az estém
és az agyam lakatlan.
Kiheverem, vagy letagadjam?
Már minden hibámat felravataloztam,
alkottam, vagy próbálkoztam?
/ Most / én fontolgassam?!
-


Megkérdeznélek...

Láttatható e élesen a lélek,
a stigmák /ide/valóak e?
/ Még / kényszer neked a kéj,
vagy átsegítettek az évek?
Nyugszik e kezeden a fény?
Rád méri súlyát döntés-tévedésed?
Érzed / e / a kölcsönös megbékélést?
Határ így az élet. A része. -
Ha jutnak rá szavak,
csodái lesznek holnapodnak
/ és / meddig még?
A tények kitakarnak
a leplek tegnapjaid voltak,
de mennyire a múltad,
a sokszor kimosottak?
Érts, látass és magyarázz!
Közöttü/n/k vagy,
/ s / ha ebből kij/f/utsz,
egyedül. -
Kinek szólsz aztán
visszakéredzkedve?
Miattuk. Magad miatt.
Szócső vagy.
Fenyőnek születtél,
s a 32-dik fognak.
Sajnáld csak, ha
ez a vágyad,
de legalább értsd!
Merj, mérj és meríts.
Nem dönt/ő/, hogy szabad. -
Jó még a tested, épít az agyad,
állj fel. Állj!
Töltődj a nappal,
ha kizsaroltalak,
vagy lökj félre bátran,
ezek, csak szavak.
-



Ganchával.
/Leánykori neve: Mari-Juana/
Első oldal Ganchával. /alatt /

Tracy Chapman legel a jó füvön, s mindenáron boldogabb /mi ez,
Félre értés? / akar lenni, mint Én.
Hát elszállt az agyam.
Zöld tengersiklás, békés hullámok egy békés helyen,
tenger-zuhanás /késleltetett siklás /, bárhol, ha Veled Gancha.
Túl sok. És most a jóból. Tudod már ki vagy és miért ma?
Tudom. Ha kitakarózol, fázol. A szádon ott a stigma.
Figyelem a sas repülését. Figyel és figyelik.
Magányosan repülünk ma. Már alig ma. Koh Lanta a paradicsom előtere, a szépség purgatóriuma. /Ebben az esetben is van? /
A kabócák belegajdolnak a naplementébe. Jó is. Elandalított volna. Szépvesztést, vasárnap soha!
Hétfő /is / és szél van. Sós íz és jutalom.
A felét meghagyom holnapra. A holnapi mára. Holnap a világ.
Szarok a tegnapokra! A javát metamorfotikáltam, a többi meg úgyis belém ragadt.
Fájdalmaid is kitakartad és majdnem félsz.
Te akartad, /most persze én / Ganchával és Velem.
Jobb ez a szendvics nélkülem. Én jól leszek, / vagyok /
szenvedjetek helyettem. Velem, vagy nélkülem...?
Ami szép, az szép. És múlik /itt / vel/nek/em.
Úton az elmúlásom. Ellenére írok/m/. De az út az lehet...
Igen, meg... Csak ne törődjetek vele/m/!
Csupa megismételhetetlent! Ha nem lesz kevesebb
a minden. Tele van a tököm a "mindegy"-ekkel.
Már jó sem leszek. Mert a jó, /jót / ismétel.
Karcsú vagy Gancha és temetnek a csillagok.
Nyugodjanak békében és lássuk a napot.
A többit mind kihagytad és nem elég az ok.
/Hogy holnap újra foly/t/atod./


Második oldal/ról/.

Tejcinek küldött /?/ képeslapra: Új csaj, vagy Gancha?
Gancha kiütéssel /engem / győzött.
A tenger nő, csökken /nőnemű / és mindig újra. Jó kifogás,
egy null a javamra. Visszautalás az idő/tényező/re.
Percenként villámlik, senkit sem zavar,
na, mit ér a/z/ /fel/indulatod itt ember?
Élj együtt velük kacarászva. /Tudod, a "ha" duplázgatva /
Kívül - belül béke van. A minden mélysége és csúcsa.
Duplán leégve és mosolyogva, mindent sokszor át/fel/élve és
magamhoz /le/húzva. Két véged/m/en égetlek, Gancha.
Holnap utazom tovább, Lanta, én - hozzád!
Visszatérek? Mint azok a párhuzamosok.
Ha felfordul a világ. Így van jól.
Sok megismételhetetlent!
Több érzéket, s jobb ízlésű emlékezetet.


Harmadik oldal /dimenzió és a magyar igazság / oldal.

A gekkók! Majdnem kihagytam őket. A dundi vékonyfarkú,
és a vastagfarkú nagy. /Hiába hiszed, hogy ez te vagy /
A lámpa körül várják, /nem ékezet nélkül / a szálldosást.
Mi ez, ha nem elraktározott tudás? Vagy rá/meg/szokás.
Várnak és esznek. Közben elvégeznek mindent, /oda-vissza /
különválasztva a lényegest a lényegtelentől, rögtön
el is fogyasztva.
A Sóginak adom a házad, Gancha. Örömök otthona és krematóriuma. Annyi közös pina után itt egy pipa. Eszköz a gyönyörhöz/ért/. El fogja. Fogadni és jó helyre rakja. Fogadok, az íróasztalára. Korán reggel. Az utazó felkel, /nincs másnaposság / és megy. /Még jó is lehet. Talán még hat a tegnap éjjeli nagy szívás. /El-be / Ha jó helyre megy. /Nem megy a fejedbe, bár tágul az, mint a világ/megy/egyetem/re/.
Tanuld! Mélyen leszívva, tartsd bent hosszan, /a jó dolgokat
hagyni /húzni / kell / míg felforr a torkod és elszáguld az agyad.
Ne sirasd, nincs hova. Nem kell senkinek. Hát utoléred.
Ennyit előre, talán meg is érted. Ahhoz, hogy én általam érezd,
Előbb élvezd! Hogy emlékeztethesselek.
Utána úgyis jól kiabsztrakt. Mindenki azt gondol... Amit akar. Bár ehhez elégséges a "kíván". Az előz/mény/őhöz akarni kell!
Viszlát Gancha, a földön kell menni. Nem szabad rá/d/szokni.
Az utazó nem izgul. Mást sem tud, mint arrébbmenni.


Negyedik oldal /harmadik/le/szivat/kozás/a ugyanannak.

Háromszor leégett, de körben odatapadt a falra, lekapartam és újragyújtottam.
Szakrális gyújtópont. Most várom, okos dolgok jönnek, sikoltozás, jelenések, vagy röhögő görcs? Tapasztalat/om/ /mások mondták / szerint röhögni fogok. Jó is az. Már nekem. Ezt sem tud/ok/ mindenki/n/. Aztán aludni. - Akár a fél életem/re/ben. - Nem erre kéne építeni. Okosság? Talán/y/. Néhány holnapra is jónak tűnő írás, stabil, mint a gipszkásás hányás. /Szó, vagy fojtás miatt / Háromszor! Szent változás! Milyen teátrális vagyok. Várjak? Vagy menjek, gyújtsak /az egyik elég volna / tovább? Szebb hatást! Érzem. Magam. És jónak tartom. Holnapra is? Huhuu! Ez nem átbaszás! /Már, a hatás. /
Alapjaimban egyszerű vagyok. Ne hagyjatok el szent felhangok!
/Sallangok. - Máskor idegesítene, hogy azt sem tudom, mit jelent. / Hangosodnak a hangok. Túl sokat meghal/l/ok.
De jó, /a lényeg nélkülem is ismétli magát/hogy itt nem érti senki. Bár a sárgákban nem lehet bízni, ér/t/etlen szín.


Ötödik oldal. /Még mindig a 3. szívás alatt /

Felett. Én nem lebegek, és súlyos/an/ hülye vagyok,
én fény-robbanok. Vagy széjjelcsúszok. Ahogy a csatlakozó szokott. Híres csatlakozó vagyok. Ilyenkor azt várom, hogy Anyámmal találkozom. /Szellem/em/
a szellemmel / Kár, hogy csak a vég előtt, a végére, a fájdalom alapritmusára, a mást-már-nemlehet-re adták, enyhít-kábították... És én még nem ismertelek Gancha. Késő. Fáziskésésben vagy/ok/unk. Nincs bennünk az ok. Csak tenger szomorúság. Hátha használ, /ragályos / az apály. / Megjött a szél. Már egy órája villámlik, ohne vihar, csak tiszta kisülés. Segít nekem. /Hogy én /belőlem / is /. Mondhat/t/ok bármit, élvezem! Ritkán volt jobb nekem. És, picsába a részletekkel!
Jövel a röhögés.../"Minden nap elvesztegetett, amin nem nevettünk" / Így is érvényes? Bőrlevél, bőregér...Hámlom. Jó is az. Meg így is, úgy is, így van. Meg az is jó... Hej hahó! Röhögj már bús tahó! Készülődnek a dagadt németek. Vigyázat! A függő/getlenség/re. Röhögjenek maguk/on-ra/ban. Magányom burka megszakítatlan, bár kisportolt és kurvára barna. Ennyi/t/ /maradt / a burokban születésből...


Hatodik oldal. /Kifutóban. /

De a legszebb kifutóban, ahol malacot etetnek. /Mondhatnám azt is, hogy szívatnak, de félreértenétek. Persze, hogy nem gyönggyel.
Jeges teával és a tenger gyümölcs/se/eivel. Ahogy az idő haladt,
a többi meg fogyott. Azért, ebben a kifut/kos/óban mindig boldog vagyok. Talán vissza/f/jutok.
Itt aztán nem sok lepkét égetnek meg a fények, /nem sok nő maradna, fent északon, meg primcsi matrialkátus van, /elkapják a gekkók. Permanens harc.
Vagy az forra/gasztronómia/dalom? Irodalom, vagy iroda - lom? Álljunk meg! Már röhögtem magamon.
Milyen jó, /most / hogy magam vagyok. így, magamon kívül.
Többet nem merek. Több pipát. A pinával könnyelműbb vagyok.
Elveszíte/né/m magam. Öngyilkosság, vagy a legszebb három és félperces halál? /Félkemény /
Kérdés van!? Ha kitalál, megtalál.
A gekkó is kefél, pedig nem szamár! Hiába, az irigység és a szexuálcentrikus világnézet...
H/a/omár /azért éhes vagyok.../ Ha már holnap elhagyom Lantát, kövezd ki Isten, a visszaútját.


Hetedik oldal /Fáradóban /

Ráalvóban. /Át/álmodóban.
Gyönyörű gyönyöröm kialvóban.
Megnő e Gancha agancsa, ha felszarvazom veled?
Ha spontán felnevetek, vagy ha leiszom magam?
Ha úgy érzem holnap is jó/l/ /verset / /le/írtam?
Féltékeny leszek - e/volt / magamra?
Mit fűzöd tovább, ha már abbahagytam!?
Tudatom falfelé-fordulóban.


Nyolcadik oldal /Álombeli álomban/

Eresz alatt szalad, szabad a ... Szabad a szabadságát?
/Itt a zsernyák - gekkó./
Szépen száll az agyam a szélben.
Megkerülöm éppen, /I have one way ticket./
Azért a tudás futáskor hendikepp...
Akkor csúcsaim örökkön állnak. Az örökkön álmai/m/ban.
A valóságban kikevertem a legfontosabból. Minek ez az ugrálás?
Csak helyezze magát harckészültségbe. S ha éppen nem megy?
Akkor téged lát/lak/.
Tisztul már az agyam. A fejem tetejéből kezdi.
/A/ Nagy világosság kell neki.
Elveszi.
Mert teheti.
Hát újra megszegi.
Talán jobb volt a kézlevágás?


Álom alatt /"20 méterrel. Kiegyenlítés nélkül/

Meg tudom tenni! Bármit. /És venni /
Ja és győz a hallás. Érzékek : érzetek = 6 : 0. Mindenesetre
a vallásnál jobb. Élesedik a hallás és a másként látás.
A kilátás kiáltása.
Most a homlokom közepébe tette át, legalább lézerágyúját. Akár a hülye filmekben.
Na, itt is van valami jó, Phuketten. /A pukedlin kívül / A srác, a mellettem lévő kocká/ban/ból, kiül az elejére, úgy szívja, mintha vihar lenne, s mosolyog.
Egy kicsit itthon vagyok.
Mint Siófok a Balatonon, olyan. Már a város, mert a tenger és a part rendben van. A legszebb, úgy elnagyoltan.
- Minden nő kurva! /Majd - nem az- kiállt fel egy jung Thennessy elhagyottan.
Persze, benne van a játékban.


30 méterrel az álom alatt. /kezdődő keszon betegségben /

Bódító. Felhangoló.
Fehér forróság bolygóként a testben. /Bolyg. Más/t/ úgysem tud / Bízz az első tettben. Le vagyok követve... Főleg /a / fejben. Igen, minden/t/ha/j/tó! Ketrecben az angyal és foszlik.
Milyen színű, a bőre, milyen lesz? Az új ember. Isten úgyis megver(i).
Az új /ki-meg/fosztott angyal, ott/meg/hagyva a félemeleten.
Töröm a fejem egy kölyökkutyán.
Vissza jött a villámlás. Igaz, ma esett is. Elvégre tél van. Itt is. Örülök, hogy költő vagyok. A gyűjtőnek rosszabb az emésztése. Hullámaim nagyok. És a törése/i/m?
Messze van a szomszéd és bizalmatlan.
Talán így akartam? Ha már otthon sehol, /legalább / itthon se lehessek...
Ha megtudná a Sógi, hogy kedvenc füstölőjét itt szúnyogriasztónak használják...Mindig mondtam, hogy büdös Itt legalább hasznos. Elűzi a szúnyogokat és az illatot...
A vérszívó kurvákat és az illatu/n/kat.
Szemét mellett lakom...
Meg erdő mellett. Ott/hon/túl az óperencián. Nekem jó. Ha kész. Lesz. Igy /el/megy. Itt. Addig, míg nagyobb nem lesz a szívólyuk. /Fullánkjuk /
Mennyit gondolok a Sógira. A kutyám miatt. A kocsim miatt.
Nem éppen költői elő/rá/érzet. Meg a cuccom, helyem, s a lelki-, /csak semmi megfoghatót / ismeretem miatt. A lélek ismeret anyaga... Hát nem tűnik túl használhatónak.
Miatta nem kéne. Már a Sógor(r)om /csak luk / miatt.
Jóból, jól van összegyúrva.
Szegény, el kell viselnie. /Önként, dalolva /
Ezért a versért? Megéri? Remélem, nem méri.
Már /az / eszembe jutsz Gancha.
Ki kell, hogy dobjalak, nehogy rád szokjak.
Persze csak a maradékát.
Állítólag nem is lehet. Rá/d/szokni. Ez csökkenti a mutatvány értékét. Ha lehetne sem szoknék. Ebben erős vagyok. Rühell a memóriám.
Csak ilyenkor szabadna zenét hallgatni!
És mást is. Másokat, másokról.
Amit meg nem, arról leszoknánk legalább.
Felelős/s/ég nincs bent a pakliban. Az itt hagy. Alább. Ha
mégis, tévednék. Ügyes voltam. Azám, ha már. Talán.
Szívhassuk, /át/élhessük és kialhassuk!
A füvesítők jelszava/i/. /Az új gazdász-nótában /
Még ha nem is illik az "egy főre jutó"-ba.
Hallatszik a tenger. Csodálom, mert legalább 300 m-re van.
A szeméttől is. Rövidtávú /térben és időben / internálás, az
internátustól, a phuketti turista osztályig.
Ma végre voltak nagy hullámok! Kihozták a medúzákat. Így van ez. Így kerek. Sógi! A szúnyogok szarnak a riasztó/d/ra! Ha füstölő, kifüstöldnéd vele a boncokat a pagodákból. Nem tévesztendő össze a boncnokkal, bár ez is csak foglalkozás...
Fogy az italom. Ilyenkor inni kell, /mikor nem / a forró, /száraz / torok miatt. Le ne vond! Szubtrópuson vagyunk. A
konzekven/konziszten/ciát. Vizet! Hogy /j/ob/b/jektív legyek. Ja, itt vannak a legyek. Ebben a /ilyen / korban még mindent lehet. Kiszárad a szám. A szóm nem. /?/
Jót tesz. Tesz-vesz a jó kis Gancha. Az éhségre. Ahá, innét
a marék-rizs mértéke. Még 3 kilót kéne...
Meg van ez szerkesztve.

Marathoni hatás /bocs, a "h" az összhangzás miatt kell.../ alatt.

A kiscsaj rá se néz. A jung Thennessy le van eresztve. A többiek kártyáznak és nincsenek is érdekelve. Én lennék, de... Tör/l/öm a fejem, hogy még két/sok/értelműbb lehessek.
Több itt nem megy. Le vagyok egyszerűsítve.
Régen nem rajzoltam már így a betűket. Hogy meg, /és nem el/
legyek értve. Hát nem sokat fejlődtem. Pontosan 36 éve.
Nem megyek most rá a lényegre. Szabadság/ról/ból
nem illene. Mire kiesztétikáznám...
Ópi/n/um nélkül gyengébb. Élettelenebb. B/h/ódító.
Mi is az, ha a szavak első és utolsó betűi azonosak?
Alliteráló /fel/literáció?
Dobva vagy bab/Ghanch/ám! Hol leszek már, mire kimagyaráznám!
Szótár és herbárium nélkül?
Tűz még csak van, /bennem / de Te füstté válsz nekem.
Azám lazán...
Nem tudom minek tesz/ek/ rosszat? A /költ/észetemnek nem,
az biztos. Remélem a "holnapinak" sem. Micsoda visszautalások! Zárójel elvetve. Vigyázat füvesítők! Gyomirtani, mielőtt kikelne! Dikonirt mindent írt! Múlt időben. Egyik magyarázata, hogy lejárt a szavatossági ideje.../
A kiskutyák birkóznak. Így, kicsinek nem is olyan kicsik.
Kis emberekhez kis kutya illik. Itt a citromfejű, csavartnyakú, cimbalom /mandula / szemű Thajo/go/kra gondolok, nem a dogomra. Illetve, itt már magamra. Egyenes arány. Hát, nem imádom őket, állandó mosolyba csomagolva, keskenyek, lényegtelenek benne, a lényeg/üket/ meg... Nem szeretem az üzletet
a kefélésben. Legalább, /már megint iberelünk / nem vagyok szextúrista, nyakig nyálas mosolyban. Azért a számításom megvan...

Tizedik levél.

A szigeteken több a buzi, mint a madár! Meg a nőimitátor. Óriási hibalehetőség; mindenük kicsi és nincs ádámcsutkájuk. Ahogy Vackor mondta; boldog, aki nem próbálta még...Azért a világhírű arany-háromszög nem erre vonatkozik. Az /macskaköröm / osztályon felüli kábulat. Thajjelleg, az érzékek tarolása.
A bódulat röhögéssé /a ...ségessé kívülem van / vált.
Jelen, vagy múlt-idő? Na, lekarcsúsodtunk /szó/kincsem!
Kiömlött a vizem. Nem azért szomjazom, hogy rímeljen.
Remélem, nincs itt az ideje, hogy befejezzem. Az összhangzattanra gondolok, a versre és Ganchára. Sokáig legyenek /velem /!
A szélben a helyem.
Eljöhet még nemsokára, hogy vizemre cserélném a versem...
Megyek és veszek egy új üveggel. /Hogy a káposzta/levél, lásd:
Fejcím / is megmaradjon. Maradhat. Jó hely ez. Bár, nem jól
méretezve. Mintha minden/em/ egy kicsit /vezérjelző /
össze lenne keveredve. Alanytól és állítmánytól függő elegy.
Sárgára verve.
A többi is megvan, /amit bárkivel együtt látok / agyam keltetőjébe téve és én hiszek a /ki/felkelésben! Permanensen.
Bakunyin! Megvan! A memóriám kiengesztelve.
Már megint előbb lett vége. Bezzeg minden más késne...
/H/a/gy/d/d/ ki végre!
Rekesztő szerkesztő, Te mikor leszel megenge/l/sztelődve?
Talán, ha rákap a dőre, a nőre.
Minden mondatom /s/üt. /S/ülttököt eszegetve. A számla
ki /lenne/ van egyenlítve. Van túlhúzás a fokozásban?
Vigyázat! Thajtékozás thájékunkon nincs megengedve.
Itt megállunk, rátüsszent/reccsentve/ve. A visszakapcsolásra
gondolok és a reményekre. Minek az a boldogságban? Már, ha
képes /az / /v/agy rá. Maradjunk a reccsentésnél.
Két magyarral találkoztam. Mit csináltak? Veszekedtek.
- Menj a picsába! - Mondta az egyik. Az jó. - Mondtam.
Meg a basz/á/szus is. Külön - külön hallom az egész zenekart.
Lebuktál Karaján! Ez az oldal/as/ nem karaj ám!
A KGST-piaci sztereótól nem lehet/art/. Lehet/art/etlen.
A hiba az enyémben lehet.

Nem mennék én! Most. Még. Felállni lehetetlen. (Írtam már
valahol, más összetételben./
A másik oldali kockában most már biztos basznak. Valami felé
literál, az biztos. Megérkezett a másik ifjú amerikai, bérelt
motoron, bérelt csajjal. Olyan a fülem, /is/mint az éhes disznónak, tudod, a kontra-makkal álmodónak. Ahogy szerelmeid megéreznek minden illaton át, Ó Gancha, úgy ér/t/zékelem a szagát. Azért remélem, a srác nem kap a farkához
pár hétre rá.
Bár, felőlem... Savanyú a szőlő? Mit csináljak? A domináns szín, a legszebb kék; baszni kék... De ezt már hazaviszem. Más érzelemből, /értelemből / más környezetben, más nő. Szívja ki.
Ezeknek úgy sincsen gésa - golyójuk. Annak sem lesz, de nem
azért tiszteljük. Remélem, a striciknek sem. Mit remélsz? Hogy
semmilyen golyójuk nem lesz. Samuin egy kurva, /?) átlag Tháj-jellegű nő kirántotta. Majd elhánytam magam. Volt ám más is...
Kérdés, hogy /I, vagy 2-re) emlékszem? Egy biztos, javíta/hat/nék
a teljesítményemen.
Fáj, hogy elhagylak tháj! Remélem máskor nem...
Kár, de vár... Az mind. Most megmernék esküdni rá, hogy rajtad
kívül Gancha senki... Az mind.
Jó ez hashajtónak is. Három napja várom, ha már áll a károm,
legalább szarjak is. Na, ez bejött.
Jobban, mint a szúnyogriasztó.
Még két napunk van együtt Gancha. Sok is. /Most /Ismétlem magam.
Van egy kérdésem; Írásban, vagy megismerésben? Szóval szóban.
Oda - vissza.
Szegény Éva, de jó Neked /is /, hogy nem vagy itt! Biztos csak a
szúnyogcsípésekre emlékeznél. Legalábbis ezt mondanád nekem.
Hogy legfölébbis mit, arról jobb nem beszélni...Kés/z/leltetett
lelkiismeret fu/sztrál/rdalás? Mindenesetre akkor másról írnék.
/Ha bírnék / Na, innét ered a "picsába a részletekkel"! S hová
torkollik?
Fél óra volt. A főhős kijött a kocka elé és meghajolt. A thaj-
jellegű befogadó még nem. Nem ereszt a téma el. Az irigységnek is van ára.
Vagy még egy menet? Gyer Gancha forduljunk /el / egyet. Azért, most szeretnék kutya lenni. Nem érdekelne semmi, csak mennék a szag után... Nem is erről van szó Az /eb/elve/d/k...De nem ám! Megvárjuk a forduló/k/ végét. Majd elmennek
és folytathatom én. /Mást / Félek mi, hogy ne adjak kompromittáló nyomot?! Naná, ha már nem baszok..? Rá. Gancha, hol a fenébe vagy!? Helyén van az agyam. Akár KFT-t is vezethetnék... Ne légy humortalan. Ti se. Ez egy kisebb fokozat. De nagyobb a hajtóerő. Fel, le? /Hülye, e/a/z mind Ő!
Gancha a nagy! Kérdés, hogy mi? Mint értelmezzük? Pontos, hosszantartó, vagy simlis cafat? Hülye lennék, ha várnék, /addig nem írnék / míg kiderül. Mert
ami van, értelmeznünk ugye azt lehet. Lesz, nem lehet!
Érzékel a lelked, versed a lelet. Nem illik ide, de úgy megtetszett. Persze a kikelet még szebb lenne. Lesz! És punk-tum. (Punks ise not dead./ Egyelőre /többi hátra/ nőből is szúnyog jut. Kezd az egész olyan testamentumos lenni. Elha/á/lás nem lesz...Ja, ez így válóok! Eljárás-jogban már nincs olyan helye/é/n az agyam. Tudod mi a jó a jogban? Ha más sem tudja jobban. Én sem. Azért a harcos /kiéheztetett / feminministránsokat elhoznám ide, szúnyogpartira. A jó véresszájúakat. Hadd legyenek, /vakarjanak / maguk alatt. Csak este engedném ki őket szí/vó/npoziumra. Kísértés meg nyakig.
Természetesen tüntethetnének ellene. Rosszlányi engedetlenség.
Az erőszakszervem majd közbelép.
Remélem, azért hallanák a tenger zúgását. Jobb mint a "mormolását". Az olyan öreges. Na! Bevezetés a tudatalattiba. Ha addig, mindennap le lennél szarva? "Mint a guanó, keményen, vastagon"...Egyáltalán nem érzem, tehát, nem is öregszem.
Ne sajnáld magad a szúnyogoktól. Ezek után vérszopók. Jobb a vérszívóknál. Ők is statiszták. A pénzügyminiszter /adóhatóság) vérét is szívják pardon, most már szopják le, oda-vissza. Ez a javukra van, /vagy lesz / írva. Én alá nem írom... Csak semmi személyes(kapcsolat)kedés. Egyenlőség! Az bizony jó lehet. /Lesz, He / Miért? Szívják, /módosítás / ők is le a /ló/szúnyogok/v/at. Jó
vicc volt? Vagy jön rám a röhögés? Fent északon, a kambodzsai határnál, egy nemzetközi expedíció hallgatta egész éjjel, megszaggatva pár óra saját-vers szavalással és magyar-nóta esttel, persze röhögve. Már én/ők nem)tőlem.
Elsiettük. Bocs Gancha. Azért, maradjunk rejtő színben, mosolyogva. Különben felborulna ez a rakás személyes kocka. Hangomnál vagyok ma. Szépen kikeltek a zárójelek. Össze is keverem őket. /A helyüket / A jó /rossz / hírekben az a jó, hogy nincsenek. A nők mindig szerettek. /Leszívni /, de ennyire? Megtehették. Tudták, nem veszthetnek semmit. Mi bajuk lehet? kicsit szívják /vagy ahogy akarják / a vérem...Egyenlőség akkor lenne, ha ők is /naiv elképzelés nálu/n/k a monogámia / röhögő görcsöt kapnának.
Áh, vezess új kanyarba Gancha! Ettől az utazó sem kapna. Az holnapra van beprogramozva. Képzavar. Rendet! Egy diktátor rendel!
A szomszédban nincs rendben a trakta. Nincs béke. És valószínűleg fizetés sem. Amelyik ugat, az nem fizet. Engem csak az előzmény érdekel/ne/. Lehet, hogy
itt is hiányoztak a gésa-golyók. Vagy a másik kettő... Ezért kiabálna? Lehet, hogy csak mostantól...
Megjött a szél. Remélem elfújja a /túl éhes / szereplőket.
Rászoktam a reménységre.
Thájjellegű Gancha, én veled! /Legyek minden esős napon /
Nincsenek örök elválások, csak találkozások nincsenek- Az otthoni meg sem közelíthet. Istenem, /itt én csak fél/ig/, megint túlírtam. /Pedig / már befejeztem. A "nincsenek"-essel.


Két szívás /visszaállt a rend / között.

A póni a templom /sztupa/ útján. A vendégház és a Khao san-road
között. A helyi papnevelde /bonc-olda/ előtt, egy homokdombon.
Ott feküdt. Esténként.
Hűsölt. Semmi baja nem volt. Még rühös sem, mint az itteni
kutyák többsége. Ettől függetlenül szeret/etet/ik a kutyáikat,
együtt élnek velük. Hát, nincs köztük az a pár millió év és
a törzsfejlődés...Hagy éljenek. Az élősködők is. Némely blöki
már kopasz, mint a bőrös virsli. Többet vakaróznak. Még
marakodás helyett is. Láttam két kutyát, a területük határán morogtak, hosszú perceken át. Mikor a hangjuk elfáradt, egymásnak mentek. Útközben az egy egyik leült vakarózni. Mi lett volna ebből a Vérmezőn? Itt? Együtt vakaróztak. A
béke útja, a mesés keletből.
Békés, mosolygós /ha meghalunk is / világ ez, /a másik fele /
Pedig nincsenek is olyan messze a Vörös Khmerek. Mi sem voltunk Boszniától... Sajnos a torkomban a gombóc, most már biztos. Ahá,
az indok? Biztos ezért iszom annyi vizet. Nem annak érzem.
Szabadon választott. Látják a szememen, vagy nem? A rendőr félrenéz,
a pincérnők röhögnek /nemzeti sport.../.
Még jó, hogy nem vagyok babaszemű. A vak embert könnyű becsapni...Egyszer. Ki
a franc akarja kétszer? /Ez hogy jött ide / Inkább engem csap be Gancha. Az utolsó esténk együtt.
Bizalmatlan vagyok vele. Pedig tudhatnám, mindig a vége a legjobb. Míg meg nem öregszel.
Jellemző az amerikaiakra, mindig többet, /nem jobbat / vesznek magukra az elégnél. Jó adag. Bevezetés a bizonytalanba.
Szép sötétpej csődörcsikó volt, /lehet, hogy tényleg csak.../Ott élt a papok között, lehet, hogy dolgoztatták, bár patkót, vagy szerszámot nem láttam rajta, mindig csak sötétben találtam ott, a homokdombon. Maximum a perjelt hágta.
Feküdt rajta, az oldalán. Ritka póz egy lónál. A homokon. Nem a perjelen. De
ha igen, mind a kettő homokos.
Simogattam. Le se szart. Ugyanez a perjelnél nem lenne biztos. Perjel, az van sok. Csak azt nem tudom, miért írják egybe? /Saját kérésre / Pont egy dolcsim maradt. Kíváncsi vagyok, be kell e váltanom a per-jeleknél.
Utolsó nap. Enni már szükségtelen, eszem este a repülőn, csak
vizet kell venni és kihúzni estig. Még hányszor kihúznám így... /Már nem sok jut/hat/. Témánál vagyunk...Pedig azóta már milliomos is voltam. /Kp-ben / Leszek! Ganchával minden lehetséges. /És nélküle/d/? Jót te/sz/tt nekem. Azért, ez az ágy nem lett szélesebb. Még így /Vele/ sem. Furcsa is lenne. Biztos ez itt az etalon, a "Mery V. guest house"-ban, a második emeleti leválasztott lift-hoch-ban.
A kiscsaj, a szemköztiben nagyon nézi, hogy harmadszor rosszul teszem be a kazettát, /nem vagyunk együtt a keze/i/mmel/, inkább elteszem. Nem teszem be. Ezt sem. Eltolom. Azt a nővel tennéd.
(Inkább le / Gancha! A húgaid itt vannak a házban. Érzem. Felizgattak. Szabad egy fordulóra? /Itt, várjunk most / Amiről nem beszél/ünk/nek, az nincs. Is. Ennyi elég legyen. És amiről nem /b/írunk? Jobb is. Ma nem megy. Biztos a környezettől van. Hiányzik... Meg a tenger. Ez a környezet olyan, mint ami nem volt nekem még ma. A nagy nyilvános Wc, itt is megvan, csak itt a jövő fingik, büfög, ordítozik, szívja a fogát. Mellette, nem helyette.
A szabad világ ifjúsága! Tíz négyzetméteren összezárva, ahányan, annyian. /Félék és helyről / Túl sokan, túl hangosan. Biztos a legtöbb amerikai. Az irigyelt nép. Talán, mint nép...Ez sem igaz. Árnyékra vetődtem. Aki be van szívva, ne vetődgessen! Apu, a Te stílusod. Ill. az alja. Amit én látok belő/lük/le... Úgy aludnék, szemlesütve. Csak szembesülve lett belőle. Akkor meg már úgyis mindegy. Tegnap, a buszon, Phukett-től, Bangkok-ig, a citromfejűek sem voltak jobbak. Talán az egész környéken, csak én fingok csendesen? S nekem is ez az utolsó estém. Kihaló szokások.
Ne bánd. Ami a legjobb volt benne/d/, az reggelre úgyis elszáll/t/, hiába emlék/élesztgetem. /Ne a kapcsolatra gondolj, a hatásra / S ma már belém nyílalt; Otthon /mi / van? Mi nincs?
A kérdések nyomot hagytak.
Majd elmossa.
Bennem van a tenger.



40. év

Most már rémít is, ha egy új lány vár éjszakára:
mi van, ha szuszog és belerondít a vágyba?
Egyre kevésbé vonz, akinek szüksége van rám,
s gyakran eszembe jut a csóknál, nem
büdös-e a szám?
Negyven felé romlik a test memóriája,
még nagy részemnek mindig az ágy a vágya,
de már nem a kéj miatt spórolok
a harmadik numerára.
Megijeszt a testem formabontása,
s a szőrzet változása,
nem néz tükörbe a fénykép,
szükségem van a hiúságra.
Megszokottak a külső-belső sérülések,
de mélyebbre váj, mi fáj;
halasztom a jót, elcsábít a holnap,
de ilyen korban hülye, ki vár.
Sokaknak már emlék vagyok,
az ifjúságnak nincsen ára,
az igazán jó megmarad,
köpök a nosztalgiára.
Csak hivatásból álmodozok
kisebesedett a remény lába,
a szervezetem allergiás a fantáziámra.
Több év ellen több humor kell.
A pofátlan agy belecinizál
a szív-töki monarchiába.


2000. III. I5.

Felemás ünnep van,
gyáva tavaszban, harsány médiákban.
Könnyű beteg vagyok egy nehéz világban,
felvonuljak, vagy maradjak ágyban?
Hányszor alámtettek, hogy velük,
vagy ne ünnepeljek, tűnjek, ne tüntessek,
de engem ne szervezzenek.
Én a régi renitens, csak magam megyek,
s ha már nincs kivel, miért, az emlék szerelméért
magamban, magammal tüntetek.
Az én csodáim alá ne tüzeljenek.
Lehet, hogy jobb, mint akkor, vagy azóta bármikor,
de nem abban a koromban, nem ugyanaz a kor.
Tavasz lesz, ünnep van körülöttem, de én
nem ismerem fel, pedig onnan jöttem.
-


2000.XI.1.
( Máris, rám is.)

Máris többen lesztek, mint kik körülvesznek,
rám is többen emlékeznek, mint kik elfelednek.


Lemenőben.

Narancsos égnyomok szemed íriszében,
kék tüzek, vérzúgók, szép-éned tükrében.
Rád hagyta a búcsúzó nap, légy csodálatosabb,
földi - égi fényben égve, tovább lássalak.
Bár sötétben tested otthonosabb,
s játékainkat elutasítja a holnap,
szeretni hagy, aki majd belőled elhagy.
Rád borzongok minden alkony emlékében,
késve szerettem, haldokolva éltem.

-


Magamban.

Rövidül az évek hossza,
sötétül a jel, meddig jutok?
Parancsolnak hónapok, s napok,
rosszul vágott történet vagyok.
Azt a reményt hite hagyta,
az temeti, ki megtagadta,
mielőtt itt hagyott.
Magamban bíztam eleitől fogva,
de Ő volt az ok.
Most magányos hideg vár,
s öregebb holnapok.


Eldőlt.

Várjak, vagy tegyem?
Fogjam, vagy eresszem?
Amit kéne, amit kellett?
A keddet, vagy az életem?
A csend csenget bennem,
késő, már elvesztettem.
Valaki mindent összeseprett,
lemosdatott és a jövőnek eltett.



Tavaszi váltó-takarítás.

Takarítani (f)el! A fény beletenyerel
rejtett zugaimba, összeszenvedtem, odauntam,
tántorgok a tavasztól, a tavaszban.
A kikelet magot követel, hogy
semmi sem maradjon magában.
Közösülni fel! Váltó kapcsolat,
változó koromban.
De, jól mérlegelj! Rendezz a kirakatban,
ne mozgasd, amit már megszoktam.
Jó, jövő kell, de attól olyan,
ami voltam.

-



Talán, mégsem adom fel.

Talán, mégsem adom fel.
Dacból, ösztönből, folyamatosságból.
Anyám harcáért, ezért, s a tiédért.
Apám unokájáért, s tükrében magamért.
Lényegemért, reményemért, helyemért.
Talán mégsem adom fel a tört-én-tek-ért,
utolsó menedékem félelméért,
a szabad döntés esélyéért...
Hagyom, hogy okosabbat és gyávábbat tegyek,
célkitűzött álmom és idő-függő legyek,
idomuljak és befogadjanak a hajtott kerekek.
Befejezem, hogy rendesen elveszejthessen,
elveszíthessem és elveszítsenek.
-


Tények és esélyek.

Felkészült vagyok és középkorú. Mire és kinek?
Hiába és szomorú. És miért az "és"?
Lehet és lehetek. Vén és sikeres.
De akkor, már minek? Álmaimban klassz legyek.
A valóság rossz-szagú, és válságok az ébredések.
Öreg leszek mire megszokom, hogy változtatni nem,
csak leírni tudom. Magamból veszek, ha javítom,
s nem élem, csak próbálkozom.
-


Április elseje.

Halvány a tavasz ma. A szélszárnyú rászállt a sugarasra,
takarja, fojtja másnapos pufajkája, hentereg, betart, duzzog
a szemrehányásra. Hagyják, bolondünnep virradt a világra.
A szél lánya sárlik, vibrál az erdő csupasz felajánlkozása,
a nyílást átütemezték, duzzad a talaj visszafojtott energiája.
A fény homályt nyom a palettára, ferdül, fütyül az alapozásra,
abbahagyja, a langyos segédnek fekszik az árnya.
A föld vak-szerelmes, éjbe érik a nap csábítása, röhög a hold,
a potya dugásra. Variál az él szél, haknizik a kék ég,
feldűl a feladat, vágyharmatos a szépség. A változás alszik,
az újulás késik, az április csalódott a családjában.
Unja a természet, legyint a morgásra, megoldást kíván,
a házi kalamajkára. Mosásra vár a kedvünk, s a tegnap
ócska rongya, s ha elhidegült fia beletüsszent a forradalomba,
az idő megvizsgálja, a megszokás helyre rakja.
Végülis tavasz van, csak balhé a borulása,
mert az eső hullni készül, vágyik a szivárványra.
–


Durva egyensúly.

A bölcs belátás? A becsület?
A hiúság doppingolása?
Mit tennék és mit tehetek?
Hogy ne verjek és ne veszítsek?

Győzelem-vesztés utáni kiábrándulás,
mint eső után a köd. Minek jött?
Fontosabb a próbálkozás.
Jobb, ha magad, mintha veled,
a hátraarcnál a beindulás,
a félelemnél a vissza vágya
a szégyennél, az ütés megbán(t)ása.

Ha mégis kell, mert nélküle nem menne,
jól semmiképpen se, küzdj, vagy küzd le.
Hol van az leírva, hogy a győztesnek kell
nyernie?

Tedd amit tudsz. Férfiként.
De a gyereknek se keljen szégyenkeznie.
-


Márciusi hó

A tavasszal együtt csúszik, ami a tavasszal jár.
Utoljára beint a tél, befagy a zár.
Késik a változás, a március a szobában áll.
A szülésbe még belehal egy-kétszer, a feltámadás
későbbre jár. Elutazni késő, berúgni kár.
Hetvenkét órát vesztett a nyár.
-


Az október klimaxa.

Szemembe széllel kacsint,
hajladozik, riszál, bomol,
túl lenge, csupaszsága kilóg ruháiból,
öreg testén csábít, s taszít a rongy.
Huncutkodik, törleszkedik, simul az ölével,
a temető elő(l)tt strichel, a vén kurva október.
Még amit tud megszerez, akit lehet levesz,
még egy utolsót dug, mielőtt nov(icia) lesz.
Mindent mutat, a fénnyel mulat,
smárol a felizgult színekkel,
a felbérelt holddal is kever,
csak még egyet, még egyszer.
Incselkedik, susog a széllel,
ha halált lehel is, előtte ő kell.
De a rideg strici röhög, nyugi muter,
rálegyint, s fitymálva a seggére ver.


Előre-menet.

Mindennap haladunk
egy kicsit jó irányba is.
Míg mozgásban vagyunk, jobban
lehetünk. Reményorientált szintézis.
Mást, menetközben nemigen tehetünk.
Ha állunk is élünk, csak amire várunk,
amiért megyünk, az adná az ízét, s a lökést,
ami vihet előre, hátra, együtt is.
Ajánl(ás)at:
Tudsz vezetni drága? Ha nem mered,
add át a vezetőhelyet. Dehogy hagylak ki,
a féket jól kezeled.
-


Mossuk ki!

Ha szar az élet, mi is
szaro(sa)k leszünk, nemde?
Mindegy hogy mi tettük, vagy
azzá váltunk benne.
-


Ezt mondod az emlékezetnek?

Jim Morrison 37 volt...
Én meg (már) 47. Ezzel is elkéstem.
Hálaistennek.
-


Milyen?

Olyan, mint aki otthon is hálózsákkal takarózik.
Nem húzza be, de nem is teszi el.
-


Sikeres?

Útban a sikerhez, útban van a siker, az úthoz sikeresnek.
-


Kérőbe.

Mit öltsön, kinek kell a kölcsön, hogy a kell-re költsön?
-


Egy élőlény eltaposása.

A hiányokból élek. A hiányzóknak. Ami ebből lehet, kié lehet? Kívülem. Kívül
az ismer(e)tségen. Kitől kérjem? Objektíve, (az ív alja,) rosszabb lettem, mint Anyám
és Apám. Legjobb esetben más. Eredmény, vagy hatás? (Én lettem hatásvadász?)
Ez i(gy)tt, csak állomás. Lehetséges a tolatás. Íróvá tett-e az írás? Vagy a hiánya inkább?
Mi a végállomás? Nem a célállomás? Írni, majdnem mindig lehet. De, hogy elolvasni
is érdemes...? A szidást is megszokod, mint a dicsérő irányítást. De, az érdektelenséget?
Hagyod, vagy felrúgod? Magad alatt. Az érdek(e)l(e)hetőséget. Vagy ezt gyűlölöd,
vagy az egyedüliséget. Méretes szeretethez szükséges. A tanítót, a tanulást, az olvasót,
az olvasást? Sértené, ha értené. Attól még választás. A harmóniából, mint valóságból,
üzenni volna jó. (Sehonnai, sehonnából.) Olyan is van, hogy a jó, nem vonzza a jót.
A rosszat nem zavarja. Túl sok jóból is rossz lesz. Ahogy mindennek a vége az.
De közben, jól ellehetnék, (érzem az önzést,) nem baj, ha szaggatottan. Egyik nélkül,
a másik sem megy. Attól félek, esetemben, ez is tévedés. Hiány-harmonikus faszverés.
Szapora rossz és elégedetlenség. A másik oldal, (t)örvényes átverés. Harmonizálhatsz, öcsi,
de az eredmény(?), csak következtetés. Közvetítés. Amit folytatsz, (inkább elfolyatsz,)
rossz kereskedés. (Elárultam, ha árultam?) Nincs semmi(d), mégis adsz, és éppen annyit
kapsz, hogy tovább remélj. Élj. Fogalmi szimbiózis, vagy kölcsönösség?
(Ez) Az üzlet mások harmóniája, a csóró becsapása, ki nem nyer, nem vesz, csak és ingyen él(ne).
Sajnálkozol, (hátha még nem ismernek,) de még azt sem tudod, a művész patológiája ez, vagy e gaz-
emberé? Mások sem, aki meg igen, az eldöntené. A választóvonalat.
Van pusztítás és van baleset. A hindu megnyugodva továbbmegy.
-


A lényegtelen lényeges.

Az idő forgása és arcmutogatása,
az élet, ami nem a léted,
az egyetemes lényeg és elnyomása
arra késztet, hogy fogadd és magasztald.
Hát ne. Nincs hatása jelenedre,
neked meg e felsőbb szervezetre.
fordulj a magad világába,
szabadon forogj a forgásban.
Törekedj a percnyi boldogságra,
gondolj egy gyermek mosolyára
és a nagy dolgokat hagyd a francba.
Neked a lényeg ez, a lényegtelen változtatása.
Képzeld, hogy Párizsban vagy,
croissant veszel a tálra...
Érezd és élvezd, ilyen
a lényegtelen lényeges megtalálása.
Látod, máris segített, hisz van ami megy,
s van ami megmarad. A huzat mintájára.
-

Rabja.
A szokásoké, éveimé, vágyaimé, a szükségleté,
a lelkiismereté, hitelezőimé, a pénzhiányé, a körülményeké,
h(sz)ivatásomé, a kompromisszumoké, múltamé-jövőmé,
e jelennel terheltségemé, mindenesti elévüléseimé,
rímes kegyelmi kérvényeimé.
-


Kinek a tévedése?
(Az igazság bal oldala.)
Tévedésből Ő a párom, a véletlent vele járom.
Jól eljátszott velünk a sorsom, csak magunkat sajnálom.
Hiányomból kívánom, de benne a többit vágyom.
Megszokott heverőm, használható elégítőm.
Unom, de csinálom, tartom, mert tartozom.
Nővérem, szeretőm, mindenes felejthetőm.
Becsületből tanítom, védelemből javítom.
Szükséges házőrzőm, elszégyellt kisér(t)őm.
Lusta megalkuvásom, köz-kom-promiszkuitásom.
Várom és kizárom, szeretem, kijátszom.
Árnyék segítőm, ház(i élet)vezetőnőm.
Napi próza-sivárságom, másnapos biztonságom.
Járó jövendőm, feltételes jelen időm.
Társam és barátom, menzám fél áron.



Körzeti Kánaán.

A szomszédok építkeznek, az angyalok motorral röpködnek,
zajos a világ, a kutyáim őrjítve őriznek.
Hajnali gyereksírás, részeg kiabálás,
a távoli jók, közeli rosszak lesznek.
A körzeti Kánaánban para-dics-(h)omot vesznek.
Az út hátát feltúrják, operálják a földet,
s bár építik, rontják az egészet.
Káros idő, dühöng a kukac a paradicsomban,
a többiek szétrágják és ő kipottyan onnan.
Fölül is bizonytalan a honnan, az alsók is a részüket várják,
kamatra létezünk, a szolgáltatók a bot végét fogják.
A régiek elszegényedtek, az újgazdagok helyet keresnek,
beépítik a csendet, nyugalmam gyarmatosítják.
Gyűlnek az adók, rendelkezések, hogy a kígyót felváltsák.

Budakeszi – Nanyszénás-zug, I999. VII. I
-


Hagyni

Néha hagyni több, mint tenni,
engedni nyerőbb, mint vaksin akarni,
nyomás helyett több, köztük lenni,
kicsit cserélni, s aztán helyre tenni,
egyensúlyt, rendet, jó-érzést szerezni,
hosszú buli végén, hölgyválaszt engedni.
-


A pénz(esek) játéka.

Lehúz a pénz örvénye, e lét ön-törvénye,
de úgyis kidob, ettől él(het)ek, mástól halok.
Ez is ludas, hogy én lukas lettem,
időmbe folyik, amit összeszedtem.
Késő, hogy értékeim gyűjtője legyek,
szórtam, mert szerettem,
most vágyom, mert hiányom,
kifosztottak a pénzhez értő kezek.


Fohász utáni várakozásban

Van változás, de nem az, s nem abban,
még nem múlik, nem fordul, de
reménykedem a mihamarabban.
Az eszem már unom, élesítem az ösztönöm,
élvezem, vagy ölöm, mi jön.
Szédít az emlék, s ringyója a remény,
nem él, ki bennük él, hűt a tapasztalat,
gyengül a szél, ha nőnek a falak.
Turkálok mélyen az élet zsebében,
jobblétű magamban, de ott, csak törmelék van,
meg mosoly az esélyben. Hogy milyen?
hagyjuk, ne zavarjam,
szép segítőmet a sorszivatarban.
-


Viki visszajön?

Viki visszajön? Egy esély köszön
napos - dalos reggelembe,
s kétely az örömömbe.
Elhiszem és elhozom, s vele
új életet az emlékekbe.
Kicsit tán másként, de belenyávog,
lehetséges a lehetetlenbe.
-


A hitelező intelme.
(A család mély egyetértésével.)

Mert enni mindig fognak,
olyat tegyél, hogy te is egyél.
Az írás már nem kell senkinek.
Add fel, süss kalácsot, kövesd a jó tanácsot,
fontosabbak a többiek.
Jól van, tudom. Majd csomagolom.
De kéziratba, hogy eladható legyek.
-


Mai napom.

Verset várni, fát ültetni, telefont, tartozást lerázni,
a kocsit kiváltani. pénz(em) után szaladgálni,
megúszni, szeretni, élvezni, szerezni, tenni a dolgom,
megírni, vagy elfeledni, köszönni, vagy átkozni a sorsom,
a náthám kikúrálni, valamin nevetni, ha jut, a városba bejutni,
kicsit szórakozni, valakit megdugni, inni, barátkozni,
megismerni, s továbbállni, hazajutni, illőn ismételni és
fohászkodni, hogy szerencsém legyen, baj ne érjen,
alvás előtt jobbat kívánni, a vágyat gyógyítani,
a hiányt kalkulálni, a maradékot összevariálni.
Egy lapra kifért, mi egy napra jutott,
s egy szóba, ha megemésztem -
Ez nem az élet, csak az életem,
nem nyert, pedig gyorsan futott.
-


Még.
Még mozgásban és fél-fent
vagyok, eddig elment.
Néha elhiszem és élem.
Bár a cél tönkrement,
a roncsokat átlépem.
Csalo(gato)m a sikert,
Csal(ódás)ásától félek.
Utam véknyán még átérek,
de érte kirabolok egy nincstelent
belőlem, s nincs méltó emlékem.
Múltam senkié, semmivé lett,
értem, hogy meg sem érte, értem.
Tán kihajt, mi hajt, de
a holnap is lereménylett.
Érkezésem eső-esély, fölösleges tett,
tétje létlatyak, unt kereszteződések.
Meddig? Miért? Jótól kérded.
Még. Csak hajtok, és az idő(m)t
nem mondják meg.
Én is eljuthatok a végzet végéhez
és örülök majd az önkifelejtésnek,
de addig, közben, valameddig,
az életemet érzed.
-


A külsős.

Újat kapok, más régiéből, nyerek szerencsétlenségéből,
esélyt, más bűnéből, vétlenül veszek, magunkon
segítek, e véletlen lehetőségből. Nem bánom,
csak sajnálom a külsőst, az övéből.
-


Megírtad?

Félreérthetően, a félreértettet.
A tettet elvekben.
Hibásan a hibát,
az értelmet jelekben.
A forma várt, én mögé mentem.
Vers volt kezdetben,
most, vér a szívverésben.
-



Ajtók.
Na, most egy ajtó bezárul,
színes üvege a nyarat takarja.
A kisegítő jövő az ajtót akarja,
nem az én számom van rajta.
A résen kilátszik, hogyan tornázik,
hogy megússza az életem. Á,
dehogy nekem. Úgysem engednek,
az öntörvényű fogalmak és címek,
lesznek új díszletek, hogy átöltözhessek,
az új szenvedé(ly)shez.
Szexualista vagyok. Vágyam tágul,
tárgya fogy,
nem követi a korral változókat,
az író hiány, vagy csömör listába fog.
Majd duzzog, hogy valaki kimentse,
hogy újrakezdhesse a neki jutó játékot,
nyerhessen, hogy megörökítse.
Reszket érte, hogy aztán átírja,
ráfogja a szenvedélyre, vagy kinevesse.
Mindegy miért. Mindig lesz kiért.
Az élettér tört elég. Még kaphatsz is,
hogy mit, már nem mindegy.- A kísérletért.
Néha megtudnék halni. Okokért?
Csak, hogy megölhessem a reményt.
De ne félj, a holnap is elér, s talán
elérlek. Ne köszönd a szerencsének.
Rosszabbak a hiúságcselek és a létnehézségek.
Ha, csak írok, épp, hogy nem éhezek. Ha,
máson dolgozok, félig élek.
Hagyd, késő a rendezéshez. Bennem
a monogámia rossz helyre tévedt.
A mennyiség megy az időnek,
a minőséget kösd az élet(ed)hez,
a szépséget szerezd meg,
s ne adj semmit a boldogságért.
Az jár neked.
Megszereztem, feléltem. Elvesztettem, túlélem.
Mértékek belőlem.
Dolgod az életben, hogy nyomod el ne vesszen.
Lehet valami futólag fontosabb,
követelhet az átlag-lét alap,
álmok vágyba csalhatnak,
csali - remények becsaphatnak,
csalódva kihagyhatsz, mással próbálkozhatsz,
de, ha megtartod magad, a dolgod marad:
Fogadd, formáld és visszaadd.



-A kénytelen engedménye.

Mennek, vagy etetnek? A dolgok.
Hiszem, vagy viszem? Előre.
Lesz, vagy lehetne? Eredménye.
Ha nem, elfér a többi mellett,
ha igen, a kénytelen engedménye.
-


Velem ébredt.
A hajnal színes, a reggel ihletett,
fényes, kedves, sikerbe mehet.
Mostanában hiánycikk lett
a fény, a kedv és sikerélmény,
a ködlő sötét közt, a jó-bemenet.
Egy tavasz-esély szelet ma velem ébredt,
győzhet a keresés, a stílus, a remény,
a későtél verses délelőttjén.
Ráérzés, vagy jóérzés? Néha nem érdekes,
hogy e boldogságból, összegyűrt papír lesz.
-


Utak.

Régen vágytam, aztán vártam,
most köztük élek és félek, hogy elkerülnek.
Túl sokáig álltam és kivártam,
itt hagytak, kikerültek, hibáimmá lettek.
Megírtam, leírtam őket, pihenni kiszálltam,
társas magányt vettem álló magányban.
Azt vizsgáltam, honnan, hová mennek,
mibe kerülnek, ha vinnének, de mindegy,
hisz úgysem mehetek, az köt, ami lök,
vágyak és észérvek. És rossz tények az évek.
Megváltoztam korban és hiányban,
sandán odavágtam, helyettük, repülnek,
s ha mennek is, már ülnek. Én meg
helyben járok, képeket sóvárgok,
ami volt, nincs és megszült az ok.
Kikötött mozgásban toporgok a mában,
tehetetlen, majdnem lehetetlen időben,
helyzetben, magunkba dermedten.
Indulni? Emlékben, s reményben.
Az esély is sötétbe nő, külső, belső
kényszerben. Hogy el, ha tévedtem.
A sors soroz, véd, a változás váltani késztet,
ha jut rá még cél, fedezet és élet.
Most úgy van, mint régen, s aztán...?
Ahogy érkeztem, úgy mennék tovább,
idején és hosszán.
-

Vétlen véletlen.

A vétlen véletlen vak virágzása,
szépcselekvés eltévedt hívása,
esti kifutású, semmi folytatása.
Sorsteljes csevely, üres kehely,
titok-felszakadás, múlt-köhögés,
bemesélt végletesség, elhitt végzetesség,
ellentéti vonzás, a szükség szikrája.
Durrogása utáni megkönnyülés,
vákumos idegesség, a zár kattanása.
Vétlen érintések, elvétett véletlen,
megakadt lehetőség íze a szánkban.
Kétarcú kísértet, vágyaink feltámadása,
közösség, közösülés helyett, az emlék bája,
minden(v)evőnek, a másik hibája.
De, más is, dugható jóérzés, meleg kéz,
áruló rebbenés, a lelkek könnyfolyása.
Fáziskésés, hitetlenség, a vágyak pontatlansága,
egyszerű, egyszeri, a "Fatal" tréfája.
Megnyugvó visszarendeződés, a gát megszokása,
simult mosoly, fedő modor, nincs kiáltása.
Talán így jobb, de talán csak álca,
zavar, hiány, tartózkodás,
a király új ruhája.
-


Hogy még egyszer Párizsba menjek...
(Avagy az írást, vagy a kulcsot?)

Hogy még egyszer Párizsba menjek,
ahhoz szívesség kéne, vagy ellenem dőntés,
megnyert- kegyelemkenyér, az "eddig" elvetése,
vagy egy reggel, hogy szerencse ér.
Míg egyre közelibb a vágy- vontatta cél,
én távolabb megyek, mindenem fogy majd
az eséllyel és öregebb leszek.
27 idődioptrián keresztül, ez még rémesebb.
Persze, hogy ismerem a régi utakat, de
épp, hogy koptatgattam, nyomom sem maradt,
s az a kirakat most már mást mutat.
Ahol elviseltek, néha tán szerettek,
ott már ők sincsenek, más az arculat
és másnak fogom látni benne az arcomat.
Belül és fényképen, ahogy az Anyámat,
s ami szép megmaradt.
Őrzik e még, félszeg mosolyomat?
Ezek csak nyűgök és álkeservek, csalód(hat)ás
felöli félelmek, majd arra és nem oda megyek,
másként és másokért, másítva, de mimásért,
mint a legjobb útért, hogy boldog-bolond legyek.
Ott esténként értelmet nyer, vágy, emlék, hangulat,
írva élek és minden reggel, a fejem legyőzi a farkamat.
Más léptűek a percek, könnye(de)bbek a versek,
nem fáj úgy a hiány és máshogyan érzek.
Létteljességében vendég vagyok, változásai(m)ban kortalan,
mámorától gondtalan, s a másnapok is újra szépek.
Nem tartozom senki(hez)nek, csak az van amit értek.
Fiatalabb az élet, és jobban tetszik, akárhová érek.
Mással, többet ad és futni hagy ott a végzet.
Míg ráismerek, felismernek ábrándok, túlzások,
általam csak szavak. Ezzel a "csak "-kal válthatnám
meg magam, de tőlem, már így marad.
Vég-kísérlet, megírt történet, kisírt kövek közt
papiros kísértet, a lényeg, meg ott(hon) maradt.
Bennem, ha nem lehetek benne és velem, ha nem leszek
veletek. Kell e, vagy kellek e? Utolsó olvasat.
-


Így aztán nincs is...

Igazságot kergetünk,
igazolást keresünk,
irgalmatlant, törvényest,
ön és közveszélyest,
helyettünk, nekünk.
Jogot, belőlünk,
hogy kívül legyünk,
felétek érvényest.
-


Majd csak...

Majd csak összejön, ami nem tőlem függ,
kiegészül a sajátom és kielégül a családom,
így jövőnk biztosabb alapokra ül,
szelídül a "csakazértis".
Az élet vulgáris része majd beépül,
létem, lényem lényegével szervesül
és megtermi a kötelezőt is.
Néha emlékszem egy kölyökre,
ki azt hitte másként is sikerül
és fintorgott a hozzá öregre,
ki irányba szelídült.
Azóta a tavasz kifújt, a nyárból mindig
ősz lett, végül mind kihűlt.
Körbe forgott a rég megismert díszlet,
s ha már így lett, megtanult feladni,
írni, hogy ne keljen feledni,
az "amit" mellett a "hogyanra" gondolni,
hogy lebegjen még kicsit,
ha a halott rész elmerül.
-


Játék?

Ez nem az a játék,
hogy ráérnék és várnék,
vagy tenni, hogy lehessen lenni,
ez csak érték, s a megfelelő mérték tőlem,
de több, mint mit magamtól megtennék.
Ez nem dönt csak jelöl, bár
nekem mindegy, melyik oldal felöl,
ha teli zsebbel állnék,
de üressel, üres lesz a szándék.
Tökölődök így, az egyik félig tele,
a másikban a szükség keze, itt eszköz
a neve, s e híjákkal ezt tudom vele.
Ezért állok és társat várok,
hogy induljon a játék,
mögöttem az ok, előttem a tét, a jólét,
bennem titkos, kistestű indokok,
fölöttem az árnyék,
fekete sóhaj a játékosért.
Elárulok, mert árulok,
verset (is) megélhetésért,
üzletet veszek, de mit tudják ezek,
mit kapnánk a leértékelésért.
-

Ha, csak.

Ha, csak dühből,
ha, csak dacból,
ha, csak kényszerűségből is,
mégis az életünkért,
múltamért, jövődért,
örömünkért, az értelméért,
bízom, hogy bírom,
írok, ahogy élek,
élek, ahogy írom.
-


Gond-viselés(e)?)

A gonddal az esélyek is nőnek. Testi-lelki kényszerűség esete. Kérdés, hogy
milyenek, és az esélyes kihez lesz hűtlen, (mert unatkozik a léha céda,) magához,
vagy hozzám? Én nem ragaszkodom hozzá, ha ott a többi, plusz az egyes szám
vonatkozása és a hiányszülte elképzelés, hogy tekinthető e nőnek? Valami jó
minden rosszban lehet, ha utána rögtön elmegy. Nevezhetnénk futó gondnak, bár
a gondűző jobban tetszik. Úgy tűnik, összerázódnak a dolgok, nem mintha bármi
végleg rendeződne, de nem veszik el a lényeg és én sem. Érted? Nem mondasz ellent,
miért ne? Ami szinte sosem jutott kicsiben, azt nagyobb adagokban kapnánk, (ha a
viselősök hagyják,) persze, nem elég nagyban ahhoz, hogy váltani tudnánk. A valami
látszata, a semmi és a sok közt. És ugyanaz dönt. Ha szerencséd van felnősz, amire
bebizonyíthatnám. Több kell a többnek, veled, a kevesek is feleződnek. Nem
szemrehányás, csak sajnálkozás. Gond, de járulékos jó eséllyel. A sima tényközlés
nem megy egyikünknek sem. Saját játékaim is közös sínre futnak, (gond(os) a
váltóőr,) gyűjteni szükséges,(a szükségest,) szép önzéseim fejben maradnak. De
a fojtástól nagyot durranhatnak... Remény az esélyben, vagy fordítva? Most, nem
tudom le(fel)fordítani neked. Egy biztos, a tiéid lesznek. Remélem tanulság és nem
örökség lesz. Mire megérted késő, tekintsd inkább a versnek. Majd nagy ruhát
adok rájuk, hogy beleférje(k)n. A forma formális, az érzések váltakoznak, (nem
az okok, az okozottak,) a tévedéstől is feltámadnak. Megesett esélyek. Ez a része,
kicsit rendben. Az észrevétlenséghez képest. Annál a felejtés is jobb. De viseled,
vagy tagadod, megmarad a gond. Megoldod(ik, az ikes ige, mint a probléma
könnyebbé v(t)étele,) és ha egyik sem és én sem, majd kimúlik velem. Ha csak
kerülgeted se szégyelld, beleszülettél és csak hajlam, ne hidd örökletesnek. Még
megérem hogy kikel, fejlődik, sikert, szerencsét nemesít az önrészem benned.
Most, az is elég lesz, ha őszi legyekké válnak a gondrészek. Amit kapunk ellenük
(a viseléstől, a viseléshez,) elég lesz a túl(jobb)éléshez. Túlleszünk rajta. Eleitől
egyről volt szó, ne szaporítsuk a bajt. A gúnya kissé viseltes, de belenősz a jóba.
Kacagj csak gyönyörűségem, (ha a dolga más is,) ez az apád gondja.
-


Egy negyvenes alternatívája.

Jól látni,
jól élni,
jó egészségben,
jót remélni,
szép időben,
szépet tenni,
alkonyatkor,
hazamenni,
a mára gondolni,
gyereket gondozni,
bízni, hinni,
szeretni merni,
ésszel engedni,
szépen öregedni,
híven elszámolni,
alva meghalni,
mosolyt szülni,
emléket hagyni.
ui.: Tenni, nem követelni,
hagyni, nem akarni,
várni és megbocsátni,
Még mindez hátra van.

-


Szerencsejáték.

Újrakezdted. Amik voltak, veled mennek. Lassít a lét, a szükség beért.
A következő tét, idő és pénz. Már mindegy miként.
Hiánya és vágya ront és indít. Egyébbünk válsága rájuk nyílik, vádol, kér,
s legyint. Halálos páros. Még nem temet, csak öregít, lényegük a nincs-
Ennyiben szenvedtet, egyébként ízesíthet. Lényegit, ha nem cél, sem hit,
s ha mégis és benyalok megint, majd megbánom utána. Túlélem rendszerint.
Ez a vesztés vágya, kihívás a túlélés szenvedélybetegeinek, szakaszolt önvesztés,
ezekért. Sorssal sózott adok-kapok, maradéka jelenkorom. Túl sok múlt már,
ezt már nem adom, nem hagyom a jogát és lehetőségét annak, hogy lássam,
mi(n)t veszítek. Mert, az az enyém és így, vagy úgy, de vele élek. S ha csak
múlt időben, s a jelenben égek, a jövő a ma vesztő játszmája, s ha akarom, beleférek.
A többi is csak lesz, vagy volt, átélt, vagy halasztott játék, csak nyitás és esélyek.
Idegen lettem ebben a világban, mert én nem mondom ki, ha szeretek, legföljebb
leírom. (De körbe, sohasem.) Én még azt hiszem, a szeretetlenség is szóhalál,
s egy bejött találkozás, (vagy talált pénz és szerencseáldás,) a feltámadás. Pedig
csak rövidlátás. És alkalmazkodás. Csak megélni, nem kell kinyilatkoztatás.
Anyám azt mondta, keress eszközi célt, élj jól, ha már a szívedben magad maradtál,
és fogadd el a beinvitálást, ha a régiekből kisétáltál. (Kíváncsi lennék, mit tenne,
ekkora felszíni forgalomban és mélységük hiánya miatti inflációmban?)
Hát, ezért a hajnal aduja az idő és pénz, ráaggatva esély és lehetőség. Ne érezd,
hogy átvered magad, mert mindent elvesztesz, amit megszeretsz, ez szabály, bár
amit megnyersz, megszerethet(sz). És újjáéleszthet. Hogy újra meg(fel)tedd.
Mást remélj, ebben higgy, másként el se kezd, hidd, hogy úgyis a győztes vigasztalja
a vesztest és enélkül az oda - vissza nélkül, a holnap olyan, mint a revanstalan,
pirkadat nélküli reggel, megbánás nélkül az eskütétel, Mások végakaratnak hívják
és %-ot fizetnek érte. Tessék, a jövő(m) ellenértéke! Akármit is, úgyis drágán mérte.
Régen, utólag keveseltem, ma, túl sokat várok előre. Akkor mindent akartam, most,
hogy maradjon reményre. Mindezek alá, hogy a való(tlan)ság érve védje, rosszkor
kiterítve az élet(em) jobbik része. Másként (és ezért) kéne. Na jó, Mexikóban én sem
nevelnék kaktuszt, itt meg, pénzt kérek tüskére.
-



Izgalom és kontúrrajzok.
(Így, ne.)
Előtte, felkészülőben és néha ellenére.
Így van, ha az élet születő fehérjébe
színeiddel firkálsz. Vigyázz,
ha erőltetett vagy, vagy vak-őszinte,
ez sem lesz és az sem nő könyvbe,
nyári hóban vízjeleket vizsgálsz.
Az írás nemcsak próbálkozás, adottság,
stílus és kitartás, -a másolóknak talán-
tehetséges keresés és feltalálás,
s ha nem, aktív várakozás.
Bírás és lemondás, önrobban(t)ás és
röpke béke, egyensúly idődben, erődben,
nemzés- szülés- nevelés és cserbenhagyás.
Új gyakorlatot! Ujjgyakorlatot inkább ne,
eldobhatod, hogy jön másik mellette,
de nyomot nyom a kudarc az esélybe.
Az izgalom múlik, lettél, ahogy tettél,
üres kontúrrajzok és tükröcskék helyette.
Kizsaroltad magad,
s a tisztulás, maggal lesz keverve.
-


El Paradiso
-------------
Kiköltöztem a Városból. Mintha magam(t)ból mentem volna. Gyermek és ifjúkoromból
tovább... Budapest jelenti nekem leginkább a hazát. Emigráns lettem Magyarországon. Az
egyetlenben, amihez tartozom. Erdő mellé mentem, (fütyülö(m)k a népdalra,) Buda fölé.
Üdülőkörzetbe, saját házba. (Mint amikor kevés pénzzel ülsz le pókerezni.) Hogy ott majd
jobban megy a munka. (+ el(ű)őzménye és következménye.) Számodra persze vicc az egész.
Számomra csak az ötlet. Így csavarogtam be a fél világot. A legjobb helyeket láttam. Kívülről.
Csak innen már nem tudok hazamenni. Csak ide(ig). Ide - oda helyett. Nem rossz, de kevesebb
az biztos. De nekem, mert az enyém. Apró csavarásokkal. Ehez a mondathoz is meg kell(ett)
öregednem. A hely pont (e)arra jó, amire kéne. Ha menne, ha kész lenne, ha mehetne. Ahogy
lesz! (Csak keményen!) Így lesz. Ha lesz, mi lesz.
Váltórosszban vagyok. Új év, új rossz. Vagy a régi félkeményen. Tavaszra, remélem kikel a jó
is. Virágba borul az életem, (csak összetéveszt a természet(em,) ahogy most fagyba. Fagyott
zöldségbe, gyümölcsbe. Ide, a paradicsomba. Egy régi csoda maradéka, az én maradékomból.
Nosztalgiával gondolok a házi gondok elejére. Pedig a ház nem készült el, sem időre, sem
teljesen, beázik, huzatos. Reped a plafon és szebb sem lett. Ahogy minden más benne(m), velem
együtt. Mindegy, már megszerettem.
(Az) Idővel könnyebben megy. Az élettársam egyetlen esélye. De megszokni? A szökés,
daliásabb alternatíva. Majd adok egy fényképet róla, (a nőről inkább nem - a belsejük a lényeg,
úgyis bennem maradnak,) ha el akarom adni. Hagyni, mindösszesen. A hűség? Lehetőségek
híja, sok kis öregség, (v)ágyhalál, impotencia. Rossz, a rosszabbra, maradék a maradék(nak)ra.
E maradék a tartalék(om). Ilyenkor, télen, nyaraló.
Untam az árokozatokat és a megfontolást, valami nagyobbat akartam az év végi kevésnél, vagy
mint valaha, hahaha és a vég(bél)én - önző személyrag- újévre meggazdagodtam. Grátisz, olyan
izomláz van a bal karomban, (világéletemben kétszer akkorákkal szkanderoztam, de most
ketten voltak,) hogy néha kicsapja a tűrőképességemet.
Aranyos nap ez a január elseje. Meg a testvérkéi. Múljék el tőlem a keserű szívatás, (ilyen a
világ, a véredet szívja , s egy sorod se olvassa,) forduljon önmagába az átok. legalább ne öltsön
új arcokat a rossz. A régin már tudtam nevetni. Szilveszterkor fogyott ki a víz. A ciszternából.
(Ima a ciszterekhez.) Nem is fagyott be a maradék a csövekbe. Az elvárható csoda a rosszban.
Harmadikán, végre bemerészkedett a lajtos kocsi, harmadáig töltötte az említettet, persze nem
a harmadáért. Hogy ne passzoljanak a számok. Ma hatodika van. Még nem indult meg a meleg
víz. Biztos nem jó helyen várom...
Kint recsegett a hó, a mínusz húszban. (Mínusz a legszebb leánykor.) Tudod, hegyen lakom.
Hegy-völgyi terepen. Ezért járok terepjárón. Ha járná. Tegnap azt mondták, talán, indít majd az önindító
és nem folyik el a hűtővíz. Nem derült ki. Az önindító gomb lett zárlatos, s ettől a
kapcsolattól teljesen elgyengült az akkum. Igazán gyenge (n)ő. A töltő, egy óvodás fiú intenzitásával töltögeti, Estére kihűlt az emelet. A leghasznosabb tér. Bár lehet, hogy a haszon nálam nem azt jelenti, mint nálad. Merev hulla maszkja lett. Képzavar, vagy a költői jegy, avagy bele tudok szeretni a szójátékaimba. Bedöglött a hősugárzó. Nem, még szétszedni sem. Spéci kulcsok kellenek hozzá. Csehszkoválok. Mert Csehszlovákok. Ebből következik, hogy nincsenek. A barátnőm, meg túlmelegedett. Lázas. Belebetegedett, hogy nem házas. Én meg, ha igen. Csoda egy nyelv a magyar. Fel kell mérnem a lehetőségeimet. Kimentem a kertbe és összeszedtem a kutyaszart. Pont annyira olvadt, hogy kilátszanak. Jó termés van. Ebben legalább profi vagyok. És a körülmények is adottak. Kis gereblye, kis lapáttal.
Kell a siker.
Szóval, helyezetlen helyzet, eltérített út. Jövő? Talán jövőre jut. Szerelek - szarolok - és szeretnék... A többi (s)nem változott. Maga a paradicsom. Nem személyeskedés, szólits csak Ádámnak. Az egyetlen hasonlóság Éva. Én sem választhatok. Igazad van. Akár a paradicsom.
Jéggel.
–


Várakozás.

A várakozás a jelen agymosása.
Új történésre, kéjre, alkotásra.
Felhajtói a hiány és a szükség éhe,
szülői a képzelet és az ész magánya.
Ereje a remény és az aggódás félsze,
tanít esélyre, sikerre, változásra,
feledésre, kibírásra, megtartásra.
Irány a szerencsére, boldogságra,
ránk növő időárnyra, karcsú női lábra,
álomporos valóságra, szivárvány-semmire,
a "van" titkos magzatára, sorsodra, bármire...
A várakozás a vágy hangolása.
-


Nézőpont-ok.

I.
Alkotsz, vagy alakítasz?
Másolsz, vagy másítasz?
Más, vagy magad után?
II.,
Törvényben, vagy változásban?
Sokat, vagy azt az egyet?
Érdemes, vagy érdekes?
Érvényes, vagy értékes?
Eladhatót, vagy minőséget?
Alap, vagy másolat?
Rájönnél netán?
III.,
Mást látsz?
Másként látsz?
Másnak, mást láttatsz?
Máshogy talán?
Másmilyen lesz?
Ettől, mást tesz?
Nem igazán...
-


Ég-velem.

Ugatás, sírás, rendelés, lemondás...
Ennyi lett az életem?
Mások reménye, múltam vágya,
és ezekért is kínlódás?
Aha. És ami még kell, együtt
velük, nekem. Velem, ellenem.
S mi kéne más?
Biztonság, alkotás?
Mámor és változás?
Ugyanez könnyedebben,
esély és mosolygás.
Így, lesz majd őszintébben,
s ettől mély-szebben.
S mi lesz ég-velem?
Amit már megtettem
és egy kis ráhagyás.
-


Tartozás.

Pénz, pénzvágy, bevétel, tartozás,
hiány és kiadás, fogyaszt(ó)ási szolgaság,
egyenleg: pénztelenség a mánk.
Emiatt nem vagy még szerencsés,
bár készen sem, kelhet a jövő
és izgathat a "már".
De, egyben jól döntöttél, nem
szerző vagy, hanem költő,
s ez a "mit" maradna ránk.
-


Öngyógyítás.

Nem izgatom magam. És másnak
sem engedem. Már megtehetem.
Megoldom, ha e sors-szerencse játékot
befolyásolhatom, s ha nem, felejteni tudom.
A rosszat (megszokás dolga) kibírom,
a javulást délre várom. Jár nekem.
Én magam megtartom önmagam,
ha lesz bíztató szavam, s melege a vágynak.
Ha így sem és vége sem, marad a humorom.
A szükség dolgai bőséget csalnak.
Apróságok ezek, belőlem aprókat falnak,
bár keserítenek, tönkre nem tehetnek,
nem hagyom, Hibát hibázó jogon.
Csak megmaradjak, s ne írjak rosszabbat,
de jobbat, jobbról, ettől is jobbaknak.
Terápiás eset, rosszról, rossz e vers,
de hatása lett, keserűből mosolyra
húzta a számat, kitisztított
és értelmet adott a mának.
-


Bocsánat Bandi.

Két képed, amiket nevezhetnék értékeim
értékének, úgymint egy zsűri kegyének, s egy
asszony szerelmének, el kell ma adnom.
Ha tudom. Morális és monetáris értelemben, ha
jól fejezzük ki pénzben és segítenek továbblépnem.
Bocsánat Bandi, (bár én nem szeretem, ha így neveznek,)
nem magamtól... Az életem ilyen.
A képeknek mindegy, lehetnek jobb helyen,
én meg hozzászoktam, hogy eladok magamból,
magamra jellemző jeleket.
Szar ügy és vég(z)letes lehet, hogy ezt,
az élet(em) elszegényesedésének, azt,
az értel(m)em gazdagodásának is nevezheted.
-


Hiányok kapcsán

Hullik a széthullt is,
nincs vége a végnek.
Mi másnak jár, én csodának várom,
a hétköznap(iak)ok hülyének néznek.
Remélem, hitványabb nem jöhet már,
de nem hiszem, nem értem mégsem,
lebénulok a hiábavalóságon.
Az idő rosszul múlik,
önmagam hiányai égnek.
Hagynám kihunyni, pedig
felénél tart az élet.
Inkább csak, leszarom ezt is.
Kölcsönösségből, mert már a
végén tartok az elejének.
Kihagynak a közepéből
az újrafestett vének.
Én is tévedek, ellenemre
vesztve egyetértek, rontok a rosszon,
a falak az égig érnek.
Az alkony túl közel ér/t/.
Nem emel fel és
meghalni se hagy a lélek.


Kényszerítem magam, s magamra
a másra szabott esélyt.
E lehetőség elferdíti a célt.
Szerelem kéne, díszlet az élethez,
vagy elég humor a másmilyenhez.
Csak türelem van még, s e matinényi lét.
Vezetve-követem egy rossz láb rossz nyomát,
míg meg nem találom az Asszonyt, s az Anyát.
Jelenidős jövő lennék,
s nem halnék tovább.


Kiké az életem?

Tervezek, halasztok, csalok, kérek,
hozok, készítek, ha tudok, veszek.
Utasítások, példák ehhez az élethez.
Az enyémből, kinek?
Kik nem értenek, mást élhetnek,
akik így élnek, megértenek.
Abba nem hagyom, elég ha mást teszek.
S nem (én) leszek. Elkeseredett.
Ezek vannak. Csodák itt nincsenek.
Ha beengedik őket, az enyémek lesznek?
Ha jól döntök, megélem,
s ha tetszik nekik, elmesélhetem.
-


Numika.
Vers, sír helyett.

Az egyetlen rossz, mi vele és benne volt,
elvitte a leghűbben legszebbet, az őrzőt, a védőt,
ki nem lesz elfeledett, él bennünk, bár holt.
Kutyául vagyok, de Ő már úgy sem lehet.
-

Add!

A sikert, az értelmet, a szerencsét, a megélhetést,
a boldogságot, a kielégülést, legyen hogy, s miért élnem,
hagyd a szépséget és az egészséget remélnem,
az egyéniséget, a megértést, s a várakozást bennem.
Oszd dús részletekben, hogy ne kelljen szégyellnem.



A rosszabbik fél (f)elé.

Az élet és élni, bizonytalan. S a felén átlépni,
múltával észlelni, hiányolni és félni?
Érezni könnyebb, mint felmérni. És elviselni?
Ettől ennyi. És még ezt is elfogod veszteni.
A rosszabbik fél még hátra van.
Szerethetsz, elfelejted, megszerzed, tönkremegy.
Túlélni és feledni, élvezni és továbbmenni,
még meddig lehet?
Mert nyugtod sem, de jövőd sem lesz,
ami volt, az sem,
közelebb az emlék(ezés)hez, mint az alkotáshoz,
a jajgatáshoz, mint a békés csendhez,
a mához, mint a holnap utánhoz,
lányodhoz, mint nagyanyádhoz,
egyre mélyebben az embertelen emberi finisben.
Készülj a magányhoz, szokj a csalódáshoz,
köszönd, hogy csak most kell,
és még lefelé is több volt a fel,
hogy olvasható a meghagyott jel.
Használj és használd ki ami jut,
útban a halálhoz.
-


Emlék.
(Az 1969-es Szemes-i hippi találkozóról.)

Belétek, s közétek vágyom,
élvezni tisztán, nem mérlegelni,
lelkes kiscsajok, testük őszintéi,
ismeretlen ismerősök, a tiltás túltevői.
Mindent keresni, szeretni szeretni,
zenénkre létezni, akárhogy is- menni,
elveszni, lebegni e lágytűzű semmiben,
hemperegni a felszínes kéjjel zsúfolt
spermafoltos ágyon,
és háromnapos koplalással zsebemben,
pénzes csajt lesni a restiben.

(És ahogy akkor írtam:)
Belétek, s közétek vágyom,
elveszni nyakig e lágytűzű semmiben,
hemperegni a felszínes kéjjel zsúfolt,
spermafoltos ágyon és háromnapos
koplalással zsebemben,
pénzes csajt lesni a restiben.
-


Az árnyék elé.

Telefoncsengő még nem kavart
ily vad félelmet, szorongó rémületet bennem,
s szavaid nyugodt, megfontolt gyűlölete,
önmagadba lovalt sérelmed
igaznak vélt páncélos rohama,
meztelenül, majdnem sírva talált.
Virágot vittem a végső búcsúzásra,
értelmes valóságot, az értelmetlen,
keserű percek elé,
virágot, késői fékcsikorgást,
a vándormadaraknak.
-

A verstelen.

Nincs ijesztőbb az ürességnél,
az emberben, s vele.
Talán, csak az idegen sötétség,
az emberi szemben.
Az üres sötétségben,
az embertelenben.
Az üres ember fél a sötétben.
Fél igazság, félig-versben,
de nem is embertelen,
mint a verstelen ember,
sötét ürességében.
-


Vizsgán.
Kassai Gézának.

Mert, amit tudunk, azt tudjuk,
Gézám. Negyven éven át.
Te és persze Anyám az élen.
Az egész addigi életem. Veletek.
Anyám a fél világ, (a rám eső fele,)
a tanulás Veled, a főpróbák Vele.
Nyomán a nők egymást váltva,
okaim csontváza.
A többi, a költészet ára.
Ekívül, előtte, mellette(m), helyette,
osztoztál benne. Hiányoztok.
Nélkületek eltévedt kísér(t)et,
veletek lezárult kísérlet a fiatalság.
A reszlit egyedül élem. Túl, vagy át.
Vidd a múltam, a nagy része nálad van,
ahogy most élek, fanyar zavar,
emlék és elmélet, fagyos hiány,
amit kihantoltam. Ami még hátravan...
Bizonyítás, csalás, alsó életérzet,
menza-jó a kötelező gyakorlatban.
És készülni nincs kivel.
Látod, rosszul tudtuk,
amit tudtunk sem tudtuk,
magaddal vitted a tételt,
s megbuktunk haver.
-


Imám.
-------
Szerencsénk legyen, baj ne érjen,
egészségben, jó lehetőségben,
boldogságban, szeretetben,
együttlétben, élvezetben,
alkotásban, nevelésben,
öntudatban, tehetségben,
türelemben, keresésben,
életkedvben, nevetésben,
terveinkben, tetteinkben,
döntésekben, sikerekben,
anyagiakban, szellemiekben,
külsőben, belsőben,
egyensúlyban, kivédésben,
erőben, megértésben,
küzdésben, békében,
tartásban, felejtésben,
lényegiekben, kicsinységeinkben,
előrejutásban, gondviselésben,
játékainkban, emberségünkben.
Nekem, s szeretteimnek,
állataimnak, s eszközeinknek,
most és mindörökké, úgy legyen.
-


Vagyok. De maradok?
Ez a távollét magamtól, a céltól, s az iránytól,
késés és lemondás, módosítás, kimaradás,
e magzatmagány, s velem mozgó állomás,
eldugott vakvágány és középszerbe tolatás,
tévedés, vagy rá(m)világítás?
Bújok a közösségbe, a hétköznapokba,
a second-hand örömébe, mámor-homokba,
teszem, ahogy tetszhet, fél részt velük élek,
számítok és tervezgetek, tükör helyett rájuk nézek,
betudom az öregedésnek, hogy sápadok és távolodok.
Gyűl(öl)nek a lényegtelen évek,
s gyengébbek az okok, hogy összeérjek,
szabványost álmodok, s belsőmből fogyok.
Lehet, hogy szöknöm kell és elköltözök,
írót írok és az utakon utamon vagyok,
de azt fogom (s)írni, amit itthon hagyok.
Gumikötél fog, nyúlok és pattanok.
A sors okos rést nyitott közöttünk és
magam között, s csali-répa helyett kommersz örömöt.
Csak helyekhez változom, s a másikért kiáltozom.
Gyereket nevelek, élhetőt remélek, verssel jobbítok,
vagy megtudjuk, mi végre, mit tudok, s hová jutok,
ki és miért...?
Végszó lesz, vagy kérdés, vagyok, de maradok(?)




Pólyás-sírástól.

Az oázás nem oázis-érzet,
az éber fentlétet már szükségletnek érzed,
magad Sziszifusznak, jövőd mókuskeréknek.
Mégis, meglettséged sírós tavaszát
semmire nem cseréled, most és semmiképp se.
Átlag végzet, ennyiben az átlag végzett,
pár napját vágod az időnek.
Felosztódsz, de eloszlatsz
terhet, önző reménységet.
Ő, még bármi lehet,
neked meg... Őrá tellett.
S telik még, reméled.
-


Így is lehet.

Más bajok törnek,
jönnek a gond-közkatonák,
lekötnek rész-esélyek, kis csaták.
Ha győzöm(k) is, elfáradok,
sorsomhoz szokok, robothoz durvulok.
Csak képzelet a régi élet,
s írásban lázadok.
De egy új életért élek, s ha elkerül
a rosszabb végzet, miatta majd lassabban
égek, s a hétköznapokba fogyok.
Nem lesznek nagy tények,
csak kikopott okok.
-


Család.

Jelez a gyermekem.
Nem értem, de érzem.
Valami mozdul benne és bennem.
Valaki belőlem, az utódom(?), a részem.
Elágazott az életem, félem és féltem.
Meg(be)értem. Párat hátra, de egyet előre léptem.
Veled, vele áldott részben, érte egészen.
Lét született a kéjben, csoda egy fogaskerékben,
s a "mi", a védett énben.
-


Válaszok
I.

Üres lap. Fehér alap, Születés, halál.
A légüres tér tisztasága,
indulhat, s leáll.
Az egész, biokémia, a fizika árnya.
Bírja, ha nem is kívánja,
erőszakos irka-firkám.


II.

A szomjúság logikája;
Hinni és inni.
A nyomorúság kifakadása;
Az igazság pillanata.
Megvilágosodás az agysötétben.
Hasonló, ismételhetetlen.
Csak példának idegen,
jól ismert ismeretlen.
De, én valóban élem!
S írom, míg Te, csak olvashatod.
Mért várnám, hogy elhídd nekem?
Vagy szerencséd van, vagy okod.


III.

Anyám helyett nincsen más,
még én sem, nekem.
Agyonhallgatnak és tévesztik a nevem.
Lassan derül ki,
be kell fűteni a szívem.
Semmi/k/ ellen küzdök, semmiért,
ami/m/ ma van, az holnap nincsen.
Amibe most belehalok,
késői siránkozás, észrevétlen.
Lényegre simul a vers.
Amit az életemnek hittem,
jelző nélküli örökhagyás.


IV.
Semmi sem végleges. Beindult
az állandó változás agresszivitása.
A gyorsuló virágzás,
az elmúlás agyhasadása,
a kapuzárás előtti kényszer.
Kinek előbb, kinek később.
Természetünk a lendület intenzitása,
az egyensúly ebben sem középszer.
Sohasem leszel élőbb, mint mikor
hallatszik a kapu csattanása,
s a halálmag kikel.


Ars poetica.

Csúcsra nyitott lényeglátás,
léttudatos, pontos lepárlás,
élesített rím-robbanás.
Életek exenciális lelke,
a sokrétű egyértelműsítve,
hogy vágyja és el ne feledje,
kit megérintett és megértette.
Tisztult zeneiség, határozott határozó,
illő jelző, tárgyszerű tény,
tervezett történés, döntő befejezés,
érző megértés, értő beillesztés,
novella, vers, regényben-
A novella az út a keresésben,
a vers a feszület, a regény a temploma,
az írás a kert a tehetségben.
Máshogy írom, másként (is) olvasható,
másnak, mutató,
nekem, szétosztott nemézis,
s, hogy nemcsak ezért is,
szóból szőtt illúzió.
Kevesebbet, másként többet,
mélyebbről, egyszerűbbet.
Kitalálatlanul. Felejthetetlent.
Élhetőbből, érthetőbbet.
(Sokból) Az egyetlenegyet.

-


Korai.

Hagyjam? El se kezdjem vallatni a mélyet,
a lét-éjt, az összegzett sötétet,
a remények hullaházát, a boncolt jelenlétet?
Az öregedő idő kapkodóvá tett, a zsengét befaltam,
jobb jelent nem kaptam, hébe - hóba loptam.
Növekvő vég-vágyam becsapom szavakkal,
a kétséges következőket zsarolom a múlttal.
Rosszat még nem tettem, csak ingerlem a véget,
kezelem a sorsot, verem az emléket.
Tudom, hogy válóok, a semmi szélén állok,
esélyeim tartom, s magamat, magamhoz.
Jelenem jeleivel más időt kutatok,
s félek nem találok: kedvet a maradékhoz,
döglő délutánon erőt az éjszakához,
hétköznapok hosszán, hitet a rosszabbhoz.
Magányos az ok a folytatáshoz.
Meggyőzőt keresek, a "még" értelméért, bizonyítékot,
a régi lezserséget, kedves hazugságot,
szerencsét, könnyed segítséget, "bélást a lé-parton".
Élhető haladékot, vagy jobbító mámort,
közömbös kitartást, bizalmat a középkorhoz.
Öregkort jövőért, döntést az életért, bírást a bírálathoz.
Azt hiszem, tudom. Békén kell hagyni,
- úgysem találom, alszik a halálom, -
tenni, abbahagyni, természetes rendben,
ne keljen megbánni, ha ezt is elsiettem.

-



Barátság.
( Meddig és milyen mélyen?)

Meddig és milyen mélyen?
Kellemesen, vagy ha baj van, égjen?
Szerencse, magány és kitartás teszi,
gerjesztett kapcsolat, vagy valóság,
percvirágzás, vagy hullámzó folyamat,
átszignált tükör a barátság, mert keresed magad?
Valahol, félúton a szerelem, s a fogantatás útján,
hogy ne számláld, fogadd, vagy add.
-


Amik elkerültek.

Amik elkerültek, jobban fájnak, mint az emlékes,
mély sebek, az álmok partra szálltak,
visszahúzódtak a tengerek.
Már, el sem érnek az idegenek.
Kisodródva, fél-feledten, fosztottan, kérdésesen,
a jelenbe engedve élhetek, ha akarom és hagyják,
az idő, s a sors korcsai, a jeltelen életek.
A pillangót, a hangyák.
Részben eldöntötten, az utolsó negyedben, állom, mit
kaphatok, csak a végsőre mozdulok, amitől félek,
nagy ára van a nincsnek.
A vágy ágyasai megöregedtek, múltam képei utolértek,
a jövőmet ettem, az ártatlanok lelkei az ágyamra gyűltek.
Csak várok és azokra gondolok, a(k)mik elkerültek.
-


A boldoggá tevő szép.
----------------------------
Nem vagyok hírnévre váró,
hit - hiányos, sors - huhogó,
s nem leszek jós, koszorús, öreg fos,
hallható, látható, "Szép versek"-ben olvasható.
Kötelező tananyag, naprakész maszlag,
vetélkedő téma, rúgható valag.
Felkapott próféta, kultúrpolitikák alkalmazottja,
kritikus, szerkesztő, a hasonlók díjazottja.
Kifestett imágó, kiégett lázadó,
kedvtelésből, író, megrendelést írogató.
Kezelhető, sajnálható, szponzorpénzért segget nyaló,
idézhető, szavalható, kitüntetett nyugdíjhúzó.
Háttérből hős, érdekből okos, fizetőképes, ál-ildomos.
Alázó ollózó, bér-tollforgató, klikk-töltelék,
pályadíj-leosztó, szerkesztőségjáró, járó jogon kiadható
és mennyi minden még...
Meglátod, megbánod, lesz más, elég.
Máshogy naggyá lenni, máshogy nagyot tenni,
elérni, jól - lenni, az lenne szép!
Így, vagy úgy, erről szól a léted:
életre írni a boldoggá tevő szépet.

-


Április 11.
Az év legfontosabb partja. Anyu születés és a költészet napja.
Egyikük sem él már... S előttük a harmadik halála.
Az üres szobában, üres könyv vár. Az ágyon a hiány és a hála.
Szomorú szomját minden évben túliszom.
Az év legszebb hetében, a legszebb fájdalom.
Merítünk és merítkezünk, tervezünk, ha merünk.
A (meg)szokást meghagyjuk a lekötetlen érzelmeknek,
jobb, ha egymást, mintha minket esznek.
Élőn emlékezek rájuk, bánattal, virággal,
beborult tavasszal, édes bűntudattal.
Értük várnék. Velük hely(ér)t állnék a másnapon,
mi nem nyerünk időt a másikon, egyedül nincs kiért,
ad és kap a szándék: esély és ajándék.
Így építem magammal, élem várandós tudattal,
nem keverem a múltat a jóval,
alkuszom a “volt”-tal, búcsúzunk a “hogy”-gyal.
Emlékkel ízesítem, a holnapért (t)eszem, (mással,)
szokjuk egymást a rám hagyottal.
Csak együtt lehet alkotás a játék, és én csak így
lennék több, mint fényszerelmes árnyék.
Jövőmbe segítek tevő alázattal,
s Ők is. Célzott lélekvándorlással.
-


Zarándokút.

Nem úgy élek és nem olyan vagyok, ahogy, amilyen,
másként nem maradhatok, csak úton életben.
Itt, már befellegzett, jegét szenvedem,
még kapaszkodom, de mennem kell, értem.
Tereim feléltem, a világ éhségét érzem.
Hidegetekbe fagyok. Ha hagyom, végre - hajtatok.
Elhatalmasodott a lehetetlen és a képtelenség bennem,
szélhámosok hámozgatnak, megetetnek, reménytetnek,
űznek, követelnek, tartozások, csupasz jogok,
elvennének mindent, jó, ha megmaradok.
Egy este elárulnak a versek,
s nem lesz miért éljek, sem újjászülessek.
Persze, majd 45-évesen megváltozok,
új életet kezdek az élhetetlenben...
Üres zsebhez üres leszek, ürességetekben...
Vagy kifáradok a magányos menekülésben, elgyávulok,
továbbmennék, akárhogyis élnék, de
magamból, hová fordulhatok?
Nem hagytok semmit, mit elveszítsek,
nincs más, majd imádkozok.
Ha nem emlékszem, majd jobban tudom,
szépítem búcsúját a végső esélynek,
szétszóródnak az elkapkodott, nem várt gondolatok,
mint zavarodott zarándokok.
-

Az idő(m) jelei.

Romlik a szemem. Távolabbról nézem a dolgokat, kevesebbet él(vez)ek és féltem a dolgomat. Lassan
megváltozik az ágy szerepe az életemben. Nem a vágyaim, csak a tárgyai lesznek kevesebben. Látom,
de alakítom a szépet. -Kívülről.- Már nem hiszem, hogy beleférek. Még engem is -ki értem- meghatároz,
ami, ahogy körülvesz. Magamnak enged, vagy magába süllyeszt? Vallom a szerencsét és lehetőséget kérek.
Most jövök rá, lényegeim nem is versek, csak jelzős kérvények. De írok, tehát élek. Az író felől nézve, az
íráson kívül minden fölösleges, az írás felől már az író is, az olvasó felől, pedig mindez csak szórakozás.
Érdekel, de nem torzít el, hogy életem köpenye kié lesz, s csak a hangulatom, (alkotásom fénye,) bánja,
belseje mivé lett. Azzal támadok, hogy még kivédek. Magunknak teremtünk múltat és ellenséget. Az ember
félkész és változik, a jövő rég kész és nem tűr kísérletet. Vagy, ha mégis, (túlélő remény,) ki, kinek ad
engedélyeket? Nekem, kérdéseket. Időarányos jelzéseket. Kívülem, ki kérte és kinek teszek? Helyzetjelentéseket,
sosemkért szívességeket. Teszek rá! Teszem amit kéne, vagy amit annak hiszek. Mint a kisgyerek,
színezem a feketével keretezett részeket. Míg van fehér folt, s színezékem engedélyezett. A szó nem színtartó,
ezért láthatsz ennyi részeget. Józanul kibírni, közömbösnek dicséretes, szín-játszónak unalmas lehet. Van, aki
sorsnak becézi a gyengeségeket. Pislognak a fény idültjei. Méricskélnek szenvedélybetegei a szélnek. Földhöz
ragadtak a szálló dolgok. Nem csak az idő és az élet-rongyok. A lényeges befér e lelakott kevésbe, s ha meg-
szerezted, lehet, hogy kevésnek kell lennie, hogy szállónak neveld, vagy a hiányát elviseld. S ne repülj helyette.
Le. Fontos a változás, a fejlődés... Az iránya. Az észlelés, az érzés, a döntés... A hatása. Néha, jobb kivárni, mi
az irány hatása, mint várni a puffanásra. Erőltetni? Gyengén, erős lenni? Nekem, nem érdekes. (Csak bárhol,
bárkinek.) Alárendel(tet)ni, másnak érdemes. Ezért lettem költő(?) Változtatni késő és ez se megy. (Az, már
jobban, hogy feláldoztam e féligazságot egy poénért.) Nem az erőm hagy el, nem a tehetség szelel, nem a téma
nem érdekel, (hisz állandóan változom. Lefelé, ahogy elteltem idővel,) csak a kényszer halványítja el, az életem
az életet. Kopik a felszínem is. És ez az ami más(ok)nak látszik. Az emlékezőknek tetszik, a következőknek
sem. Hiába nem lényeges, nekik a lényeg ez. A kezdet eldől a felszínen és a mélybe csak az bukik, kit a lét-habos víz
nem taszít, kiválasztott kiválasztó, érzékzavart párosodó, vagy kíváncsi, rabló, perverz, kit a nyitott-
ság szerzésre indít. Ezért felszenvedem, vagy felélvezem. (Kettőjüké az érdem. Vajon, miért nincs érmem?)
Lemosdatom, tisztába teszem, kicsit megedzem, nyesegetem, mi nagyra nőtt bennem, prózában, vagy versben.
(Máskor(ban) meg tettben.) S ha jut rá(m) időm, megengedem, hogy a külsőm jobban tetszen. Rajtam legyen,
ami bennem. Mást nem tudok, máshogy szürkébe sápadok. Igen, lusta is. És hazudok. Ez így együtt. Ezzel
együtt, ha jól csinálom, (érző jogon,) boldog vagyok. Valóban vagyok. Választott okok, fokozott okozatok, ritkuló
pillanatok. Szeretnék... De többet teszek, hogy ne szeressenek. (Mintha nem ezt akartam volna (s)írni.)
Észre se vegyétek. S adjátok cserébe azt a szemüveget. (Hogy közelebb és rövidebb legyek.) Ha elég sokáig
leszek... Tényleg, meddig akarok? Amíg jó, ameddig lehet? Mind elmúlt már százszor, ki tudja hányszor hagytam el
és hívtam a kezdetet. Azért, csak akarom! Ahogy e lapon gyülekeznek a közhellyé öregedett rész-
letek, élem a hibát és nem érem el az Istent, aki hibázni engedett. Megy(ek), ameddig megy, munka - takarítás.
Ez, valamelyik szinten (életspirál,) korlátlan idejű kegy. (És kizsákmányolás.) Ahogy a pókháló az alkotás,
a por az elmúlás, együtt, (elhanyagoltad) az életed. Semmi sem végleges. Vagy minden az? Vagy amit megértünk,
a tudatos fele? A körben nincs jelentősége, végül, (ha volt kezdete, lesz vége,) mi nem leszünk benne,
közte, a közben lehetősége. -

Mókuskerék.

Megszokásból élünk, mert belekezdtünk,
ami tegnap kezdődött, holnap fut tovább.
Átmeneti örömök és félelem tartanak életben,
amikben hittünk, jó emlékek, napos csodák.
Közönyök igazgatnak, rosszá-szült valóság,
pusztuló élet(ünk), rugalmas igazság.
A vágyak, s a remények az egyensúlyba vesztek,
korábban ellökött súlyok továbblöknek,
kusza, irányvesztett energiák.

-

Hitetlen ámen.


Gyermekem van. S ez több, remélem,
mint ami nincsen, s ami nem is lesz mégsem.
Jó érzését élem, a rosszat szégyellem, de
izgat a tény, elágazott, s bedugult az életem.
Hiányzik más, ami kedves volt és csiszolt
egyéniségem "mitőlünk" féltem.
Átrendeződik minden, már neki jár
amit még reméltem, a valóság alászáll
és vágyát tükrözi a képzeletben.
Kötelességből köteleimbe léptem,
tisztességből belekezdtem, pedig talán,
jobb lett volna megterveznem.
Vivő lényegeim részét be, vagy lefejeztem.
Csukott szemmel a szabadesésben,
hagytam, hogy megtörténjen.
Hit, szerelem nélkül, szükségünk enyhéül,
csodát vágyva belementem,
mások boldogságát állom,
s a miénket várom, szeretetben.
Örülök, csak egy kis kétségbe estem,
míg titeket, magamat, hogy szeressem?
A megszületett bennem is szülessen.
Mindegy, tettem okán tettem,
öröklött szentségben, bízva az (el)rendezésben.
Erőm és szerencsém legyen, hogy bírva tegyem
és felneveljem fékentartóm és jövőképem,
időm és lehetőségem könnyedébben,
élhessünk élhetőbb életben, szép meglepetésben,
s az én részem is beleférjen.
Elérjem és érjen, megérje és megérjem.
Hiteget egy hitetlen ámen.
-


Idők.


Nehéz bennem a lélek,
a mai bajok holnapot kérnek.
Játszom a szóval, ígérem ami nincs,
melegetek kitakartam és
sötétre nyit a hetedik kilincs.
Persze remélem a jót, sőt kérem,
de nem hiszem, hogy hinne nekem,
s hagynátok, hogy éljem.

Múlt - tiszta fordulópont vagyok,
érdemes hiteleznie a szerencsének.
Csak, a meleg hűl, a jó rosszul,
járó időm finisbe fordul,
épp, hogy félig élek, félek.
Míg a hitelezők csereberélnek,
lehetőségem zölden lehull.
Marad a játék szépsége,
kijátszott játék(os)a
és sajnálom vadul.

A nyár nem is volt,
a tavasznak múltja van,
az ősz felém rohan,
a tél belőlem fakad,
időmből időjárás marad,
s a ma hidege nem segíti hinni,
hogy holnapomban nap van.
-


És mért kéne abbahagynod?

Másnapos a világ, a tudatod sem ébredt.
Rosszul működik a tested,
rendszered kicsapással fenyeget.
A múlt mélán múlik tőled.
Ezzel, rajtuk kívül is együtt kell élned.
Gyökér nélkül őszülsz a télbe,
tavaszod magad sem hiszed.
A nap-meleg megáll előtted,
a fény meredt kétségbeesés...
Nem hagy pihenni a hold-havas éj,
szabadulni vágy a lélek.
A mát sem érted, s a múltat sajnálod,
(magadban ) érzed a tűnő idő irtózatát.
A holnaptól, (ez nem jövő) hasznod,
lehetőséged félted, irigyled mások
másra tartó útját, irányod szegénye,
se családjuk, se barátjuk, csak vágyaik pecére.
Megmenthet e, az apróságok öröme?
Tedd amit tudsz, élj (vele) s ha
megírni megérte,
verseidtől feszes létezésed íve.
Nincs semmi helyette.
Ez az élet jutott.
S okaiból született szavaiddal terhes.
(És) miért kéne abbahagynod?
Bárhol, bármeddig, csak jól érdemes.
-



Türelmi zóna.
(Tragikomédia egy kivonásban.)


Történik: Veled, most. Másokkal, tervben, hírben, politikában. "Azokkal" Budapesten, félúton a dzsumbuj és az EU között. Valójában nem ott, ahol kéne.

Személyek: Magyar kurvák: "Naccsága". (Öregedő konzumnő, jó karban (és farban.) (Kínai irányítás alatt.) .
"Tanárnő". (Kéjes álmaink tanár nénije, "munkaruhában".)

Roma kurvák: "Cumis Meg." (Meg Cummings utánzat, 10 év hátránnyal és
elöl, kivehető protézissel.) .
"Szüzi". (14 éves csoki-csinibaba, pedofil falat.)

Stricik: Cigány . (Tipikus roma nehézfiú könnyű melóval.)

Kínai . (Öltönyös, edzőcipős, üzleti próbálkozó.)

Kuncsaftok: Polgármester.
Ügyintézők. (A nő kivétel.)
Török kamionos.
Német turisták. (2)
Üzletember.
Rakodómunkás.
Menedzser-segédek. (2)
Kínai vendég(e).

Valamint: Állatorvos. (Kukkoló. Valójában távcső.)
Biztonsági őr. (Kopasz, nagydarab, sötét(ben).
Rendőrök. (4) (Fele mundérban, fele civilben.)
Moteltulaj, kocsmáros, vendégek, (a háttérben).

Javaslat: A színészek improvizálhatnak, a kínai, cigány akcentust, mimikát és a kísérő mozdulatokat illetően, de természetesen, minden mű-máz nélkül, ahogy történhetne, vagy, ahogy történni fog. A darab (szó szerint), egy
helyzet és időszelet, írói kiemelés, a "többi" a színház dolga.

Színhely(szín): Utcarészlet. (Ideillő.) Az egyik oldalon elhagyott ruszki laktanya, benne raktárak biztonsági őrrel, a falon feliratok, friss falragasz. Arrébb bejáratszerű nyílás. Szemben kocsma, egy üres telken konténeres "motel", állatorvosi rendelő. Közte, benne a "placc".


Zsaru (1) Tüntetők, aggszüzek, kommunisták nincsenek?
Zsaru (2) (Hátranézve) Senki.
Zsaru (1) Akkor jó. Mindjárt jön a polgármester felavatni a türelmi zónát.
Zsaru (2) Mi lelépjünk?
Zsaru (1) Menjünk a végekre biztosítani.
Zsaru (2) Mire van jogosítványunk?
Zsaru (1) Türelemre. Egyenlőre.
Majd kialakul. Csak balhé ne legyen és tejeljenek.
Zsaru (2) Türelmi zóna.... A türelmetlenek gyorsabban végeznek...(Felröhög.)
Rendeletek...(Olvassa a falragaszt.) Megint a közlekedésiek jártak jól. (El.)

Középkorú, jól-fésült mosolyú, öltönyös-nyakkendős, hivatalos személy vonul be. Kezében papírok, mögötte az ügyintézők. Egy férfi és egy nő. Jellegtelenek, alárendeltek és túlterheltek. A polgármester megáll a volt szovjet laktanyával szemben, aztán gondol egyet, megfordúl és átmegy a kocsma elé. Megköszörüli a torkát.

Polgármester Khm. Nincs még itt senki?
Ügyintéző(nő) Mindjárt jönnek. Szóltunk....(Int a férfinek, az bemegy a kocsmába.)

A krimóból néhányan kijönnek, a tulaj tereli őket. A "motel" tulajdonosa bratyizóan int, a biztonsági őr kiáll a kapu elé
a kutyával. Az állatorvosi rendelő ablakán felhúzzák a redőnyt.

Polgármester Tisztelt munkatársak... (Derültség. A polgármester veszi a lapot, velük
nevet.) Polgártársak, Hölgyeim és Uraim!
Ügyintéző (a másikhoz) Ebből, eddig egyik sem ült.
Polgármester A Kormány, az Országgyűlés, a fővárosi és kerületi vezetés határozata
alapján, minden irányú egyeztetések és kompromisszumok után úgy döntöttünk,
hogy Budapesten itt először, kijelöljük a türelmi zónát, az üzletszerű kéjelgés, khm, a
prostitúció... A szexuális szolgáltatást nyújtó és igénylő felek, valamint a kiegészítő
tevékenységet végzők számára. (Az ügyintézők halkan tapsolnak.) A türelmi zónát
ezennel megnyitom.

Felméri a gyér közönséget, zsebrevágja a papírt és integet.

Polgármester (Az ügyintézőhöz.) Mit lehet még itt mondani? Mondjam, hogy jó munkát?

Elindulnak visszafelé, a moteltulajdonos megrázza a kezét, a kocsmáros bravózik. (El.)
A vendégek visszamennek a kocsmába. A tulajdonos megütögeti, erre kigyullad a motel fényreklámja. Körülnéz,
aztán bemegy. A biztonsági őr átbújik a sorompó alatt. A kutyát át akarja ugratni rajta, de az beslisszol alatta.
A roma strigó ( nagydarab cigány, fekete farmerban, trikóban, bőrdzsekiben, nyakában több réteg aranynak látszó lánc. Kigyúrt és szotyolázik.) óvatoskodik be, szemből az üzletembernek öltözött kínai jön.

Roma strici (Odahajol a kínaihoz.) Hé! Csaj kéne? (Jobban megnézi.) Beszélsz magyarul?
Kínai strici (Hangosan, keleti akcentussal.) Kicsit. Nő nem kell, van nekem kettő, két
gyönyörű, gyönyörbeejtő...(Cuppant a szájával, kínaiul mond pár szót, kezével a
nagy csöcsöket mutatja.

Hátrafordúl, int. Ajtócsapódás, megjelenik a Naccsága, hosszú, melírozott hajcsodával, magas sarkú szandálban, mélyen dekoltált, felsliccelt, tűzvörös, partira való ruhában. Arcán erősen kifestett üzleti mosoly, nagy csöcsei rengenek, ahogy vonul. Mögötte fiatalabb, de szolidabb kiadásban a másik kurva, szürke ballonban, kezében hosszúszárú, vörös rózsával. Mindketten szőkék és magasak.

Roma strici (Magának.) Na, ezek jól eldzsalóztak, öreg kanca és a kupec kurvája.
(Hátraszól.) Jöhettek Meg, megnyílt a placc! ( A kocsmai oldalra lép.) Ez az oldal a miénk! (Közli a kínaival.) (Belerúg a kocsmaajtóba.) Gyertek már Meg, a károm lökje ki a szívedet!

Nyílik az ajtó, kilejt a két roma luvnya. Elől Szüzi, jócskán fiatalkorú, pedofil-falat. Kislányosan vékony, loboncos sörényű, az alig forrónadrágból kilógó kemény seggekkel és ágaskodó cicikkel. Felül is farmerban, az ing végig
nyitva, köldök felett megcsomózva. Kissé esetlenül mozog hernyótalpas holdjárójában. A másik becsapja az ajtót
és köp egyet.

Cumis Haljak meg, ha ez Szmirnoff volt. Átvert a szemét! (Keze fejével megtörli a száját.)

Harmincas éveit taposó, hízásnak induló cigányasszony, hosszú fekete szoknyában és topban, amiből kilógnak túlméretezett csöcsei. Néha furcsán selypít. Arca és frizurája miatt, távolról emlékeztet "Meg"-re a Sunset Beach-ből.

Cumis Megyek már, mit vered itt a nyálad? Egy felest is sajnál tőlünk ez a strigó! Leszünk
mi még itt éppen eleget.
Roma strici Gyere Szüzi, rázd a lácsó kis seggedet! Te meg (fordul Cumishoz) nyitogasd a
szádat!
Cumis Otthon légy nagyfiú, majd ha felébredek!
Roma strici Na, csak ügyesen. Itt leszek a kocsmában, figyelek. Tudod Meg komázlak, de
ha variálsz...(Fenyegetően felé lép, a kurva hátrál.)
Kínai strici (A szőkékhez.) A laktanya előtti a jobb hely. Nem lesznek nyelvi problémák.
(Pörgeti a szájában a nyelvét.)
Tanárnő Ezek már hazamentek.
Kínai strici Majd jönnek mások. (Magas hangon vihog.)
Naccsága Ha más nem, majd ti.
Kínai strici Mi már itt lenni. Ez haza.

Szüzi olvassa a falra írt szöveget: "Ruszki go home!"

Szüzi Akkor, menjetek haza...!
Cigány strici Elhúzhatná innen a belét! A munkavállalóival együtt! Vállalkozó...Még jó, hogy
nem Madam. Kínai Madám! (Röhög saját viccén.)
Kínai strici A szexházak mindenkinek jobb lettek volna. De, ha ez van, itt vállalkozok! Érti,
cigányember?
Cigány strici MR.
Kínai strici Miszter?
Cigány strici Magyar Roma.

Farkasszemet néznek. Végül egyik sem kezdeményez.

Kínai strici Itt leszek a kocsiban. Ti csak szexszeljetek, szexszeljetek!
Cigány strici Először jöttek a digók,
Naccsága Azok legalább hoztak.
Cumis (Közbevág) Pertye, nylonharisnyát!
Naccsága (Lenézően.) Te már csak tudod...
Cumis Maga beszél, Naccsága! Maga még a Kádárnak is cidázott!
Szüzi Bocsi, a Kádár rezsimben!
Naccsága Nagy különbség!
Tanárnő Akkor, az volt.
Cigány strici Szóval, először jöttek a digók, aztán az arabok, most meg itt vannak a kínaiak.
Tanárnő Meg az ukrán, az orosz maffia, az albánok, meg a szerbek...
Cigány strici Azok nem itt gályáznak.
Tanárnő Jönnek még azok...
Cumis Tőlem jöhetnek. A kamionsoron az ő nyelvükön is megtanultam, amit kell. (Vihog és
obszcén mozdulatokat tesz.)
Naccsága Azok nem dugni jönnek! Bár, az magát úgysem érintené. (Legyint a Cumis felé.)
Szüzi (A strigóhoz.) Gályázni, most is mi gályázunk,
Cigány strici (Letorkolja.) Én megvédelek titeket és viszem az üzletet.
Szüzi (Folytatja.) és nem tudom, hogy fogsz megvédeni, ha tényleg idejönnek.
Cigány strici (Zavarban.) Na, te csak ne féltsél engem! (Kiköpi a szotyolahéjat.) Kapjátok
össze magatokat, meló van! (Elindul a kocsmába.)
Szüzi (Halkan.) Ki a franc félt téged...?

A lányok fel-le sétálgatnak, helyezkednek, ismerkednek a tereppel. A Tanárnő belekarol a Naccságába és int a romáknak.

Tanárnő Ha már itt vagytok, ismerkedjünk meg.
Cumis Ismerem én így is a fajtádat...
Szüzi (Engedékenyen.) Ez itt a Cumis Meg. Azt hiszi hasonlít a sorozatból a Meg
Cummings-ra...
Cumis Mért, talán nem? Mit bazseválsz itt...
Szüzi Nagyon jó a cidában.

A Tanárnő értetlenül néz.

Naccsága A leszopásban.
Szüzi (Folytatja.) Elől alsó-fölső, kivehető protkója van, hogy jobban menjen. Meg ne
sértse a bránert. Az embere csináltatta, (int a kocsma felé) persze, előbb kiverte a
fogait. Nagyon jó lóvét keresett a kamionsoron. Én Szüzi vagyok. Két évig szűznek
adtak el, most is az öreg pasikat dzsanázom.
Naccsága Meg, aki jön. Nehéz szakma ez, kőkemény robot.
Cumis Hajtani kell itt is, mint bárhol máshol.
Tanárnő Ezért vagyunk hajtós ribancok.
Naccsága Ti lehet, én nem.
Cumis (Szüzihez.) Nem, mi? Majd megszakad az öreg gádzsi, hogy egy kuncsaftja legyen.
Maradjál, ennek még egy pasija sincsen, aki rendesen megdugná...
Szüzi Kb. annyi lehet, mint te.
Cumis Hagyjál má... Olyan, mint egy parádés ló!
Naccsága Én konzumhölgy voltam, vezető hostess a Gellért szállóban. Olyan fejeket
szórakoztattam, mint a Leonyid Brezsnyev, a Tyimir Szen...
Tanárnő Az se most volt. Akkor még az a vicc járta: ettél már Brezsnyev karajt? Nem?
Nem is csodálom, él még az a disznó...
Szüzi Ki az a Kinyílt Szem?
Cumis Valami nagyfejű sárga.
Szüzi Á, onnan az ismeretség.
Naccsága (Az égre sóhajt.) Hova kerültem?
Tanárnő Az utcára, drága.
Cumis Aztán kiöregedett, mi? Itt sem sokáig húzza.
Naccsága Nem sok különbség van köztünk. Már korban. Egyébként..., ha azt zongorázni
tudnám, én fizetnék neked, ha tényleg olyan jó a nyelvérzéked. Persze csak a
csokizóba...

A többiek röhögnek, a Cumis selypít dühében.

Cumis A Debla csárja szét a szeggét...
Tanárnő Akkor, hogy íveltél ide? Egy lepusztúlt laktanya és egy ócska krimó közé, arccal a
konténerek felé, a kéj-gettóba?!
Naccsága A renderszerváltás és a rosszul váltás.
Tanárnő Mi?
Naccsága Házasság... A második fele. (Grimaszol.)
Tanárnő A rendszerváltás olyan, mint nálunk a bugyiváltás. A szennyest lecseréljük
Szüzi Már aki...
Naccsága Hát nem ti vagytok a rendszerváltók, az biztos.
Tanárnő (Folytatja.)... de koszos lesz újból.

Cumis Szakmai ártalom. Meg politika. (Vihog.)
Tanárnő Az. Alulról építkező. (A fenekére ver.)
Naccsága Fekete humor. (Legyint feléjük.) Pardon,pepita Mi beépítettek voltunk, (Folytatja.)
Cumis Téglák, mi?
Naccsága Külföldi politikusokról, üzletfelekről szállítottunk híreket. Nem voltunk rangunk,
de békén hagytak minket és egy jobb fülesért a hírszerzés fizetett. Aztán a
rendeszerrel együtt és is pléhre csúsztam.
Tanárnő (Énekli.) A párttal, a néppel egy az utunk...
Naccsága Ott álltam,
Cumis (Közbevág.) Állt...Feküdt, v- betűben, mint a darvak szállnak!
Szüzi A nótás műveltsége.
Cumis Jobb is, mint az a techno-zene, állandó robaj, mint a légkalapács... Apád is azzal
burgyizott, már amikor.... Biztos azért csíped.
Szüzi Ki nem szarja le....! (Elfordul.)
Naccsága (A Tanárnőhöz.) A Gellértből menni kellett, ott álltam (fenyegetően fordul Meg
felé) egy megváltozott világban, valakik után, valakire vágyva. Megijedtem. Az
egyedülléttől, a létbizonytalanságtól, az öregedéstől. Hozzámentem a Gellért kirúgott
személyzetiséhez, aki érdekből megkért és én érdekből hozzámentem.
"Elérdeklődtünk" egymással, míg a volt kommunisták, bocsi szocialisták, újra
hatalomra nem jutottak. Bekerült politikai államtitkárnak a külügybe. A
valutaszámlámra már nem volt szüksége, a politikusi pályába meg én nem illettem
bele. Azóta, egy senki után, senkire se vágyok. De bárkire várok! (Eltúlzott
szívélyességgel magához öleli a világot.)
Cumis Ugyan, a pasik mindenütt egyformák...
Tanárnő Megvolt a végzettséged, beszéltél nyelveket....
Naccsága Azzal te is sokra vitted....
Szüzi Beszéltek, rendesen?
Naccsága Angolul, németül. Én egy kicsit oroszul is.
Szüzi Akkor itt jó helyen vagy, beszélhetsz a falnak.
Cumis Mi meg cigányul!

Két középkorú és osztálybeli német jelenik meg, jellemző kinézetben. Naccsága azonnal rájuk száll, ajálkozik,
tárgyal velük.

Naccsága (Szüzihez.) Téged akarnak.
Szüzi Hova? (Tanácstalanul néz a falon lévő lukra.)
Naccsága A motelba. Natürlich! (Belekarol a németekbe, Szüzivel együtt el.)
Cumis (A Tanárnőhöz.) Te, tényleg olyan jó vagy? Azért hívnak a Tanárnőnek?
Tanárnő (Zavarban.) Igazából tanítónő... Tanítóképzőt végeztem, két évet tanítottam is,
de abból a pénzből nem lehet(ett) megélni.
Cumis Mennyit adtak?
Tanárnő Szóra sem érdemes.
Cumis (Félreérti.) Szopásra? Megéri az! Három rongyot kaptam egy cidáért a kamionsoron.
Itt tizet kérünk. Se perc alatt megvan, csak kikapom a protkót (kiveszi a protézisát és
imitálja a műveletet), be-ki, (kiköp) és jöhet a következő.
Tanárnő Az utcán, egy rossz hétvégén összeszedek annyit.
Cumis Csak mást ne! (Vihorászik.)
Tanárnő (Komolyan.) Szigorúan csak óvszerrel!
Cumis Dugni én is csak kotonnal szoktam, de ... nem bírom a gumi ízét a számban.
Tanárnő Itt, csak úgy szabad. Fő a biztonságos szex.
Cumis Tudom. Majd rágógumit rágok, hogy szoktassam magam.
Tanárnő Inkább gumicukrot szopogass. Tudod a rossz beidegződés...
Cumis (Felháborodva.) Én profi vagyok! Amikor még megvoltak a fogaim, akkor sem
sértettem meg egyet sem. Így meg ... Mintha a mindzsómba lenne. Akárhova
megyek, követnek is a kuncsaftok.
Tanárnő Meg az erkölcsrendészet.
Cumis Ez a türelmi zóna! Itt lehet.
Tanárnő Csak várd ki a végét. Meg leszünk még szivatva!
Cumis Azt én is dzsanáznám egyszer...
Tanárnő Boldogok a lelki szegények, mert övék a türelmi zóna.
Cumis Ne imádkozz itt! Mi is vallásosak vagyunk. A romáknak a legfontosabb a család és
az Isten.
Tanárnő Neked van családod?
Cumis Van... (Megfordul és elmegy.)

Szüzi és Naccsága jönnek ki a motelból. Szüzi rámenősen pörgeti a táskáját, a naccsága a misz kurva álarca alatt himbál.

Tanárnő Na, milyen volt?
Naccsága Amilyen a kérdés. A németek nem változtak attól, hogy összeengedték őket,
csak még smucigabbak lettek.
Cumis Külön szobában voltatok?
Szüzi Persze. Minden rendben. Az öreg sváb már a látványtól elélvezett, kicsit nyáladzott
rajtam, s már dellázott is. Valutában!
Naccsága A szállodaportás küldte őket. Ragaszkodtak a tőle hallott árhoz, még a szobákat
sem akarták kifizetni.
Tanárnő Jattoltak?
Naccsága Ezek? A tíz százalék bele volt építve az árba, a petting fele ingyen...
Szüzi Ugyan, tíz perc sem volt, s ebből hat volt a zuhanyozás!
Naccsága Végülis tüftig kis kétperces pasasok voltak és betartották a normát.
Cumis (Szüzinek.) Mondom, hogy hiányzik neki a dugás!
Naccsága Régen válogathattam a sikeres emberek és a jobbnál jobb külföldi férfiak
között. legtöbbször élveztem és még jól is kerestem! Most meg... (Lemondóan
legyint és bemegy a kocsmába.)
Cumis (Megvetően.) Úri kurva! Ez szórakozásból is csinálta volna. -Nekem ne fizessen,
(utánozza a nagyságát,) - csak ajándékot fogadok el... Valami kicsit és értékeset...
Tanárnő (Maliciózusan.) Ezek, a feleségek. A Naccsága most ugyanitt, ugyanazt csinálja
mint mi és jól! Én tudom, hogy mennyit hoz össze.

Két, alkoholtól irányult fiatalember irányul be, összeölelkezve. Menedzser jelöltek, (sötét öltöny, fehér ing, nyakkendő, bunkó-fon a kézben) kacsingatnak, lökdösik egymást.

Tanárnő Uraim, mire van szükségük?
Cumis Hagyjad, ezek csak kukkolnak. Mutasd meg nekik a seggedet, (hátat fordít, lehajol
és felkapja a szoknyáját,) boldogan hazamennek és megdugják az asszonyt vagy a
barátnőjüket. Ezek nem tejelnek.

A páciensek röhögve el. Egy sötét hajú, pocakos férfi közeledik, gyűrött ingben és hátul kifényesedett szövetnadrágban. Széttárt karokkal siet Meg felé.

Kamionos Meg, Meg Cummings! Tegnap jöttem. A kamionsoron mondták, hogy itt
keresselek.
Cumis Helló Ahmed! Mi van, tele vagy? (A Tanítónőhöz.) Török kamionos, régi
kuncsaftom. Mindenhová követ.
Szüzi A török követ...
Cumis (Büszkén.) Értékeli a szaktudást. (Megütögeti a török hátát.) Meg hasonlítok is az
asszonyra. Láttam a kamionban a felesége képét.

A török vigyorogva tapperolja, közben az órájára néz.

Kamionos Menjünk, menni kell...
Szüzi Elmenni, mi?

A török értetlenül vigyorog, Meg a fal mögé vezeti. Folytottan nyög, törökül fohászkodik egyre hangosabban, majd elhallgat. Köpés hallatszik, kisvártatva megjelennek. A török zavart vigyorral int és lelép. Cumis az állatorvosi
rendelő felé mutogat.

Cumis Valaki kukkol a rács mögül. Távcsővel, a szemét!
Szüzi Biztos a doki. Majd beajánlak. Úgyis hetenként ellenőrzésre kell mennünk. Biztos
megegyeztek...
Tanárnő Az, állatorvos. Csak állatokat kezel.
Cumis Akik a teszteket olvassák, úgyis állatnak tartanak... Hogy rohadna le a kárjuk!
Neked is! (Rázza a kezét a rendelő felé.) Gyere ide, mutasd magad! Mi majd
kiürítjük a zsebtájékot, a Tanárnő meg pluszban lelki tanácsot ad.
Naccsága Tanácsot? Egy kis melegséget. A körülményekhez mérten. (Enyhén botladozva
lép ki a kocsmából.) Nemhez és hőmérséklethez mérten.
Cumis Na, ez jól begargalizált.
Tanárnő Piás. Ezért van itt.
Cumis Meg a kora miatt. Engem nem tud becsapni.
Szüzi Egy időben kezdtetek és most is együtt koptatjátok a járdát.
Cumis Mért, te mit fogsz csinálni?
Szüzi megvonja a vállát.
Naccsága Nem mindegy ? A vége úgyis rossz lesz.
Tanárnő De nem mindegy a mikor, a hol és a hogy?
Szüzi És a mennyiért! Maradjunk is ennél. Különben is, ha csak tíz évenként változtatok az
életemen, akkor is több esélyem van, mint nektek. Most is.
Naccsága (A Tanítónőhöz.) Szar ügy mi? Itt és így, még igaza is van.
Cumis (Félrelöki Szüzit.) Dugulj el te! Mert betapasztom azt a picsa szádat!
Szüzi Hé, ez türelmi zóna, nem?
Üzletember Az hölgyem. Én meg vevő vagyok a bájaikra.

Ápolt, pirospozsgás, semmitmondó. Újgazdag ,új ruhában.Tüzetesen végignézi a lányokat, Szüzi pózol neki.
Utoljára a Tanárnőhöz ér. A Tanárnő a faltorzón ül, kezében az ölébe támasztott rózsa. Szendén félrefordítja a
fejét, és a kellő időben szétdobja a ballont. Alatta meztelen, a rózsa szára a bozótban...

Üzletember Nicsak, kollegina! Hát itt találkozunk... (Nem tudni megjátssza e, vagy valóban
zavarban van?) Te is...?
Naccsága Ő is, de én inkább. Fizess valamit menedzserem, aztán betáncolunk a
gyönyörök kertjébe! (Belekarol az oda sem figyelő férfiba.)
Üzletember Bocsásson meg hölgyem.... (Kikerüli a Naccságát és a Tanárnő után megy.)
Klára te vagy az?

A Tanárnő igyekszik rendezni az (ál)arcát és a munkaruháját.

Tanárnő (Kényszeredetten.) Nem, a csámpás Rozi a 2 C-ből... Látom Rostás, jól felvitte az
istened a dolgodat.
Cumis Ez is nemzetiségi?
Naccsága Az, de egy másik szintről.
Üzletember (A Tanárnőhöz.) Szabadna Téged is...?
Tanárnő Nem szabadna.... De lehet. Két évig üldöztél a suliban és most bejött neked.
Szerencsés fickó vagy és veled szemben még érzelmeim is lesznek... (Undorodva
néz az elégedett ürgére.)
Üzletember Mennyi lesz? Egyezzünk meg.
Tanárnő Úgy látom, ki tudod fizetni. Mesélj, mi történt veled?
Üzletember (Aggódva.) Nem időre megy?
Tanárnő Teljesítésre. Ahogy az oktatási terv.
Üzletember (Nevetve.) Az sohasem jött be teljesen.
Tanárnő (Félrefordulva.) Ahogy neked se...
Üzletember Tessék?
Tanárnő Hallgatlak, csak mond! Testi, lelki szemétládák vagyunk.
Üzletember Én inkább rád lennék kíváncsi.
Tanárnő Az az első díj! Azért pótdíjat fizetsz.
Üzletember (Sietve.) Négy éve otthagytam a sulit, ezek szerint még előtted.
Tanárnő Amikor megszüntették a politikai gazdaságtant és az orosz nyelvet.
Üzletember Az sokkal előbb volt. Ajánlatot kaptam a helyi SZDSZ párszervtől egy külső
tanácsadói helyre. Amikor megválasztották őket, belsős lettem. A bukás után
vállalkozó, rejtő színekben. Dióhéjban ennyi.
Tanárnő De aranyozottban.
Üzletember A számításom megvan... Na, és te? (Elindulnak a motel fele.)
Szüzi Szegény, most nem irigylem.
Naccsága Én máskor sem. Egyébként, az ilyesmi mindig benne van a pakliban.
Cumis Vendég, az vendég, pénzt hoz a házhoz.

Szüzi a fejéhez kap és otthagyja. Észrevesz két keresgélő férfit.

Szüzi Figyelem, kapás!

Naccsága a haját igazgatja, szájspray-t fújkál, a Cumis mereven figyeli a közeledőket.

Cumis Túl egyformán lépnek... Ezek zsaruk!
(Szüzihez,) Dzsalj be a kocsmába!

De addgigra odaérnek.

Hekus (I) Igen, mi felismerjük egymást.
Hekus (2) Maguk miatt vagyunk itt. Csak a helyszín és a direkciók változtak.
Naccsága Egymásért kéne...
Hekus (I) Jó estét, rendőrtisztek vagyunk, kérem, igazolják magukat a hölgyek!
Hekus (2) (Szüzihez.) Kérem a személyi igazolványát kisasszony! (Meg-hez fordul.) A
magáét is.

Elveszi, felírja, aztán összehasonlítja az iratokat. Még egyszer ellenőrzi és felkiált!

Hekus (2) Hát ilyen nincs! Ezek a dakoták..! Az Anya futtatja a lányát! Ráadásul, a kiscsaj
I4 éves!
Hekus (I) Igen? Akkor velünk jön. Fiatalkorú, ilyenkor, itt nem tartózkodhat.

Elteszi Szüzi személyiét, Megét visszadobja.

Hekus (I) Kérem, jöjjön velünk. (A másik hekus Szüzi mögé lép.) Majd bent eldöntik, mi
legyen magával.
Cumis Biztos urak! Ne vigyék már el! Nem csinált semmit! Megteszek mindent, fizetek, ha
kell!
Hekus (I) A gyereknek tenne meg mindent, hogy iskolába járjon, ne itt stricheljen!
Szüzi Neki ehhez semmi köze! Szabad akaratomból dolgozom!
Hekus (2) Persze...
Naccsága Engem meg se néznek? (Nyújtja a személyiét.)
Hekus (2) Felteszem, itt lesz még máskor is.
Naccsága Bármikor szívesen látom. (Mosolyog üvegesen.)
Hekus (I) Induljunk a kocsihoz.
Cumis Mi lesz vele? Engedjék már el, kérem szépen!
Hekus(2) Mi lenne? Végül, úgyis itt köt ki. Pár idény még és tanítja az újabb eresztést.
Anyáról, leányra szálló szakma.

Szüzit elvezetik, a Cumis beront a kocsmába. A Naccsága egyedül maradva, benyúl a táskájába, kivesz egy lapos üveget és alaposan meghúzza. Köhint és összerázkódik.

Naccsága Na, kinek van igaza? Á, ahogy az igazsággal lenni szokott. Akinek több jut
belőle. Legalábbis a kópiáiból. Örülj, hogy téged békén hagytak. Meg is
büntethettek volna, ittas élvezésért...

Felvihog és ráül a telep sorompójára. A feketébe öltözött biztonsági őr kiugrik a kuckójából. Bent ugat a kutyája.

Bizt.-i őr Hé, te! Ez magántulajdon, azonnal szállj le!
Naccsága A kedves Mamát. Azt tegezze! Ne féljen, nem törik le. (Akkurátusan leszáll,
megigazítja a ruháját.)
Bizt-i őr Ez nem azért van, hogy rajta pihenjen.
Naccsága Ne aggódjon hapikám, béke van. Már leszerelt, vagy nem?
Bizt-i őr (Dühösen.) Én, a "Kemény kéz" Biztonsági Szolgálat hivatásos őre vagyok!
Naccsága Bocsika, azt hittem, hogy nemrég szerelt le, vagy szabadult... A frizurája miatt.
(Naccsága kissé nehezen formálja a szavakat. Ledéren int és otthagyja a vörösödő
bizt-i őrt.)
Naccsága Vörös és fekete... Stendhal, ha jól emlékszem...

Az őr dühösen berúgja a bódé ajtaját.
Szüzi ér vissza.

Szüzi A többiek?
Naccsága Anyád bement a csehóba.
Szüzi Ne hívja őt az Anyámnak, itt mind a ketten dolgozunk!
Naccsága A Tanárnő még nem jött vissza. Hosszú menet, vagy sok a duma.

Szüzi indul a kocsmába, épp akkor lép ki Meg, mögötte a Strigóval.

Cumis Jaj kicsikém, de jó, hogy visszajöttél, hogy nyaljam meg a lelkedet!
Cigány strici Megszöktél, vagy elengedtek?
Szüzi Ne izgulj, megegyeztünk. Partiba vágtak a riadókocsiban, aztán hagyták, hogy
lelépjek. Összetépték a jegyzőkönyvet. Azt mondták, ma, már nem jönnek vissza.
Cumis Csak, ha kanosak lesznek...
Cigány strici Örülj, hogy megúszta. A zsarukkal jóban kell lenni!

A Naccsága szolidan tántorogva elindul a kocsma felé. A kínai utána indul.

Cigány strici Hagyja, hadd pihenjen. Nincs most itt senki.
Kínai strici De jöhet és akkor maguk viszik el! Micsoda munkafegyelem ez?!
Naccsága Bocsika Mandulácska, kicsit helyettesítsen, pisilnem kell! (Csábos mosolyt küld
az elhűlt stricinek és belejt az ajtón. A kínai visszasiet az autóhoz, hallatszik hogy
bevágja az ajtót.
Cigány strici (Cumishoz.) Hátha megüti a guta és nem nekem kell. Azt hallottam, ezek
hajlamosak az agyvérzésre.

De a rizsevő már a régi, gépi mosollyal indul a kocsmába.

Cigány strici (Megállítja.) Ne rágd magad haver, kölcsön adom az enyémeket, ha kell. Ez
itt a Cumis Meg. Kívánd meg, dugd meg, fizesd meg. Jól megy.
Kínai strici A megy, már nem jó, van benne plusz betű!
Cigány strici Ja. Már benne vagyok én is. (Három ujját összedörzsölve, mutatja a pénz
nemzetközi jelét.) Ott jön a másik nője.

A Tanárnő lép ki a motelból. Rágyújt, láthatóan tele van a hócipője. A kínai odamegy, beszél vele, majd visszamegy
a kocsijához.

Cigány strici Jól van gádzsik, űzzétek az ipart! Nekem vissza kell mennem. Szóljatok, ha
valami kell.
Cumis Ahhoz a kurva géphez, mi!?
Cigány strici Nekem ez az életem, kurvától kurváig. Kértek szotyit? (Odadob Szüzinek egy
tasakkal és röhögve otthagyja őket.)

Szüzi a fülére nyomja a fülhallgatót és rángatózni kezd. A Cumis a képébe nyom egy adag magot és dühösen
elhimbál. Az ügyintézőnő érkezik, hóna alatt egy csomó nyomtatvánnyal.

Ügyintézőnő Kérem, jöjjenek ide! Maga is. (Int a Tanárnőnek.)
Cumis Hol a kollegája, mért nem azt küldte? Bevettük volna egy kis edzésbe... (Nyerít fel.)
Ügyintézőnő A polgármester úrral mentek el, még nem jöttek vissza... Ezeket a
kérdőíveket kell kitölteniük.

(A paksamétát Szüzi kezébe nyomja, igyekszik lelépni.)

Tanárnő (Kiveszi a köteget Szüzi kezéből.) Mutasd, mik ezek? "Kérdések a szexuális
szokásokról... (olvassa) A nemi betegségekről és az ellenük való védekezésről... A
családi állapotáról és helyzetéről (lapozza, majd mintha véletlenül tenné leejti a
nyomtatványokat.) Ezek nem akarnak engem, hát én sem akarom őket.
Cumis A szél majd fellapozza és ha jó az irány, ingyen visszaviszi magának. (Az
ügyintézőnő próbálja összesezdni a szétszórodott kérdőíveket.
Ügyintézőnő Így is jó. (Bekeményít.) Hétfő reggelre mindegyikből hozzanak egyet be,
kitöltve, az AIDS-teszttel együtt.
Tanárnő Azt magának kell leadni?
Ügyintézőnő Mindenféle tesztet...!
Tanárnő Na lányok, szedjétek csak össze... (Szüzi felszedegeti a brossúrákat, leporol egy
lapos követ, óvatosan ráhelyezi őket, majd ráteszi a táskáját.)
Szüzi Majd holt időben kitöltjük.
Ügyintézőnő Az mindenkinek csak előnyére válik. Viszontlátásra, hétfő reggel.
Tanárnő De akkor mi alszunk, hajnalban tesszük le a lantot.
Szüzi Ki, hogy nevezi...
Ügyintézőnő Küldjék be a (keresi a megfelelő kifejezést) a pártfogójukkal.
Cumis Kivel?
Szüzi A pinafogójukkal.
Tanárnő Stricinek hívják a striciket. De azok is alszanak.
Cumis Velünk.
Tanárnő (Elgondolkodva.) Valószínűleg a mienk is. Hacsak nincsen ünnep Sanghajban.
Ügyintézőnő Nekem mindegy, de hétfő délig ott legyenek! Különben felfüggesztik az
engedélyüket.
Tanárnő Nincs is engedélyünk!
Ügyintézőnő De nem is kértük!
Tanárnő Előny az adogatónál. Köszönjük, majd valahogy megoldjuk.
Cumis És tiszteltetetem a kollegáját!

Az ügyintézőnő elbúcsúzik A másik oldalon feltűnik a polgármester az ügyintézővel. Látszik, hogy ünnepeltek, be vannak állítva.

P.mester Pá, gyönyörűségek!
Ügyintéző (Közbeveti.) "ű" nélkül. Fordulnak a kocsma felé.
P.mester (Ügyintézőhöz.) Voltál már kurvával?
Ügyintéző Nem, dehogy. S kedvem, se pénzem...
P.mester Akkor, hogy látod el a feladatot? Személyesen meg kell ismerkedni a munkával,
a munkásokkal, a lehetséges konfliktusokkal, a személyes kapcsolat a legfontosabb!
(Viccesen hátbavágja az ügyintézőt, aki kényszeredetten nevet. Bemennek a
kocsmába.)
Tanárnő Tőlem, ha belefér a repi-keretbe...
Szüzi (A Tanárnőhöz.) Úgy látom egzotikusabb programod lesz.

A kínai strici egy másik kínait győzköd, a tanárnőre mutogat, láthatóan a bájait ecseteli. Odamegy hozzá.

Kínai strici Hú úr nagy ember, az üzletfelem, kell neki minden jó, grátisz, nem kell pénz...
Tanárnő Akkor csinálja maga! Nagylelkűsködik itt, az én kontómra...!
Kínai strici Nem értem...!
Tanárnő Mondjam angolul?
Kínai strici Nem értem, mi a probléma? Te tartozol nekem, én levonom neked Hú úr
örömét. Finom és udvarias légy!
Tanárnő (Hadarva.) Parancsodra. Citromfejű sárkány, rizsszemű egerek fattya.

Odalejt az öregedő sötétruhás kínaihoz, keleti módon, összetett tenyérrel meghajol. A kínai hasonlóképp köszönti. A tanárnő a motelba vezeti.

Cumis Az ilyenért felemelt helyárat kéne fizetni, nemhogy ingyen...
Szüzi Kíváncsi lennék, mért ment bele?
Cumis Amiért te, ha az Oszi mondja.
Szüzi Tudod mikor!
Cigány strici Mi van velem? (Kilép a kocsmából. Bentről nagy röhögés, éljenzés hallatszik.)
Cumis Pénz kell az AIDS-teszthez!
Cigány strici Akkor keressétek meg!
Szüzi Nekünk elég, ha odaadod az eddigi bevétel felét!
Cigány strici Majd a végén, még nincs vége a napnak.
Szüzi Dehogynem. Mindjárt felkel.
Cigány strici Nem úgy értem... Majd elszámolunk, ahogy szoktunk.
Cumis Nem ahogy szoktuk. Itt van a falragaszon (bök oda az ujjával), hogy a bruttó bevétel
min. 50 %-a illeti az örömlányt, s az így maradt nettó összegből kell fizetni a
költségeket és az egyéb részesedést...
Szüzi Egyéb részesedés, ez vagy te!
Cumis (Folytatja indulatosan.) Egy örömlányt illeti, nem kettőt! Mi ketten együtt kapjuk a
második felét!
Szüzi Ha éppeg nem játszotta el az ikertestvérén, a féltökű rablón odabent.
Cumis Eljátszottad? Eljátszottad az egészet! (Sikolt fel.)
Cigány strici Kussoljál Meg, a fasz üsse ki a szemedet, mert leverlek!
Szüzi Menj csak vissza rángatni, s ha elélvezel muzsikálj.
Cumis Mert mihozzánk hiába jössz reggel...
Cigány strici Ne rinyáljatok nekem, addigra visszanyerem! Különben sem férek most a
géphez, mindenki ott tolong a pultnál. A polgármester meghívta egy körre az egész
bandát. Először őket hívta meg a tulaj, amikor bejöttek (meséli boldogan, hogy
témát válthat), utána ők kétszer! Az ügyintéző is, bár mintha a fogát húzták volna.
Jól be vannak nyomva, a Polgármester szórakoztatja az egész kocsmát. Egész jó
fej, ez aztán tudja, hogy gyűjtse a szavazatokat.
Cumis Attól még miatta vagyunk itt. Miatta kell adóznunk, ha majd vállalkozók leszünk, a
többi luvnya meg nyugodtan strichel az egész városban.
Cigány strici Az a vállalkozás dolog még arrébb lesz. Ha nem baró, bármikor leléphetünk...
Szüzi Addigra már minden kerületben zónák lesznek.
Cigány strici Akkor meg jóhelyen vagyunk, nem?

A kocsmából kivonul a polgármester, mögötte a gyenge lábakon álló ügyintéző sasszézik.

Polgármester Megy a munka, megyeget?
Cigány strici Segítsen be polgármester úr és máris jobban megy!
Polgármester Miért is ne? (Kacsint az ügyintézőre. Odahajol hozzá.)
Felcsípjük a két cigány kurvát és összeeresztjük őket. Legalább kitakarítják
egymást. New irigation system...
Ügyintéző ( A hasraesés határán) Nekem mindegy. Benne vagyok. Ha tudok...
Polgármester Leszel... Öregem. Voltál már cigány csajjal?
Ügyintéző Neeem...
Polgármester Miért ne? Azt mondják, több fokkal melegebb a vaginájuk, a forró vérük
miatt.
Ügyintéző Inkább a dörzselektromosságtól. Tudja... Az állandó használattól... (Még
folytatná, de csuklani kezd.)
Cigány strici Na, válasszon polgármester! Egy jó szopiren, vagy egy kis friss pipihusi..?
Polgármester Együtt a kettő! Gyerünk öreg, had szóljon! (Az ügyintéző a falnak dőlve
szendereg.) Elég leszek egyedül is! (A mellére csap, kissé megtántorodik.) Na
csajok, mit szólnátok egy kis leszbi-show - hoz?
Cumis Hát...
Szüzi Az nem menne!
Polgármester Mi a baj?
Cigány strici Szüzi, a lánya a Cumisnak...
Cumis De a zsarukkal már elintéztük!
Polgármester Annál érdekesebb lenne... És egy kis extra felárral?
Cigány strici Neem. Nem tudnám rávenni őket. Olyanok nekem, mint a családom. Isten
lássa a lelkemet, nem tudnék a szemükbe nézni..!
Szüzi Olyanok, mi?
Cumis Nem, a nyalóka nem megy, polgármester úr, de minden más igen. Jobb csinálni a
dolgokat, mint nézni.
Polgármester Is. És a másik két lány?
Cigány strici Nagyon elcsászkál a képzelete polgármester úr...
Polgármester Miért, nem egy szabadtéri kupoldában vagyunk?!
Cigány strici ...ami a megszólítást illeti, de az egyik a kocsmában piál, a másik szobán van.
Ügyintéző Az a tűzvörös, rumos öntettel... (Szótagolja.)
Polgármester A másikat várjuk meg. Akkor őt és a kiscsajt visszük. (Leül a falrészre.)
Jöjjön ide kartársam (Int az ügyintézőnek.)
Ügyintéző (Összeszedi magát.) Igenis kantársam!
Cigány strici Semmi akadálya. Nem bánja meg. (Bazsevál bennfentes mosollyal.) Persze,
extra felárral. Gyertek csajok, addig iszunk egyet.

A polgármester kényelmetlenül fészkelődik a falon, feláll, leül a járdaszegélyre. Túl mélyre ült, felkászálódik, dudorászva visszatáncol a falhoz, leteríti a zakóját és ráül.

Polgármester Ideülök, odaülök, mindenhová lecsücsülök... Mint a politikában. Ahogy a
sportban, ebben is csak nyerni érdemes! Kezdtem az állampártban, bár abban az
időben minden vezetőnek kötelező volt párttagnak lenni,
Ügyintéző Majdnem.
Polgármester Majdnem... Annak mindenképpen, aki vezetőbb vezető akart lenni, aztán
reformer lettem, majd az Isten és a haverok segítségével képviselő az MDF-ben.
Választáskor, az utolsó pillanatban átnyergeltem az SZDSZ-hez. Nyerni kell, -
mondtam- vagy nyelni kell! (Biccent az ügyintéző felé.) Aztán az újabb retúrnál,
megpályáztam a polgármesterséget. A politika a fölérendelés tudománya, a győzni
akarók szabadfogású játéka. S a győztesnek, vagy humora legyen, vagy hite, hogy
mindent elhigyjen magának. Utoljára, a többi megtévedttel együtt átültem a
függetlenekhez. A legjobb pozíció. Innen aztán bárhová lehet... (Az ügyintéző
mereven felül és besiet a fal mögé. Hallatszik, ahogy öklendezik.)
Polgármester Maga munkahelyrongáló. A Cumis, meg beletérdel...
Ügyintéző (Sápadtan.) Túl sokat ittam. (Magának.) És hallottam.
Polgármester (Nem érti el, folytatja.) Úgy néz ki, szükséges is. Ez egy kemény kormány,
céltudatos és felkészült.
Ügyintéző (Láthatóan jobban van.) És a programjuk, a fővárossal szembeni politikájuk?
Polgármester Az csak maskara. A lényeg fedőszínei. Az egyik párt fehér, a másik fekete, a
gyengébbek meg a szürke árnyalatai. Ez most erős fekete.
Ügyintéző Ez a humor is.
Polgármester Hidd ezt, ha így könnyebb. Szóval, ezért is jelöltem ki elsőnek a türelmi
zónát. Meg, van egy elhagyott laktanyánk, egy felújításból kimaradt utcánkban...
Ügyintéző Türelmi zóna... Az egésznek van egy pejoratív felhangja. Valahogy nem jön
össze a türelem és a zóna.
Polgármester Zóna... Zónapörkölt. Kisadag, határterület, elzárt rész, zónapörkölt, a
"nemszabad" (l)ehetővé tétele, az élet túl fűszeres levében úszó, hasonlóvá alakított
hozzávalók vonzása, taszítása, egymásra terülése. Kisadag élet, csúszás a
méretekben. Csúsztatás az értékekben. Alig valami, a kevéshez szokottak
reménysége, a kívánt és megvetett átlényegülése. Sohasem igazán jó, kevés az
értékelésre. Önmagában nevetséges szóösszetétel, alkalmas alázásra,
elkülönítésre, fedőcímnek a tehetetlenségre...
Ügyintéző De, egyet ért vele?
Polgármester Egyet. Többet, már nem biztos... Én igazából a kupoldák mellett vagyok. A
legjobb próbálkozás a történelem során.
Ügyintéző Mi köze ennek a történelemhez?
Polgármester Ami a szexnek. Kurvák mindig voltak, mindig lesznek, amíg az ember
monogámiával teszi szerencsétlenné magát. Egészségügyi, rendtartási, szelekciós,
esztétikai, kulturális, ésatöbbi szempontból a nyilvánosházak tűnnek a legjobb megoldásnak. Persze, ha igazán nyilvánosak, tehát ingyenesek lennének.
Ügyintéző És a kurvák miből élnének?
Polgármester Az állam fizetné őket. Az aktust igényelni lehetne, mint az uszodabérletet. A
stricik meg mehetnének dolgozni, vagy, (bök a biztonsági őr felé,) biztonsági
ökörnek.
Ügyintéző És ezzel megszűnne az erőszakos nemi közösülés, a markecolás, a
prostitúcióra kényszerítés...
Polgármester Ne álmodozz, nem engednék meg.
Ügyintéző Kik, a maffiák?
Polgármester A tőke. Mindegy kié. A pénz. A hatalom alteste. Ez esetben, leginkább a
maffiák.
Ügyintéző Itt is?
Polgármester Természetesen. Egy hónap múlva átrendeződik itt minden. De remélem, a
mi ellenőrzésünk és engedélyünk alatt. Elméletben. (Mosolyog keserűen.)
Ügyintéző Szembe tudunk szállni a maffiákkal?
Polgármester Szembe, nem. Milyen jegyben születtél?
Ügyintéző (Meglepődve.) Halak...
Polgármester (Ásít.) Ja, már értem. A rendőrség majd szembeszáll velük, ha tud, s ha
akar.
Ügyintéző Állítólag ott is volt beépített emberük.
Polgármester Mindenütt. Ezért maffiák. Sok lépcsős adok-kapok, információ cserék,
összefonódások.
Ügyintéző Éppen most nyit az FBI irodát Budapesten, a maffiák ellen.
Polgármester Az orosz maffiák ellen. Ezeken kívül még van egy pár.
Ügyintéző Szerintem jó, hogy a rendőrség felszámolja a szervezeten belüli és a maffia
közti összefüggéseket.
Polgármester Felszámolja... Egy-kettő-sok!
Ügyintéző Miért, a Pintér sokat tett...
Polgármester (Közbevág.) Azért tették oda. Sokat tudott, képben volt. Az Orbán
megkérdezte, repül vagy seper? Így lett belügyminiszter. Te jó Isten! Jöjjenek már
azok a kurvák, még tönkreteszem magam!
Ügyintéző Polgármester úr! Nekem... Nekem nincs erre pénzem.
Polgármester Majd megelőlegezem neked. Csak nem fogod elrontani a bulimat? Majd
kifizeted, ha lesz pénzed, vagy részletekben.
Ügyintéző Oké. Lett egy jóembere a mindennapokban.
Polgármester Egy tutti szavazat... (Röhögi el magát.) Na, ez a maffia alapja. És minden
politikának.
Ügyintéző Nem túl egyoldalú ez?
Polgármester Még én sem állok egyszerre több oldalon...
A többit láthatod, olvashatod, hallgathatod. Ha akarod,. ha nem. Mert a része vagy.
Sajnos a rossz arányban.
Ügyintéző Én nem politizálok. Nem vagyok egy pártnak sem a tagja.
Polgármester Nem "te", hanem "veled"! Tápászkodjunk, jönnek a kéj frissen felszabadított
rabszolgái. Ja, még nem is köszöntem meg a segítségedet a szabályzat
megszövegezésében.
Ügyintéző Igyekeztem emberségesen...
Polgármester Felszabadítottuk, elméletben, s most majd leteperjük őket gyakorlatban. A
köszönetre majd visszatérek a hivatalban. Valamiből vissza kell fizetned a részed...

A Tanárnő közeledik, a szirmatlan rózsát lóbálja. Útközben megáll, egy foltot próbál kidörzsölni a ballonjából.
Ahogy a hátulját előre húzza, kivillannak a (máshol) intim részek.

Ügyintéző Ohó! Nem is rossz!
Polgármester (Összeveti a várakozó Szüzivel.) Még jobb is lesz...
Szüzi (A Tanárnőhöz.) Látom, a sárgával szinyelt a baróság.
Tanárnő Ahogy mondod... Még a rózsát is tönkretette.
Szüzi Megette?
Tanárnő Letépkedte a szirmokat és az ölembe szórta. Aztán a nyelvével és az ajkaival
egyenként kiszedegette...
Szüzi Használható ötlet.
Tanárnő Máshol, másvalakivel.
Polgármester Mondjuk velem? Vagy inkább velünk? (Karolja át az ügyintéző és Szüzi
vállát.)
Ügyintéző (Sietve.) Elsősorban leszbi-show lenne.
Polgármester Is. (Az ügyintézőhöz.) Ugyanannyit fizetsz, ha csak nézed.
Tanárnő (Felvillanyozódva.) Én benne vagyok... Persze, ha te is benne vagy...(Néz
Szüzire.)
Szüzi Extra felárért, miért ne? (Odahajol a Tanárnőhöz.) De csak imitáljuk...

Elindulnak a motelhoz. A tulajdonos már várja őket. A kínai strici megvárja míg bemennek a motelba, aztán elindul
a kocsmába. Az ajtón a Naccsága lép ki egy kuncsafttal. Pont összefutnak. A vendég egy 120 kg-os rakodómunkás, részegek mind a ketten. A kuncsaft a fal mögé indul, de a Naccsága a motel felé vezeti. A kínai megnyugodva visszamegy. A Cumis sétál elő, morgolódik szotyolázás közben.

Cumis Remélem visszanyeri a pénzem, (néz a kocsma felé fenyegetően) mert
legközelebb leharapom a kárát. Aztán... (Mérgesen köp egyet.)

A két segédmenedzser siet be idegesen, tépett szerelésben. Az egyiknek elszakadt a zakója, a másiknak hatalmas monoklija van.

Egyik Öregem, akkorát bevágtam neki!
Másik A fejedet vágtad be, amikor hanyatt estél.
Egyik Csak, mert sokan voltak! Az egész brazil gépsor nekünk esett.
Másik Miért kellett lecigánykurvázni azt a csajt?
Egyik Mert az volt és masszírozás közben (nyúl a zsebébe) el akarta lopni a pénzemet. Ha
nincsenek túlerőben, megszívattuk volna őket.
Másik Azt még megtehetjük... (Mutat a Cumisra.)
Egyik Ne hülyéskedj...
Másik Ne fossál! Ez üzlet.
Cumis Mi van uraim, hazajöttek a férjek?
Másik Éppen a tied is lehetett...
Cumis Valami kis utójáték...? (Lép közelebb.)
Egyik Mennyi?
Cumis Egy tizes a cumi, (kiveszi a protkót) a cég specialitása. (Mosolyog szélesen.
És üresen.)
Másik Az sok.
Cumis Menjen már...
Egyik Jó. De akkor kettőnket.
Cumis Az karcsú, gyerekek.
Másik Tizenöt kettőnkért.
Cumis (Mérlegeli a dolgot.) Egye fene, de egyszerre!
Egyik Jó üzemszervezés.
Cumis Ja. De, ha a gádzsó jön, elő ne jöjjenek mind a ketten!
Másik Attól nem kell félni...

Bemennek a fal mögé. Fojtott vihogások, aztán Cumis ingerülten.

Cumis Ne taperásszon, az nincs benne az árban!

A Tanárnő és Szüzi jönnek ki a motelből.

Tanárnő Ezek aztán jól kiütötték magukat, legalább délig alszanak!
Szüzi Szerencsére kifizették a szobát velünk együtt. Mennyit adtak?
Tanárnő Plusz ötven százalékot. Megérte nem? (Odaadja Szüzinek a részét.)
Szüzi Meg. De, te egy kissé túljátszottad magad. Alaposan kimosdattál és nagyon
élvezted a dolgot. Nem vagy te egy kicsit...Biszex?
Tanárnő Talán latensen....
Szüzi Megmondtam, hogy imitáljuk, de te kőkeményre vetted.
Tanárnő Ez így természetes. Ezért fizettek többet.
Szüzi Lehet, de legközelebb a Cumist válaszd, vagy a Naccságát, ők lehet, hogy
élveznének, de én többet nem leszbizek veled!

A Cumis lép ki a fal mögül, a protkót teszi vissza.

Cumis Mit csinált ez veled!?
Szüzi Még a seggem is kinyalta! Legalább kétszer elélvezett. Úgy lihegett, mintha és
csináltam volna! Felizgatta a kuncsaftokat, még az ügyintéző is repetázott. Persze,
velem.

A Tanárnő szégyenkezik, hallgat. A Cumis csípőre tett kézzel eléáll, nagy hangon mondja a magáét.

Cumis Ha meleg, szóljon előre! Nem engedtem volna el magával a kislányomat. Méghogy
megrontsa egy vér-buzi. Ingyen! Csak mutatni, nem benyalni! Nem tudja hogy kell?
Tanárnő Én nem ... Bocsánat, nem tudom mi volt velem...
Cumis (Szüzihez.) Most rád ment, vagy nem?
Szüzi Olyan meleg ez, hogy a cigaretta magától meggyullad a kezében.
Cumis (Rángatja a Tanárnő kabátját.) Ha élvezett, fizessen! Ugyanúgy, mint a vendégek.
Tanárnő (Ettől magához tér.) Na, rohadj már le rólam! (Ellöki Meg kezét.) Mit rinyáltok,
mintha megerőszakoltam volna a kislányt. (Hangsúlyozza gúnyosan.) Együtt
csináltuk, párban. A pénz felét meg odaadtam. Legközelebb te vállald a saját
lányoddal!
Cumis Azt nem lehet!
Tanárnő Akkor a Naccságával, ha belemegy. Vagy velem, rád biztos nem izgultam volna.
Cumis (Visszavesz.) Szüzihez. Fizetett rendesen?
Szüzi A felét.
Cumis Neki dupla nyereség. Úri kurva. (Köp egyet és arrébb mennek.)

A Naccsága közeledik velük szemben. A szesz- és szextestvér a másik irányba el.

Szüzi Micsoda egy állat! Ettől biztos kijózanodott a Naccsága.
Cumis Már a szagától is. De ez legalább rendesen alávágott. Mondtam én, hogy ez
hiányzott neki...
Naccsága A Szecu -turé-hoz képest, ez babapopsi volt.
Cumis Az meg ki?
Naccsága Másfél mázsás néger törzsfőnök.
Cumis Szűzanyám! Az egyik buzi, a másik meg mazoista! Gyere Szüzi, gargalizálnom kell!
De a plusz pénzt dugd el, ne add az Oszinak!
Naccsága (Folytatja a Tanárnőnek.) Megelégedése jeléül, elfingotta nekem a törzsi
himnuszt!

A Tanárnő idétlenül vihog, nem tudja eldönteni, hülyíti e?

Naccsága Még mindig jobb, mintha a hajamba törülközött volna.
Tanárnő Olyan is volt?
Naccsága Egy vietnámi pártfunkci. Sűrűn pardonozott, de csak húzta a hajam, a farkához.
Azt hittem, csak törülközni akar, de a húgycsövébe akart bedugni egy hajszálat,
hogy újra felállítsa sárgult vízköpőjét. Ott tekergette benne, én meg a végén... A
végén sikerült is neki, a fene megette. Csalhatatlan módszer, akárhányszor tudott
ismételni. Engem, meg általányba fizettek...
Tanárnő Hogy bírtad ezeket?
Nacssága Nagyrészük jó volt, s különben is, nincs rossz pasi, csak kevés pia!
Tanárnő Nő. Nincs rossz nő...
Naccsága Erről jut eszembe, te tényleg meleg vagy?
Tanárnő (Megdöbben.) Hogy? Nem tudom... Talán, latensen.
Naccsága Ez azt jelenti, hogy zsenge korodban nyalakodtatok a barátnőddel, és
mostanában gyakrabban nosztalgiázol?
Tanárnő Élvezem a biszexet. Mindenesetre jobban, mint a fizetettet.
Naccsága Minden kurtizán tudta, mióta világ a világ és az első
emberszabású hátranyújtotta a markát, hogy a szex és a szex, mint munka nem
egyforma. Ez adott az elhasznált kihasználtaknak tartást. A szeretet szexének
szentélye lett a purgatóriumban. Bár, azt nem tudom, mért pont a csók lett a
kilincse?
Tanárnő Ennyit sikerült megőrizni.
Naccsága Te kinek őrzöl csókokat?
Tanárnő Most, senkinek. De mindig jön valaki...
Naccsága Akkor, csak hangsúlyeltolódás ez a leszbiszex.
Tanárnő Ez tetszik. A döntés lehetősége: Lesz-biszex, vagy leszbi-szex. Lehet, hogy
barátnők leszünk.
Naccsága Jó, de megrögzött hüvelyben élvező vagyok. (Kivárja a hatásszünetet...) És piás
mellékesen. 50 százalékos, mindenben. Leértékelt élet, de még mindig túl jó ide.
Mindig is a szex és a jólét volt a legfontosabb az életemben. Eleinte szépen
összejöttek, aztán már néha innom kellett az összevetéshez, mert már pia nélkül
nem megy. Dolgozom, mert semmivel sem tudnék ennyi pénzt keresni. És ehhez
értek. (Elgondolkozik,) meg, amíg megvesznek. De ez már nem az a jólét és nem az
a szex. Ne szólj bele! Se család, se jövő, csak egy ötven százalékos jelen, automata
szexszel és konyakkal körítve. De! És ez nem semmi! Azon a kettőn kívül semmit
sem nélkülözve! Legföljebb kifelejtve.
Tanárnő Vagy elfelejtve. Én most vagyok abban, amit majd kifelejtek és ki tudja, hogy
elfelejtek e? Az indítékaim hasonlóak voltak a szükséggel keverve, bár a szex
inkább az eszköze, mint a célja volt az egésznek. Korrepetáltam egy srácot, akinek
külföldön dolgozott az apja. Amikor hazajött megismertem, beleszerettem. Hívott,
menjek ki vele Bécsbe. Vendéglátózott. Kimentem pincérnőnek. Két évig
burgyiztam, mint egy állat, nappal felszolgáltam, éjjel hostessként szolgáltattam az
"üzletfeleknek". A második év után nem újították meg a szerződését. Én
maradhattam volna, mint a tulaj ingyen alkalmazottja, kamu felesége, de
hazajöttem a szerelmemmel. Itthon eladtam mindent, a kocsit, a lakást, az ékszereket és összeköltöztem vele. Közösen beszálltunk egy üzletbe. Nyitottunk
Pécsett egy kis éjszakai bárt, diszkóval, csajokkal. Egész jól ment. Házat vettünk,
elvett. Aztán egy este zárva találtam az üzletet. Kiderült, hogy eladta egy kínainak
és lelépett. Visszament Bécsbe felestársnak a régi üzletbe. Az elmúlt időt
megköszönte, a többit elfeledte. A közös pénzünkkel, terveinkkel, a közös életünkkel
együtt. Ja, a házra, amit a gyerek nevére írattunk, jelzálogot vett fel a kínaitól, aki
Bécsben is gyakori "vendégünk" volt. Rábízott. A kínai nem vette el a házat,
megengedte, hogy ledolgozzam a részleteket. Minden bevételem ötven százaléka őt
illeti meg, plusz, amit még keres rajtam. Szóval, és még le se léphetek. Eladta neki a
seggemet.
Naccsága De a lelkedet nem!
Tanárnő Azt az utóbbi időben senki sem kérte. Még ingyen sem.
Ehhez jönnek majd az új rendelkezések, adó, vállalkozás, tesztek, működési rend...
Naccsága (Rálegyint.) Ruhát szabnak az időre.

Világosodik. Csak a romák jönnek vissza, vendég nincsen. A lányok fáradtan járkálnak, a cigány strici a falnak
dőlve cigerettázik. Az órájára néz. A cigány kurvák azonnal odasietnek, elkezdődik az elszámolás. pénzt számolnak, osztozkodnak, végig cigányul veszekednek.

Naccsága (Ásít.) Hajnalodik. Elaludt ez a sárga? Nem jön már senki, meddig rohadjunk
itt?

Arrébb a kínai kiszáll a kocsiból, nyújtózkodik.

Tanárnő És este újból kezdődik ez az egész mocskos, ferde kis élet, amit mi látunk belőle.
És ami még lesben áll mögötte.
Naccsága Csak fel a fejjel és semmi bizakodás! (Igyekszik bíztató lenni.) Majd gumit
húzunk a jövőre.

A kínai int, elindulnak kifelé.

Tanárnő Még el kell érnem a virágpiacot, (Dobja át a kerítésen a tönkrement rózsát.) és
valahogy kitisztítanom a köpenyemet.
Naccsága (Újból ásít.) Először kialszom magam, aztán valamit főzni kéne...

Közben a függöny lassan össze.
-


Boldoggá bódulok
---------------------------
Boldoggá bódulok, ez a tavasz hatása,
a reménynek nincs határa, lelkem kikeletedik,
mert Anyám újjászületik, s a lányom a mása.
Jól-tettem nyomán vadul a múlt virágzása,
életre virul az emlék, génüzenet, időjáték,
tudat csere-bere, előttem csodul valósággá,
és boldogan hülyülök bele.
A nap kinyílik, kelnek a húsvéti színek,
meleg hull, idő gyönyörűlik, csak
az emlékező múlik, akire-, sohase.
Másít az ígérő, feledés, nesze.
Gügyögő gyönyörűségem örökíted,
munkálsz bennem, lényed új lényeget nyer,
segítesz, hogy segíthesselek benne,
s vele, velünk leszel. Látod, ez is csoda,
egy kis dugással te át, én megvagyok mentve.
Mindig tudtam, hogy valahogy az életem értelme.
Eredménye most sír, éhes, vagy hív, hogy
játszak vele. Még nem hasonlít, de én érzem,
hogy miként fog, s kire. Miránk, Anyám
és szerelmeinkre. Szépen a szépre, ésszel a többire,
hittel, nevetéssel, nehézségeire.
Könnyű legyen neki az élet, élvezze, viselje,
higgye, szeretni is lehet. Elsőként, boldog lesz.
Magad neveltél, hogy felneveljem erre,
ne félj kicsi Anyám, nem vesztlek el benne.
–


Az ősz csücskében.

Az ősz csücskében kedvet fogyok, bút borongok.
Szép múlásától irigyen pislogok, színeitől elsápadok.
Ő költözik, én tőle részeg költő vagyok.
Egyidősek vagyunk, én 46, ő október tizenhat.
Ő halhatatlan haldokló, én majdnem meghallatlan.
Ő eldobja azt mit én összeraktam, s azt is unja,
amit vágyok, hogy felhasználjam és másoknak adjam.
Adja ő is, csak már halottan.
Örömünkért az őszülést, hűségemért a végét kaptam.
Mégis én írok róla, s ő fütyül rám,
fájdalommal játszó nótát, gúnyoló silánymányt,
azt fújja sajnál, már rég leírt és sorsomra fittyet hány.
Hát... Öregedő kezdőre tenni, nem jó reklám,
bár egy halál-specialista sem a legjobb témám.
Nem fogom dicsérni, siratni sem külön, a nyarat
együtt nyúztuk, nyűgjét nyögöm, klimaxát tűröm,
lelépek inkább, túl öreg lett hozzám, hülye lennék
ha hagynám, hogy a tisztesség temetni űzzön,
egy futó kaland után. Jobb a téllel hálni, mint
soros halálába halni, árván. Csálé csalásomat
utcsó levelével küldöm - A csókod öl, babám. -
Az eső nem igaz-könny, a jövőt siettetni nem
az én formám. Tudom, dért köpköd, kínt röhög,
s a maradékért végrehajtót küld rám, kincseinket
szelekkel múlatja, "anyáz", képen töröl,
kiráz csücskeiből is, de lyuk leszek az álmán,
így túlélem, s jövőre, ha nem lesz jobb,
újra itt vár, szint fröcsköl e dőre, őszes főre,
hiú dacból megifjít és folytatjuk talán.
-


Nagy dolgok alkonytájt.

A műrepülő az ég alját firkálja,
a szél enyhe hunyó napot kísér,
lágyan zsongít a lét erjedése,
Bódulunk a kertben a nyárvég és én.
Ki a pihenőt, ki játékait várja,
csend fal, az életem a szemembe fér.
Váltakozom, átalakul az “én” energiája,
fókuszál az ész az éjbe, vágyaimból szül a fény,
nyugalom nyújtózik a suhogás testére,
a napi tetszhalál helyére, másik felem lép.
Még minden lehet, (ha) érted, s veled,
senkiért élvezed, ha híját elhiszed,
mesél mi ér. Ahogy a holnapi tegnappal,
ezzel az alkonnyal halasztanak jövőimért.
Szuszog a szépség, az estben a gyönyör kísért,
csak én vagyok és nincsen miért.
A lányom, s a kanárim együtt trilláznak,
a macskám kósza farka a lábamat simítja,
kutyám puha pofája a karomhoz ér,
nem értem, de érzem, semmi több nincsen,
ez a boldog perc folytatást ígér.
Ui.: Nyugágy a végbe. Idáig érve, ha erre jársz nézz be.


Őszi vásár.
___________

Hűvös, de derűs a reggel,
hol lágy telet, hol holt nyarat hitet,
északi éjjel, kifürdött fénnyel mímel,
ad – vesz a szeptember.
Halványít, kiemel, árnyékkal, erős színekkel,
csalfa nappal értet, szélhámmal reméltet,
locsol, szelel, időt játszik, maskarázik,
életet éreztet a perccel reménykedőkkel.
Nekem nem állság, példa, könnyű tanulság,
égni kifulladásig, az utolsó rőt vágyig,
szép élmény, mámoros menet,
hedoni recept, stílus időhúzás helyett,
záróbuli, végkiárusítás, őszi vásár 45 felett.


Szeretek.
-----------
Szeretek későn kelni, mosollyal köszönni,
nyugodtan kezdeni, csak úgy lógni, lenni,
teát szürcsölve egy napfoltba ülni,
a melegséget családomhoz vinni,
állataim megpaskolni, lelkem velünk megöntözni.
Ásítozni, vakarózni, bambulni, mélázni,
dumcsizni, kedvem tölteni, a következőt kitalálni.
A kötelező helyett, a színesedőt nézni,
a bizonytalant bizalommal űzni,
nagyot pisilni, szelíden székelni,
örömmel adni, a szülő csenddel telni.
Jót tenni, vagy lustán elheverni, játszani,
nyugalmat nevelni, nem izgulni, nem sietni,
megírni, vagy elveszni engedni, hogy jól van,
hagyni magam a “nincs”-nek megfelelni,
így ez a nap már rendben, meg lehet menteni.
Halk zenével másra, a másikra figyelni,
csak enni, inni, a mindenbe szeretni,
engedni, nem mérlegelni, s ha itt van,
a rosszat jól kezelni. Élvezve érezni,
szebb jövőt, boldogságot merni,
és másnap is elhinni. Gyerekpercet élni,
a többit kinevetni.
-


Reggeli váltás.
------------------

Ahogy sejlik, ködlik a nap a ködben,
tejüveg edényben párállik a táj, közben
kedvem fényt kutat egy őszi könnyben,
s testembe az elmúlás körme váj, úgy lesek,
e szürkült füzetbe, a külső belső jeleire,
és végre, érzem már az újulást közte, kiülök
a győztes fényesésbe, s bár az elmúlt árnya fáj,
Osztja a lapot a változás, és miért ne –
a vén remény kivételre vár.
-



Én így…
-----------

Próbálom elmagyarázni egy nektek kivetített érzetben,
miként élek e látszat létben, mit értek, hogyan érzek.
Az enyémeket kiárulva bízom a jóérzés hangulaton túlnövő
köreiben. Örömmel teszem. De próbáld elmagyarázni
egy vonalasnak, miért tökéletesebb a kör és megértesz, miért
inkább a bizonytalan kivetítése, mint az önemelő vátesz.
Benne az én játékom és a körülmények játéka nekem.
És leginkább így lesz ez. Ilyen. Velem és vele, akár oka és
következménye, lényege, ténye, értelme, terméke, a belső
követelés kötelezettsége. Kár, hogy más is kell hozzá(m).
Meg mások is. Titok nem lesz, csak belőlünk szű(r)lt szintézis.
Így teszem mássá is és magamévá is, csak így változom jól,
okom javul ilyennek lenni, a többit mögérendelni alanyi
jogon, ha a megéltből, megérthető nyomaim hagyom. Élvezhetőt,
élvezetem nyomán. (S nézi miért és mit, ki hány.)
Így vagyok önmagam, amiért és amit elfogadtam, változtattam,
továbbadtam. És így lehetek boldog, jóvá – írt, köztük megérő,
a megértéshez értő, kiegyensúlyozott alap(ító) fokon. Jogom,
vagy okom? De, ha szerencsém lesz, túlélem magam. Ennyit
érek és ennyit ér ez az élet. Ha úgy kéne, akkor is így tudom.
-


Útjelző-
---------
Igazából megkeseredtem. Attól, amit keveselltem, s ma már elfelejtem,
a gyomrom teszi, nem a lelkem. Így van ez ha holnap is így lesz, vagy
csak a rossz fogamat érzem, s az okozattól féltem.
Bár érek mint az óborok, keserítenek a romló fűszerek, tartósítanak,
nem édesítenek. Fontosabb, hogy este mit eszek, minthogy mit élvezek.
Létes lényeget vesztek az idővel, cérnasorsot árnyékkísérővel, a múlót
meguntam, az új itt hagyott, a régi is vicc volt, de egy rossz viccért
tapsot sem kapok. A romlás határán hatást vallatok. Legalább szagom lesz,
ha már nem virágozok. Ami még lehetséges, arra nem izgulok, vagy túlsötétlem
ezt az állapotot. Áldozatot hozok, esélyeket vesztek, csodákat okolok,
amiért nem lettek, akarattal béklyózom a könnyedéket. Életem díszei dérrel
ijesztenek, s már terméseim érnek. Persze változok, a rosszból jót izzadok,
én is jól lehetek, ígérik a percek, de nem ők döntenek, egyke igent győznek
a nemek, s feledékenyek a kielégítettek.
Átlagosodok. Sikert irigylek, gazdagot átkozok, voltam és lehetek még, de
most vegetálok, a többől is hiányt csinálok, ami köztük volt azért rinyálok.
Pálfordulgatok. Unom magam és lefoglalnak mások, vágyaink irigye vagyok.
Azon gondolkodok hogyan gondoskodok, ha gond-okozok? Áttolnak e a kimódolt
dolgok, vagy itt, így maradok fél-élő létrablott, aztán, vagy helyette, rólunk
verset írok, s felejtek, ha tudok. És lesznek e égő, vagy kifestett szerelmek,
szerető testek, könnyű, boldog estek, amiktől, amiért majd fájni lehet,
urasan öregesen vágyni, amit már nem teszek, mert velem együtt veszett,
emléknek állt, mosolynak ment.
Talán évek árán megalkudok, sínre simulok, de szerintem már nem változok,
sem elég fontos, sem elég dolgos, sem elég hangos nem vagyok. Ezért félretesznek,
gallyratesznek éntudatlan - ezek - üres fiókok, másolt hétköznapok, irányított
életgépek, megtervezett rendszerrészek, kódolt üzenetek, terelt folyamatok.
Bármit tudok többet nem kérnek az igénytelen részletek, a havi túlélésfélével.
Igaz, elkéstem az értő átfedéssel, ők csak éhesek, én étvágyat kínálgatok.
Igazából most is ködösítek, látszatot önösítek, érveket mutatok, éveket tagadok,
átmenetet mentek, nemzettet nevelek, szerepet cserélek, igazat hazudok.
Koraalkonyulok. Túl nagyot kiáltok, visszhangot várok, magamba hallgatok.
Vannak eredmények, alkudt hangulatok, rossz aránnyal, több megalkuvással,
fájóbb csúsztatással, társult fölösleggel, csoda tereléssel, késő eredménnyel.
Pőre szívvel írogatok, nektektelen nekem, mentem amit mertem, érzem mennyit
értem, a múlton túl jövőtlen, hiteles hiteltelen, érző egyenlőség élő egyenletben,
hogy igazoljam, itt a jelenlegem: Eldöntöttem, megterveztem, de ha összeírom,
el kell felejtenem. Beüt a fél évszázad vége, a felívelés leépülése, nyakamon a
gond lidérce, a lényegtelen lebegése, a felkészületlen kikészülés, a régi remény vége.
Önsajnálat a szellemi négykézláb nyomában, zavara a toporgás kezdete, a táncos önhit
sérve, mélyrepülés, ég az ész önmagában, erősödik az üres folt nyomása a vágyban ,a
félkéj helye, ráncok a lát- képen, az idő tükörképe, jön a kompromisszum éve, (t)örvény
a magányban. Ilyen észrevétlen még sohasem vágytam.
Háborog a vérem a vesztés félelmében, támad a mástól, másoktól rosszabb, dögszagát
érzem, aggódás az álmom, riadás az ébredésem, vérző rianás a védő készenléten,
megtalál, mert segítségét kértem. Időhúzás, tartozás, pénzgond pingpong, szükség rés
a túlélés becsületében, nosztalgia allergia, védsérv, észérv fejfa, monotongámia,
többértelműség, kedvrák, léha magányoskák holnapom rohasztják, utamat állják,
lelkemet furdalják, önviselős a holnapután és félem mit kihord, nehezebb dönteni,
több a vessző, mint a pont. Belső állapotom kívül mállik, az időn túl a hiány látszik,
váltás valósággal az erőltetés játszik. Kis örömök, zsebboldogság, futó kalandocskák,
jutó maradék, mégis kevesebb, mint kéne, fél szeretet sem a szerelmek helyébe,
unott onánia, közönyös kéjvágy, mi inkább a kevesebbhez áll, hogy mást ne keljen
adnia, s kiábrándulnia. Múltra maradtam és nem is vár más, tán perverzia.
A hiúság nem érti, úgy érzi, pár jó nőt még kéne kapnia.
Pénzem lehetne, ha nem tartozásra menne, a másén ülünk, megyünk, túl sokat veszthetünk,
s csak ami volt, van, ha mégis nyerünk. Már nem csak a jobb, a mai a reményünk, hogy
nem lesz még rosszabb, szarabb a kaland, ha nem marad eszközünk és boldogabb szavam,
zöldségmódra élünk. Még e friss többes szám is negatívba menne ha semmim sem lenne, mi
messzebbre vinne, a vers, s az egyéniség e korban gyenge. Magyarázd a nélkülözőnek, hogy
többet érdemelne,( pláne, ha szerintem mindent), de… S az okot is a kesergő tette. Ritka a
bölcs, ki a virágok anyjának termését is szedte.
És még a legjobb történik, mi így történhetne, kikelt a bimbó a rámtrágyázott földben, bár
ez már másik történet, egy az eredete. Együtt érte, más (t)rend, a hiány helyén a híd sikere.
Mindig tudtam, hogy egy nő ment meg, de azt nem sejtettem, hogy én nemzettem.
Csal a csavargó, ha sír az egyik szeme, amíg kell, maradok vele. Képemre alkottam,
csodálom ráváltozóban, szeretetre formálom, meglelt élő álom, jó látni hogy jól látszik,
még ha játszik is velem. Hisz ezt ismerem, ha nő a nő, ez a természete. Ráérek, megérek rá,
tennivalóm teszem, és lesz még, más is édes frázis, kell, hogy higgyem, kérem és remélem,
hogy érzem, magammal ízesítem és veletek élvezem, olyan legyen, hogy ne is emlékezzem,
csak engedjék, s én elengedjem.
-


Novemberelő.
-----------------
Készül a nov-ember, fárad az Isten és én,
reménykedik minden, haladékot nyer, s (jó) időt ígér,
terem és ejt a természet, a végzet még nem végzett,
vörösödik a nyüg-ősz, jussáért perel, de
nyüzsgése meleget szellent, végreményt tüzel,
késik a kivégző, szól a novemberelő,
szín, fény a helyén, szép a vég az idén.
-


November 1o.-e.
--------------------

Ma sárga szoknyához szürke blues-t visel,
rozsdás sálat választ, mert vérzik a november.
Csizmája haláltól sötétlett, valami barnába lépett,
víz-zöld a méregtől, hogy foltos bugyit vett,
vörösödik közelétől, a télszatír megint sértett,
a vén deres, jégtükörből a gönce alá nézett.
-



Voltam.
----------

Egy kicsit beatnik, egy kicsit hippi,
ahogy otthonról le tudtam lépni,
Úrfi és állami gondozott,
beosztott és szabaddá változott.
Néha csavargó, néha tulajdonos,
csábító kéjszóró, szerelmi magányos.
Kívülről bámuló, magára találó,
hol kitagadott, hol el – befogadott.
Mérnök, költő, főnök, munkakerülő,
reményrejtő és olcsón igéző.
Rocker és piperkőc, öntelt, s kirekesztő,
hódító lódító, győztes és(z) önvesztő.
Jövőképző, jelenmerénylő,
múltépítő, memóriabérlő.
Henyélő tettes, későt eszmélő,
hibáival teljes, újat emlékező.
Valahonnan ismert, s onnan kifelejtett,
feltört és félúton leejtett.
Lemenő menő, merő időnyerő,
ígéretnyelő, szófelkelő.
Félreismert és fel sem ismer(het)ő,
létittas és hittervező.
Egy kicsit ember, egy kicsit állat,
Anyám álma, vé(le)tlen találat.
Váltam leszből voltá, tettből szóvá,
tutiból talánná, pasiból Apává.

Ha a vers nem nyer, gyűr a használat,
sokból sokká, ezekért azzá, voltam,
s vagyok így már nálad.
–


Megelőlegezve.
------------------

Nagy dolgokra hivatva és cserbenhagyva,
riasztva és álomra hagyatva,
reményre nevelve, de a valóság képére,
jónak a jólétben, s hogy el is viselje,
tanítva, segítve, de magára engedve,
követve, irigyelve, használva, veszítve,
sajnálva, kinevetve, hogy nincs a kincse,
s ha a függöny lemegy, magának ír a versben,
köti – bogozza, hogy pár sor(a) az életútja,
és még fel kell onnan hozza, hogy megtanítsa,
feltüzelje és eloltsa, ha rosszul robbanna.
Tenné is, meg hagyná, élné is meg halná,
de félné, hogy kevés és nyomtalan,
mint a légpuska a forradalomban.
Még kéne, hogy elérje, elértse, testesítse
elhiggye, hogy ő van érte, s azt ne,
hogy ami rég és még sincs, higgye.
Felmérje és beismerje, megelégelje és
megelégedjen, akármit is láttok ebben,
legyen humora és nyugalma, hogy köszönje,
és elsirassa. Érezze és élvezze, (a)hogy van,
az ív alján a sorban.
-


Inge inge felidézte.
----------------------

Múltba fáj a fejem és
Hoffer Ingeborgra gondolok,
aki nagyon jó kis csaj volt,
és trikót kapott tőlem, a
“Sarokház” előtt, az ajtó közelében.
Megérdemeljük ami jut, de
amit kapunk, mégsem,
aki már lefelé fut, megért,
rossz kanyarhoz értem,
Ingeborg most elterelné a világot,
akkor fel se mértem.
Elhagytam, ahogy ma elhagyna -
talán bocsánatot kértem.


Szemrehányás Mikulásra.
------------------------------

Romlik ez a rosszabb is,
a hiúság megszokástól fél,
szökésvágytól nő a magányosság,
ne nézd a többi mennyit ér.
Az is elhagyott, akit elhagyni kéne,
ami most elveszhet, az sosem volt mérce,
csak vicc, terv, vágyaink lidérce,
s már nem az, nem úgy, ha marad.
Elváltoztok, ágaznak az utak,
gyávul az érintés, bújnak a szavak.
Kár, hogy akkor hagytad magad,
a biztosra, könnyűre, az akkor kedvesebbre,
a simább lehetőségre, a gyengé(d)bb nőre.
Holtakra hallgattál, nem a túlélő időre,
mégse kellett volna adni a második esélyre.
Az “ez jutott, s az így alakult” sem biztos,
az alacsonyabb ugrál, a buta unja az okost,
úgy volt, hogy felnő hozzád, s lassan te mész le.
Viszont, köztünk nő, belőlünk a jövő,
éltető, fejlődő remény…
tudom, röhög az idő és megalkuszok én.
-


Mintha alkonyodna.
-----------------------

Mintha alkonyodna, korán hal e nap ma,
Pedig 1o óra sincs még,
de felhők tőrlik a reggel seggét.
Gyászában bogyócseppek égnek,
rügyremények hamvadnak el,
nedvesen terül ránk a ködcsipkés halotti lepel.
Akárha az átvert természet átkozódna,
csapkod a szél, mérges a föld arca,
ténfereg a vég, a lump idő elhever,
a búcsúzók fordítva fordulnak (f)el.
– Hagyj még ősz-ember – kérlel a november,
- Kényszerpályán vagy rég – legyint a december.
Hibás utasítás, nincs ma más csak hullás,
másnapos a banda, fent valaki félreprogramozta,
dért dühöng, na és, máshol lesz elég,
privát program a napsütés.
Teszi, vagy hagyja – valaki ránk szórta sötét egét.
–



Mit tehetsz a(dec)emberrel?
--------------------------------

A jelzett papír is csak jegyzetpapír,
a lekotort út is jeges, akárhogyis felkészülhetsz,
írhatsz, vagy mehetsz, a javulás tél-eres,
a vigasz-ok naiv, az idő már kirekeszt.
Romló viszonyok, a múlt, s a húlt tetemre hív,
befagy a képzelet, az emlék kifúlt,
zseb-tavaszok nincsenek.
Van víz, de nem folyik, az energia végletes,
a december van itt, te nem vagy végleges.
Lépj, ha lehet, maradj, ha akarsz,
vívd, vagy hagyd, állapot ez, nem hősi harc,
hol vannak a régi első(bb)ségek (?) de
derekad ága mindennap kihajt.
Ezt hagyták neked, hogy adj, de
hiábavalóságok az illő hiányok,
többséged nincs hova tedd.
Bár sajátságos sajátod, van házad, családod,
hazád, s szabadságod – ha viszket, vakarsz.
_


Fusi meló-
-------------

Az elfagyott vizet purgálom,
autóm gányolom, élhető(bb) életet próbálok.
Koszos a körmöm, olajos az ujjam,
utálom magam és utálom, hogy így van.
E változás nézhető, tükrömön mérhető,
mi van, ha nem fogy a fagy-átok,
s tovább nő, mit mások arcán látok?
Mocskos a padló, s a sarkok pókhálósak,
hidegek az érzetek, a fény gond-fakó,
kicsinyesek a vágyak, az álmok próbálkozások,
életem tényei ilyen körben járnak.
És ez sem az enyém, csak használom, szenvedem,
a legnagyobb baj az, hogy lehet, tőlem ilyen,
ha meg nem szerelem, közöny, félsz, idegen,
hiba és hiány él a szerelem helyén, és
csökken az esély, hogy még újraéghetem.
De miért én, miért nem nekem?
Javítsátok, jobbítsátok, az alapját legalább,
a többit elrendezem. Az árát rám szabták,
az önrészt kiszenvedtem, a kölcsönt fizetgetem(?)
Szépen megköszönöm, s a számlát, ha lesz vizem,
lehúzom egy eldugott helyen.
-


Fekete tűz.
------------

Sötét a tüzem, nem gyújt, nem világít,
parazsa hamvadást üzen,
lángja nem irányít, kevese hiányt süt nekem.
Akarok a lobogásból, mind a vágyból,
pár pillanat ifjúságból, mindegy, ki nem.
Orvul éget, nem hittel perzsel, hiteget, nem hitet,
összeállt a sötétséggel, ferdít, nem emel,
fülleszt, nem tisztít, csak lényegét éri el:
fekete tűz űz üzekedni, a fény színeivel.
-


A rég ígéri.
---------------

Hang, íz és illat,
dallam, s emlék-mondat,
váj és fáj, idézi a múltat.
Régi, nem vár, bár a rég ígéri,
nincs, s nem is lesz már.
Hangulat igézi otthagyott valódnak,
könnyed, szép foszlányok, édes könnyes
fájdalmat és ifjúságot hoznak,
hiányt érzel, öreg szívvel mész el,
s tartozol magadnak.
-


Pesszimistán, vagy…
------------------------

Néha bújnék, máskor megmutatnék
magamból minél többet, a leglehetőbbet –
olykor bedugulok, agyamban gyomként kel,
s hal el az ötlet, aztán beindulok, jön
ami jó, ami kell, s nyomtalanul gyors az élet.
Sajnos, h(sz)ivatásom köt a lassúbbik feléhez.
Óh, ha a jóról, s a gyorsról írnék, jól és gyorsan,
boldogan, őszintén és az is maradhatnék,
nem lenne ennyi dolgom, többen kevés lennék,
rosszról álmodoznék, többet innék és unnám,
hogy unatkozom, lassan beolvadnék, s mint
jóban rossz emlék, megszűnnék saját okon.
-


Szövetségesek.
------------------
A kéj a pillanat értéke,
a szerencse testvére,
a test csiszolt érzéke,
a jövő titkos jelene.
A nő szépsége a percé,
jósága egész életedé,
hűsége a nyáré,
illata az ifjúságé.
-


Olvadás.
------------

Nedves a tél jéggatyája,
nem szólt az öreglegény,
a fagy már nem teszi tisztába,
s most sajnálkozzam én?

Tartása szétfolyik,
az idő(t) elfelejti,
lassan szaga lesz már,
nem marad belőle semmi,
csak egy gyermekkori tűnt nyár.
-


Februári átmenet.
---------------------

Dér, derengés, hajnali sebek,
feltépett merengés, metszett életszélek,
lélekig lüktet, szívrianás, néma testbeszédek,
(k)éjvég, fénykezdet, dermedtszín reggelbemenet,
az álmok megébrednek, tört tükörátmenet,
árnyak tűnnek, rossz vágyak szűnnek,
a nap hiteget, élni, remélni, lenni lehet.
-


Mindjárt!
------------

Tavaszért toporog, zsongására vár,
az erdő csontváza, a táj vérrozsdája,
fogy az éj fagytüskéje, konyul a tél széle,
bizsereg az élet, vedlik a február,
a világ anyaságra érik, duzzad rügyecskéje,
nyit az érzékek csatornája, forr a fény vére,
és nincs vég és nincs határ!
-


Régi fényképek.

Istenem, de régi képek.
Elfeledettek, békétlenek,
elszeretettek, időzített mérgek.
Fényük is csak így, bennem…
régen régiek, halványak, elsietettek,
mosolyt, szívszorulást, emlékrészeket idéznek,
szép múltat, ahogy nem is voltak,
díszeket, amik rég elhúltak,
szeretetet, szeretőt, s szerelmet igéznek,
s volt magam nekem, hogy jelenem
érezzem és helyettük élvezzem.
Meg Nagyszülőket, s ismerős ismeretleneket
a még értetlen szemeknek, szépséges, neked
friss fénycseppeket, hogy közéjük vigyázzuk
első másfél éved, hogy majd megértsed,
s egyszer Te is érezd.
Hogy az idézők itt hagynak múlttá oldva,
emlékké áldva, hangulatfájásra, befelé sírásra,
mert sajog az ifjúság tetemrehívása –
kell a képek élesztő szikrája, s egy korty a visszavágyra.
Múltsöprés, hiánypókhálózás, a kéj kép-fényrobbanása,
az időmímesnek, jelenevőnek, jövőköltőnek,
amilyenné a lettek tettek, üres képkeretnek.
–


Árnyék a pokolban.
------------------------
A tájék, mint a tajték,
látra, összefakult forma,
akarja, de féli, kitakarja a fény
mintha öregasszony volna.
Ilyenkor csak figyelnék és várnék,
észnek, erőnek semmi dolga,
az ikre is korán lelép,
az idő mintha elfordulna.
A föld éjsáros, az ég nem ég,
a levegő könnyé párolóban,
az időzítést mára felcserélték,
az élet lusta, félig elalvóban.
Élni elég, égni ráérnék még,
a tűz már máshol van.
Még egy napvesztés,
alsó életérzés, hívás a tarkómban.
Érzem, szóképezem, örökíteni vágynék,
de rám alvadt cseppjét múlttá fogalmaztam,
nyers e vers, illetlen szándék,
árnyék a pokolban.
-


Akinek istene nincsen.
---------------------------
Létlázam lassúbb, belső égésű,
mát fogyasztok, mástól robbanok,
agyam vágy, s emlék kisülésű,
aggódás a vészfék, célt kapkodok.
Lejtőn állok, jelenem a rézsű,
a jövő túl népszerű, a múlt elfogyott,
tenni bizonytalan, hagyni egyszerű
mérges félálmoktól tétlen fáradok.
Hitem kiskorú, az öncsalástól vénszemű,
a remény kétszínű, a valóság takar(t),
a perc emlék-kísértet, csak kívül újszerű,
a nyugalom késztet, az okozat zavar.
Mi jön emlékeztet, a képzelet kishitű,
együtt öregszem korom hibáival.
Nem az én stílusom, de ez időszerű,
tervek mögé bújni a bizonytalannal.
Felkészültem bármely változ(tat)ásra,
a halasztástól (bárhogy értsd,) rettenek,
előre kitaláltam, hová juthatnak e versek.
A szerelem egyoldalú, a magány fáziskésésben,
a humor önrészem, szerencse a vesztésben,
csoda, hogy én vagyok, hagy e adok, kapok,
és van még, másért, vagy ezekért, ahogy
fejemen a haj kitart kis változásokkal.
Bármi lehet, de meddig lehetek?
Alternatívák végül nincsenek.
Jelmez a jó, és pofoz a baj,
versben vegetálok, gond a táptalaj,
ezt felfújom, azt fel sem veszem,
hogy játszhassak az arányokkal.
Mint felnőtt gyerek, ki másra vágyik,
s jót alszik a megszokottal.
Néha azt hiszem, szórakoznak velem,
nem ügy, ha rajtam, valahol ez is ott van
a szórakoztatóiparban, de olvassák és
értsék, mert a bunkókkal vérre mennék,
a sorssal, s az istenekkel meg, mire megy
az ember, a sok bánik így, a kevesekkel.
Még semmim se kész, nem teljes a léttár,
bár gyakran unom, tart a kötöttségem,
az esély a folytatásban áll,
minek siessek, értve beleélek,
a jóhoz nem én döntök, a rossz választás megvár.
Csúszkálok a csúcsán, lépcső az életem,
lent, fent semmi segítségem, vigyázz rám Anyám!
Végtartalék, akinek istene nincsen.
Az ember boldogságot keres és szeretetet használ.


Anyu születésnapján.
-----------------------

Virág mellé, néhány szó,
hívó, marasztaló,
megtartó, önnyugtató.
Szeretet küldi, s élesztő magány,
Neked, belőlünk, Anyám.
Bánatszó, ész-vigasztaló,
él-emléked mindennapján,
az élet tavaszvirágzásán,
mikor a holnap mindenható és
hiányod nyílik hiányom hátán,
pár szál, pár dadogó jó,
Veled teli szívből, Tőled árván.
–


Alkonytájt.
------------

A fény szíjat szorít a pohos földre,
a nap rongyos vége ne csússzon le
az időn vesztett sötétségbe.
Az élet keresi szép délutánját, de
jó tolvaj az este, nem leli semerre se,
puha alkony takarja be dohogó hiányát.
Terjeng az éjvágy, szerelemillat libben erre,
kábít az esthajnal, mámort árnyal a színekre,
a holnap álmát oltja a jelenbe.
–


Hangok.
-----------

Kolomp, vagy a kapu hangja?
A zöld susog, vagy a szürkület telít tért?
Kutyám vonyít, vagy a macska jaja?
Az élet dicszendül, vagy csak megpendül,
s alszom még ?
Jobb hallani az elején a végét,
kihagyni középfekvését,
s mint unt ismerősre, nem kell figyelni se,
ha játsza a rossz kereplését.
Vizek esése, levegő éneke, ha megismerted,
szél a neve, bogarak zúgása, vadak zöreje,
a fű buja növése, virágok nesze,
a nap vérző kushadása, a szív szinkron dobbanása,
a fény suhanása az est öbleibe.
Vágy simul fáradt-lágyan, szerelemből szeretetbe.
Anyám felnőtt álma, a most-múlt pilleszárnya arcomon,
az idő forrása és alvadása, az előtt, s az utána,
a hiány hangrobbanása, hitek lecsengése,
felejtés háttérritmusa, emlékelő- a süketség mámora,
sors sorozata, a magány sikolya, remény tremolója,
hangom otthona, a hallás elhalása, a némaság mazoizmusa,
kicsendítések, szülő kisülések és végső csendek,
csodás kakafónia, e létezés dallama. Tisztán hallhatom,
ha azonosítani tudom, s a tévedést is felvállalom.
Rigók, héják, vércsék, vörösbegyek,
testvérek, élettel művészek ríjatok, énekeljetek!
Fütyüljetek rám a boldogság hangján,
halljam hogy vagyok, mert vagytok,
léteim, szépeim, minden-semmiségem zajai zajolnak,
adnak, üzennek, halkulnak, válaszolnak? Mindegy,
értem is felhangolnak hangok és szavak,
mint levegő és remény, hogy megmaradjak.
Két lélegzet közt hangozzak és halljak.
-



Adalékok.
-------------

Szállni, várni, menni, állni?
Lényegesnek tűnő kérdések a lényegtelennek.
Érts meg, elméskedések elforgó keréken?
Vezetés, vagy sodródás, kiszállás, vagy eljutás?
A többi is öncsalás, választalan találgatás.
Mégis döntés ez, etalon a nem lényegeshez,
az értelmetlen értelmezéséhez, hit, íz, emberkedés,
az élhetetlen könnyebbé tételéhez.
Velük és nélkülük is (el)megy, de
adalék az életedhez, akárcsak a remény,
- ha elmész, visszatérhetsz - és
lesz még egyszer még egy.
-


Hegyről.
-----------

Lent marhák legelnek, az ösvényen kecskék,
alul lovak harmóniája szaggatja szét a szürkét,
alattam kürtős kalácsot sütnek, lé(t)ü(n)kért dolgoznak,
kedvem az ismert lelki fúrástól, a vész-rőt őszbe tolat.
Szidva, szeretve szél szerint, unja, hogy tudja, hogy marad.
Rend-szer-int.(?) Itt a fekvő rendőr hasznosabb.
Vérrozsda és földszín foltok csillognak, színek szitálnak,
reszkető részként húlnak magukban, üzennek
bús árnyalatokban, de együtt, vég-élő színt agonizálnak,
látra – játszanak a vasárnapi maskarázóban.
Macskák nyújtóznak, kutyák hevernek, görcsök engednek
a novemberi ajándékban, pipiskednek, tollászkodnak,
szélbe szállnak az égbe készülők mind,
az éltető fényben szépek, épek mint e perc, míg…
összehúzott szemmel nézem, ami kívül(em) van,
kopó aurámat érzem és hogy múlok a mában,
egy hideg szobában. Naptár szerint.
Legyen. Kimegyek, hadd legyek, a dolgomat végzem,
jó ez mégis, bár a végét tudom, mint a végem,
most, hogy remél a világom, hanyatdőlök
és boldog nemtörődöm kiveszem a részem.
-



Késői gyermek.
-------------------

Elért a gyermek csodája és árnya,
(ez minősítés, mértékét nem az író állja,)
múltam halasztott hibája, jövőm iránya,
a fajfenntartás felpiszkált vágya és a 46. iróniája.
Az alkotás legbiztosabb bizonyítéka, nyertes változata,
büszkeségem, irigységem násza és feltápászkodása,
a teremtés fájdalmával, kis örömök boldogságával,
a nevelés napi fáradalma, hiányaim újjászülött álma,
néha azt hiszem az abortáltak átka, bár rossz-részüket
én is cipelem. Unom, vagy élvezem, teszem.
Így alakul, Ő jól, s mi úgy, ahogy magamat is
másokból ismerem. Szóval, dühe és varázsa,
szépsége, zablája, könnyű csalódása és csodavárása,
lehetőségeink libikókája ural és áld.
Ad –vesz, használ a belőlem jövő, szívemhez érő,
érő virág, világba égő, az öregedő csendességbe csengő.
Aztán csak kinő és otthagy, magamban állva,
az emlék szépítgetésével, s a visszatérő csenddel,
a szokással és korral karikázó idővel,
s a kis hanggal, hogy nálamnál sokkal szebben megy el,
ha megérem, megértem, s az őszintével tisztel,
az első csörte lesz a leküzdhetetlennel.
–


Érzetek
-----------

Reggeli rosszjelek, szakadó szerencseékszerek,
feldűlt fényképkeret, benne a remény fénytükre,
hogy mindig úgy legyek, nincskedv és balhitek.
Aztán feloldoztam, rendbe hoztam, ami hagyott,
hatni hagytam, leültem írni, s ahogy felnéztem,
barátomat a héját láttam lebegni vitte a lelkemet,
vagy ami képbe képzi érzeteimet, megnyugodtam,
ez kiegyenlített. Már csak papíron szenvedek,
hogy az elszállókat összehozzam,
s verset szüljenek az érzetek.
-



Zsúfolt diszkó.
----------------

A tükrök mögött vágyak várnak,
a WC előtt sorban állnak,
a legjobb hely, a szükség ideterel.
Az egyszerűbbek szemlesütve szembesülnek,
a ferdébbek kivárják a részeg véget.
A zene már régen nem lényeg,
a tánc, s a beszélgetés se,
nincs hely, próbálkozásnak sincs helye,
nézik egymást –én vele…?
Majd megjátsszák, ha nem jön össze,
kiizzadt vágyacskák zsonganak körbe,
gúnyosak a szombat éji ágyak,
magányos üreskék fáradtan fáradnak bele.
-


Nos…
---------

Sajnos az öregedéssel a mennyiség, minőség összekeveredhet,
az erő nyúlik, az energia múlik, a feszesség kiengedhet.
Ha nem gyerekfejjel kezdtem volna írni, most talán
ésszel és tehetséggel párosodhatnék idővel, szerencsével,
de így, csak töprenghetek, hogy magamból magamat,
magamtól mi menti meg?
-


Apai bánatok.
------------------
Mikor először érzed, - kellett ez neked-
Mikor rendszered görcsbe rándul, és
megfájdul a fejed, mert a hiszti szirénái
sírnak a kedves hang helyett, mikor
nő benned az értetlen, tehetetlen harag,
s már nem hiszed , - csak egy nehéz időszak-
mikor fáj, hogy a második, s köztük egyedül vagy,
mikor hiába magyaráznád és fáradtan feladtad,
mikor az anyjával együtt, el nem, csak cserbenhagynak,
gondolj Apádra. Ugye. Itt sincs más,
mint a szeretet szolgasága.
-


Érzetvándorlás.
------------------

Sima babaduma dől a papírra,
mintha az agyam magnó volna.
Csodáját csitítva csodálom,
de a fülem türelmet kér.
Nemcsak okát, zaját is érzem,
s mert fordítását sosem hagytam abba,
a lelkem is vétlen visszatér.
Mosolygok, mindez megfér bennem,
csak még nem Ő, s már nem én.
Várj egy kicsit, hallgass egy percre,
ez a megvilágosodás terce, az önkívülettel
a szeretet összeér, Te tanulsz egy új szót,
s apád pelust cserél.
-



Zöldkár.
_________

Foltosodik az erdő zöld ruhája,
túlérett idővel leette magát,
másnapos végfélsztől, könnyüléstől tarka,
nappírral színezi, árnyékkal takarja,
friss széllel legyezi magát.
Kár volt ilyen vadul bulizni, inni,
fű sötétjét szívni, alkonyba tárulni,
az őszes est érti a csábítást,
tücsökdallal zsongította, éji kéjjel kábította,
vágysuhanás lebbentgette a ruhát.
Most már mindegy, így esett, megesett akár
a nyár, szokásos eset, le kell, hogy vesse,
az őszi dugás vetkőzéssel jár.
-


Eső(s) gondolatok.
__________________
Életecském a többi közt,
mint esőben a könnyek.
Ár-apály az életben a lényeg,
görgő kő minden történet,
s csak készülnek a könyvek.
Míg meg nem áll, folyik, forog,
alkotást változok, létezést áldozok,
hazudok érte, hiányt vállalok.
Idővel kopnak a tények,
befüllednek a vízhatlan értékek,
örömet lopnak a történések.
Unottan fénylenek, eséstől
tisztulnak fájdalmat a fények,
szenvedéssé válnak a szenvedélyek,
elszürkítenek reflexek, pótcselekvések,
felélnek, felejtenek, utódok, maradandók.
Hordoznak, elnyelnek elmozgó élmények,
betűből pont, vesszőből létrészek,
szóvá száradó vízközi emlékek.
-


Természet(es).
-----------------

Esőtől rozsdul a táj,
nyári gúnyában ázik, fázik,
szürkéből, ködből későőszt játszik,
műsora tetszhalott látvány
a szeptember arcán.
Mintha temetői avartűz füstjele volna,
egy otthagyott nyári nap esőölt lángnyoma,
úgy száll fel a pára, könnyezik a fák,
zavarukban fejtetőn állva.
Tudják, még megússzák, fordul a világ,
de felfénylik a vágy a legutolsó órán,
s levetkőznek egy újabb tavasz árán,
---------------------


Ritkák.
------

Grafit alapból, apró , tarka foltok,
időlökéstől végvonaglásban,
gyűjtik, vesztik a fényt,
s az erőt, az októberi táncban.
Eső és szél fújják a nótát,
felhők rohangálnak, ködmanók ugrálnak,
rügyek berzenkednek, az ágak piálnak,
kikent kedvesek érzik az órát,
létvégen billegnek, s engednek kecsesen.
Tél seprűi várnak a hajnali hegyeken.
A természet rendje a váltás hulló csendje,
színszikrák, s önzésed ritka együtt-röpte,
csodálod a forgást, szép ívüket lesve,
sorsodat dicsérve lépsz a levelekre.
-


A télkísérő.
--------------

Kifényesedik a reggeli est,
a vágynak halkan madárhangja lesz,
elégedik a szeptemberéj kéje,
a télkísérő felcsinálta végre.
Foszlik a pára, morog az eső katonája,
a későősz csatát veszt,
a kókadt nyár átka csak a sietség ára,
kifúlt a tél próbatámadása.
Lassan kíséri,
a vén szemét még bűnbakot keres.
-


Álmok közt remények.


Reggel puszi, este puszi, köztük értünk boldogulni,
vállalni és kitartani, elhivatni, s itt maradni.
Bár hozzánk méred, kitárul az élet,
akár nekem, jaj de régen - az új hiánya éget,
de ezt most Te nézed, s majd magadévá éled.
Indítalak, reméllek, hozzásegítelek értsed,
élvezd, akár a szépet, Te is eléred, ha képzed,
amit meg nem, attól lesz igaz ébredésed.
A legalsó lépcsőfok csak utólag megszokott,
most dől el, mi leszel, alkotsz, vagy teszel,
az én dolgom, hogy boldog. Egy kicsit visszatartok.
Az enyémben a tiéd, míg nem kevés az elég,
óvlak, Te viseled, védlek, nevelgetlek, míg
ráunsz, s lecserélhetsz és én enged(l)ek, érted.
Örökölt viszonyok, örökös esélyek,
teremtés, teljesülés, génharc, eredmények,
csiszolt együttélés, álmok közt remények.
–


Elértem, vagy el értem?
-----------------------------
Elértem az évek árán,
szépeimtől, jó-énemtől árván,
jobb sorom van közsorsomban,
bár lennék rosszabb szebb koromban,
másért élek magam maradékán.
A főcsapásból kimaradtam, plusszaimat
elhasználtam, aurámat kifakultam,
a széptevő kivan, őszbe őszül elhagyottan.
Problémáim lassan megoldottam,
elévültek, vagy okosabb voltam,
előlük rohantam, közöttük sodródtam,
s a kanyaron túl magamba botlottam,
dühöngtem, aztán abbahagytam.
A csend sarkán ülök a magány útján,
unom, hogy odajutottam, s a vágyak
nyomvonalán már nem megyek el onnan.
Nyúz ami hátra van, piszkál mit kihagytam,
csal a megszokás is, hű-hősködök zavaromban,
a kor kórtünete e maradék szintézis,
a cél csapda is, tudom, de a finis az finis.
Elértem, vagy el értem,
jó életem van, vagy én élem unalmasan.
-


Hunyorgó.
------------
Derengő dél-hunyor
a hajnali jégsikoly helyén,
fel melegszik minden
a köd–gyengített nap felé,
jobb érzés az élet,
s barátibb a fény.
Elszoktam tőle,
humor csikland örömömbe,
hunyorogva kuncogok
a napnevetésbe,
az idő most még segített,
s mit leírtam, enyém,
de csak idő kérdése,
hogy mi megy feledésbe,
e szó-kép, vagy én?
És melyikkel az értő mosoly
szájam szegletén.
-



Ébredés.
-----------
Napfolt a völgy jéggatyáján,
csilló külcsin egy tál tél fölött,
élet-fény villanás a testek zúzmaráján,
a fagyott könny mögé cinkerebbenés szökött.
Ma győz a reggel a rossz megszokásán,
az, sok kis halálával arrébb költözött,
melegszik a reménymadár, s a szívünk talán,
tavasz-esélyt talál, ránk süt a szerencsesugár,
jó-lét gyémánt csillog jeges hiányaink között.
–


Csábítás.
------------
Vén fejére hókucsmát lökött,
télné jól kiöltözött,
csillog-villog fehér prémje,
a szél szerelmét megigézte.
Jég csillagát lotty mellére,
vágy pirosát szotty ölébe,
hideg kezét ősz muffjába tette,
szürke szeme napba kacsint,
hó sminkelte tötty testére,
csalfa örömébe csábít,
s csalódva fázhatunk megint.
-
Új perc fújja el.
--------------------
Nem is tudom… Nem vagyok már biztos,
magamban, célomban, nyomomban,
Idő kell, hogy mégse ő, vagy egy eladónő
döntse el, értékszülő vagyok, érdemes voltam
és elér az ért jövő… Micsoda marhaság,
az idő épp mozdulatlan, az esély íve ép még,
a tehetségem kézbe kaptam, a remény perce
perceg az agyamban, csak… a szerencse oszt és
csal, pár sorslap van talonban, és önhit-aduval,
időhúzással sem tudom mi lesz a következő,
nyerek e egy kis aprót, vagy befuccsoltam?
Új perc fújja el, nyerhetek, veszthetek,
játszanom kell, bent ragadtam a partiban,
nem az életemmel játszom, az élet játszik velem,
de a lényegem bent van a pakliban.
Tudom, nyerésre áll, de egy időfüggő
mit kezd a verseimmel?


Majd.
-------

Majd lesz jobb, addig gyakorold,
hogy fel tudd ismerni, el tudd dönteni,
szemző, vagy vetélő, eszencia, vagy
sírfelirat, eltedd, vagy eladd.
–



Menj!
______

Túl rég vált eléggé,
túl sok vágy ivássá, evéssé,
túl kevés kielégüléssé.
A csalódás csalássá,
a szeretet szerzéssé,
az ágy ágyazássá,
a mámor viseltessé,
az idő idegességgé,
az igazság hallgatássá,
a változás megbánássá.
A jóérzésből túlélés,
az együtt-szépből részféltés,
a tettekből szavak,
sértettek, csorbák, hogy
verssé összerakd,
uncsi az egész,
túl sok, túl soká,
változtasd hiánnyá,
menj, hogy maradj.
–



Téli fél-álom.
----------------

Észak-szél éle lepaktál a déllel,
tél szelleme ködlik el,
az ég pilláját löki fel,
megtelik fénnyel a tejfehér tenger,
csorgat, párál a féltavaszi reggel.
Érzik a riadás a rianáson,
az élet megoszlik, olvad és alszik,
a váltás láthatára a vérsipkás hegyekkel,
tavaszvágyó forradalmat érlel.
A téléj fénycsendje megtörik,
újuló reménylet ébred az emberrel,
a fagy kómája múlik,
a természet rebben a lelkemmel.
Fordul az egyensúly, s talpra áll,
a lét szemében hajnali napsugár
éled és érzed, a születő szépet éled,
nyaklik, folyik, szétmegy, a halál inhalál.
A nap félig szunyókálva szolgálatba áll,
csukott szemzugában még zúzmarál,
derel, fagyos könnysarkában küszködik
a jéggel, de mosolya fényével
új napba visz, bíztat a jóltörténttel,
hunyorgása derít, meleg szeme tisztít,
tiszta kedvvel belélegzem a nyitás illatait.
-



Talán már feláll.
-------------------

Talán már feláll,
rosszkedvem görcse kiáll,
a február odébbáll.
Időt vetél a tél lidércnyomása,
vész-emléke mosolyvégben él,
tavaszit suhint a szél,
jég kristályrácsát töri,
a világ jóindulása.
Színt szór szét a fény,
kékre szépül az ég ásítása,
buzog, színét nyeri a vér,
robban a fák nászakarása.
Aztán rám csipog egy vén veréb,
ugyan bátya, ez csak remény,
ezt is az élet játssza,
nincs döntés, lusta még,
amit érzel, csak szökött kéjes álma.
–


A gyűlölt “t”.
---------------

Azt a “t” betűt gyűlölöd?
Ennyi fakó fény, szétválasztó jég, külső-belső
hideg, tetszhalál, sorvasztó kéjsivár,
hasadó ideg, öngyilkos kedv, lassult vér belefér?
Hisz a többi ÉL! Tavaszul, nyárörömöd, boldogságesély,
időzült szóheccből jóérzésbe ér.
-



Mit tegyek?
--------------

Mit tegyek? Fásult, nemtörődöm legyek,
hagyjam ahogy van és legyen ahogy lehet?
Vagy akarítsam, nyúzzam, ordítsam,
az ember helyett az érdekeket, rontsam
tovább a helyzetet, az évek helyett
nézzem a perceket?
Szükség van, s igazad, add önmagad, csak,
ki marad veled?
Fogy a közösség, szökik a szeretet,
eldurvult szólások, fájó közhelyek
győzhetnek, s el sem érik a lényeget.
Légy kedvesebb, okosabb, várj kevesebbet,
s ha kevés, csináld meg magad, majd
szavakból tett lesz, s nem tettekből szavak.
Engedj, hogy felengedjenek, az egészért a részletet,
mindez csak változat, így úgysem marad.
Azt azért mégse hagyd, hogy egy nyikorgó
kerékért szétverd a szekeret.
Feltéve, hogy halad.
-

Ma, más van.
---------------

Ma van. Csak hagyd, használd, engedd magad,
a tested, az agyad, akar, vár, tervez, megtalál,
mit érdekel pont ma más,
hacsak nem partner, vagy epizódalap,
ma van, érzed, transzcendens hívás, hogy éljed,
ez katarzis, csúcskísérlet, ma elhagysz,
de jöjjek vissza holnap.



Kintlévőségek-
-------------------
(A magamét megtettem…)
-----------------------------

Le vagyok maradva, élménnyel, kéjjel, szenvedéllyel,
segítséggel, egy kalap szerencsével, sikerrel, elismertséggel,
Járó idővel, biztonsággal, s hogy minek nézel?
Szelíd, szép szerelemmel, édes perzseléssel, az érték
nyugalmával, végig érő barátsággal, kielégült kedvvel.
Purgáló felejtéssel, megértéssel gyomlált szeretettel,
regénnyel, szépből-szebb versekkel, emlékeztető emlékezéssel,
békétől békességgel, az eléghez illő csenddel.
Túlélve átírt, átélt szerepekkel, kifizetett elismeréssel,
létre (s)írt imával, hívő hitetéssel, a lényeges átlényemülésével.
Örömmel belőlem, örömötökkel tőlem, s az ezért őrző perccel,
jutó jóval, utamon kiúttal, esélyt nyújtó pénzzel,
tartós jóérzéssel, a humor erejével, kellő legyintéssel,
a boldogság új színével, a szarvasgomba ízével, meglepetéssel…
Na Isten, ezt jegyezd fel!
-



A gond természete.
------------------------


A gond színe, ijedtsárgás, szürke-fekete,
íze, savanyú, véres, fogfájós fémes,
hangja, döngés, visszhangzó, fulladásos érdes,
mindig más, ütő fájdalom, maró megszokás,
rossz fogad gyökere, s hogy bírnod kellene,
váltóok, lemondás, adagolt halál, s a tovább reggele,
sötét fűszer, terheid tele, terheltséggel tele, de
a boldogság májusa, ha szakíthatsz vele,
bár tudod, időd öregebb, a színpad üresebb nélküle.
Szín, íz, hang, vele és nélküle…
Mint egy öregedő nő mindig hideg keze.
–


Madárdal a hóban.
-----------------------

Félénk báj, nemtudom mosoly, percnyi napmeleg,
miértis érzet, futó jóeset, valaki megérkezett.
Déli ritmusra dobol, kigombolkozik a szíved,
minden szebb –úgy véled- s dobod az emléket,
most már bármi lehet, az egésszel magadat élvezed,
megmozdul a vágyad, érzed a maszületett kedvességet,
melegszik a lábad, s a kezed ki tudja hol van?
A világ szabadnap, csábítgat, tavaszolgat neked,
csalnak, hitegetnek, hiányzó vétkek, ujjászült élmények,
színek köszönnek, ízeket üzennek szíves ismeretlenek.
Ismerős fénykép a holnap, élet nő a szóban,
verset vedlő valóság, s csintalan csodák,
csacsogó kisgyerek, nyálas puszihelyek,
ebéd utáni otthonosság, elaludt kívánság,
a boldogság tünete, s ami megérte, ott van
e vasárnapi jóban, vágyból exponálóban,
napfényes séták, rügyező májusfák, madárdal a hóban.
–



Majdnem.
------------

Majdnem elfeledtem, mint
nem várt randevút egy közepes nővel,
vagy inkább régen-szent dátumot
az első szerelemmel, s a legtisztább “nem”-mel,
a változásokkal változok. Nem a hitekkel.
Tudom, örök dolgok, velem, vagy nélkülem,
de sajnálom, hogy nincs bennük helyem.
Pedig egyszerű, se kiforradalmár már,
se ifjú nem vagyok. És mégis, az is.
Hiányzó hiba, szép meglepetés volt,
tavaszi szélben régi illatok.
1993. 3. 15.
–



Homályos vasárnap.
------------------------

Homályos vasárnap kis naptüskékkel,
sáros lábbal, olvadt méltósággal,
álmos valóságán csípős tervecskékkel.
Délelőtti ébredés mély megbánással,
volt-lehet nyűgjét lerázó hetykeséggel,
a nincs szürkéjét unó elhatározással,
tavaszvárással, s közös késéssel.
Ünnepi ebéddel, utána alvással,
téli álmokkal, szükség ébresztéssel,
este a Tv-vel, borongó borozgatással,
múlás múlatással, hiány feledéssel,
vágyerőltetés, önfertőző, lusta magánnyal,
kéjvillámlás, megbánásra csukott szemmel.
Gondismételgetés tanult nemtudással,
reményültetés éjféli felismeréssel, hogy
mindennap tegnap, szoba kilátással,
s hogy valahol emberi az ember,
nincs más mismás, tükrös a kilátás,
s a természet rokon a természetével.
-

Mire költő lehettem….
----------------------------

Mire költő lehettem, persze,
hogy nem tartják ezt becsben,
se alatta, felette, se kívüle, se benne,
visszacsúszva újra egy kóros korba,
elnéznek, ide se bagózva, mint a
hülyéket idegen, őrületben, de
nem adnak baksist, segítséget,
- a bakfisoknak se kellek –
csak üres értetlenséget.
Hogy irigylem most a régi irigységet,
míg csúszok a nekem jutó polcra,
szakmánk ősi, szent hitével,
hogy amit egy élet vesztett, azt
a halál után nyerjük vissza, egyszer.
Csábos lehetőség, fáziskéséssel.
A pénzzel vagyok így, s a szerelemmel,
de ez legalább lekenyerez egy verssel.
-


Tetemrehívás.
-------------------

Hajósok, katonák, tisztviselők,
földművelők, csálingerek,
urak és belül nemesek,
kalandozók és útvesztettek,
győzve is vesztesebbek,
túlélők, tartók, építők,
játékosok és őrizők,
adósok, ingyenélők, gürcölők,
kéjencek, különcök, álomkergetők,
lázadók, kitörők, sakkfigurák,
nemzetalkotók és együtt-árvák,
magyarok, kicsik és nagyok,
egy érző darab Magyarország,
őseim, helyemet tartják,
hőseim , ha nem is akarták,
terheltségem, tehetségem,
emberré szentelő jobbik részem,
bennem élő életek,
nézzétek, mivé lettetek.
-


Készül.
---------
Épül, de nem szépül az életem,
ahogy házaktól tarkállik a hegy,
beton, vas, tégla, miből mi megy.
Vesztek, hogy a kevesebbet éljem,
fáj, hogy ez ritkábban fáj nekem,
fogyok a lényegesben a középszerhez.
Háború bomlik a világ hasában,
érdek gyűri és erőltet új értékeket,
nagy részem múlik, robban mi bentrekedt.
Ha elkerül is, sötétebb az út előttem,
kioltja bennem a fényeket. Megy,
de valahol megáll az ember, ordít,
ír, ha csendben lenni nem mer,
s unja célt a célkeresztben, az élelmet
a vélelemben, a reményt a reménytelenségben.
Talán hagyja, hogy a világ mégse hagyja,
továbbadja, hogyha kapja, és rendet rak idebent,
értelmet vall és nem hal meg a harcban, de
valószínűbb, hogy meg se hallja és rendszert tűr,
vagy sem. Én mindig ki(meg)lógtam a sorból,
jól derékba kaptam hát a sorstól, ami pusztul,
s ami épül, abból, s állom talpig szavakban,
altatgat az álom, lesz túl a “hogy”-ban, s a
válaszban szabadságom.
Félek, rosszabb rossz vár, s a jobbat, mire elér,
meg sem ér(t)zem, csak a holnap reggelt nézem,
s vers helyett múltat mormol a szám.
A túlélt, s az érthetetlen (élet) halált dobál,
ijedt várakozás a mánk, és mindegy lesz
melyik, miért, ha ránk.
Erőm, s levegőm legyen, ha megúsznom lehet,
őrizzek, mentsek és vigyek, megérje(m),
legyen kinek, ki érti, s ki megfizet.
Addig és remélem helyette, gyűljenek csak
dühítők a hegyre, épüljenek elém, fölém,
lakhasson a béke. Tévedjek, hazudjak,
s csak emlékezzek erre, s ha a jó, a ritka
vendég jönne, fogadhassam,
s ha megunnám, észre se vegye.
-


Ámító.
-----------

A csélcsap, cafka tavaszka,
a fény, s a szél szerelmének csöppje,
a kezemre cseppen le.
Illata a véremben ámít,
szépsége kedvemben virágzik,
jövőt kacsint a szemembe.
Bár még vággyal fűtök éjjelente,
nyártapintású kéjálmom reggele,
március van, s a május melegének,
egy bizakodó versben kell megszületnie.
A lüktető ivarzás rúgkapál, iázik,
örömében mutál a kamaszszomorúság is,
vágyainak még nincsen kelyhe,
elsiette a kezemre.
Gyöngyét nem törlöm le,
mosolyt formáz a képemre,
mint egy túlírt metafora,
szivárványnak látszik,
- na épp még egy magömlés hiányzik –
Velem e tavaszvágy huszonegyedike,
a világgal a verse játszik.
–



“Nass”.
----------

A készülő tavaszból nagy fénycseppek esnek,
feszítenek lét-lelkes rügyregimentek,
kedv nedvévé válik az eső, festményeiből
a jövő jön elő, a földből zöldülő,
követik a fan-fák, s a fű irigységből,
szerelmi szellők himbálják a bokrok vágyát,
színes csókokból szülik az április virágát.

A kellető életből illatot csen a lengve csengő,
kósza étvágyak nyitják az Anyaméh felajánlkozását,
új éhét zsongja a világ, a zsendülő erő,
remény-méhek közösítik édes gazdagságát,
s költi a költő, az egyedül-ülő.
–


Április 17./b.
----------------

Vigyázz magadra és a magadéra ma,
különös tüzek élednek a napban,
és ramatyok magadban.
Szádban őszi rothadások,
fogközi, sunyi elmúlások,
időd helyére telvén, télvén,
elvetélt rügyremény, s széthányt eszmény
fáj ferdén, viszketsz, tüsszögsz,
az új lét kéj-taknyával küszködsz,
nem, á, csak rá, baszol a világra,
kikerül a friss, élő, használó, nem kérő,
sértődötten csodálkozol a csodára.
Kint, tavaszi tervszerűség,
a környék nászrobbanása,
pimasz ifjúlása, korod igazsága lesz
mind tolakodóbbá, ezért ki sajnálna?
Nemcsak öregszel, a tavaszba betegszel,
s a közömbös ivarzás köp az allergiádra.
-


Még, a régi képlet.
-----------------------

Régi nők, öregedő testek,
már róluk is öregek a versek,
ha el nem vesztek, szép ajándéktestek.
Csak én nem felejtek, kelletek, megestek,
mert az újidők fel se vesznek,
csak vesztek és semmit meg se jegyzek.
El se hinnétek, mit vinnétek végbe,
vágyverseim élvezzétek létre,
szépszóra nyílások, vérbő készségek,
engedékeny fékei az öregedésnek.
Pár csalt bűnöcske, csak apró vétek,
többet most nem kérek, kéjátömlesztést,
érzést, elégséget, akadt másodpercet,
a volt vámpírjának a félfeledésnek.
Arctalan mámorok, simogató kedvek,
dugjunk tavaszt az idő ellenébe,
édes testbeszédet egy nosztalgiás versbe,
régi Ők, emlékfejtő testek, gyertek
x-nek, az állandó merevedésére.
–


Restaurációs kísérlet.
---------------------------

Felkeltem és nézem, valóban
jól érzem, felkél a tél?
Elkél az unt, elrámolt közelmúlt,
mert a tavasz, ha maradt, humoromba bújt,
s e hideg kísértet a kedvemre éget
kabátot, sálat és sietséget.
-



Ne fogd a télre!
--------------------

Csak az eszement hiszi a rendszerre, hogy rend,
hogy leáll, ha Isten és te nem…
s a világ ott esik térdre, ha kimész a közeli térre,
s a hit, s az élő fáklya világít a télbe.
A tavaszvágy honvágy, s a könnyebb út, miért ne?
Így is felmelegszünk, ne fogd a télre!
-



Kényszerű tényszerűség.
----------------------------

Ez nem az írás, a cselekvés ideje, ezt írta le.
Az írás, az író cselekvése, sóhajt az író
és cserélné az írást, cselekvő időre,
vagy e kényszerű tényszerűséget
verssé sóhajtható percre.
-


Megyek úszni a kutyámmal és…
--------------------------------------

Az öreg autóban, öregedő ember,
nagy kutyákat és kis csajokat kedvel.
-


A rosszak nem mennek el.
-----------------------------

A rosszak nem mennek el,
se lábon, se lélekkel,
uralnak időszerű félelmekkel,
késéssel, félrekapott fejeddel,
számlákkal, lemondással, terheléssel,
fogyasztással, bajjal, engedéllyel,
a rosszak nem mennek el –
Legyőznek pénzzel, csali-reménnyel,
fizetsz, hogy élsz, rávággyal, betegséggel,
irányított, egyoldalú létezéssel,
amit, ha hagyják, csodának érzel,
elélhetsz így-úgy, hittel, hitetéssel,
jón, rosszon túl, értő nevetéssel,
de tudd, nem mennek el!
-

Április csokrai.
------------------
Kassai Gézának.

Friss és hulló, szülő és hunyó,
tavaszi szándék, játék és ajándék,
esély és szeszély, dili és az Isten is,
esti szivárvány és szentesült szintézis,
a szépség por-szobra, s a pillanatok bokra,
csúfoló változás, a boldogok mosolya,
csalóka csoda, elszálló valami,
vándorünnep, vidámvásár, április csokrai.
-


Segítség!
------------
Gondba zavarodom, alsós okokra felváltozom,
nő bennem terhemre az állat, fáj az önvizsgálat.
Húzzák rám, húzom az igát, családos okon a megalkuvást,
tűrök, próbálkozom, bár tudom, csak ezt tudom.
Belehelem a lelkem, s e vakablakon átlesem a kilátást,
bajjal telhet a testem, de már, jajjal tele a szám.
Fiatalos öregedő lettem, múltból nézem a mát,
hittem, ma remélek, értem, ma leégek, félek, félre élek,
másnak kéne tenni értem, valami mást.
-


Idő idegen.
--------------

Olykor erősebb a kéj, mint a szépség,
egyszer majd a vég, mint a még,
akkor értékül mi évül, ha vég készül,
a múlt elmúlt, jelenevő jövő a nincs,
mikor érted, nemcsak érzed, más sincs
ezen kívül, s az elhagyottak elhagynak téged,
a maradékot éled, idő idegenül.
-


Visszaeső.
--------------

Korai volt, most meg késő,
felmuta(tat)ni, kérni a felkérőt,
segítséget járó jogon,
viszont nélkül bizonykodom,
s még folytatni fogom.
Túlélőként idézek ítélőt,
vesszőként, végtelen írásokon.
Lehetett volna, lehettem volna,
vagyogatok– Vágy vagyok,
árnyékot hagyok, hangulatot,
másért, másként szólna,
ha mit kapok, nagyobb, mint adok.
Hiány helyett mimikri gúnyolna,
szikra múltán tüzek vágya,
értő égés, érte élés, engemféltés,
nem kiégés, megélés, késés, kérdés,
szép fény helyett füstös okok,
láng okozta változatok,
lobogás okán hűhóba hamvadok.
Tegnapból magyarázom a végsőt,
sor(s)ából felugró gyerekként,
hajnalpírért nyúzom az estélőt.
-


Álhír.
--------

Délhajtott égi birkák, télbágyadt napórák,
hiába forognak,
bepiált fák, kéjsóvár kutyák
álhírt hallgatnak,
kívánós macskák, őrült madarak
tavaszt kiáltanak.
Mosolyog a szél, s a fagyok felfortyannak,
az olvadt jég újra megfagyhat,
a piszkos hó is takaró,
kehes köd őrzi a föld éber álmát,
tél karma tartja a február grabancát,
tréfáján vihog a széltoló, papol az elnapoló,
a fene se érti az ég politikáját.
Csak remél a kívülálló,
s e napok között a nap annyira más,
mint ima közben a káromkodás.
-



Emlék felé emlékekkel.
____________________

Álmodozol, miközben a halál felé térsz el,
felkapod a fejed, mert egy nem is jó, nem kedves,
múlt illatot érzel, rossz ízed kapcsán más ízre emlékszel,
a farkad álmodban áll, s a valóság egyedül talál,
nem állsz harmóniában az érzékeiddel,
csak vágyva nosztalgiázol, üres időt élsz el,
beleöregszel és másnak sem használ,
korai még összeveszni az elkövetkezőkkel,
még légy egy kicsit egészen együtt egészséges egészeddel,
éltesd, érezd, újrázzál, élvezd, szúrj ki az emlékeddel,
mit kezdhetnél retúr 30 fényes évvel,
nyári hómezővel, mert lábnyomokat hagytál?
(Szükség volt, nyűg lenne, mint egy teli ágytál.)
-


Mementó
-----------

Az adás – kapás,
késés, várás,
eltolja az írást,
a nyerés, vesztés,
a szürke átlagélés,
hűtlen cserbenhagyás,
lényem lényegén
véres öncsonkítás,
művi létheréléstől
vetélt örökhagyás.
-


Az égfestő ajándéka.
------------------------

Juli 30-a, most-itt-létem szülinapja.
A szem kételkedik, az ész nem bolygatja.
Neki ünnep kell, mennyi eget festett fel,
most lelket kever, mert nekem ajándék kell.
Szükségét érzi, az éj sötétjét méri, túl sokat kér
az ihlettől, mert nővé nől és vérem keveri föl.
Hagyom, az öle is öl, reménylő hajnalt és éjtestet, kipróbál
egy mázolt percet, izgatja a nagyság holdfogyatkozása,
nem tudja, mástól, mást nem várok, jövőt rég nem állok,
s legföljebb szőrt festek, hogy hitessem a testet.
Félek és nem kértem, de égnek az égnek a régi érvények,
születnek festmények, ha győzik a fények, s bár leölnek
az évek, ajándékot kapok, ha az égre nézek.
Estnek elkel, ha nekem nem kell, s ha szándékától eltel,
csalódásával csak a költő pöröl, a festő töröl.
Megvigasztalja egy tünékeny képzet, örömül egy képet,
a szószóró meg tűnődik a közmondásos lóról, míg talál
egy talányos szóképet, hogy fog e az a fog és fog e? Ennyi
a költészet, a többit éld bele. Vagy hagyd, hogy ő fesse le,
ajándéknak a szivárvány hegyibe.
Több és csendesebb az estre festett ünnep,
érvényesebb és má(s)tól üresebb, még ötven alatt,
s az első ifjúság felett, de százszor éhesebb.
Mégiscsak be kellett volna menjek,
még dugni is elfelejtek, míg
itt hagynak a peckelt perckeretek egy viccet,
hogy ünnepeld meg.
-


Röviden.
-----------

Sorsom beszűkül, hogy kiteljesedhessek,
életem színt szürkül, hogy színesíthessek,
a jövőm jelenedik, hogy örököt él(r)hessek.
-



Egyszerűen.
--------------

Az ég, s az éj egymásra dűlt, létecskémre rátelepült.
Jöjjön már valami, reményeim öntözni, hitemet gyomlálni,